381

Beolvastam a rendszám betűit két szokványos férfi- és egy szintén széles körben elterjedt női név segítségével, majd a három számot tagoltan, túlzó ajakmozgással, szépen egymás után a következőképpen: hármas, nyolcas, egyes. A pénztáros nyugtázólag bólintott, és az unásig rutinos szakember gépiességével arra kért, hogy a konzolon ellenőrizzem, hogy jól írta-e fel, amit mondtam neki. A kijelzőn – a csodával határos módon helyesen megjelenő betűk mögött – az 582-es számot voltam kénytelen olvasni.

Az etológia egyik alaptörvénye, hogy a viselkedés mozgatórugóinak keresésekor mindig a lehető legegyszerűbb magyarázatot szabad csak elfogadni. Ennek szem előtt tartásával azt a következtetést vontam le, hogy nem valószínű, hogy a hármashoz hozzáadott kettőt (=5), majd hogy ez visszakövethető legyen, az egyes helyiértéken ezt jelenítette meg (=2), hanem egyszerűen egy ún. numerikus idiótával volt dolgom.

A javára írom, hogy az ismételt adatbeviteli kényszer nem keserítette el; vidáman kért, hogy akkor a sárga gombot nyomjam meg, és diktáljam le mégegyszer a rendszámomat. Másodszorra vagy kimagaslóan jól sikerült a formaidőzítése, vagy – ha mégsem az egyszerűbb hipotézis a helytálló – sikerült megállnia, hogy műveleteket végezzen a számjegyekkel. Mindenesetre a konzolon pont az én rendszámom jelent meg. Azonnal, mohón nyomtam meg a zöld gombot.

Pisszenés

A rádióban hallottam egy mutálás előtti gyereket valami Máté Péter dalt énekelni. Tiszta hangja volt, a dallamot sem vétette el, még a telítettséggel is fölényes magabiztossággal tudott bánni, de a hangszínében volt valami elviselhetetlenül penetráns él. Remélem, akad legalább egy, a táncdalénekes szakma jövője iránt elkötelezett szakember az országban, aki – a legszeretetteljesebb tisztelet hangján – megmondja a srácnak, hogy:

– Áron, te nagyon tehetséges vagy, de most két-három évig pisszenned sem szabad, mert nagyon feldühíted a hangoddal a néniket, meg a bácsikat.

Tíz pont

Károly, a vállalati újság Társadalmi felelősségvállalás rovatának alkalmi cikkírója arra lett figyelmes, hogy István, a környezettudatos vállalatirányítási stratégia és gyakorlat kialakításáért felelős osztály kiemelt főmunkatársa – miután egyik kollégájának felolvasott néhány elszomorító adatot a hazai környezetvédelem állásáról – csíkokra szaggatott papírokat ejtett közvetlenül a papírhulladék gyűjtésére szolgáló kosár mellé, az almacsutkákat és műanyag palackokat tartalmazó szemetesbe.

Károly azonnal, felháborodott stílusban írta meg a visszás esetet, majd hátradőlt, és elégedetten gondolta, hogy az eheti társadalmi felelősségvállalás témájú írása is elkészült, pedig már napok óta nem jutott eszébe semmi. A jövő hétre összejön a tíz pontja a Te is tehetsz valamit akcióban.

Regények

Clark Stephenson csak vidám, vagy legalábbis kedvező végkimenetelű, pozitív üzenettel töltött írásokat adott ki keze alól. Ha pontosak akarunk lenni, akkor azt kell inkább mondanunk, hogy általában ilyen írások születtek a keze alatt. Nagyjából minden hetedik évben ugyanis megjelent egy-egy könyve. Ezek a könyvek – szemben a tőle általánosnak tekinthető kis elbeszélésekkel és novellákkal – regények voltak. De ami ennél is fontosabb, hogy szó sem esett bennük pozitív üzenetről, vagy kedvező végkimenetelről. Ellenkezőleg. Ezekben a regényekben sötét jóslatok váltak valóra úgy, hogy az eredeti várakozásokhoz képest egy kicsit még több szenvedés jutott a fő- és mellékszereplőknek, nagyobb bajba került az emberiség; a gonosz tort ült.

Közeli barátai szerint Stephenson ezeket a regényeket az elsőtől az utolsó betűig hétfői napokon írta.

Egyszer fent, egyszer lent

Nem most húsvétkor, hanem még tavaly történt, hogy egy kékesszürke nyulat megtartottak. Nem vágták le, nem rakták ki az út szélére, de még csak a kisállat-kereskedésbe sem vitték vissza. Nem esett bántódása. Olyannyira nem, hogy a folyóhoz jártak vele szombatonként, a vasárnapi úticélról pedig saját maga határozhatott. Ilyenkor általában a parkba szeretett menni.

Lassan elfogadott részévé vált a hétvégi forgatagnak, majd a média is felfigyelt rá. Írtak róla az újságok, szerepelt a TV-ben. Gazdájával, akit egy ideje már szívesebben hívott menedzserének, úgy döntöttek, hogy termőre fordítják ezeket a közszerepléseket. A riportok során – egyre növekvő vehemenciával – az állatvédelem (mint olyan) fontosságáról kezdett nyilatkozgatni.

Augusztusban felkérést kapott a Környezetvédelmi és Fenntarthatósági Minisztériumtól, hogy az állatvédelmi törvény módosításának előkészítésével foglalkozó munkacsoportban szakértőként működjön közre. Az ötlet – az igazat megvallva – csak részben működött. Kívülről jövőként számos új aspektussal gazdagította ugyan a bizottsági munkát, de egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy – különösen a nyúltenyésztésről alkotott – egyes sommás ítéletei a radikalizmus vállalhatatlan szintjét képviselték a minisztérium számára. A közvélemény egyre lanyhuló támogatása miatt korábban már megszellőztetett osztályvezető-helyettesi kinevezéséből nem lett semmi.

Pályafutását egy internetes életmód-magazinnál folytatta egy, a globális felmelegedés és a húsevés összefüggéseit kutató sorozat szerkesztőjeként. Folyamatosan erősödő radikalizmusa azonban egyre nyilvánvalóbban hajtotta a tudományos gondolkodás elfogadott határain kívülre, és viszonylag rövid időn belül hiteltelenné vált. Eddigre összeveszett menedzserével, és a portál munkatársaival is megromlott a kapcsolata. Az elérhetetlenül ambiciózus célok hajhászása, az állandó súrlódás környezetével, és a hírnév először a magasba kúszó, majd a mélybe zuhanó hullámvasútja összességében annyira megviselte idegrendszerét, hogy egyszercsak az egyik szerkesztőségi értekezletre teátrálisan összevérzett bundával, részegen érkezett, majd szóváltásba keveredett a munkacsoport tagjaival, és elrohant. Másnap nem küldte be az ígért anyagot, és semmilyen módon nem volt elérhető. Soha többet nem látták (állítólag a kertvárosban bérelt villájába sem érkezett meg soha).

A pénztárosnő energiagazdálkodása

Nézem a pénztárost, ahogy rángatja át az árucikkeket a vonalkód leolvasó fölött. Nem markolja, vagy fogja meg rendesen, inkább csak úgy rákap, megcsípi, épp a kezében marad. Amint meghallja a csippanást, keze elernyed, ujjai szétnyílnak, és a termék a futószalagra hanyatlik felületének pont akkora hányadával, hogy nem reked meg azon a helyen, ahova a pénztárosnő ejtette.

A macska jutott eszembe, aki unott arccal sétál a kerítés mentén, majd pár pillanatra megáll, körülnéz, és úgy ugrik fel a kő talapzatra, hogy az utolsó egy-két centin nullára lassul, és milliméternyi pontossággal éppen olyan magasra érkezik, ahova kell. Kicsit sem magasabbra.

Lazán

Umberto kilépett a fényárban úszó gangra. Lazán, lendületes, de nem sietős léptekkel ment a lépcsőházig, befordult és azonnal a villanykapcsolóért nyúlt, megnyomta, de az engedelmes izzó nem sokat segített. Elmosolyodott, és feltolta napszemüvegét erős, csillogó fekete hajára.