Dél felé

A sün lassan kibújt a bozótból, megállt egy pillanatra, hogy tisztán hallhasson minden neszt. Mivel semmi gyanúsat (a szokatlan is gyanúsnak számít) nem észlelt, határozott tempóban a kiserdő felé indult, hogy a réten minél hamarabb átérjen. Ezen a szakaszon is többször megtorpant, hogy megbizonyosodjon róla: nem figyelik vagy követik. A fák közé érve egy bagollyal váltottak pillantást, de a sün nyugodtan, lassítás nélkül folytatta útját déli irányba.

A kisházon túl emberi hangokra lett figyelmes. Lassított, és jóval óvatosabban ment tovább. Már majdnem elért a kapuig, amikor hirtelen lármás gyerekek szaladtak ki rajta gyors egymásutánban. Gyakorlatilag azonnal észrevették, és köréje sereglettek. A sün összegömbölyödött. Érezte a rá irányuló pillantásokat, majd a kis kezek (és egy egyébként nem túl durva láb) érintését. De a tapogatások hamarosan abbamaradtak, majd a zsivaj is elcsitult. A gyerekek elmentek.

A sün lassan körülnézett, aztán nekiiramodott, be a kapun, egészen el a fáig a kis domb tetején. A fa mögött lévő csúszda előtt újra megállt egy pillanatra, de ezt a pillanatot – a korábbiaktól eltérően – ünnepélyes hangulat lengte körül. Ezúttal sem húzta sokáig az időt, hanem felkapaszkodott a csúszda két lépcsőjén, és lecsúszott. A homokba huppanva késedelem nélkül újra talpra ugrott, és a legrövidebb úton, fel egyenesen a csúszda alatt, újra felkapaszkodott a domb tetejére, és megint lecsúszott. Majd megint és újra. És így tovább nagyjából két és fél órán keresztül, amikor is az egyik huppanás után egy kicsit mintha lassabban állt volna talpra, mondott valamit, és elindult át a mezőn – anélkül, hogy megállt vagy visszanézett volna. Hajnalra a sziget déli csücskében kellett lennie.

Másoknak és magának

Egy zsíros hajú, igénytelen hanyagsággal öltözött, a másoknak és magának tetszésről rég letett lány szállt fel a villamosra. Résnyire húzott szemeivel körbepásztázott, és nem volt megelégedve azzal, amit látott. Az ajtó közeléből ellépve az üléssorok közötti szűk folyosó felé indult, amit egy idős úr háta zárt el előle. Mögéje állt, és várt. Amikor látta, hogy a makacs öreg semmi hajlandóságot nem mutat, hogy a hátával érzékelje az áthaladási szándékot, a csaj némán kicsit oldalra, a jobb válla felé lépett, de még mindig nem érintette meg. Az úr ezt sem vette észre; dehát ezt tudta előre a lány. Tüntetőleg merevedett meg kellemetlen, féloldalasan előredőlt pózában, és a leszállásig hátralévő négy megállón át sértődött undorral, két ujjal fogta a kapaszkodót.

Munka

Régi megfigyelésem, hogy a szereplők kivétel nélkül minden amerikai filmben rendkívül magas színvonalon és mély elhivatottsággal végzik a munkájukat. Akkor is, ha a film egyébként nem a munkáról szól. Nem örülök az ilyen ügyetlenül bújtatott, otromba társadalom-formáló üzeneteknek.

Valami hasonló

A munkahelyemen a levelező rendszer fel van vértezve egy azonnali üzenetküldő szolgáltatással is. Az épp vonalban lévők neve mellett egy kis zöld négyzet jelenik meg. Ha fölé viszem az egeret, olyan feliratok jelennek meg, mint “Aktív vagyok”, “Dolgozom”, stb. Az én nevem mellett viszont a következő: “gsd9bighll fdk”. Nem én állítottam be, és a korlátozott jogosultságommal (pl. kilépni tudok, de vissza nem) még azt a mezőt sem látom, ahol módosíthatnám. De végülis nem zavar, mert én is valami hasonlót írtam volna.

Cukormentes

Ezen a héten úgy döntöttem, nem kockáztatok, és megvettem a lottószelvényt már ma. Visszafelé a sarkon észrevettem egy kis üzletet, amire a következő volt kiírva: Cukormentes sütemények, fagylaltok. Bementem.

– A „cukormentes” ugye csak a süteményekre vonatkozik? A fagyi normális?

– Nem, az is cukormentes.

– Ó. De azért jó?

– ? … Gyümölcscukor van benne.

– ? Aha. Akkor két erdei gyömölcsöst kérek.

Gyanús volt, hogy a minőséget firtató kérdésemre nem vágta rá egyből sértett szakmai önérzettel, hogy már hogy ne lenne jó, hanem gyakorlatilag megcáfolta a saját feliratát. Az a gyanúm, hogy ezzel nem kevesebbet állított, mint hogy az édesítőszeres édességek sajnos jellegüknél fogva szarok. Ez – az így vagy úgy, de cukrot tartalmazó – fagyi egyébként finom volt.

Blokkolóóra

– És mikor kell kijönni a legelőre?

– Hát alapvetően két turnus van. A csapat egyik fele hatra jön ki, és este hatkor megy haza, a másik meg héttől hétig van.

– Értem. Tehát a tizenkét óra legyen meg, az a lényeg…

– Ja, hát nem ilyen szigorúan nézzük. Nem áll ott a Fickó meg a Cézár blokkolóórával. A lényeg, hogy lelegeld a normádat. Ez számít alapvetően, nem az időn lovagolunk.

– Tehát adott esetben haza lehet menni korábban is?

– Hát, haza… Namost ez úgy néz ki, hogy ha itt hét után körbenézel, azért azt látod, hogy többségében itt vagyunk egy kicsit tovább is.

– ?

381

Beolvastam a rendszám betűit két szokványos férfi- és egy szintén széles körben elterjedt női név segítségével, majd a három számot tagoltan, túlzó ajakmozgással, szépen egymás után a következőképpen: hármas, nyolcas, egyes. A pénztáros nyugtázólag bólintott, és az unásig rutinos szakember gépiességével arra kért, hogy a konzolon ellenőrizzem, hogy jól írta-e fel, amit mondtam neki. A kijelzőn – a csodával határos módon helyesen megjelenő betűk mögött – az 582-es számot voltam kénytelen olvasni.

Az etológia egyik alaptörvénye, hogy a viselkedés mozgatórugóinak keresésekor mindig a lehető legegyszerűbb magyarázatot szabad csak elfogadni. Ennek szem előtt tartásával azt a következtetést vontam le, hogy nem valószínű, hogy a hármashoz hozzáadott kettőt (=5), majd hogy ez visszakövethető legyen, az egyes helyiértéken ezt jelenítette meg (=2), hanem egyszerűen egy ún. numerikus idiótával volt dolgom.

A javára írom, hogy az ismételt adatbeviteli kényszer nem keserítette el; vidáman kért, hogy akkor a sárga gombot nyomjam meg, és diktáljam le mégegyszer a rendszámomat. Másodszorra vagy kimagaslóan jól sikerült a formaidőzítése, vagy – ha mégsem az egyszerűbb hipotézis a helytálló – sikerült megállnia, hogy műveleteket végezzen a számjegyekkel. Mindenesetre a konzolon pont az én rendszámom jelent meg. Azonnal, mohón nyomtam meg a zöld gombot.

Pisszenés

A rádióban hallottam egy mutálás előtti gyereket valami Máté Péter dalt énekelni. Tiszta hangja volt, a dallamot sem vétette el, még a telítettséggel is fölényes magabiztossággal tudott bánni, de a hangszínében volt valami elviselhetetlenül penetráns él. Remélem, akad legalább egy, a táncdalénekes szakma jövője iránt elkötelezett szakember az országban, aki – a legszeretetteljesebb tisztelet hangján – megmondja a srácnak, hogy:

– Áron, te nagyon tehetséges vagy, de most két-három évig pisszenned sem szabad, mert nagyon feldühíted a hangoddal a néniket, meg a bácsikat.