Végjáték

Most olvasom, hogy „brit tudósok szerint” a következő ötven évben szembesülni fogunk a mesterséges intelligenciával rendelkező robotok az alapvetőknél valamelyest erősebb jogainak kérdéskörével. Olyanokra gondolnak, mint szavazati jog(!), lakásvásárlási támogatás(!), egészségügyi ellátás (alkatrész-csere).

Ezzel az ötletrohammal a párszáz évvel ezután praktizáló történészek kitűnően tudják majd szemléltetni, hogy mikor vált végérvényesen egyértelművé, hogy az ún. nyugati civilizáció nem érdemli meg a túlélést. A természetes kiválasztódás törvényei alapján született ítélet ugyanaz lesz, mint amit az a szibériai tigris kap, amelyiknek a hátán egy négy méter átmérőjű, UV-lila, folyamatosan zenélő gömb nő.

Jegyrendszer

Közismert, hogy a közlések tartalmának jelentősen nagyobb részét nem a kimondott szavak, hanem a hangsúly, az arckifejezés és egyéb gesztusok hordozzák. Profi módon fricskázta meg ezt a törvényszerűséget az a pénztáros néni, akinél 4db utalvánnyal akartam kiegyenlíteni a számlát. A jegyeket felmutatva megkérdeztem, hogy ezekkel fizethetek-e. Csodálkozó tekintetét a papírosokra emelte, aztán rám, majd megint vissza az utalványokra. Tétován, tanácstalanul vette kézbe őket, mint aki még megtapintásuk után is kételkedik a létezésükben. Aztán lassú mozdulattal a pénztárgép mellé tette őket, végül magától értetődő természetességgel így szólt: – Igen.

Nyi hao, Budapest

Tegnap a kezembe került egy most vásárolt, Budapestről szóló kínai nyelvű fotóalbum. A keményfedeles kiadvány belső borítóján címerek és évszámok vannak. Az 1867-es mögött egy kérdőjel. Lehet, hogy egyszerű elütés, lehet, hogy a szerkesztő hagyta benn, hogy ennek még utána kell nézni, de a nyomdába küldéskor ottfelejtették… De érdekesebb azt gondolni, hogy mi valami titokzatos hely lehetünk, amiről – bizonyos témákban – csak feltevéseik vannak, de biztosat nem tudhatnak erről a városnyi kis országról.

Az albumban kimerítően dokumentálták Budapest összes nevezetességét; minden teret, szobrot, épületet, hidat, amivel kapcsolatban az életben legalább egyszer felmerült, hogy a turisták érdeklődésére számot tarthat. A fotógyűjtemény alapján a magyar főváros a különböző építészeti stílusokat egyesítő ékszeresdobozkának tűnik. A sok zsiguliból, daciából és skodából, a kisnyugdíjasok öltözékéből, valamint a csak a Járványügyi Hivatal nyolcvan évre titkosított katasztrófa forgatókönyvében létező alacsony népsűrűségből látszik, hogy a képek a nyolcvanas években készültek.

Ember-állat

Az indiaiak – amennyire láttuk – jellemzően nem tartanak állatokat kedvencként. Legalábbis közel nem olyan mértékben, mint ahogy az nyugaton szokás. Egyszerűen együtt élnek velük, illetve inkább mellettük. A kutyák, a patkányok és a csótányok mellett. Nem gondozzák őket – ami az utóbbi két állat esetében, európai szemmel bocsánatos bűnnek számít – de nem is ártanak nekik.

Így pl. a mókusoknak és a nálunk híresen óvatos varjaknak sincs aggódnivalójuk, ha egy ember akár egy méterre megközelíti őket. Érdekes ilyen szemmel megfigyelni, hogy nálunk mekkora távolságot tartanak az állatok az emberektől.

Pereld be!

A villamoson szenvedő fültanúja voltam egy meg nem értett szociológusnak öltözött úr, és egy kellemes hangú, szociopata hölgy közötti beszélgetésnek. Illetve inkább a nő beszélt, mert ahogy a férfi belekezdett bármilyen ártatlan történetbe a szomszédban tegnap tartott összejövetelről, vagy egy nem egészen a terveknek megfelelően elsült beszerzésről, az asszony azonnal a “Miért nem perelted be?!” kérdéssel válaszolt, és hogy példát is mutasson, előadott a közelmúltjából egy-egy esetet, amikor kénytelen volt ehhez az eszközhöz nyúlni.

Az általam megtett három megállóra éppen három “Miért nem perelted be?!” jutott. Ez még jogászok között is a munkamánia gyanúját megalapozó arány, de egy hobby feljelentőtől már mindenképp diagnózisért kiált.

Az első csók

Yvette néninek és Ivan bácsinak a héten volt az ötvenedik házassági évfordulója. Nem tudni, igaz-e, de én mindenesetre már több különböző forrásból is ugyanazt a történetet hallottam arról, hogyan dőlt el közöttük minden végérvényesen.

Egy langyos tavaszi estén, a parkban andalogtak kézenfogva, majd néhány kilométer gyaloglás után leültek egy padra nevetgélni, csevegni, mélyen egymás szemébe nézni. Ivan elérkezettnek látta az időt az első csókra. Lassan Yvette felé hajolt, enyhén csücsörített, és behunyta szemét. Yvette is behunyta, de aztán – a mai napig sem tudni, hogy megijedt-e, vagy csak incselkedni akart – mégis kinyitotta, és légies könnyedséggel, bár dobogó szívvel felállt, és lesütött szemmel, kipirult arccal bámulta a fák árnyékát a holdfényben.

De hirtelen csonthangú csattanásra kapta vissza a tekintetét. Ivan ugyanis, mivel szintén felindult állapotban volt, és már csak szíve dobogásának zajától sem hallhatta a filigrán Yvette elhúzódásának neszét, egyre csak közeledett az elképzelt piros ajkakhoz, de – az imént vázolt okból – el nem érhette őket. Száz szónak is egy a vége: Ivan túlhajolt a végső holtponton, és csukott szemmel esett a homlokára, a sétány sok kis kavicsa közül közel-távol a legnagyobbat eltalálva.

Yvette halkan felsikoltott, Ivanhoz szaladt, hogy felsegítse, és vérző homlokát hófehér zsebkendőjével fedje be, de ekkor valami érthetetlen történt. Ivan egészen átszellemült tekintettel, a park egészét vizuális kontroll alatt tartva, karon ragadta Yvette-et, és lerántotta a földre, majd a mellettük álló nyolcvan éves tölgy mögé húzta, és tenyerét a lány ajkára tapasztotta. – Ne félj, nem lesz semmi baj – mondta halkan. – Bízz bennem. A lány ugyan alapvetően bízott Ivanban, de arra utaló jeleket, hogy semmi baj nem lesz, nem látott. Áthatolhatatlan csend borult rájuk és a parkra. Ivan feszülten figyelte a fák közét, az árnyékokat, hogy mozdul-e valami, Yvette pedig elképedve bámulta Ivant. Aztán nem történt semmi. Ivan arcán kis zavar futott át, amit gyanakvás váltott fel. Elvette kezét a lány szájáról, és bizonytalanul, halkan megkérdezte: – Milyen évet írunk? – 1954 van… – vágta rá a választ Yvette. – Akkor nincs háború? – Nincs.

Feltápászkodtak, és elindultak hazafelé. A külső útig némán sétáltak. Ivan – egyébként jogosan – úgy érezte, hogy egy kicsit részletesebben el kell magyaráznia, mi történt az elmúlt percekben: A fejütéstől azt gondolta, hogy háborús cselekmények közé csöppent menyasszonyával, akit természetesen élete árán is oltalmaznia kell. Azt már tudjuk, hogy épp nem volt háború, de az is az igazsághoz tartozik, hogy Ivan soha életében nem vett részt harci cselekményekben, de még sorkatona sem volt. (Szeretett volna ugyan az lenni, de sorozatos adminisztratív tévedések miatt egyszerűen nem hívták be soha. Rosszindulatú pletykák szerint az “adminisztratív” hibáknak közük volt ahhoz, hogy Ivan korábban huzamosabb ideig fel volt mentve a testnevelés órák látogatása alól).

Hősünk és hősnőnk azóta is elválaszthatatlanok, boldogan élnek, és egy-egy tavaszi estén édesen lúdbőrző háttal várják, hogy talán újra átélhetik a kockázat nélküli háborús romantikát.

Majdnem

Az általános iskola alsó tagozatában rengeteg deviáns, sokszorosan bukott osztálytársam volt. Több közülük intézetben végezte – például a társasházuk felgyújtásának életkorát meghazudtolóan hatékony kísérlete miatt, vagy egyszerű iskolakerüléssel kombinált, a város különböző pontjain végrehajtott csibészségekért.

Egyik órán egyiküket – százhetedszer – azon kapták, hogy nem azzal foglalkozik, amiről szó van. Egy telerajzolt papír volt nála. Kivették a kezéből, és nem emlékszem már hogyan, de szóba került, hogy ki készítette ezeket a tehetségről árulkodó kisállatokat, emberfigurákat. A srác azt állította, hogy ő volt. – Úgy érted, hogy átrajzoltad egy képregényből, ugye Laci?! – kérdezte a tanár. – Nem. Én rajzoltam őket. – Ha ilyen jól rajzolsz, kisfiam, akkor biztos most is meg tudod ismételni! – és egy papírt tett elé.

Laci fogta a ceruzáját, és ösztönös, kiforrott, bár még nem lendületes vonalakkal egy tökéletes kis nyulat kanyarított a fehér lapra. Nekünk nagyon tetszett a jelenet, a tanár pedig erősen elképedt. Becsületére legyen mondva, hogy azonnal elismerte a tévedését, és megerősítette, hogy Laci egyértelmű rajztehetség. – Nem lenne kedved rajzszakkörre járni? – kérdezte, és igenlő bólogatást kapott válaszul. Szólt a rajzszakkör vezetőjének, hogy jön majd ez a fiú, és hogy milyen tehetséges, törődjön vele, karolja fel, ez az ő nagy esélye.

Laci el is ment az első foglalkozásra, ahol osztatlan lelkesedést váltott ki a többiekből, és a szakkör vezetőjéből is. Beszélt vele, hogy érdemes lenne ezzel komolyan foglalkozni, mert istenadta tehetség, ráadásul ezzel bebizonyíthatja, hogy ő is a legjobb valamiben, sikeres lehet, stb. Laci a második foglalkozást már kihagyta. Sőt, soha többet nem ment el, pár hónap múlva pedig intézetbe került.

A klub

Ketten ültek a tágas, de mégis otthonos helyiségben, egy-egy süppedős bivalybőr fotelban. A falakat mély tónusú, intarziás mahagóni faberakás díszítette. Az egyik falon egy jókora olajfestmény lógott. Egy magányos, verandás kis téglaházat ábrázolt egy fennsíkon – előtte az óceánnal, mögötte, egy tisztáson túl fekvő tölgyerdővel. A parketta létezését csak alig hallható nyöszörgéséből lehetett sejteni, ugyanis faltól falig vastag, bordó perzsaszőnyeg fedte. A fotelek által körbeölelt, igényesen faragott asztalon egy megdöbbentően élethű (pl. mintha a víz is igazi lett volna rajta) földgömb forgott lassan. Az volt benne a különös, hogy nem tartotta semmilyen tengely, vagy talapzat. A két férfi azonban egyáltalán nem lepődött meg ezen.

Mindketten elégedett, nyugodt mosollyal néztek körbe, mint akik ebben a pillanatban csöppentek ide. Ami azt illeti, tényleg ebben a pillanatban csöppentek a klubba.

– Magának mi a története? – kérdezte az egyik, mintha épp az imént félbeszakított beszélgetésük fonalát venné fel újra.

– Végighajtottam az életemet. Otthon nem nagyon örültek, ha becsúszott egy-egy négyes. Nem is nagyon csúszott be. Mindig jó tanuló voltam, felvettek a gimnáziumba, meg az egyetemre is. Az egyetem után feleségül vettem a barátnőmet, de még közben dolgozni kezdtem. Meg voltak velem elégedve, és én is sikeresnek éreztem magam, sorra jöttek a kinevezések, egyre jobban kerestem. Közben jöttek a gyerekek. Egy fiú, meg két lány. Rendes gyerekek…

– Értem. Én soha nem tudtam, hogy mit is akarok pontosan. Nem voltam jó tanuló, bár a gimnáziumban magyarból elég jó voltam, de azt is inkább csak azért, hogy szívességet tegyek a tanárnőnek. Ő volt az egyetlen említésre méltó tanárom életemben. Én is elvégeztem az egyetemet, de nem úgy, mint maga… Nekem azért eltartott 8 évig (huncutul elmosolyodott). Mindig volt fontosabb dolgom, mint a jövő: a jelen. Azt azért nem mondom, hogy soha nem jutott eszembe, hogy ez nem fog mindig ilyen könnyen menni, de tudja, hogy működik ez; az ember elhessegeti azokat a gondolatokat, amik feszegetik a határait… Feleségem sose volt, de van egy gyerekem. Ő is rendes lány, bár mindig is haragudott rám. Ha meguntam egy munkahelyet, vagy rájöttek, hogy nem veszem komolyan, továbbléptem: majd kialakul.

– Érdekes, hogy ezt mondja… Én azt gondoltam, hogy csak ha már a jövő rendben van – ha érti mire gondolok –, akkor lehet elengedni magam, és „csak úgy” élvezni az életet. A pillanatot. Sejtettem, hogy nincs teljesen igazam, de én is elhessegettem. De azért nem teljes a tévedésem.

– Nem, nem az. Senki tévedése sem teljes. Mi a vége a…?

– Egyszercsak – ahogy szoktam – elmentem vért adni. Ezt ilyenkor mindig megvizsgálják, hogy rendben van-e. Hát nem volt rendben. Kiderült, hogy rákos vagyok. Két hónapig tartott az egész.

– Ez nálam is hasonlóan alakult. Mármint nem a véradás: elájulok, ha tűt látok.

– Akkor sem értem, hogy hogy kerültünk mégis mindketten ugyanoda. Ide.

– Beszéltem egy figurával. Bugalkowski, vagy Bugarszkij… nem tudom. Na, mindegy is; azt mondta, hogy mindenki ugyanoda kerül. Illetve oda, ahova ő akar, amire vágyott, még ha nem is tudta, hogy erre vágyik.

– Értem… Nem megyünk el egy tengerpartra? – kérdezte hirtelen felvidult arccal. Vagy hát teremjünk ott! Még nem szoktam meg, hogy hogy mennek itt a dolgok.

– Dehogynem, menjünk! Vagy teremjünk, hát persze! Szólok a csajoknak is.

Reklámmosoly

A reklámokat – többek között – a valószínűtlenül boldog családok, a gyönyörű körülmények között élő, szép és sikeres fiatalok teszik életidegenné. Engem speciel még dühítenek is, de nem állítom, hogy ez általános reakció.

Mindazonáltal szívesebben látnék olyan reklámokat, ahol a rossz gyerek úgy nyúl a fűrészgéphez, hogy az embernek már előre borsózik a háta, vagy a munkából hazaérkező anyuka, azzal szembesülve, hogy se munkanélküli férje, se az iskolában beteget jelentő gyerekei nem mosogattak el, a falhoz vágja az ütésállóként eladott poharat, vagy a jégzároldót hirdető jelenetben az ajtót ugyan sikerül kinyitni, de a 17 éves Renault már nem indul be…

Megmondom magyarul

Reggel, munkába menet, egy idős hölgy állított meg, hogy el tudom-e kísérni a sarokig. Mondtam, hogy el. Belémkarolt, elindultunk, és beszélni kezdett. Olyan lassan mentünk persze, hogy azt rákjárásban, begörcsölt vádlival is tudtam volna teljesíteni, csak úgy nem tudott volna belémkarolni. A helyzet lehetett volna “capeki” is, de inkább tipikusan magyar volt. Sorrendben a következőket hozta a tudomásomra:

– Combnyak-törésem volt. Magyar asszony vagyok, tehát megmondom magyarul, ahogy van: mindkét valagamra ráestem. A vasakat már az én koromban nem veszik ki, de nem is bánom, elegem van már a sok műtétből.

– A legtöbb ember azt mondja, hogy nem tud elkísérni, mert siet. Tudja, mit szoktam mondani nekik? Azt, hogy siessenek csak, úgyis sok kiadó hely van még a temetőben.

– Esetleg még egy saroknyit is el tud kísérni? (El).

– A problémák mind a pénztárcánál kezdődnek.

– Ebbe a boltba járok, csak patikának hívom, mert olyan árai vannak, mint egy patikának.

– Az Isten áldja meg fiatalember.

Ha még egy-két saroknyit megyünk – gondolom – sorra került volna a politikai és a gazdasági helyzet, korábbi, említésre méltó betegségek, és a régi szép idők.