Ferdinand Knöchke, a kiugrás gondolatával játszó pap, álnéven résztvett egy, az élet keletkezésének körülményeit firtató esszépályázaton. Elmélete szerint Isten eredetileg csak néhány, az ujjai között forgatni megunt követ ejtett a háta mögé, majd elvétette felismerni azt a pillanatot, amikor a szervetlenből szerves keletkezett. Az esszé toronymagasan megnyerte a pályázatot.

Persze a szerző személye nyilvánosságra került. Knöchke először tagadta, hogy ő lenne az, majd azt állította, hogy ezt a históriát egy térben és időben gyengén orientált pueblo indián súgta a fülébe álmában, aztán azt mondta, hogy az egészet csak írói munkássága részének tekinti (noha nem is írt), végül – és emellett már konokul kitartott – biztosított róla mindenkit, hogy csak viccelt.

Minden csoda három napig tart, gondolta Isten, és kezdeti ijedtsége lassan elpárolgott.

– Én csak mostanában döbbentem rá, hogy Dömdödöm is afáziás volt. Neked ez eszedbe jutott már?

– Bingó.

– Jó, nyilván… Hülye kérdés volt.

– Bingó.

– Jól van már, mondtam, hogy bocs.

– Bingó!… Bingó.

– Hanem?

– Bingó, bingó-bingó… bingó! Bingó?

– Nana! Őt is csak Mikkamakka értette meg. Te azért ennél jobban állsz.

– Bingóbingó, bin-gó.

– A polgármesteri hivatalban soha nem kérdezgették. Te is csak emiatt a legutóbbi eset miatt vagy így kiakadva.

– Bingó, bingó bingó.

– Ebben igazad van. De az hülye is volt.

– Bingó.

– Nalátod. Akkor ebben maradjunk. Kérsz még mártást?

Százhetven fényévnyire innen van egy bolygó. Gömb alakú, mint a miénk, de az egész nem áll másból, mint óceánból. Ráadásul ennek a mérhetetlen nagy tengernek az alján sincs egyetlen hegy, völgy, domb vagy hasadék sem. Csak jég.

A mi Földünktől eltérően, öt olyan intelligens faj is él ezen az égitesten, amely képes és kész a létezés különböző aspektusairól elmélkedni. Egyesek szerint van egy hatodik ilyen faj is. De róluk nagyon keveset lehet tudni. Zárt csoportokban élnek, és idejük nagy részében heves vitát folytatnak egymással, de amint közeledik valaki, semleges témára váltanak, vagy egyszerűen elhallgatnak.

Hogy hogy néznek ki ezek a lények, vagy a másik öt faj képviselői, vagy akárki ezen a bolygón, arról nem szeretnék beszélni, mert biztos vagyok benne, hogy kétkedéssel fogadnák szavaimat. Egy dolgot azonban – ami miatt ezeket a sorokat egyáltalán papírra vetem – nem hallgathatok el. De előbb tisztázzunk valamit.

A szóban forgó planéta az űrben kószáló, fagyott anyagból verődött össze, a központi csillag körül elliptikus pályára állt, gömbbé formálódott, majd felszíne felolvadt, és vékony légkör fedte be. Pár milliárd évvel később kialakult rajta az élet, aztán imponáló gyorsasággal megjelent az intelligencia is. (Az öt említett faj egyébként állandó vitában áll egymással, hogy melyikük keletkezett előbb, illetve később, és hogy ez a javukra írandó, vagy éppen szégyellniük kellene). Ezen a vízgolyón tehát ismeretlen a szárazföld fogalma. Soha, az élet kialakulása óta nem volt ott ilyesmi, és semmilyen jel nem utal arra, hogy várható lenne a kialakulása.

Most már eleget tudunk ahhoz, hogy fel tudjuk mérni a lungárkok nagy rejtélyének jelentőségét. Az ugyanis a helyzet, hogy ezek a lények olyan légzőszervvel rendelkeznek, melynek csak a víz felszíne fölé emelkedve veszik hasznát, azaz a víz alatt nem működik. Mintha tüdejük lenne kopoltyú helyett. Könnyű kitalálni, hogy mely három kérdés foglalkoztatja őket minden másnál kínzóbb intenzitással: 1.) Miért van nekik tüdejük (nevezzük így az egyszerűség kedvéért), ha nincs más közel s távol, csak víz? 2.) Miért van nekik tüdejük, ha közel s távol soha nem is volt más, csak víz? 3.) Miért van nekik tüdejük, ha közel s távol soha nem is lesz más, csak víz?

Mondanom sem kell, hogy a teremtés kontra evolúció vita előttük sem ismeretlen: oktatásuk gerincét képezi, a legtöbb ösztöndíjat ezzel kapcsolatban írják ki, a gyerekek ennek megoldásáról álmodoznak, stb. A legszélesebb körben elfogadott teória szerint minden más faj evolúció során jött létre, őket azonban egy morálisan alulműködő tudós teremtette egy kiégett humorista utolsó kívánsága szerint.

Aznap csak fél liter tejet, és fél kiló kenyeret vett. Nem várta meg a liftet, hanem gyalog lépcsőzött fel a hetedikre. Elzárta az őrlángot, lecsapta a biztosítékot. Csak egy szeletet evett meg a kenyérből, de a tejet mind megitta. A maradék kenyeret – a hűtőszekrény szerény tartalmával együtt – beletette egy zacskóba, és mellérakta a kitöltött lottószelvényt. Tudta, hogy ezúttal a nyerő számokat jelölte meg. Fogta a kis csomagot, és elindult. Az ajtót nem zárta be; nem akarta, hogy betörjék (nemrég csináltatta meg). A földszintre érve a reklámszatyrot a kapuhoz legközelebb eső kuka tetejére tette, a füleit alá hajtotta, nehogy a kenyér kiszáradjon. Aztán felment a tizedikre – ezúttal lifttel. A lépcsőház ablakához lépett.

Oda, ahol ki volt törve. Kimászott a külső oldalra, sarkait a párkány tövénél a falhoz támasztotta, hátranyúlva megfogta az üresen tátongó ablakkeretet, majd lassan előredőlt. Mély lélegzetet akart venni, de csak egy kis pihegés féle sikerült. Érezte, hogy megnedvesedik a szeme, egy kövér könnycsepp gyűlik össze a sarkában, végiggurul az arcán, és az álláról a mélybe hullik. Elengedte az ablakkeretet. Ahogy dőlni kezdett, egyetlen pillanatra, de csak egyetlen pillanatra, megállt az idő, és érezte, ahogy jeges burok szövi körül a szívét. A könnycsepp után hullott, és meghalt, mielőtt földet ért volna. Akkor, amikor a könnycsepp földet ért.

– Látod, kisfiam? Apu ezeket az aranyérmeket nyerte, amikor ő volt gyerek… Ha szépen megeszed a főzeléket, te is bajnok lehetsz. Akarod?

– De apu, az aranyérmet nem az első helyezetteknek adják? Akik annak a dobogónak a tetején állnak, és akkor egy bácsi a nyakukba akasztja?

– De, de. Pontosan így van.

– De ezekre az van írva, hogy harmadik helyezés.

– …? Klári!! Megbeszéltük, hogy nem tanítgatod előre olvasni a gyereket! Arra való az iskola. Miért nem tudod már – csak legalább egyszer! – ráhagyni másra a saját dolgát?! Te meg kisfiam, lapátold azt a főzeléket! Be a szádba, lenyelni, be a szádba, lenyelni! Gyerünk!

A fülkében a biztonsági őr egyszercsak sértett csalódottsággal a sarokba hajította a könyvet, amit kora reggel óta böngészett. – Todod, ki hiszi már ezt el… – mondta félhangosan, inkább csak maga elé. A portás csak vállat vont, és szemrehányóan megcsóválta a fejét. Nem szólt egy szót sem, de ha tekintete beszélni tudott volna, azt mondta volna, hogy „Miért, mire számítottál? Megmondtam volna neked az elején, hogy ez lesz”. Egy, a gomolygó porszemcsék egybefüggő felhőjén áttörő fénypászma melegséggel vonta be a tanulmánykötet címét. A címlapon ez állt: Gondolatébresztők a módosított általános relativitáselmélet apropóján.