Xavéri Szent Ferenc

Soha nem szerettem életrajzokat olvasni, bár tudom, hogy a művek és cselekedetek értelmezésében döntő jelentősége lehet az életrajzi elemeknek. (Ugyanakkor az is érdekes kísérlet, hogy mi marad egy regényből, vagy mivé válik, ha ezen ismeretek nélkül olvassuk. Egyáltalán nem biztos, hogy csak vesztünk vele, és nem jutunk másfajta, de szintén érvényes élményekhez).

Xavéri Szent Ferenc életéről sem tudok semmit. Csak következtetéssel jutottam el odáig, hogy nem volt élhetetlen ember, met Goán halt meg, ráadásul olyan rafináltan, hogy előtte huzamosabb ideig élt is ott. A halála utáni eseményekkel kapcsolatban meg merem kockáztatni, hogy érdekesebbek, mint az életében esetleg előidézett csodák. Vagy legalábbis életszerűbbek.

Az történt vele ugyanis, hogy már szentként kiállítva, túlbuzgó apácák, két különböző alkalommal, leharapták az egyik lábujját, és az egyik fülét, hogy így jussanak felbecsülhetetlen értékű ereklyéhez. Hogy a Katolikus Egyház hierarchiája milyen helyesen épül fel, azt jól mutatja, hogy a test csonkolgatásának az aktuális pápa vetett véget azzal a záróakkorddal, hogy elkérte a védekezni nem tudó szent egyik komplett karját, amit ma is a Vatikánban őriznek. De ekkor már aztán tényleg elég volt ebből a méltatlan gyakorlatból, úgyhogy most Old Goán csak évente-kétévente veszik le a félig nemesfém, félig üveg koporsót a négy méter magasságban kialakított helyéről, amikor is rendezett sorokban, biztonsági őrök tekintetétől kísérve, a mindent a szemnek, semmit a kéznek elv betartása mellett lehet megtekinteni a szebb napokat látott egyházi alkalmazottat.

Pulzus

Egyszer olvastam valahol, hogy a pirosnál állva, a zöldre várva, a férfiak pulzusa erősen megemelkedik – különösen, ha a szomszéd sávban is áll valaki. Ha pedig ott is hasonló beállítottságú sofőr várakozik, akkor igazán impozáns értékeket tudnak kihozni egymásból. Éppen ezért, gyalogosként nem elsősorban a lámpát figyelem, hanem a versenyzők szemét, hogy csak a váltani készülő fényt hipnotizálják-e, illetve hogy környezetüket (pl. a szakzsargonban puhatestűnek nevezett gyalogosokat, és egyéb tereptárgyakat) kellő mértékben érzékelik-e.

Kolozsvári king

Többféle értelmezése lehet annak, hogy ma az egyik amerikai típusú gyorsétteremben, egy fekete öltönyös, hatvanegynéhány éves úr, aki hol tálca összeszedőként, hol biztonsági őrként nyilvánult meg, telefonon arra kérte – alighanem – a feleségét, hogy kolozsvári szalonnát, és békési fehérkenyeret minden körülmények között vegyen a hétvégére.

Támadás!

Két dologgal lehet igazán kiborítani. Az állatkínzással, és mint később kiderült, az ufonauta-támadással. Az előbbiről nem is akarok írni, így a formállogikailag képzett olvasó sejtheti, hogy mi következik.

Tizenöt-tizenhat éves koromban végignéztem a Pro Sieben adó Alien Wochenende című, egészestés összeállítását, ami – ha jól emlékszem – egy dokumentum(?)filmből, és három játékfilmből állt. Abban, amelyiknek néhány jelenete örökre bevésődött az agyamba, egy favágót raboltak el a kis szürkék. A történet a szokványos volt: furcsa fényjelenségeket észleltek az erdei munkások, majd az egyikük, a többiek kifejezett kérése ellenére, közelebbről is meg akarta vizsgálni, hogy pontosan mi történik a sűrű, éjszakai erdő kis tisztásán. Egyébként én tudtam, hogy mi lesz ebből. Én biztos azonnal elhagytam volna az erdő tág értelemben vett körzetét, mert meggyőződésem, hogy evolúciós szempontból ez az egyetlen racionális megoldás. A favágó persze egyenesen odament a lebegő űrhajó alá, és még alig volt ideje csodálkozni egy kicsit, amikor beszippantották.

Bent egy nagy kaptárban ébredt, ahonnan a vizsgálóba vitték, hogy konok következetességgel végrehajtsanak rajta anális, genitális, és általános belső szervi vizsgálatokat. A kísérleti személy erős félelmében elkövette azt a hibát, hogy az őt körbeálló földönkívüli orvoscsoport egy tagját megrúgta. Ettől ezek, egyébként értelmiségihez méltatlan módon, bepöccentek, és innentől kezdve már nem fordítottak különös gondot arra, hogy a vizsgálattal ne okozzanak fájdalmat. Szerintem a tűvel agyba hatolást eredetileg nem is szerepeltették az elvégzendő beavatkozások listáján, csak a történtek hatására vették fel.

A folytatás is a szokásos klisé szerint zajlott, azaz egyszercsak, mikor kint már lemondtak róla, meztelenül, térben és időben egyaránt nehezen eligazodva, előkerült a favágó. A történetét érhető okokból senki sem hitte el, pedig a hazugságvizsgáló is őt látszott igazolni.

Aznap éjjel a sok tévézés miatt kellemetlen fáradsággal a testemben feküdtem le aludni. De alig mélyedtem bele egy kicsit a félálomba, valami nyugtalanság lett úrrá rajtam, és kinyitottam a szemem. Az ágyam mellett egy kb. százhúsz centis, kis szürke ufonautát láttam állni. Bőre lágy tónusú, finom, szeme óriási fekete, teste és végtagjai filigrának voltak. Nem viselt semmilyen ruhát. Gondoltam, felpattanok az ágyból, mert egyrészt úgy hatékonyabban tudok védekezni szükség esetén, másrészt az udvariasság is ezt kívánja. De nem sikerült felpattannom. Sőt, megmozdulnom sem sikerült: bénán feküdtem. A látogató arca teljesen kifejezéstelen volt, és nem szólt egyetlen szót sem, illetve egyéb módon sem próbált kommunikálni velem. Ezek együttes hatására olyan rettegés fogott el, amilyet még életemben nem éreztem. Pár pillanatig az esztelen pánikba esés gondolatával játszottam, aztán mégis inkább igyekeztem összeszedni magam: mélyeket lélegeztem, nyugalmat erőltettem magamra. Óriási, minden erőmet felemésztő akarással sikerült a karomat egy kicsit megmozdítanom. Ettől újabb energiák szabadultak fel bennem, és egy újabb összpontosítással sikerült leráznom magamról a rám kényszerített paralízist, és felpattantam az ágyból.

Továbbra sem akart kommunikálni velem, márpedig ha nem vizsgálatoknak akart alávetni, akkor – gondolom – legalább megpróbálkozott volna valami ügyetlen hazugsággal, hogy kiállításra megyünk, vagy hasonló. Nem is ezt végiggondolva, hanem inkább a megszakítás nélkül bennem tomboló halálfélelemtől vezérelt állat lendületével, azonnal megtámadtam a bestiát. Tiszta erőmből a szekrények löktem. Erre az történt, amire nem számítottam, bár utólag belegondolva várható volt. Úgy esett neki a szekrények, mint egy százhúsz centis, harminckét kilós humanoid, akit egy, a rettegéstől megkétszerezett erejű, hetvenöt kilós ember tiszta erejéből a szekrénynek lök. Semmilyen ellenállást nem fejtett ki. Én, továbbra is az életemért, vagy legalább a vizsgálatok megúszásáért küzdve, ösztönből folytattam a támadást. Akkor nem gondolkodtam, de ma már úgy érzem, talán túlzásba is estem egy kicsit, amikor a földönkívülit a térdeinél fogva az íróasztal sarkához csapkodtam, azzal a szándékkal, hogy ezt addig folytatom, amíg teljes bizonyossággal meg nem győződöm róla, hogy elpusztult. Már gyanakodtam, hogy sikerült ez az – elismerem – nem túl rafinált, vagy elegáns tervem, amikor végre felébredtem.

A rossz tapasztalatok miatt, illetve a biztonság kedvéért ezen, és a rákövetkező két éjjelen nem aludtam egyetlen percet sem.

Békacomb

Az egyik kedvenc karikatúrámon egy elegáns étteremben, igazi felfuvalkodott burzsoának megrajzolt hölgyek és urak a magukat  felsőbbrendűnek gondolók arroganciájával, kényesen, finomkodva csipegetik a békacombot. Egyszercsak, a konyhából a vendégtérbe nyíló csapóajtón át, négy-öt szomorú arcú, vádló tekintetű, amputált lábú béka gurul be kerekesszékével.

Ta-golás

Tudom, hogy az én hibám, de megint belehallgattam egy dumálós rádió reggeli műsorába. Ráadásul nem először. Két műsorvezető is fület szúrt a beszédstílusával. Kicsit hadarva beszélnek, de hogy mégse mondjanak ki olyan gyorsan egy-egy mondatot, véletlenszerűen, vagy talán a levegő fogyásával összhangban, szüneteket tartanak a hangképzésben. Szinte mindig hosszabbat, mint ami természetesnek hangozna; gyakran az az érzésem, hogy elillant, amit mondani akartak, és most az őzésnél valamelyest frappánsabban próbálnak időt nyerni. A – szerintem hivatalból üldözendő – módszer különlegessége, hogy a szüneteket legszívesebben a szavak közepe-harmada táján tartják, de a tagmondatok között, a vesszőknél soha. Így jóval nehezebb megérteni, hogy miről beszélnek, háttérzajnak pedig egy földönkívüli civilizáció hibás adatközlése is harmonikusabb lenne.

Szivacs

Két éve vettem az ágyamba egy szivacsot. Egy kis boltba mentem, kifejezett ajánlás alapján. A kis pincehelységben egy, az egyik szemére vak, a másikra csőlátó, és egy másik, gyakorlatilag siket néni fogadott. Mindketten erősen fölötte lehettek már a nyolcvannak. Az ember azt gondolná, hogy legalábbis körülményes velük együttműködni, de nem így történt. Kitűnően működtek együtt (egymással és velem), még tanácsot is adtak, és a számlát is hipp-hopp megírták. A tanácsuk egyébként az volt, hogy jól gondoljam meg, hogy tényleg ilyen kemény szivacsot akarok-e. Megnyugtattam őket, hogy pontosan felmértem már a piacot, és nyugodtan mondhatom, hogy nekem ilyen kemény szivacs kell: a derekamnak ez esik jól, meg nem szeretek süppedni. Az éles próba után, illetve annak folyományaként, vettem rá egy ún. fekvőbetétet, amivel kiegészítve már tényleg nem volt olyan elviselhetetlenül kemény, mint ahogy előre pontosan megmondták nekem.

Ma ugyanebbe a boltba mentem három, az ajtókhoz, a küszöb helyére szánt szivacsért. Bementem a boltba, és ahogy a lottó ötösre vágyom, úgy került a szemem elé az elképzeléseimnek tökéletesen megfelelő példányok sora. A két néni viszont hiányzott az üzletből. A helyükön egyetlen, egyébként szintén szimpatikus, kedves, idős úr dolgozik.

Forró limonádé sok mézzel

Sok finomat ettünk Indiában – igazán lepukkant helyeken is. Mindenhol pincérek segítették a választást, illetve értelemszerűen ők hozták ki a megrendelt italokat, ételeket. Kis túlzással felállítható az a fordított arányosság, hogy ránézésre minél kétségbeejtőbb volt az étterem, annál finomabb volt az étel, és annál kedvesebb a személyzet. Ahol a legkevésbé számítottak ránk, lesték minden szavunkat, meghatódtak, ha megdicsértük a thalit, örömmel nézték, ahogy eszünk.

Az egyik helyen, ahol talán a legfinomabbat ettük, és egészen biztosan a legkedvesebb kiszolgálásban volt részünk, a szomszéd asztalon, az egyik vendégnél valami kis csipegetni valót láttunk meg. Megkértük az épp előttünk elsétáló srácot, hogy hozzon nekünk olyat. Mivel mi nem tudtuk, hogy mi az, ő meg nem tudott angolul… Illetve ezegyszer ugye hiába is tudott volna. Mutogattunk tehát, de nem elég fókuszáltan, mert mindent megmozgatott az asztalon, amit látott: a vizet, a szalvétát, a szója szószt, stb. Mi mindig jeleztük, hogy nem arra gondoltunk. Végül sikerült lokalizálni a céltárgyat. Arcán az eddigi lázas igyekezet nyomait az áradó boldogságé váltotta fel, és felénk nyújtotta a kis tálat. A tulajdonosa nem tiltakozott ugyan, sőt, előzőleg, a srácot segítve, ő is kínálgatta az asztaláról a kancsót, meg a többit, mi mégis lejeleltük, hogy nem pont az övét akarjuk, hanem egy ehhez hasonlót, amit nekünk hoznak, és nem mástól veszik el. A csipegetni való hirtelen sütött, apró rákok közössége volt. Európai szemmel nem néztek ki jól. Inkább rovarokra emlékeztettek, és nem tenger gyümölcseire asszociáltunk. Megkóstolva a rántott ráktól elvárható ízt éreztük. Jó volt.

A pincérekkel akkor sem volt egyszerűbb kommunikálni, ha az angol nyelvtudás jeleit mutatták. De az alapprobléma mégsem nyelvi jellegű volt. Az első lépés általában az volt, hogy odaadták az étlapot, amit mi gondosan, csoportosan áttanulmányoztunk. Azért csoportosan, hogy nehogy ugyanazt rendeljük. Így növeltük a kipróbált ételek számát, és csökkentettük a rossz választás egy főre eső kockázatát – ugyanis mindegyikőnk evett mindenki más kajájából is. Ezután a homályos részletek tisztázása következett – általában kudarccal zárva, azaz nem tudtuk meg, hogy mit takar a név, így megrendeltük vakon. Ahogy kimondtuk, hogy mire esett a választásunk, gyakran kiderült, hogy az pont nincs. Aztán a következőről. És még háromról. Volt olyan, hogy kiderült, hogy a harmincöt elemű étlapból hét érvényes találatot lehetett bevinni, de mégsem volt olyan pillanata a folyamatnak, amikor a pincér praktikusnak látta volna elárulni, hogy melyik az a hét, amiről érdemes álmodoznunk.

Hogy a végül érvényesen kiválasztott étel felszolgálása helyett, vagy legalábbis azt megelőzően mi történt, az megérdemel egy külön bekezdésbe (ezt olvashatjátok most) foglalt konkrét esetleírást. A pincér visszajött, hogy

– Sajnos nincs kis rák (angolul prawn – nem tudom, mik ezek magyarul) a rizshez, most akkor mi legyen?

– A nagyobb fajta rák (angolul crabs – hát ennek sem tudom a nevét magyarul) van?

– Van.

– Akkor olyannal kérem.

– Nagyobb fajta rákkal?

– Igen, azzal.

– Mit?

– ??? Rizst, ahogy megbeszéltük, csak azt mondom, hogy jó lesz a másik fajta rákkal is.

– Van ilyen nagyobb fajta rákunk, tésztával, rizzsel, lencsés, illetve currys szószban, chapatival, vagy…

– !!! Nem, köszönöm. Akkor kérek egy sült rizst, a nagyobb fajta rákkal.

– Rendben, tehát egy sült rizs, a nagyobb fajta rákkal.

– Pontosan!

Az ilyen otrombábbnak számító hullámhossz-eltolódásokon kívül, általában az apró finomságokban tudtunk még nehezen megegyezni. Ha valami extrát kértünk, hogy ne túl csípősen, vagy ebből a szószból többet hozzon, vagy sok cukorral, vagy tej nélkül… Nem szokott sikerülni. Azért nem adtuk fel, és mindig elmondtuk, aztán elmondtuk újra, hogy pontosan mit szeretnénk, de persze olyan is volt, hogy beletörődtünk a vágy 70%-os kielégítésébe. Keralán, az utunk vége felé, D a már begyakorolt, szuggesztív tekintettel a pincér agyába hatolva kérte, hogy ezúttal a forró gyömbéres limonádét nagyon sok mézzel hozza. A pincér kisvártatva meg is jelent a gőzölgő pohárral, aminek az alján jelentéktelen mennyiségű méz szomorkodott. Tudtuk, hogy ez lesz, mindig ez van! Egyszerre kaptuk fel a fejünket, és mondani akartuk, hogy dehát könyörgöm, sok, érted? sok! mézzel kértük! De egy huncut mosolyba és egy kacsintásba ütközött a tekintetünk. – Mindjárt hozom a mézet – mondta, és tényleg adott egy kisebb tálkányit, még mindig mulatva a tréfáján. Aztán együtt röhögtünk.