Zeneelmélet

Sokszor hallottam nyugat-európai, illetve amerikai figurákat előadni valamit, és a legtöbbször ugyanaz az érzés lett úrrá rajtam: Én szégyellnék ilyen triviális, magától értetődő dolgokkal előhozakodni. Azt, hogy hozzám így beszélnek, konkrétan sértésnek vettem.

Nagyon úgy néz ki, hogy Nyugat-Európában kellett élnem éveket ahhoz, hogy árnyaltabban lássam ezt a jelenséget. Angliában kormányzati szintű törekvés, hogy pl. a jogszabályokat is érhető, a köznapi ember számára is hozzáférhető nyelven (plain English) adják közre, ami nekem rengetegszer könnyítette meg a dolgom, de el tudom képzelni, hogy az ottani értelmiségiek kicsit hasonlóan éreznek, mint én az első bekezdésben, ugyanis – igaz, akár csak egy félmondattal – de nagyon alapvető dolgok vannak leírva sok magyarázó szövegben. Olyanok, amit minden intelligens ember kell, hogy tudjon.

Hacsak nem egy teljesen eltérő bürokratikus megközelítésű helyről jön, ahol egészen mások a minden értelmes ember által osztott alapvetések, és más történelmi, vallási vagy akármilyen eseményekben gyökereznek.

musicbrain.jpg

A zeneelmélet valami nagyon hasonló. Magyar fejjel a matematikához hasonlóan súlyos félelemkeltő eszköz. Szolfézs, Kodály módszer, évszázadok óta halott emberek rendkívül bonyolult műveinek ábrázolása és torkon való letolása lehetőleg még gyerekkorban.

Gitározni tanulva most jutottam el odáig, hogy úgy érzem, nem tudok érdemben továbblépni, ha nem hozom képbe magam a zene mint olyan keretrendszerével, hogy mi ez az egész, hogy működik, és miért. Elkezdtem hát irodalom után kutatni, és – egyébként abszolúte nem váratlan módon – szembetaláltam magam a porosz típusú oktatás lélek- és agyölő, a jelek szerint mindezidáig kiirthatatlan masszájával.

A nyomtatott könyveket felejtsük is el rögtön, de az elvileg multimédiás ismeretterjesztés is egyszerűen szar, mintha direkt levadásznák, és likvidálnák azokat, akik a zene mellett ahhoz is konyítanak egy parányit, hogy a tudást hogy kell átadni. Kihirdetik a dúr meg moll skálákat, lerajzolják őket, aztán valaki eljátssza egy hüvelykujjkörömnyi kis videón úgy, hogy ha megdöglök se látom, hogy mit fog le, hogy a gyűrűs, vagy a kisujját használja-e. Az egészet körüllengi az a szolgalelkű elitizmus, az a beavató szívatás kultúra, hogy ez van, ezt kell beseggelni, fel se merül, hogy mégis hogy alakult ki, de ha majd te is bebifláztad, és nagypályás leszel, ez nem lesz gond, mert úgyse fogja senki merni megkérdezni.

Persze hülye voltam, hogy egyáltalán keresni kezdtem bármi magyar anyagot ezzel kapcsolatban. Végül megint JustinGuitarnál kötöttem ki, és nem csalódtam. Ez a csávó minden intellektuális fellengzősség, meg kisebbrendűségi komplexusból fakadó patológiás „komolyan vevés” nélkül írja le, hogy mi van.

Itt is vannak fehér foltok, de jól látszanak, hogy mik azok, és ha majd lesz kedvem / érdeklődésem / kapacitásom, tudni fogom, merre keresgéljek tovább. Például nekem magamnak is feltűnt, hogy ugyanaz a hang máshonnan érkezve másnak hangzik. JG könyvében olvasom, hogy ez azért is van, mert az ember füle és agya nem a hangok közötti abszolút különbségekre van ráállva, hanem az egymáshoz viszonyított arányaira. (Eleve szeretem, amikor feltűnik valami, amiről később kiderül, hogy létező jelenség, és tárgyalják az elméletben).

Nekem amúgy nem kell sok, egy egészen apró kis „azért, mert”-ekkel is boldoggá lehet tenni. Olyanokat olvastam például, hogy egyszerűen megfigyelték, hogy a teljesen átlagos ember idegrendszere bizonyos hangsorokat harmonikusnak él meg, másokra meg felszisszen. Innen jönnek a skálák. Van, aminek van értelme, mert harmónia származik belőle, és van, aminek nincs, mert disszonánsnak érzékeljük.

Egy másik apróság, hogy mi ez a káosz a hangok jelölése körül. Mi a francnak vannak félhangok, hogy lehet, hogy bizonyos hangok között meg mintha nem lenne. Erről azt olvastam, hogy amikor szerzetesek lejegyeztek egy bizonyos fajta skálát, egyszerűen leírták azt betűkkel. Majd kiderült, hogy ha a másik harmonikusnak érzékelt skálát akarják leírni, akkor pont ezek a betűk pont így nem lesznek jók, hanem közöttük lévő hangokat is le kell írni valahogy: hát akkor félhangokkal. Ettől még bonyolult marad a dolog, de legalább értem, hogy a jelen kor szemszögéből ez egy amolyan „ezt dobta a gép” helyzet, ebből kell gazdálkodni.

JG könyve direkt kéri, és én így is teszek szorgalmasan, hogy amit tanulunk, azonnal váltsuk valóra a gitáron. Memorizálom a skálákat, pengetem őket, belenézek a könyvbe, pengetek megint, nem jó, pendítek eggyel mellé, aha, ez jól hangzik, ellenőrzöm, és igen, én is meg tudom találni ész nélkül, érzésből is, hogy mi a jó. Azt írja, hogy a skálán ide-oda játszva elég nehéz nem dallamba botlani. És tényleg. Az ember zenélni kezd, nem is tud tenni ellene. Magamtól botlok bele Beethoven egyik leghíresebb témájába, és a Thunderstruckba.

Most jön az, hogy szépen fogok egy A4-es lapot fekvőre fordítva, és felrajzolom a komplett gitárnyakat, hogy egyben lássam, hogy ha itt mennék a törzs felé, akkor a helyett itt meg lejjebb mehetek egy húrt. Aztán ezt – várhatóan vérrel és verejtékkel – be kell huzaloznom az ujjaimba, meg az agyamba, hogy akkor is legyen valami fogalmam arról, hogy hogy fog hangzani, amit épp le szeretnék fogni, ha nem lineárisan tartok a magasabb / mélyebb hangok felé.

El kéne jutnom odáig, hogy ez legalább úgy menjen, mint az olvasás egy másodikosnak, aki már kezd elemelkedni attól, hogy betűket lát, és a történet úgy elevenedik meg a fejében, hogy már tökmindegy, hogy mi volt az interfész.

Persze tudom, hogy ez rohadt nehéz lesz, iszonyú sokáig fog tartani, és semmi garancia rá, hogy egyáltalán bekövetkezik, de az én malmomra hajtja a vizet, hogy most belülről élem és értem meg, amivel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni fejben, amikor Woody Allen állította, hogy ő annak ellenére imád zenélni, hogy mindenközben rendkívül gyenge zenész. Én láttam és hallottam Allent egyszer zenélni (talán a TV-ben), és nem hazudott egyik vonatkozásban sem.

Marha

Angliában sokszor készítettem csirke mellett rizzsel. Trehányul felkockázott mell filét vettem a Lidlben, felkockáztam korrektül, olajra dobtam, megsóztam, és addig sütögettem egy teflon serpenyőben, amíg itt-ott meg nem barnult. Ezután felöntöttem tán fél deci vízzel, azt leforraltam róla, és ráöntöttem egy adag tejfölhöz hasonló, de annál sűrűbb cuccot, amivel az egészet összerottyantottam. Mindeközben a rizs is elkészült; ott csak annyi extra történt, hogy az elején pár gerezd fokhagymát vágtam kisebb darabokra, és megfuttattam őket olajon, aztán öntöttem rá a rizst, pirítottam minimális ideig, majd felöntöttem a kétszeres mennyiségű vízzel, és megfőztem. Az így, bő harminc perc / szűk háromnegyed óra alatt készült ételt egybe keverve villáztam be.

Aztán egyszer arra gondoltam, hogy ugyanezt kipróbálom marhával is, csak a rizs helyett tésztát fogok főzni hozzá. Jó háromszoros időszükséglettel kalkuláltam, hiszen a marha nem adja magát olyan könnyen. A tervezett folyamatnak meglehetősen az első felében, a második felöntés lefőzése közbeni ellenőrző kevergetésnél azonban arra lettem figyelmes, hogy a hús megpuhult: ellenállás nélkül dől ketté a fakanál éle alatt.

marhahus.png

Itthon hirtelen nem is értettem, hogy a kiköltözésem előtt miért nem csináltam ezt sokkal gyakrabban. Úgyhogy vettem csirke mellet, és nagyon hamar beugrott, hogy vajon mi lehetett az ok. Kipróbáltam különböző henteseket és egyéb boltokat, és mindegyikkel az lett a tapasztalatom, hogy egy órát simán főzni kell a már megsütött húst ahhoz, hogy egyáltalán emberhez méltó konzisztenciájú étel készüljön, de omlós ennyi idő alatt még abszolúte nem lesz. Lesz viszont – esetenként – kissé büdös, kissé kellemetlen ízű. Nem romlott, csak valami olyan „minőségű”, mint ami miatt a birkahúst szokás kerülni, csak csirke változatban.

Marhát is csináltam, az se lett jó. A marhának kuktában kellenek órák, és sokszor még akkor is el lehetne vontatni egy vitorlázórepülőt a stramm izomrostokkal, olyan jól tartja magát a hús. Úgyhogy részemről a marha kérdés nagyjából le van zárva: nem fogok órákat szánni ilyesmire.

Amúgy lehet tudni, hogy mi van a háttérben. A marha, amihez különösebb felhajtás, extra ismeretek, kaviár árak és satöbbi nélkül hozzá lehet jutni, az egy, a továbbiakban már kihasználhatatlan, megöregedett és kizsigerelt tejmarha porhüvelye, aminek az elfogyasztása egyszerű kármentés, a megsemmisítés egy kellemetlen módja. Ezeknek a húsoknak az állatkertekbe kéne jutniuk, meg kutya- és macskatápokba.

Ehhez képest nem elég, hogy a boltokba kerül, hanem – legalábbis itt a környéken – olyan hentesekhez, akik amúgy minden modoros külsőségben eljátsszák a hazafias, bölcs gasztrosámán szerepét, és úgy mutogatják ezt a takarmányt, mint valami díjnyertes bort, és van pofájuk a szemembe nézve kéretlen tanácsot adni, hogy hogyan készítsem el; és a tanács nem az, hogy tökmindegy, csak kuktában főzzem négy és negyed órát, aztán próbáljak meg rágás nélkül lenyelni annyit, ami az életfunkcióim fenntartásához kell.

Úton

Kettejük közül még ő bírta jobban magát, és ez így volt már vagy hat-hét éve. Vagy lehet, hogy több, mint tíz? Végül is mindegy. Az évek így a vége felé mind egyformák, csak talán egyre gyorsabban történik minden, de ez is mindegy, mert amúgy is régóta túl gyors minden, és egy ponton túl már nem számít, hogy pontosan mennyivel. Megfigyelőként venne részt az életben, de már azt se tudja, mit is kellene megfigyelni, csak saját, egyre szűkülő hétköznapi jelenére koncentrál.

Tíz óra van, a reggeli síkosságot felemésztette a nap egyre bágyadtabb fénye: itt az ideje elindulni. Nemrég még szégyellte a „konyhás néni cipőt”, de ez az egyetlen, amiben meg tudja tenni a rá váró bő egy kilométert. Udvarszinti lakásából kisétál a kapuszínbe, megáll a kapu előtt, és vár, amíg jön valaki, és kinyitja. Ő is meg tudná csinálni, de ha nem muszáj, nem kockáztat: megcsúszhat, erősödhet a vállfájása, meghúzhatja a hátát vagy a derekát. Szerencsére hatvankét lakás van a házban, pár percenként jön-megy valaki. Most sincs másként, egy fiatalember készül belépni, és ahogy meglátja a nénit, int, hogy jöjjön csak, és tartja az ajtót.

A néni kijut az utcára, és jobbra fordul. Mindig balra szokott fordulni. Balra van a cipész, a kisbolt, a zöldséges, az újságos, minden, az egész környék kis központja. Igazából egy bejáratott útvonala van csak, azon tesz meg valamelyes távolságot attól függően, hogy épp milyen nap van, hogy zsemlét vesz vagy újságot. Több mindent is el lehetne intézni egyszerre, de nehéz lenne, így meg legalább majdnem minden nap kimozdul, nem hagyja el magát.

Jobbra fordul, és kissé jobb kezében lévő botjára nehezedve, bal kezében a drapp műbőr táskája fénye vesztett fülét markolva iparkodik apró lépésekkel a sarok felé. A botot megszokta. Nem tud igazán ráterhelni: nem bírná se a csuklója, de a válla, megtartani se tudná magát, de valami homályos biztonságérzetet mégis ad, illetve legalább be lehet akasztani a lengőajtók résébe, oda lehet lendíteni a zárni készülő fotocella elé. A táskában csak a legszükségesebbek vannak. Igazolványok, a szívgyógyszer (a többit nem szedi), egy kitöltetlen karton cetli, hogy kit kellene értesíteni, ha történne vele valami, egy jó pár éves fél tábla étcsokoládé, ha hirtelen elszédülne, leesne a cukra, pár textilzsebkendő, egy fejkendő, toll, papír, és két váltószemüveg. Jelen esetben egy olvasó, és egy beltéri általános: az utcára valót viseli éppen. Orrnyergén és füle mögött a három szemüveg együttes lenyomatába mindhárom szemüveg úgy illeszkedik, mintha csak egy pillanatra tolták volna fel őket a ráncos homlokra.

A néni átmegy a zebrán. Ez egy szerencsés kereszteződés. A járdaszegély megsüllyedt, de nem túl ferde, azaz elég könnyű lelépni róla, és ugyanez a helyzet a másik oldalon, ráadásul a gyalogos lámpa sokáig zöld. Innentől tulajdonképpen egyetlen tömbnyi a távolság, de az egy kilométer hosszú. A járda folyamatosan nagyon enyhén lejt, jobbra többsávos, forgalmas út, balra a rég bezárt irodaház fakó tömbje feketére kormolódott, betört ablakok szomorú sorával, a kerítés és az épület között sorsára hagyott, a túlélésért mindenre képes csalános, ecetfás dzsungellel.

Innen kezd minden egyre nehezebbé válni. Párszáz métert haladva eljut addig a távolságig, amit egyébként oda-vissza szokott bejárni, és szíve, lábai, de még a botot szorongató keze is jelzi: „Hé! Többről nem volt szó”. Pedig több, mint a fele van hátra. Minden lépés egyre nehezebb, a lábszára lüktetve sajog, minden újabb méteren mintha ki akarna robbanni a konyhás néni cipőből, egyre sekélyebben tud lélegzetet venni, mintha tüdejét langyos víz töltené fel lassan.

Meg kell állnia. Nem is baj, szüksége lesz minden erejére. Ahogy kimerültsége kicsit csillapodik, újra lépegetni kezd, és elhatározza, hogy most már nem áll meg a zebráig. De a tömb vége felé hirtelen elbizonytalanodik. Egy felállványozott házat lát. Ez tavaly még nem volt itt. Úristen! Olyan furcsa az egész. Lehet, hogy eltévedtem? – riad meg egyszerre, de nem áll meg, olyan lendülettel megy tovább, mint akinek már mindegy, ha ezt a tévedést elköveti, maradék ereje már úgysem juttatja célba. Agya lázasan kutat valami biztonságot adó részlet után, és ekkor észreveszi a saroképület kapuja felett trónoló tógás szobrot. A volt könyvtár az! Ezek szerint mégis jó helyen jár. Hogy bizonytalanodhatott így el? Fogalma sem volt, merre járhat, holott alig távolodott el otthonról, és több, mint öt évtizede ugyanott lakik.

A második zebra egészen más, mint az első volt. Kétszer két sávos út, középen villamossal, és a zöld lehetetlenül rövid. Szívdobogást kap, ahogy a közelébe ér. Épp piros a láma, legalább van egy kis ideje pihenni. Ahogy megáll, észreveszi, hogy az iménti ijedtség vonta el a figyelmét sajgó lábáról, és az most megkettőzött erőszakossággal tolakszik figyelme középpontjába, és az éles lüktetés egyre intenzívebbé válik. Markolja a botot, és próbálja elhessegetni a rátörő szédülést. A szemét nem csukhatja be, akkor biztos kifordulna a sarkából a világ. Igyekszik lassan, mélyeket lélegezni, legyőzni a reflexszerű késztetést, hogy kapkodni kezdje a levegőt. Megfordul a fejében, hogy be kellene kapni egy kocka csokoládét, de inkább keres egy fix pontot, egy villanyoszlopot, és azt nézi meredten, míg a gyengeség és a szédülés nem csillapodik. Jó lesz az a pár falat majd egyszer máskor, amikor végképp szükség lesz rá.

A gyalogoslámpa zöldre vált. A néni elindulna, de a lába nem engedelmeskedik. Egyszerűen nem mozdul. Ez harmadszor fordul elő az utóbbi pár hétben. A háziorvosnak nem említette. Szégyellnivaló az egész. És érthetetlen. Mintha egyszer csak valami titkos kulccsal nyíló procedúrává válna valami, ami korábban mindig magától ment. Ösztönösen felszegi a fejét, tekintetét az út másik oldalára szegezi, és sikerül elindulnia, de közben eszébe jut, hogy értékes időt vesztett, így már nem fog a zöld lámpa oltalma alatt átérni a túlsó oldalra. Anélkül, hogy megállna (nehogy megint gond legyen az elindulással), kis kört ír le, és visszalépeget a járdára.

Újra hosszú várakozás következik, amíg a villamos elmegy, majd az autók is először balra nagy ívben, majd szembe át. Zöld! De megint nem mozdul a láb, sírni lenne kedve, de erőt vesz magán, megint a másik oldalra veti a tekintetét, és számolni kezd: egy, kettő, botjával meglegyinti a saját lábát, és háromra sikerül elindulnia. Minden lépés, mintha parázsba csapódna, de nem lehet megállni, lassítani sem lehet, át kell érni. A síneken nem jön ki a lépés, a konyhás néni cipő orra a sín vájatába jutna, így – mivel meg nem állhat – elaprózza a lépést.

Már túl van félúton, amikor a zöld villogni kezd. A szemből jobbra kisívben fordulók egy kicsit messzebbről indulnak, és jól láthatják őt, illetve a sínek felé van helyük bőven hátulról kikerülni. Szinte felnevet örömében, hogy az átkelés a jelek szerint ha még éppen nem is sikerült, de sikerülni fog: a nehezén túl van. Csak most érzi, hogy állkapcsa egészen idáig egy merő görcs volt.

Átér, és már nem áll meg, bármilyen csábító is a gondolat, hanem akaratát és erejét megfeszítve megy tovább, egészen el a sarkon túl a második házig. Ott megáll. A kapunak támasztja a botját, előveszi a táskából a beltéri általános szemüveget, és annak tokjába csúsztatja a kintit. Felveszi a beltérit, és kissé hunyorítva nézi a kapucsengőt. Göcsörtös ujját végighúzza a névsoron, és megáll az övével megegyező vezetéknévnél. Megnyomja a gombot. Szinte rögtön beleszól egy reszketeg, de bizakodással teli hang. Már ott ülhetett a kaputelefon mellett egy ideje az előszobában. – Igen? – Én vagyok az! – feleli a néni – Boldog születésnapot! Tompa reccsenés szól a kaputelefon hangszórójából, majd sípolás. A néni megmarkolja a botját, és bemegy a kapun.

Minden út Rómába vezet

Noha a szokványos akkordokból is végtelen számú kombináció hozható ki – mert például ugyanaz a hang teljesen másként hangzik különböző hangok társaságában –, mégis úgy éreztem sokszor, hogy amit egy adott helyre szeretnék pendíteni, az egyszerűen nem szerepel a készletemben. Úgyhogy fogtam a relatíve legközelebb álló akkordot, és megnéztem, hogy ha teszem azt kihagyom belőle a legmagasabb komponenst, akkor véletlenül nem azt kapom-e, amit megálmodtam. (De).

roadguitar.jpg

Innen vérszemet kaptam, és elkezdtem vadászni az ilyesmire, és olyan riffeket kezdtem csiholni, amikben bizonyos helyen csak pár (vagy akár csak egy) húrt pendítek meg, hogy pont az a magasság és zengés jöjjön elő, ami legjobban illik a kiszemelt helyre. (Nem tudom, mi ennek a fizikai, zeneelméleti vagy bármilyen más oka, de például a G hangnak van egy unikális minősége, egy olyan zengése és húzása, amit más hangok nem tudnak. Esetleg az A valamelyest).

Eközben egyrészt megtanultam, hogy eddig már ismert akkordokat úgy fogjak le, hogy az egyik (vagy másik) húrt csak némítom. Ugyanaz a kéztartás, de az ujjaknak más az összjátéka. Örömmel nyugtáztam, hogy ez csak rövid ideig volt furcsa, aztán megszűnt a beidegzett kényszerem, hogy minden húrt alaposan leszorítsak. Szerintem ez egy fontos tanulási pont, ennek még fogom hasznát venni: egyre szabadabbak, egyre függetlenebbek lesznek az ujjaim.

Másrészt arra lettem figyelmes, hogy ahogy a speciális lefogásokat keresgéltem, és kisebbnél kisebb változtatásokat eszközöltem nem egészen megelégedve a részeredménnyel, sokszor visszajutottam az eredeti akkordhoz, és arra jutottam, végül az fog a legjobban passzolni. Változatlanul úgy vagyok vele, hogy engem leginkább az egyszerű riffek indítanak be: minél cifrább, cizelláltabb valami, annál alacsonyabb az energiaszintje. Ez szerencsés körülménynek tűnik: Így nem kell annyira és/vagy olyan sokáig megszakadnom, hogy egyről a háromra jussak.

Mindeközben kicsit hanyagoltam a 12 bar blues shuffle-t, de a napokban visszasompolyogtam, és láttam, hogy azért csak leülepedett valami a korábbi kínlódásból, és megint jobb vagyok egy parányival – valahol a statisztikai hibahatáron. Az új riffjeimet egyre többször játszom dobgép kísérettel, és ez is egyre jobban megy. Amikor egybeolvadni nem tudok a ritmussal, akkor legalább segít tudni, hogy merre járok. A legjobb hír, hogy visszahallgattam korábbi felvételeimet, és úgy látom, hogy jobban játszom, mint korábban, és tökmindegy, hogy mennyivel: egyáltalán a tény nagyon tetszik. Így szükségképp el fogok jutni valahova. Csak baromi lassan, de ez nem zavar. A lassú víz trükkjével tervezem felmorzsolni az ellenállást.

Megyek torokra

Ma elhatároztam, hogy rátámadok az egyik mumusomra, és dobgépre fogom előadni az egyik szerzeményemet. Persze nem ész nélkül: a legkönnyebben játszható riffet szemeltem ki a célra, ami egyébként a kedvencem is, mert szerintem – jó eséllyel nem függetlenül az egyszerűségétől – ennek van az egyik legjobb húzása (groove-ja).

Eltartott egy darabig, mire belőttem a megfelelő tempót. A youtube-on azt tanultam, hogy ha valami jól hangzik, az jó. Ezt az elvet alkalmaztam a sebességre is, és annyira állítottam a bpm-et, amennyinél úgy éreztem, hogy ez a természetes tempója ennek a riffnek.

Azt kell, hogy mondjam, óriásit dobott a dolog a „számon”: sokkal jobban hangzik, sokkal intenzívebben késztet mozgásra. Még úgy is sokkal jobb, hogy a dob – mivel egy web-dob géppel generálom, majd a laptop saját mikrofonjával veszem fel – igazából kisméretű faliórának hangzik.

A még ennél is sokkal örömtelibb hozadék viszont az, hogy a dobot végre egyszerre tudtam élvezni és használni: berántott a groove-ba, és önkéntelenül ütöttem a lábammal a ritmust, ami egyrészt nem járt semmilyen erőlködéssel, másrészt a segítségemre is volt, hogy pont akkor pendítsek, amikor kell, addig tartsam ki az egyes hangokat, amíg azok kívánják, satöbbi.

Már vannak ötleteim, hogy hol és hogyan kéne bekavarni a dobolásba, hogy még jobb húzása legyen a riffnek, már aláképzelek egy basszusgitárt, a gitár dallamát kiegészítő dallammal, meg egy másik gitárt, ami együtt szólna az enyémmel, épp csak egy meghatározott ponton játszana mellé egy kis cselt, aztán visszatérne a fődallam kebelére.

És mindez rendes dobbal, nálam (lényegesen) jobb zenésztársakkal, és korrekt felvevő technikával egész biztosan új szintre emelkedne. Addig még van egy kis dolgom a többi riffel, a dinamikával, meg az akkordozáson kívüli gitár univerzummal, de szépen lassan, könyörtelenül elvánszorgok odáig.

r0006drum.png

Renyhe garat szindróma

Gyártom az újabb riffeket, közben automatikusan mélyülnek az akkordváltások, amiket aztán egyre több dallam kombinációban tudok úgy elsütni, hogy nem nulláról kell felgyakorolnom. Ez eddig szuper, de.

Egyrészt a 12 bar blues shuffle-lel még mindig alig haladok, pedig már rég a kéthúros verziót kéne ostromolnom, másrészt a dobra / adott ritmusra játszást is csúnyán hanyagolom. Röviden: elgyalogoltam egy olyan irányba, amitől még a legtöbb relatíve instant sikerélményt remélhetem, és kissé lusta vagyok nekimenni a komolyabb kihívásoknak.

Írtam már, hogy ugyan felfedezem a saját személyiségem leképeződését a játékomban, de azt azért még messze nem mondhatom, hogy itt bármi akár tudatos, akár szabadon kiáramló önkifejezésről lenne szó.

Azért véletlenül, és nem a legszerencsésebb módon, de mégiscsak sikerült belenyúlnom egy sajátos élménybe. Vannak ugye azok a gitárosok, akik úgy bele tudnak simulni az énekes hangjába, hogy elmosódik, hol ér össze, illetve válik szét a kettő, akik géppisztoly kerepelését, elfojtott sikkantást vagy kuncogást tudnak csiholni a húrokból.

operasinger-web.jpg

Nekem ilyesmi sikerült. Persze tök véletlenül, és kicsiben, de én akkor is az eredménylistámra írom. Egyszer, majd tudatosabb gitárosként fel fogom használni, ha sikerül megtalálnom a helyét. Az történt, hogy az egyik fel- és lependítéseket kombináló riffembe éltem éppen bele magam, amikor a pengető hirtelen beakadt felfelé, amikor pedig oda nem épp szántam pendítést.

Az egész olyan hatást keltett, mint ha egy renyhe garat szindrómás operaénekes belégzéskor véletlenül a torkára szippantotta volna a nyelvét, ami elzárta a levegő útját, és az oda kívánkozó hangok közötti csendbe egy fullasztó horkantás tolakodott volna. Az egész annyira váratlanul ért, hogy a belefeledkezett játékból egész testemben megrándulva emelkedtem ki, mintha arra ébredtem volna, hogy nem sikerült levegőt vennem. Ekkor éreztem meg igazán, hogy egészen addig elég jól sikerült összeolvadnom a gitárral. Még ezen a ponton sem estem ki a ritmusból, de aztán mégis röhögnöm kellett, ami végül csak kibillentett.

Szomszédok

Amíg nem voltam itthon, a házban minden ment tovább a maga útján. Az udvarszintről egy nő megörökölt egy lakást itt, a harmadikon. Annyival boldogabb, amennyivel magasabbra költözött. Van egy francia bulldogja, azzal mennek meglátogatni a szintén a harmadikon lakó férfit.

A férfi semmit nem változott. Nincs sok haja, de az ugyanannyi, a kora bármennyi lehet ötvennyolc és hatvankilenc között. A cipője olyan keményen kopog a gang járólapján, mint egy női magassarkú, de az ütem persze a járására, a habitusára rímel. Mindig úgy közlekedik a gangon, mint aki észrevett valami szokatlant, előre nyújtja a nyakát, így igyekszik egyre élesebben látni a meglepetés tárgyát, ahogy lassan közeledik felé.

gangos_haz.jpg

A mellettem lakó nőnek van egy kőarca, meg egy kedves, mosolygós. A gangon, az ablakom előtt mindig az előbbit alkalmazza, de ha vendégei vannak, azokkal más ember. A legutóbbi kis beszélgetésünk óta én is a mosolyban részesítettek közé tartozom. Ekkor ismertem be, hogy gitározni tanulok, amit ő nem írt a terhemre, noha hall mindent. Talán zenetanár lehet(ett), és örül, hogy próbálkozó személyemben egy emberrel kevesebb kerül majd pokolra. Remélem, nem gyengül meg a hitében akkor sem, amikor beszerzem az elektromos gitárt.

A sarkon túl társbérlők laktak. Egy szabad lelkű lány, meg egy szórakozott angol professzor. Ők nincsenek sehol. Helyette van egy férfi meg egy csaj. Ők sem tűnnek egy párnak (az előzőekről azt hittem), de attól még lehet, hogy ez a helyzet. Vagy a lakás tárbérlőket vonz.

A másik sarokban szépen megnőtt az elköltözésemkor még apró gyerek. Szerintem most mehetett iskolába. Az anyuka testes, medvecsontú. Nyáron összeszedett valami sérülést, imbolygós bicegéssel áramlik el az ablakom előtt az arcán mindig valami végtelen, belülről fakadó, ábrándos, nyugodt mosollyal. A kislány külsőre inkább az apjára hasonlít: cingár. Indiánszökdelésben, vagy más, unortodox módon közlekedik. Mindig vidám. Még akkor is, ha az apjával van, aki állandóan leállítja, a kezét rángatja, rászól. Az apa boldogtalansága kétszáz méterről is látszik. Állandóan apró csomagokat hord ide-oda a gangon. Talán a lifthez viszi őket, nem tudom, de az összes elférne egy menetben is. Az anyát egyáltalán nem érdekelte, amikor nyitott ablaknál gitározni hallott, a kislány elvarázsolva, konkrétan tátott szájjal, elkerekedett szemekkel nézett be, mint aki egy mesekönyv százegyedik oldalára csöppent, az apa pedig megdöbbenéssel kapta oldalara a fejét. Kicsit olyan volt, mintha azzal vádolna, hogy a gitározás lehetőségét az ő gimnazista éveiből vettem el.

Szemben balra még mindig a pedáns, egyenes derekú fazon lakik, és még mindig a nála húsz évvel idősebbnek kinéző barátnője él vele. Előbbi semmit nem változott, utóbbi még öregebbnek néz ki. Különösen erős a kontraszt, amikor a délutáni nap szórt fényében a szatyrok alatt görnyedve lépkedő nőt várja a szálfatermetű, kipihent úr nyugodtan állva a lakásuk ajtajában.

Jobbra szemben az excentrikus, nyugalmazott hippy család lakik még mindig, és talán mindörökké. Az ajtajuk piros. Az anya csak ritkán köszön, a fiú meg róla mintázza a közösségi viselkedés eszményképét. Haverok járnak fel hozzá. Egytől egyig olyanok, akiket lányos szülők a biztonság kedvéért preventíve kasztráltatnának, ha tehetnék. A férj (vagy partner a vadházasságban) a legszimpatikusabb. Vele úgy köszönünk egymásnak, mintha régen jó haverok lettünk volna. Egyszer nemrég majdnem beszélgettünk is, de részeg volt, és a jelek szerint, ha részeg, akkor nem kásássá vagy artikulálatlanná válik a beszéde, hanem egyszerűen olyanná, mintha szépen beszélne egy nyelvet, amit viszont én nem ismerek. Lehetne akár észt is. Megvan még a lány is, még mindig csak feketét visel, mint aki halálvágynak öltözött farsangkor, de amúgy boldognak tűnik.

Alattam is megnőtt a gyerek, meg született egy következő is. A szülők együtt voltak gyerekek. Meg is maradtak annak, főleg az apa, és az egész életük úgy hangzik a falakon keresztül, mint akiket hirtelen, a gimnázium második osztályának elvégzése után családdá varázsoltak, és ez alatt összeroppantak. A feleség ordít a gyerekkel és a férjjel, a férj a feleséggel és a gyerekkel, a gyerek meg persze vagy velük a szüleivel ordít, vagy rendes, elmebeteg, hányásig sikítós, földhözverős hisztit celebrál. Ha csinál valamit, az rossz, ha kérdez, az baromság; eddig még mindig csak lecseszni és leállítani hallattam. Aki felé csak szeretet árad, az a csecsemő. Sajnos meggyőződésem, hogy ez addig fog csak tartani, amíg lábra nem áll, és beszélni nem kezd. Addig megfigyelőként tanulhatja, hogy mi lesz aztán az élet rendje.

A negyediken, a szemben lévő oldalon lakik a kétméteres pár. A mellettük lévő lakás is az övék, azt bérbe adják, és kellemetlenül sokat kopogtatnak az ajtón, pedig a lány, aki ott lakik, nem tűnik veszélyesnek, vagy megbízhatatlannak. Mióta így megugrottak a lakásbérleti árak, valahogy még tekintélyesebbnek érzik magukat belülről, de kifelé ez inkább csak egyfajta döbrögiesedésként jelenik meg.

Meg van a srác a harmadikon. Jó darabig nem volt itt. Most aztán akkor jön, amikor mások mennek, akkor megy, amikor mások jönnek. Hol rövidgatya és futópóló van rajta, hol öltöny. Vagy valami a kettő között. A sötétítő függönyét nemtörődöm behúzni, látni lehet, hogy fekve néz filmet, vagy olvas, vagy (ülve) gitározik. Bármelyik előfordulhat bármikor.

A marsi

Az esetek meghatározó többségében jobban szokott tetszeni a könyv, mint annak megfilmesítése. Ezért olvastam el A marsi című könyvet; hátha most is így lesz. Csak ez most nem fog egyhamar kiderülni, mert a filmet majd csak akkor nézem meg, ha le lehet tölteni.

martian.jpg

Az alaphelyzet (ott ragadni egy idegen bolygón) nagyon tetszett, mert olyan atmoszférát teremthet, ami a főhős mellé szippantja az olvasót, aki aztán fizikailag lesz képtelen lerakni a könyvet, mert úgy érzi, nem szállhat ki, amíg ki nem keveredett a bajból.

A könyv majdnem így is indul: már a tizedénél tartottam, amikor még mindig tetszett. De aztán a technikai részletesség (amit addig úgy éltem meg, hogy még az én agyam is hajlandó lett volna forogni, hogy adott helyzetből vajon hogy lehet kikecmeregni) egyre nyomasztóbbá vált, és elég hamar azt vettem észre, hogy vakrepülök a részletek felett, és várok valamire, ami engem érdekel.

Engem egy ilyen helyzetben az érdekelt volna, hogy mi folyik a főhős fejében a praktikus, és kétségtelenül életbevágó jelentőségű technikai jellegű problémamegoldáson kívül. Pl. halálfélelem? Fásultság? Reményvesztés? Csakazértis dac? Düh? Bármi. De ez a karakter csak egy bosszantó, sekélyes, álvidám fasz, aki a mindig jópofa szerepét magára öltve (sikertelenül) igyekszik kiszámítható vicceivel jópofának tűnni.

Andy Weir szemmel láthatóan rengeteg energiát lapátolt abba, hogy a lehető legpontosabb elképzelése legyen a planetáris, tudományos és technikai szférákban, de az emberek, akiket ábrázolni próbált, a sakkfigurák bonyolultságát sem érik el.

Aztán az egész csak egyre rosszabb lett a szokásos amerikai sablonokkal, amiket a szerző szégyenérzet nélkül locsolt méter magasra mindenhol, mintha csak az iparos írók egyesülete szabálykönyvének utasításait követné.

Voltak ugye a földi irányító központ emberei. Egytől egyig kitűnő emberek, esetleg szerethető kis hibákkal, rohadt súlyos munkabírással, pontossággal, de kreativitással is. Volt persze a Föld bolygó komplett lakossága, akik az USA-t árnyalatnyival jobban szeretik, mint a saját anyjukat, és lélegzet visszafojtva követik az eseményeket minden mást hátrahagyva. És nem volt persze senki, aki azt mondta volna egy kocsmában a pultosnak, hogy bazmeg kapcsold már el ezt a szart, zenét nyomassál, és ha rémlik, bő húsz perce kértem még egy sört.

Hihetetlen, hogy ezek a toposzok milyen erősek az USA-ban. Muszáj beletenni őket minden ilyen iparos könyvbe (amilyet többet nem szeretnék olvasni), és/mert a célközönség megköveteli, hogy megkapja a propagandáját, amit ha nem töltenének megállás nélkül lefelé a torkukon – saját, belső normarendszer híján – úgy csuklanának össze, mint egy ázott szalmababa.

Van viszont egy olyan sablon, amit évtizedek óta figyelek, de nem igazán tudok hova tenni. Ez pedig a parancsmegtagadó, lázadó hős figurája – amiből itt is bepróbálkozik pár. Namost az ilyen írásokban ezek jutalmat nyernek, mert bátor szívük fényt mutat az emberiségnek problémamegoldásból, meg emberségből, és demonstrálhatják, hogy az új kontinenst belakó pionírok szellemiségére örökké élni fog. Mondom: ezer könyvben és filmben fordul elő ez az ordas hazugság Amerikáról.

És az amerikaiak a jelek szerint mégis pontosan tudják, hogy a konkrét hétköznapokon mégiscsak az a legokosabb, leghelyesebb, ha szépen csinálják, amit mondanak nekik. Alternatív megoldások gondolatának dédelgetéséhez meg kis iránymutató segítség az Edward Snowden szappanopera.

Lassan, de b… De mindenképp lassan

Egészen meghökkentő lassúsággal, de haladok a 12 bar blueszal. Nem világos, hogy miért, de jobban megy, ha a tenyéréles tompítással pengetem, és nem „szabadon”. Megfigyeltem azt is, hogy hol lehorgonyzom a kisujjamat a húrok alatt, hogy nem, és úgy tűnik, hogy az utóbbi esetben megy jobban a dolog, de azért itt még elég sok az esetlegesség, meg az általános ügyetlenség, úgyhogy akármi is lehet a helyzet. Annak viszont örülök, hogy a kisujj lehorgonyzására, mit mozdulatra, illetve kéztartásra magamtól találtam rá, és utána ugrott be, hogy ja, ezt mintha láttam volna már a youtube-on.

lfg.png

Ami viszont biztosnak tűnik, az az, hogy jobban megy ez a szimpla húros pengetés, ha előtte akkordoztam egy kicsit (vagy akár sokat), a saját „szerzeményeimet” „előadva”. Ilyenkor az ott már megélt groove-ból át tudok menteni valamennyit, és kicsit életre kel, jobban hömpölyög a játékom.

Ez utóbbi egyébként megint olyan dolog, amit ésszel és akarattal közvetlenül nem lehet megfogni, ahogy látom. Hogy a groove hullámzani kezdjen, valami egészen elképesztő pontossággal kell összehangolni a húr lefogást és elengedést a pendítéssel. Ha erre baromira rákoncentrálok, egész közel tudok kerülni, de mindig ott marad egy kis lyuk, bármilyen parányi is. Amikor viszont sikerül érzésből játszanom, akkor kisimul minden. Na ez nem fordult még elő négynél többször.

Van ezen kívül még az is, hogy gyanús, hogy erősem számít, hogy milyen szögben áll a pengető a kezemben. Áll valahogy magától is, és ez mintha általában jó is lenne, vagy legalábbis ehhez alkalmazkodtam egyebekben, de amikor kipróbáltam, hogy kicsit jobban rálapítom a húrra, akkor jobban ment. Aztán meg rosszabbul. Szóval itt is kísérleteznem kell még.

Jó reggelt, nyár

A legkitartóbb mulatozók is órákkal ezelőtt elcsendesedtek. A szél sem simogatja a fák leveleit, a tó vize egyetlen szürkéskék tükör, még a madarak éneke is mintha távolról szólna. Frenák István fakókék kezeslábasban, az elmúlt tíz percben fokozatosan múló tétovasággal áll a műhelye előtt. Az órájára néz: 6:59. – Na jól van, az az egy perc már nem számít – mormogja csak úgy a maga bajsza alá, és a flex kapcsolója után nyúl.