Megkérem a 12. A, B és C osztályos ballagókat, hogy a kijelölt útvonalat futva tegyék meg, a D osztályosok pedig – ezúttal – tekintsenek el a ballagástól.

Károly, a vállalati újság Társadalmi felelősségvállalás rovatának alkalmi cikkírója arra lett figyelmes, hogy István, a környezettudatos vállalatirányítási stratégia és gyakorlat kialakításáért felelős osztály kiemelt főmunkatársa – miután egyik kollégájának felolvasott néhány elszomorító adatot a hazai környezetvédelem állásáról – csíkokra szaggatott papírokat ejtett közvetlenül a papírhulladék gyűjtésére szolgáló kosár mellé, az almacsutkákat és műanyag palackokat tartalmazó szemetesbe.

Károly azonnal, felháborodott stílusban írta meg a visszás esetet, majd hátradőlt, és elégedetten gondolta, hogy az eheti társadalmi felelősségvállalás témájú írása is elkészült, pedig már napok óta nem jutott eszébe semmi. A jövő hétre összejön a tíz pontja a Te is tehetsz valamit akcióban.

Clark Stephenson csak vidám, vagy legalábbis kedvező végkimenetelű, pozitív üzenettel töltött írásokat adott ki keze alól. Ha pontosak akarunk lenni, akkor azt kell inkább mondanunk, hogy általában ilyen írások születtek a keze alatt. Nagyjából minden hetedik évben ugyanis megjelent egy-egy könyve. Ezek a könyvek – szemben a tőle általánosnak tekinthető kis elbeszélésekkel és novellákkal – regények voltak. De ami ennél is fontosabb, hogy szó sem esett bennük pozitív üzenetről, vagy kedvező végkimenetelről. Ellenkezőleg. Ezekben a regényekben sötét jóslatok váltak valóra úgy, hogy az eredeti várakozásokhoz képest egy kicsit még több szenvedés jutott a fő- és mellékszereplőknek, nagyobb bajba került az emberiség; a gonosz tort ült.

Közeli barátai szerint Stephenson ezeket a regényeket az elsőtől az utolsó betűig hétfői napokon írta.

Nem most húsvétkor, hanem még tavaly történt, hogy egy kékesszürke nyulat megtartottak. Nem vágták le, nem rakták ki az út szélére, de még csak a kisállat-kereskedésbe sem vitték vissza. Nem esett bántódása. Olyannyira nem, hogy a folyóhoz jártak vele szombatonként, a vasárnapi úticélról pedig saját maga határozhatott. Ilyenkor általában a parkba szeretett menni.

Lassan elfogadott részévé vált a hétvégi forgatagnak, majd a média is felfigyelt rá. Írtak róla az újságok, szerepelt a TV-ben. Gazdájával, akit egy ideje már szívesebben hívott menedzserének, úgy döntöttek, hogy termőre fordítják ezeket a közszerepléseket. A riportok során – egyre növekvő vehemenciával – az állatvédelem (mint olyan) fontosságáról kezdett nyilatkozgatni.

Augusztusban felkérést kapott a Környezetvédelmi és Fenntarthatósági Minisztériumtól, hogy az állatvédelmi törvény módosításának előkészítésével foglalkozó munkacsoportban szakértőként működjön közre. Az ötlet – az igazat megvallva – csak részben működött. Kívülről jövőként számos új aspektussal gazdagította ugyan a bizottsági munkát, de egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy – különösen a nyúltenyésztésről alkotott – egyes sommás ítéletei a radikalizmus vállalhatatlan szintjét képviselték a minisztérium számára. A közvélemény egyre lanyhuló támogatása miatt korábban már megszellőztetett osztályvezető-helyettesi kinevezéséből nem lett semmi.

Pályafutását egy internetes életmód-magazinnál folytatta egy, a globális felmelegedés és a húsevés összefüggéseit kutató sorozat szerkesztőjeként. Folyamatosan erősödő radikalizmusa azonban egyre nyilvánvalóbban hajtotta a tudományos gondolkodás elfogadott határain kívülre, és viszonylag rövid időn belül hiteltelenné vált. Eddigre összeveszett menedzserével, és a portál munkatársaival is megromlott a kapcsolata. Az elérhetetlenül ambiciózus célok hajhászása, az állandó súrlódás környezetével, és a hírnév először a magasba kúszó, majd a mélybe zuhanó hullámvasútja összességében annyira megviselte idegrendszerét, hogy egyszercsak az egyik szerkesztőségi értekezletre teátrálisan összevérzett bundával, részegen érkezett, majd szóváltásba keveredett a munkacsoport tagjaival, és elrohant. Másnap nem küldte be az ígért anyagot, és semmilyen módon nem volt elérhető. Soha többet nem látták (állítólag a kertvárosban bérelt villájába sem érkezett meg soha).

Umberto kilépett a fényárban úszó gangra. Lazán, lendületes, de nem sietős léptekkel ment a lépcsőházig, befordult és azonnal a villanykapcsolóért nyúlt, megnyomta, de az engedelmes izzó nem sokat segített. Elmosolyodott, és feltolta napszemüvegét erős, csillogó fekete hajára.

Ferdinand Knöchke, a kiugrás gondolatával játszó pap, álnéven résztvett egy, az élet keletkezésének körülményeit firtató esszépályázaton. Elmélete szerint Isten eredetileg csak néhány, az ujjai között forgatni megunt követ ejtett a háta mögé, majd elvétette felismerni azt a pillanatot, amikor a szervetlenből szerves keletkezett. Az esszé toronymagasan megnyerte a pályázatot.

Persze a szerző személye nyilvánosságra került. Knöchke először tagadta, hogy ő lenne az, majd azt állította, hogy ezt a históriát egy térben és időben gyengén orientált pueblo indián súgta a fülébe álmában, aztán azt mondta, hogy az egészet csak írói munkássága részének tekinti (noha nem is írt), végül – és emellett már konokul kitartott – biztosított róla mindenkit, hogy csak viccelt.

Minden csoda három napig tart, gondolta Isten, és kezdeti ijedtsége lassan elpárolgott.