Szomszédok

Amíg nem voltam itthon, a házban minden ment tovább a maga útján. Az udvarszintről egy nő megörökölt egy lakást itt, a harmadikon. Annyival boldogabb, amennyivel magasabbra költözött. Van egy francia bulldogja, azzal mennek meglátogatni a szintén a harmadikon lakó férfit.

A férfi semmit nem változott. Nincs sok haja, de az ugyanannyi, a kora bármennyi lehet ötvennyolc és hatvankilenc között. A cipője olyan keményen kopog a gang járólapján, mint egy női magassarkú, de az ütem persze a járására, a habitusára rímel. Mindig úgy közlekedik a gangon, mint aki észrevett valami szokatlant, előre nyújtja a nyakát, így igyekszik egyre élesebben látni a meglepetés tárgyát, ahogy lassan közeledik felé.

gangos_haz.jpg

A mellettem lakó nőnek van egy kőarca, meg egy kedves, mosolygós. A gangon, az ablakom előtt mindig az előbbit alkalmazza, de ha vendégei vannak, azokkal más ember. A legutóbbi kis beszélgetésünk óta én is a mosolyban részesítettek közé tartozom. Ekkor ismertem be, hogy gitározni tanulok, amit ő nem írt a terhemre, noha hall mindent. Talán zenetanár lehet(ett), és örül, hogy próbálkozó személyemben egy emberrel kevesebb kerül majd pokolra. Remélem, nem gyengül meg a hitében akkor sem, amikor beszerzem az elektromos gitárt.

A sarkon túl társbérlők laktak. Egy szabad lelkű lány, meg egy szórakozott angol professzor. Ők nincsenek sehol. Helyette van egy férfi meg egy csaj. Ők sem tűnnek egy párnak (az előzőekről azt hittem), de attól még lehet, hogy ez a helyzet. Vagy a lakás tárbérlőket vonz.

A másik sarokban szépen megnőtt az elköltözésemkor még apró gyerek. Szerintem most mehetett iskolába. Az anyuka testes, medvecsontú. Nyáron összeszedett valami sérülést, imbolygós bicegéssel áramlik el az ablakom előtt az arcán mindig valami végtelen, belülről fakadó, ábrándos, nyugodt mosollyal. A kislány külsőre inkább az apjára hasonlít: cingár. Indiánszökdelésben, vagy más, unortodox módon közlekedik. Mindig vidám. Még akkor is, ha az apjával van, aki állandóan leállítja, a kezét rángatja, rászól. Az apa boldogtalansága kétszáz méterről is látszik. Állandóan apró csomagokat hord ide-oda a gangon. Talán a lifthez viszi őket, nem tudom, de az összes elférne egy menetben is. Az anyát egyáltalán nem érdekelte, amikor nyitott ablaknál gitározni hallott, a kislány elvarázsolva, konkrétan tátott szájjal, elkerekedett szemekkel nézett be, mint aki egy mesekönyv százegyedik oldalára csöppent, az apa pedig megdöbbenéssel kapta oldalara a fejét. Kicsit olyan volt, mintha azzal vádolna, hogy a gitározás lehetőségét az ő gimnazista éveiből vettem el.

Szemben balra még mindig a pedáns, egyenes derekú fazon lakik, és még mindig a nála húsz évvel idősebbnek kinéző barátnője él vele. Előbbi semmit nem változott, utóbbi még öregebbnek néz ki. Különösen erős a kontraszt, amikor a délutáni nap szórt fényében a szatyrok alatt görnyedve lépkedő nőt várja a szálfatermetű, kipihent úr nyugodtan állva a lakásuk ajtajában.

Jobbra szemben az excentrikus, nyugalmazott hippy család lakik még mindig, és talán mindörökké. Az ajtajuk piros. Az anya csak ritkán köszön, a fiú meg róla mintázza a közösségi viselkedés eszményképét. Haverok járnak fel hozzá. Egytől egyig olyanok, akiket lányos szülők a biztonság kedvéért preventíve kasztráltatnának, ha tehetnék. A férj (vagy partner a vadházasságban) a legszimpatikusabb. Vele úgy köszönünk egymásnak, mintha régen jó haverok lettünk volna. Egyszer nemrég majdnem beszélgettünk is, de részeg volt, és a jelek szerint, ha részeg, akkor nem kásássá vagy artikulálatlanná válik a beszéde, hanem egyszerűen olyanná, mintha szépen beszélne egy nyelvet, amit viszont én nem ismerek. Lehetne akár észt is. Megvan még a lány is, még mindig csak feketét visel, mint aki halálvágynak öltözött farsangkor, de amúgy boldognak tűnik.

Alattam is megnőtt a gyerek, meg született egy következő is. A szülők együtt voltak gyerekek. Meg is maradtak annak, főleg az apa, és az egész életük úgy hangzik a falakon keresztül, mint akiket hirtelen, a gimnázium második osztályának elvégzése után családdá varázsoltak, és ez alatt összeroppantak. A feleség ordít a gyerekkel és a férjjel, a férj a feleséggel és a gyerekkel, a gyerek meg persze vagy velük a szüleivel ordít, vagy rendes, elmebeteg, hányásig sikítós, földhözverős hisztit celebrál. Ha csinál valamit, az rossz, ha kérdez, az baromság; eddig még mindig csak lecseszni és leállítani hallattam. Aki felé csak szeretet árad, az a csecsemő. Sajnos meggyőződésem, hogy ez addig fog csak tartani, amíg lábra nem áll, és beszélni nem kezd. Addig megfigyelőként tanulhatja, hogy mi lesz aztán az élet rendje.

A negyediken, a szemben lévő oldalon lakik a kétméteres pár. A mellettük lévő lakás is az övék, azt bérbe adják, és kellemetlenül sokat kopogtatnak az ajtón, pedig a lány, aki ott lakik, nem tűnik veszélyesnek, vagy megbízhatatlannak. Mióta így megugrottak a lakásbérleti árak, valahogy még tekintélyesebbnek érzik magukat belülről, de kifelé ez inkább csak egyfajta döbrögiesedésként jelenik meg.

Meg van a srác a harmadikon. Jó darabig nem volt itt. Most aztán akkor jön, amikor mások mennek, akkor megy, amikor mások jönnek. Hol rövidgatya és futópóló van rajta, hol öltöny. Vagy valami a kettő között. A sötétítő függönyét nemtörődöm behúzni, látni lehet, hogy fekve néz filmet, vagy olvas, vagy (ülve) gitározik. Bármelyik előfordulhat bármikor.

A marsi

Az esetek meghatározó többségében jobban szokott tetszeni a könyv, mint annak megfilmesítése. Ezért olvastam el A marsi című könyvet; hátha most is így lesz. Csak ez most nem fog egyhamar kiderülni, mert a filmet majd csak akkor nézem meg, ha le lehet tölteni.

martian.jpg

Az alaphelyzet (ott ragadni egy idegen bolygón) nagyon tetszett, mert olyan atmoszférát teremthet, ami a főhős mellé szippantja az olvasót, aki aztán fizikailag lesz képtelen lerakni a könyvet, mert úgy érzi, nem szállhat ki, amíg ki nem keveredett a bajból.

A könyv majdnem így is indul: már a tizedénél tartottam, amikor még mindig tetszett. De aztán a technikai részletesség (amit addig úgy éltem meg, hogy még az én agyam is hajlandó lett volna forogni, hogy adott helyzetből vajon hogy lehet kikecmeregni) egyre nyomasztóbbá vált, és elég hamar azt vettem észre, hogy vakrepülök a részletek felett, és várok valamire, ami engem érdekel.

Engem egy ilyen helyzetben az érdekelt volna, hogy mi folyik a főhős fejében a praktikus, és kétségtelenül életbevágó jelentőségű technikai jellegű problémamegoldáson kívül. Pl. halálfélelem? Fásultság? Reményvesztés? Csakazértis dac? Düh? Bármi. De ez a karakter csak egy bosszantó, sekélyes, álvidám fasz, aki a mindig jópofa szerepét magára öltve (sikertelenül) igyekszik kiszámítható vicceivel jópofának tűnni.

Andy Weir szemmel láthatóan rengeteg energiát lapátolt abba, hogy a lehető legpontosabb elképzelése legyen a planetáris, tudományos és technikai szférákban, de az emberek, akiket ábrázolni próbált, a sakkfigurák bonyolultságát sem érik el.

Aztán az egész csak egyre rosszabb lett a szokásos amerikai sablonokkal, amiket a szerző szégyenérzet nélkül locsolt méter magasra mindenhol, mintha csak az iparos írók egyesülete szabálykönyvének utasításait követné.

Voltak ugye a földi irányító központ emberei. Egytől egyig kitűnő emberek, esetleg szerethető kis hibákkal, rohadt súlyos munkabírással, pontossággal, de kreativitással is. Volt persze a Föld bolygó komplett lakossága, akik az USA-t árnyalatnyival jobban szeretik, mint a saját anyjukat, és lélegzet visszafojtva követik az eseményeket minden mást hátrahagyva. És nem volt persze senki, aki azt mondta volna egy kocsmában a pultosnak, hogy bazmeg kapcsold már el ezt a szart, zenét nyomassál, és ha rémlik, bő húsz perce kértem még egy sört.

Hihetetlen, hogy ezek a toposzok milyen erősek az USA-ban. Muszáj beletenni őket minden ilyen iparos könyvbe (amilyet többet nem szeretnék olvasni), és/mert a célközönség megköveteli, hogy megkapja a propagandáját, amit ha nem töltenének megállás nélkül lefelé a torkukon – saját, belső normarendszer híján – úgy csuklanának össze, mint egy ázott szalmababa.

Van viszont egy olyan sablon, amit évtizedek óta figyelek, de nem igazán tudok hova tenni. Ez pedig a parancsmegtagadó, lázadó hős figurája – amiből itt is bepróbálkozik pár. Namost az ilyen írásokban ezek jutalmat nyernek, mert bátor szívük fényt mutat az emberiségnek problémamegoldásból, meg emberségből, és demonstrálhatják, hogy az új kontinenst belakó pionírok szellemiségére örökké élni fog. Mondom: ezer könyvben és filmben fordul elő ez az ordas hazugság Amerikáról.

És az amerikaiak a jelek szerint mégis pontosan tudják, hogy a konkrét hétköznapokon mégiscsak az a legokosabb, leghelyesebb, ha szépen csinálják, amit mondanak nekik. Alternatív megoldások gondolatának dédelgetéséhez meg kis iránymutató segítség az Edward Snowden szappanopera.

Lassan, de b… De mindenképp lassan

Egészen meghökkentő lassúsággal, de haladok a 12 bar blueszal. Nem világos, hogy miért, de jobban megy, ha a tenyéréles tompítással pengetem, és nem „szabadon”. Megfigyeltem azt is, hogy hol lehorgonyzom a kisujjamat a húrok alatt, hogy nem, és úgy tűnik, hogy az utóbbi esetben megy jobban a dolog, de azért itt még elég sok az esetlegesség, meg az általános ügyetlenség, úgyhogy akármi is lehet a helyzet. Annak viszont örülök, hogy a kisujj lehorgonyzására, mit mozdulatra, illetve kéztartásra magamtól találtam rá, és utána ugrott be, hogy ja, ezt mintha láttam volna már a youtube-on.

lfg.png

Ami viszont biztosnak tűnik, az az, hogy jobban megy ez a szimpla húros pengetés, ha előtte akkordoztam egy kicsit (vagy akár sokat), a saját „szerzeményeimet” „előadva”. Ilyenkor az ott már megélt groove-ból át tudok menteni valamennyit, és kicsit életre kel, jobban hömpölyög a játékom.

Ez utóbbi egyébként megint olyan dolog, amit ésszel és akarattal közvetlenül nem lehet megfogni, ahogy látom. Hogy a groove hullámzani kezdjen, valami egészen elképesztő pontossággal kell összehangolni a húr lefogást és elengedést a pendítéssel. Ha erre baromira rákoncentrálok, egész közel tudok kerülni, de mindig ott marad egy kis lyuk, bármilyen parányi is. Amikor viszont sikerül érzésből játszanom, akkor kisimul minden. Na ez nem fordult még elő négynél többször.

Van ezen kívül még az is, hogy gyanús, hogy erősem számít, hogy milyen szögben áll a pengető a kezemben. Áll valahogy magától is, és ez mintha általában jó is lenne, vagy legalábbis ehhez alkalmazkodtam egyebekben, de amikor kipróbáltam, hogy kicsit jobban rálapítom a húrra, akkor jobban ment. Aztán meg rosszabbul. Szóval itt is kísérleteznem kell még.

Jó reggelt, nyár

A legkitartóbb mulatozók is órákkal ezelőtt elcsendesedtek. A szél sem simogatja a fák leveleit, a tó vize egyetlen szürkéskék tükör, még a madarak éneke is mintha távolról szólna. Frenák István fakókék kezeslábasban, az elmúlt tíz percben fokozatosan múló tétovasággal áll a műhelye előtt. Az órájára néz: 6:59. – Na jól van, az az egy perc már nem számít – mormogja csak úgy a maga bajsza alá, és a flex kapcsolója után nyúl.

Sakkpartnerek

Ismeretségem Gyula bácsival évtizedekkel korábbra nyúlik vissza. Sakkpartnerek voltunk az öreggel. Ami azt illeti, én mindig csak, mint öreget ismertem. Öreg volt akkor is, és most is csak pont annyira tűnik öregnek.

Ez persze csak a látszat. A háza például egy álltó helyében öregedett meg. Minden ugyanaz rajta, de minden össze van roskadva, fényét vesztette, esetleg rohad. Az öreg úgy él ott mintha nem is létezne. Minden úgy néz ki, mintha egyszerűen otthagyták volna negyven évvel ezelőtt.

Megszokásból járok hozzá, és mert látni szeretném, hogy minden rendben van. Én vagyok az utolsó sakkpartnere, mindenki más elpárolgott vagy meghalt. Szombatonként megyek, illetve szeretek ott lenni, amikor az orvos havonta meglátogatja.

Az orvos, illetve az orvostudomány csak kis részben érti, hogy mi történik Gyula bácsi fejében. Az időtlen idők óta változatlan környezet, és a városban mindig azonos útvonalai megmagyarázzák, hogy hogy tud még önálló életet élni (rutinból), de a CT óta, ami az agya gyakorlatilag totális elszivacsosodását mutatta ki, tulajdonképpen az sem világos, hogy beszélni és járni hogy tud, nemhogy az, hogy legendás sakkmesteri kvalitásai hogy maradhattak érintetlenek.

Akárhogy is: Engem felismer, de úgy tűnik, senki mást nem. Fogalma sincs, hogy milyen évet írunk, hogy egyáltalán melyik országban élünk, vagy hogy mi az, hogy életkor. Viszont minden áldott szombaton megsemmisítő vereséget mér rám sakkban, pedig nem az a tervem, hogy fals emberségből nyerni hagyjam.

Pontban tízkor szoktam érkezni. Mindig viszek ebédnek valót: Gyula bácsi csak farhátat vesz, és azt se készíti el. Szerencse, hogy be van fizetve a Kultúrházba ebédre és uzsonnára (ez utóbbit kis műanyag dobozban kapja meg).

Felvágom a hagymát, olajra dobom, megpucolom a zöldségeket, és párolni kezdem őket, a héjakat a kerti komposztálóba dobom, aztán a megsózott húst sütni kezdem a megdinsztelt hagymán, majd fokhagymát pirítok alig észrevehető barnára, ráöntöm a rizst, röviden összesütöm őket, majd nekiállok elmosogatni.

A szekrénynek, amiben az edények vannak, háború előtti szaga van. A szú járatok is évtizedesek benne, emberemlékezet óta nem volt új lakója. A tompa fényű, az örökkévalóságnak gyártott porcelántányérok girbegurba toronyként magasodnak a polcra simított, mára már okkersárga újságpapíron – talán a hetvenes évek közepéről, amikor Gyula bácsi felesége meghalt, és az új funkciót nyert papírokat nem cserélte többé senki.

Az elmosott, újra csillogó tányérokat a szárítóra teszem, lezárom a gázt a rizs alatt, megkeverem a húst, felöntöm két decivel Gyula bácsi másra nem igazán alkalmas házi borából, takarékra veszem a lángot alatta, és mindketten kimegyünk a kertbe.

Én füvet nyírok, vagy a lehullott gyümölcsöket szedem, gereblyézem vagy lapátolom össze. Az öreg elengedte a kerti fák és bokrok kezét nagyon régen. Ezt a többségük túlélte, és beállt egy kis ökoszisztéma, amit majd’ szétvet az életerő. A gyümölcsök tört részét eszem meg vagy viszem el, a többi a kert hátsó sarkában rohad el. Gyula bácsi számára nem is léteznek. Mi lenne, ha még ez is vissza lenne forgatva a földbe?

Gyula bácsi ez idő alatt mindig a fészerben ténykedik. Ellenőrzi, hogy a rozsdás kerti eszközök és egyéb szerszámok mind megvannak-e és a helyükön vannak-e (és persze mindig mindent rendben talál), majd azt is akkurátusan leellenőrzi, hogy én minden szerszámot oda teszek-e vissza, ahonnan elvettem.

Ezek után megebédelünk. Ez jó darabig eltart. Gyula bácsi mindent darabra eszik. Csak villát használ, mégpedig úgy, hogy a leglehetetlenebb szögben nyúl a kiszemelt falat felé, majd megböki azt, és félig a szájához emeli úgy, hogy a hús szó szerint egyetlen roston függ a villa hegyén, majd eltátja a száját, és ráhúzza a fejét a falatra. Amikor végzett a hússal, hasonlóképpen számolja fel a rizskészletet, majd a zöldségeket.

Régebben palacsinta is volt, hogy de Gyula bácsinak beragadt egy szokása korábbról, miszerint valamilyen virtust akar kivágni. Így lett egyszer mind fizikailag, mind lelkileg nagyon rosszul, amikor azt vállalta, hogy negyven lekváros palacsintát fog megenni egy ültő helyében. Még a húszat is alig hagyta el, amikor nem ment tovább, de ő nem akarta feladni, úgyhogy fizikailag kellett megakadályoznom öngyilkos terve keresztülvitelében.

Úgyhogy évek óta kávézással zárjuk az ebédet, majd mindketten szundítunk egy jó fél órát. Az öreg, miután felébred, egy kicsit zavartnak tűnik. Vizeskék szemeit ide-oda rebbenti, még mintha az is megfordulna a fejében, hogy én egyáltalán ki vagyok. Aztán mintha az emlékeiben kutatna hosszasan. Végül megkérdezi, hogy van-e kedvem egy sakkpartihoz. Én mindig igent mondok. Játék közben egészen megváltozik. Mintha korábbi életében félretett volna bizonyos mennyiségű ép értelmet, amit ilyenkor használ fel darabonként. Ha például látja, hogy felcsillan a szemem egy vélt lehetőség láttán, alig láthatóan elmosolyodik. Így ad egy kis előnyt, hogy tovább tartson a játszma. Ebben a molyosban benne van minden emlék, amit fiatal koromból őrzök a kapcsolatunkról, amikor nem csak sakkozni tanultam tőle. Ilyenkor úgy tűnik, mintha semmi nem változott volna, mintha minden örökké tartana.

Az elkerülhetetlen vereségemmel záruló parti után összeszedem az edényeket, és a konyhába indulok velük, de Gyula bácsi szinte ijedten néz rám, és azt mondja, hogy hagyjam csak, majd ő elintézi. Ki is viszi a konyhába. Én addig meglocsolom a virágokat, aztán beköszönök neki. Épp ekkor végez a tányérok fényesre nyalásával. Ahogy nagy gonddal visszateszi őket a helyükre, rám se néz, csak int. Találkozunk jövő szombaton.

Ravaszság

Miközben a 12 bar blues shuffle-lal egészen minimális, az észlelhetőség határán táncoló haladást produkáltam, bánatomban véletlenül rájöttem, hogy egy akkordot úgy is többféleképpen lehet pengetni, hogy a húrokon való áthúzás közben hova teszem a hangsúlyt. Mondjuk egy riff A mollal indul, és úgy is végződik, de míg az első akkordot csak simán pendítem, a záróakkordnál keményebben adok a mély húroknak, így az nagyobbat üt úgy, hogy mindeközben azt is hallani lehet, hogy ez is egy A moll, meg azt is, hogy ez az A moll mégis más.

foxguitar.jpg

12 Bar Blues Shuffle

Nekiláttam a következő leckének, ahol a 12 bar blues shuffle tovább bolondítása a téma. Így vettem észre, hogy – mivel az utóbbi időben az akkordokba mélyedtem bele – itt nekem az alapjaim is súlyosan inognak, úgyhogy először is nekiálltam gyakorolni az E, A és D húrokon.

12bb.png

Egészen meghökkentően lassan haladok vele. Először is az ujjak terpesztése, és eleve a kéz szöge a gitáron annyira kiforgatott, hogy először miden futam után sajgott a kezem, most – pár nap múlva – meg minden harmadik-negyedik után. (Innen visszafogni az akkordokra olyan, mint büntetőtáborból hazamenni a fűtött öröklakásba).

És még mindig nem megy jól. Elvétve sikerül tökéletesen. Általában a lefogásokkal van gond: ottfelejtem az ujjam, ezért rossz hangot pendítek, vagy részlegesen felejtem ott, és ezért tompa pengés a büntetés vagy azért mert nem fogtam le elég határozottan. Valamivel ritkábban a pendítésbe csúszik hiba, és luftot pendítek, vagy beakadok a játékban lévő vagy a mellette lévő húrba. Meg hát olyan is van, hogy egyszer csak nem tudom, hogy mi is van, és megállok, vagy kiesek a ritmusból, vagy mi.

Pozitívumként azt tudom felhozni, hogy – mivel a pentaton skálát viszonylag sokat gyakoroltam – a pengetésemre tulajdonképpen nem kell figyelnem, hanem egyszerűen, gondolkodás nélkül eltalálom az épp illetékes húrt. További jó hír, hogy a közbe-közbe be-becsúszó rossz lefogásokat sokszor menet közben tudom korrigálni úgy, hogy az nem hallatszik, azaz nem megy a játék rovására.

Ami leginkább aggaszt, az mégis az, hogy az ujjaim egyszerűen nem elég hosszúak ahhoz, hogy úgy fogjam le a hatodik húrt, hogy alatta semmihez ne érjek. Sőt. Az ötödiknél is ugyanez a helyzet. És míg a többi körülmény esztelen mennyiségű gyakorlással legyőzhető, ennek nem tudom, milyen következményei lesznek még.

“Vakok közt félszemű”

Új módszerem van: nekiállok nagyjából ész nélkül pengetni föl-le, aztán váltok egy akkordot, amiről azt gondolom, hogy jól fog hangzani, tartom a ritmust, belecselezek a pengetési mintázatba, aztán meglátom, mi sül ki belőle.

chris-woods-groove1.jpg

Most már többedszerre egy – szerintem – baromi jó dallam, rendes groove-val. Több olyan riffem is van már, amivel saját magamat be tudom bolondítani, és azt veszem észre, hogy verem a lábammal a ritmust, plusz egyre durvábban pengetek, ahogy belelovalom magam, aztán amikor észreveszem, hogy a pontosság rovására kezd menni a vehemencia, visszaveszek, és a riffről le nem szállva elkezdek a dinamikával kísérletezni, és szinte kívülállóként nézem, ahogy az ujjaim teszik a dolgukat. Amikor visszahallgatom, hogy mit műveltem, szintén önkéntelenül ütöm a ritmust a lábammal.

Azt is észrevettem, hogy gondolkodás nélkül variálom azt, hogy egy-egy akkordot hagyok kizengeni, vagy lefojtom. Mikor erre rácsodálkozom, kipróbálom máshogy, és rájövök, hogy az volt a legjobb, ahogy zsigerből csináltam. Ez szerintem már annak a csírája, hogy ki fogom tudni fejezni magam a zenén keresztül.

A jazzes könyvben ugye volt az is, hogy az a jó, ha az ember érzésből, zsigerből, és nem fejből, gondolkodva játszik. A fentieken felül erre szívmelengető példa, hogy az egyik riffnél azt a cselt vetettem be kicsit magamat is meglepve, hogy a záró hangot az addig két részre osztott ütemben háromszor pendítem le. Egyszerűen imádom hallgatni, szerintem az adott riffnek ez egy masszívan savas-borsos része. De ami itt a lényeg, megérzésem szerint ez klasszikusan olyan dolog, amit átgondoltam rohadt nehéz lehet csinálni, hanem csak úgy sikerülhet, ha egyszerűen beleugrik az ember.

A felvételeket visszahallgatva azért erősen hallom, hogy nem vagyok még rendes zenész, a gitárom nem egészen része még a testképemnek, satöbbi, de ez egyrészt javulni fog, másrészt egyelőre szabadon szebben játszom, mintha tudom, hogy most fel is veszem.

Ma egy újabb megerősítésben is volt részem. A szomszédom kérdezte a gangon összefutva, hogy én gitározom-e. Mondtam, hogy igen, én próbálkozom, és azon vagyok, hogy az idő előrehaladtával ezt egyre kisebb tortúra és egyre nagyobb élvezet legyen hallgatni. Erre ő úgy reagált, hogy igen, emlékszik arra is, amikor még csak gyakoroltam. (Vegyük észre a különbséget kettőnk észlelésében!).

Véradás

Egy barátom megkért, hogy, ha tehetem, adjak vért egy rokonának úgynevezett irányított véradás keretében. Azt válaszoltam, hogy részemről ok, viszont – ha jól rémlik gyerekkoromból – AB Rh+ vagyok, és kérdés, hogy így is releváns-e a dolog. Kiderült, hogy igen, majd az enyémet letárolják, és csereberélnek máshonnan megfelelőt.

Magyarul a végig sem gondolt „A” terv helyett, miszerint persze felajánlom a segítségemet, de az rajtam kívül álló okokból aztán mégsem fordulhat gyümölcsözőre, hirtelen a „B” terv élesedett: konkrétan vért kellett adnom. Ilyet még sose csináltam, mivel elég következetesen, preventív defenzióval kerülöm a tűszúrásos helyzeteket.

Bepakoltam a hátizsákomba a két biciklizárat, meg a fülhallgatómat arra az esetre, ha a visszaúttal kapcsolatban kezdeti bizonytalanságok merülnének fel, hogy akár egy teljes album végighallgatásával adjam magamra a gyújtást. Megérkezve szembesültem vele, hogy kulcsot nem sikerült hoznom a zárakhoz, úgyhogy felvittem a bringát a recepcióra, és megkérdeztem, hogy ott tudom-e hagyni valahol bent. A nő kifelé mutatott a kapun, hogy igen. Erre azt válaszoltam, hogy nincs záram, úgyhogy nem hagynám kint, mire meglepetésemre kiderült, hogy elsőre értette a kérdésemet, és nem az utcára mutatott, hanem a kapun belül az előtérre.

Bent felvették az adataimat, és előre megkaptam a fél literes ásványvizet, meg a csokis nápolyit. Utána az ujjbegyemből vettek egy kis vért. A gyűrűs ujjamról a kisujjamra továbbítottam a kezdeményezést, azzal az indokkal, hogy azt ritkábban használom gitározás közben. Ebben ki is egyeztünk. Aztán eszembe jutott, hogy adhattam volna a jobb kezemet is, most meg már látom, hogy tökmindegy az egész, mert már amúgy sem látszik semmi. Egyúttal az is kiderült, hogy határeseti vérszegény vagyok, azaz 132 a nem tudom miben kifejezett hemoglobin értékem, ami az orvos mérlegeléséért kiált, hogy adhatok-e vért.

Megjött közben az orvos is, és adhattam. A folyosó utolsó szobájába, ahova ugye a mese szerint eleve szigorúan tilos lenne egyáltalán bemenni, na ott veszik le a majdnem fél liter vért az embertől. Innentől a vérvételeknél szokásos ügymenet következett, csak időben rendesen elnyújtva. Lefújtak vagy ötször fertőtlenítő spricnivel, elkötötték a felkaromat, majd persze belém döftek egy ordenáré átmérőjű tűt. Ekkor csevegtünk egy kicsit, majd az összes dolgom annyi volt, hogy pumpálgassak a kezemmel. Ugye az az egyik olyan mozdulat, amit tűvel a könyökhajlatban ép értelmű ember nem csinál, de hát megkértek. Dicsérték a technikámat, pedig – nem panaszként mondom – maroklabdát sem kaptam, mint a kettővel mellettem fekvő nő. Az adag végéhez közeledve lelassultam egy kicsit, nem igazán akart tovább folyni a vérem, amit én a magam részéről életrevaló reakciónak értékelnék, de a nővér más szempontokat vett figyelembe, és lazított a kötésen, valamint gyurmázni kezdte a felkaromat, hogy az utolsó cseppeket is lefejje rólam.

img_20150922_150424.jpg

Az események után kaptam egy jókora vattacsomót, hogy azt szorongassam, majd pár perc heverészés után elmehettem. Kiültem a folyosóra, rápillantottam a biciklire, és komótosan megettem a nápolyimat, meg legurítottam a fél vizet, és mivel semmi különöset nem éreztem, úgy döntöttem, hogy akkor hazatekerek.

Az út hazafelé végig enyhén emelkedik, de csak két kilométerről van szó. Az egész mégis pont olyan volt, mint ha előtte már mentem volna egy jó negyvenest enyhe szembeszélben. Illetve most úgy néz ki, hogy egy kicsit fájni fog a fejem, úgyhogy zárom soraimat, és betöltök egy szalonnás rántottát.

Hétköznapi hősök a tömegközlekedésben

Már mentünk pár megállót, amikor meghallom a jól ismert mondatot: Jegyeket és bérleteket kérem felmutatni ellenőrzésre. Felnézek, egy térdnadrágos figura az sárga pólóban, a karszalagját behajtott könyökén igyekszik tartani.

Ketten ha fel tudják mutatni a bérletüket, a harmadiknak, egy koraötvenes háziasszonynak nincs semmije, úgyhogy az ellenőrzés eddig tart. A nő hangját nem hallom, valószínűleg csak motyog, arca a kifejezéstelen és a zavarban lévő között imbolyog. Együtt leszállnak az ellenőrrel, aki már készíti a papírmunkának valót, de a nő nem túl gyorsan, de annál elszántabban, behúzott nyakkal, és arcán a félelem és a sértettség keverékével konokul megy végig a járdaszigeten, majd át a zebrán, és fel a kis utcán a kertes házak felé.

Az induló villamosból látom a szomorú, tehetetlen ellenőrt. Szemmel láthatóan naponta számtalanszor van ehhez hasonló élménye, hogy ő testesíti meg a formátlan hatalomszerűség belülről rothadó fekete lelkét. A jelek szerint úgy döntött, ilyenkor inkább hagyja a francba az egészet. Az emelkedő kis utcán felfelé kaptató nő arca most már a sértettség és a diadal elegyének jegyeit veszi magára. Mintha sikerült volna kiállnia egy olyan természettől fakadó jogáért, amitől mégis mindig megpróbálják megfosztani.

Egyelőre nem olyan bátor, hogy a lopáshoz való alanyi jogát a boltban is megpróbálja érvényesíteni. Ott valahogy furcsa lenne, ami a villamoson természetes. Esetleg majd egy egyhetes, az egész kerületre kiterjedő áramszünet idején.