Ahogy a magyar kisboltok dolgozói tévesen gondolják, hogy a vevő minden esetben idióta, úgy Angliában is sokan hiszik, hogy az ügyfélnek mindig igaza van. (Jó, hát főleg maguk az ügyfelek). Tudván, hogy az igazság valahol félúton sűrűsödik, én minden esetben egyedileg bíráltam el, hogy kinek van igaza, illetve, hogy ki hülye, és ki nem az.

„A” pontból „B”-be nyilván sokféleképpen el lehet jutni, sőt, még legrövidebb is van közöttük, de sokszor olyan kicsi a különbség, hogy nehéz megítélni, melyik a jobb irány, illetve az utak jellege és minősége is mást és mást jelent különböző utasok számára. Van, aki a lámpákat akarja elkerülni, van, aki csak a legszélesebb utat ismeri, és minden más mögött lehúzási kísérletet sejt.

Az elején kifejezetten sűrűn fordult elő, hogy nem a legoptimálisabb útvonalon kíséreltem meg az utas célba juttatását, de vitára okot adó helyzet később is rendszeresen kialakult. Ilyenkor kétféleképpen alakulhatott az útvonal megítélése. Vagy azt gondoltam, hogy nekem van igazam, vagy legalábbis jó eséllyel nincs érdemi különbség az én és az utas verziója között, vagy rá kellett jönnöm, hogy az utasnak van igaza.

Ha az utóbbi volt a helyzet, ezt mindig el is ismertem, ha az előbbi, akkor előadtam az érveimet. Még ha tudtam is, hogy vaskosan nekem van igazam, vagy azt sejtettem, hogy blöfföl az utas, akkor is mindig azt mondtam – feltéve, hogy nem rendszeresen az adott utat járta be a figura –, hogy a végén megmondom, mennyi az ára az útnak, ő meg eldönti, hogy azt korrektnek tartja-e, vagy szerinte kevesebbet ér, majd fizessen belátása szerint.

Ha belegondolok, tulajdonképpen meglepő, hogy ezek az esetek döntő többségükben úgy végződtek, hogy rám hagyták az általam mondott árat, és még borravalót is adtak. A legegyszerűbb helyzetek azok voltak, amikor minden nap (akár kétszer) ugyanazon az úton jött-ment az utas, ilyenkor azt mondtam neki vita esetén, hogy csak fizessen, amennyit általában szokott. Itt is elenyésző arányban fordult csak elő, hogy valaki visszaélt a helyzettel. Ilyenkor mosollyal, vagy akár szóban is jeleztem, hogy észleltem a turpisságot, de nem különösebben érdekel.

Egyébként büszke voltam magamra, hogy ez az elegáns ötletem ilyen szépen működik, és meglehetős tahók vitorlájából is kifogja a szelet. Sokszor az is előfordult, hogy az addig gyanakvó és ellenséges utas – korrekt hozzáállásomat látva – barátkozóvá és minden egyéb szempontból is normálissá vált.

Egyetlen nőre emlékszem, aki nem bírt megnyugodni. Egy rendelőintézetből kellett hazavinnem. Rögtön az elején bemondta, hogy melyik nagy úton vigyem. Én nem arra mentem volna, de mindegy. Nem sokkal az elindulás után elkezdte kérdezgetni, hogy hol vagyunk. Én megmondtam neki, és rögtön hozzá is tettem, hogy hol és mikor fogunk balra fordulni az általa áhított útra.

De ő először csendben, magában, majd egyre hangosabban és kétségbeesettebben jajongani és siránkozni kezdett, majd vádaskodásba csapott át, hogy át akarom verni. Elmagyaráztam neki, hogy ez lehetetlenség, hiszen pontosan azt csinálom, amire kifejezetten megkért. Közben összeállt a kép bennem, hogy nyilván indulás előtt kapta a tanácsot valakitől, hogy mondja be ezt az utat, hogy lássa a taxis, hogy tudja ő, mi merre van. De nem tudta, és a tanács, illetve annak megfogadása pont erre világított rá éles fénnyel.

Mivel a logikai alapképzés nem győzte meg, neki is felajánlottam, fizessen annyit, amennyit idefelé fizetett. Az, hogy ez sem nyugtatta meg, illetve ami még fontosabb, nem hallgattatta el, az már feldühített. Ezt először udvariasan lepleztem, de mivel ez sem használt, és továbbra is olyan keservesen vádaskodott, mintha makaóban csalással nyertem volna el a bal veséjét, rákiabáltam, és gazdagon használtam a „fuckin’” szót, hogy érzelmi állapotomról színgazdag képet festhessek. Nem sokkal ezután, legalább annyi haladást elértünk, hogy csak magában siránkozott, én meg azt gondoltam, hogy jól van, bazmeg, legyen döntetlen.

Amikor már felismerte a környéket az otthonához közel, kicsit megnyugodott, és a feszültséget oldandó megkérdezte, hogy akkor én végül is hogy jöttem volna. Erre én balra mutattam neki, hogy egy hosszú egyenes után éppen itt bukkantunk volna ki, és a körút, amit ő említett, az én útvonalamban csak mint kereszteződés szerepelt volna. Úgy tűnt, hogy megértette. Érkezéskor megkérdeztem, hogy mennyit fizetett odafelé, és én is annyit kértem tőle. Közben megérthette, hogy ez az egész hogy nézhetett ki kívülről, illetve az én szemszögemből, mert nagyon megköszönte a gesztust. Szóra sem érdemes – mondtam – pedig volt mit megköszönnie.

Amúgy nem ő volt, aki a legjobban feldühített. Van az a típus, aki teljesen egyértelmű ostobaságot beszél vagy hazudik úgy, hogy közben a mindenre elszántak harciasságával néz az ember szemébe. Egy nőt az állomáson vettem fel. Sietett, mert időre oda kellett érnie egy bizonyos gyógyszertárba. Amúgy az út a fizika törvényei szerint előre jól láthatóan, halálbiztosan hosszabb időt vett igénybe, mint amennyink volt.

Igyekeztem sietni, de azért nem ész nélkül. Kis késéssel odaértünk a gyógyszertárhoz, és az – jé! – bezárt, ahogy az előre tudni lehetett. A nő felháborodva jött ki, hogy ez az én hibám. Nyugodtan kijavítottam, hogy az esete a fizika és a közlekedés törvényei hatálya alá esik. Erre erősködni kezdett, hogy az egyik lámpánál nekem a bal sávban kellett volna mennem a jobb helyett. Na de asszonyom – mondtam őszintén meglepve – nekünk valamivel később a jobb sávból kellett újra jobbra kanyarodnunk, ráadásul senki nem volt előttünk, és át is mentünk a zöldön, hogy aztán elérjük a következő pirosat, azaz az adott helyzetből a legtöbbet hoztuk ki.

Meg se várta, hogy befejezzem, máris kiabálni kezdett, hogy ne oktassam ki, ő rengeteget vezet… Mire én szakítottam félbe, hogy álljunk meg csak annyira, amíg megerősíti, hogy az előbb épp egy taxisofőrnek sikerült azzal érvelnie, hogy ő sokat vezet. Megerősítette. Kinevettem.

Mentünk a következő gyógyszertárhoz – noha ezek mind egyszerre zárnak. Arról is lepattantunk persze, úgyhogy az egyre dühösebb nő végül a belváros egyik utcáját adta meg végcélként. Közben már csak megszokásból tovább okoskodott egészen addig, hogy meg kellett állnom csak úgy a sáv közepén, kivennem üresbe, és lassan hátrafordulva, mélyen a szemébe nézve elárulnom neki, hogy alapvetően nem tetszik a stílusa, és egyetlen szót sem tűrök el tovább, hacsak az nem végtelenül kedves szó. Az üzenet átment, néma kussban ült bal hátul, amíg újra meg nem szólalt, hogy itt a bal oldalon jó lesz. Félreálltam, mire megint méltatlankodni kezdett, hogy ő úgy gondolta, hogy kanyarodjak be balra.

A legnagyobb sajnálattal, de született angol létére kioktattam az „on the left” és a „to the left” közötti különbségre, majd ráutaló magatartással az értésére adtam, hogy most fizetni fog, és ki fog szállni. Fizetett és kiszállt.

Aztán ugye van a geometria tudománya is. Az egyik utasom egy bizonyos sarokra akart eljutni. Egyszer csak felkiáltott, hogy itt miért nem kanyarodtam balra. Erre – hátha én emlékszem rosszul – visszakérdeztem, hogy nem a Shiel-Molyneaux sarokra megyünk-e. De igen, de itt akart balra menni, aztán jobbra és végig egyenesen. Mondom, nem gond, mert mi meg itt most egyenesen jövünk, aztán balra fordulunk és pont ugyanoda érkezünk. De az rövidebb – mondja ő. Ezen a ponton kellett szégyenszemre elmagyaráznom, hogy ha egy téglalap egy rövid és egy hosszú oldalán megyünk végig, az hajszálra ugyanaz a távolság, mint ha a másik két oldalán mentünk volna végig.

Ezt emésztette egy darabig, aztán valószínűleg megértette, mert azzal hozakodott elő (és közben meg is érkeztünk), hogy nekem az a dolgom, hogy őt oda vigyen, ahova mondja. Szuper, mondom, akkor egy hajóban evezünk: ez épp megtörtént. De ő nem erre akart jönni – tette hozzá. Ja – mondom – az megint más, de egyrészt az imént elmagyarázottak fényében ennek nincs jelentősége, másrészt az útvonaltervet akkor velem is ismertetnie kellett volna.

Ezután már csak annyi maradt benne (érv helyett), hogy egyáltalán miért vitatkozom én vele, azaz kimondatlanul: mi az, hogy nem neki, mint ügyfélnek van automatikusan igaza. Hasonló, ha nem intenzívebb elképedéssel az arcomon válaszoltam, hogy azért, mert ebben a mi konkrét esetünkben tényszerűen nekem van igazam, ő pedig következésképpen téved. Tajtékzott a frusztrált dühtől, ahogy kiszállt, és ami azt illeti, én sem tudok megtanulni nem csodálkozni újra és újra az arrogancia és az ostobaság együttes megnyilvánulásain.

Az utolsó hónapokban a kocsi kellemetlen hibát növesztett: a motor nem akart újraindulni, ha a külső hőmérséklet 14 fok fölé emelkedett; azaz ha leállítottam a motort, amíg megittam egy kávét, kár volt kapkodnom, várnom kellett bő tíz percet, hogy újra beinduljon.

Ez egy darabig még kezelhető volt, de ahogy – még Angliában is – egyre melegebb lett, a probléma is egyre mélyült, illetve kicsit később már elég volt, ha kint kicsit melegebb volt, és már a hideg motor sem akart beindulni.

A dolog nem volt teljesen új számomra. Egy korábbi autómnál előfordult pontosan ugyanez a probléma, és ott a főrelé nevű alkatrész volt a hibás, amit jó harmincezerért cseréltek azoknak, akik nem tudták, hogy egyszerűen két elfáradt forrasztást kell felfrissíteni.

Ahogy korábban megírtam, ezúttal nem bíztam a probléma kibogozását a szervizre, hanem elárultam a megfejtést. (Hogy itt milyen globális és lokális aljasságok vannak játékban, azt nem írom le megint, ott vannak a link mögött). Sajnos, mint ahogy egy Murphy törvénykönyv mellékletében lenne olvasható, a négy(!) főrelé kicserélése nem oldotta meg a problémát.

Tovább nyomoztunk hát a szervizzel (az interneten nem találtam használható ötletet). Ők beszéltek a helyi hondás fűmuftival, aki azt mondta, hogy ez egy klasszikus computer probléma, ami rossz hír, mert ez a legdrágább alkatrészek közül való. Jó hír ugyanakkor, hogy ennek a figurának van egy, ötszáz fontért – mondta a szervizes. Beugrottam, ők elvonultak a kocsival, majd engem is hátra hívtak, és megmutatták, hogy bizony a diagnosztikai szoftverük megerősíti a gyanút: az ECU a hibás.

Mivel már eladni készültem a kocsit (ami persze ebben az állapotban gyakorlatilag lehetetlen volt), egyszerűen pszichésen nem tudtam volna elviselni egy újabb ötszáz fontos kiadást úgy, hogy már jó pár másik szíváson voltam túl. Szigorúan anyagi szempontból még megérte volna (ha valóban ez a hibája), de kedvem inkább már ahhoz lett volna, hogy egy roncstelepen magam gyújtom fel a kocsit és/vagy verem szét ólombottal úgy, hogy semmi használható ne maradjon belőle: szó se lehetett róla, hogy végignézzem, hogy kilóra megveszi tőlem egy nepper, majd fillérekből orvosolja a gondot, és (a taxis múltat akár letagadva) gusztustalan profittal adja tovább a gépet.

Ugyanis lehúzást sejtettem. Egy haverom haverja szintén rádugta a maga laptopját a kocsi computerére, és csodák csodájára nem jött fel az ECU hiba. Közben repült az idő. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a korábbi kísérleteknél mindig várni kellett az új alkatrészre, majd becsúszott egy négynapos hétvége, satöbbi: azaz egyszerűen nem volt már időm utánajárni, hogy mi az isten lehet még a gond.

A Magyarországra hazacuccolás már rég kőbe volt vésve, megvolt a kompjegyem, a repjegyem egy héttel későbbre, a taxis engedély épp lejárt. Hiába hagytam vagy egy hónapnyi idő-puffert, a szopás olyan kitartó és cizellált volt, hogy ez sem volt elég.

Így kellett hazajönnöm a cuccaimmal, majd vissza az üres, eladandó kocsival. Épp harminc fok volt, ami azt jelentette, hogy többször is előfordult, hogy a kocsi napközben nem volt indítható. A hazaúton jégakkuval hűtöttem az ECU-t, illetve nem állítottam le, vagy ha muszáj volt, igyekeztem úgy ütemezni, hogy egy megállásból tudjak pl. WC-re menni, sztrádamatricát venni és tankolni. Soha nem jött össze.

Hazaértem Angliába, és felhívtam a volt kollégámat, akivel korábban már az árban is megállapodtunk. Elmondtam neki, hogy milyen probléma adódott. Legnagyobb meglepetésemre nem keserítette el a rossz hír (én mondjuk elálltam volna a vételtől a helyében). Lebonyolítottuk az adásvételt (ami szintén rettenetesen ment, ugyanis elvesztettem a kocsi forgalmiját, ami nagyon csúnyán lelassította a folyamatot).

Tegnap beszéltem a sráccal. Azt kérdezte, hogy a műszerfalon mi a sárga felkiáltójel. (Az, hogy ki van kapcsolva a kitörés gátló). Én meg megkérdeztem, hogy sikerült-e megoldani az indítási problémát. Azt mondta, hogy persze, pofon egyszerű volt az egész. Az ECU hülyeségeket „beszélt”, úgyhogy frissítették a szoftvert 75 fontért a srác által látogatott (nem márka)szervizben, és azóta semmi gond.

Örülök, hogy a volt kolléga nem szívott vele, de egyúttal elszomorít, hogy mekkora különbség van Liverpoolban egy hazai meg egy idegen kiszolgálása között. A taxis vizsgán is fizettem gazdagon olyan szépészeti dolgokért, amikhez nagyon hasonlókkal a szemem láttára hagytak futni egy kacsintással egy liverpooli sofőrt.

Hány, és milyen ehhez hasonló lassításban lehetett részem vajon az évek alatt? Hány mérföldet futottam úgy, mintha víz alatt járnék, mint valami B kategóriás rémálomban? És milyen messze jutottam volna, ha korrekt a pálya? Mindegy, nincsenek „ha”-k visszafelé az életben.