Alkalmunk volt az Arab tenger partjainál fürdőzni. Én ezt csak egy földrajzi névnek tekintem, és szeretem úgy gondolni, hogy az Indiai óceán hullámaival csapattuk magunkat – hiszen az Arab tenger tulajdonképpen ez utóbbinak “csak” egy méretes öble.

Nekem életemben először sikerült érdemben hullámlovagolnom – igaz, korábban nem próbáltam. A homokos tengerparton, ahol az ég aljáig csak víz volt, nálam jókorának számító, hét-három méteres hullámok jöttek a part felé. Ezeket igyekeztük meglovagolni. Amikor elkezd magasodni az ember mögött, el kell kezdeni úszni, és ahogy a víztömeg tolni kezd, önerőből elérhetetlen sebességgel húzunk a part felé, aztán visszakepesztünk, és kezdjük elölről. Így ment ez addig, amíg egy jól eltalált kísérlet során rá nem döbbentem, hogy milyen az, amikor igazán sikerül meglovagolni egy hullámot.

Akkor fog sikerülni, ha nem túl korán, de semmiképpen nem túl későn kezdünk rágyorsítani a közeledő, intenzíven növekvő hullám előtt, és a fodrozódás épp a jelenlétünkben keletkezik. Ekkor valahogy nem is érezhető, hogy vízben vagyunk, csak annyiból, hogy az arcunk környékén már csapkodnak a habok, de az érzés a repüléshez hasonlít. Súlytalanul, valószínűtlen sebességgel szállunk kifelé a taraj tetején. Ha különös szerencsénk van – ami ilyen jópofa dolog közben szinte már túlzás – óriási sebesség különbséggel, és a magasból figyelve hagyjuk el azokat, akik a következő hullámot kémlelik. A tevékenység addiktív: azon vettük észre magunkat, hogy a megérkezés után azonnal igyekszünk vissza, és várjuk a következő hullámot. Órákat szórakoztunk ezzel.

A parton odavalósi halászok is voltak, akik a 3 (két oldalsó, és egy középső tömör fa) részből álló csónakjukat összeállították, majd azon ülve beeveztek. Hogy kifelé volt-e náluk hal, azt nem láttuk, csak arra lettünk figyelmesek, hogy ők is a hullámok taraján jönnek. Arcuk, ahogy az evezővel finomhangolták mozgásukat, 11% koncentrációt, és 89% örömöt sugárzott. Most hogy belegondolok, nem is tudom, hogy ha sok halat fogtak volna, hova tehették volna őket a csónakon. Szerintem csak hullámlovagolni jártak a tengerre, és csak alibiből volt náluk háló.

A kép csak illusztráció. Ez az a tenger, de nem azok a hullámok.

Indiában is alkudni kell, vagy legalábbis lehet, a legtöbb helyen és a legtöbb árura. Az arabok gyakorlatánál korrektebben kötik a megállapodásokat, de azért érdemes odafigyelni, illetve – ahogy amúgy itthon is elő szokott fordulni – a megállapodás után sorban derülhetnek ki az apró részletek, amik először még részét képezték az alkunak, de a teljesítéskor már nem.

A Backwatersen tett 5500 rupiás, 24 órás kirándulásunkkal kapcsolatban pl. sorjában az derült ki, hogy az út csak 22 óra, nem visznek autóval a hajóhoz, az első nap nem reggelivel kezdődik, hanem ebéddel (azaz eggyel kevesebb étkezést adnak), a hajó a kajálások idejére kiköt, aztán sötétedéstől másnap délelőttig is a partnál áll, és végül a másnapi reggeli után 20 perc alatt visszaértünk a kiindulási pontra. Ezzel együtt is szép út volt, de érdekes tapasztalat volt, hogy egy 300 rupiás, hétórás, helyközi hajójáraton ülve szebb kép tárult elénk: több kisebb csatornát láttunk, illetve több természetet.

Egy másik eset korábban történt, de tanulságosabb volt. Auranghabadból indultunk a környéken lévő Ajanta és Ellora barlangok felé, ahol barlangokba vájt hindu, buddhista és dzsainista szentélyeket csekkoltunk le. Egy helyi utazásszervező volt a segítségünkre. Őt egyébként meglehetősen korrekt üzletembernek ismertük meg, még akkor is, ha első nap azt mondta, hogy egy fix, a buszjáratokénál kedvezőbb összegért bármikor elvisz minket a barlangokhoz, másnap mégis csak ugyanannyiért vállalta. Mindegy, egy külön kocsiban kényelmesebb volt.

Az egész út szépen lezajlott. Visszaérkezéskor sört vettünk, majd hárman beültek egy internet kávézóba, ketten pedig hazavittük a sört és kifizettük a sofőrnek a szolgáltatásért járó összeg második felét, illetve borravalót adtunk neki, mert tényleg kitűnő munkát végzett. Megkértük pl. hazafelé, hogy álljon meg egy kajáldánál. Így is tett, egy reménytelenül kinéző, lepukkant helyen, ahol egyetlen vendég sem volt rajtunk kívül. Az egyik legfinomabb vacsoránkat költöttük el itt.

Másnap egy másik sofőr jött, illetve az utazásszervező sem jelent meg személyesen, hanem egy kollégáját, vagy beosztottját küldte maga helyett. Ez az úr rögtön azt kérdezte, hogy tegnap mennyit fizettünk. Nem örültünk a kérdésnek, mert már előre megállapodtunk, hogy ez az út olcsóbb lesz, hiszen második nap mentünk a közelebb lévő barlangokhoz. De aztán kiderült, hogy nem az árról akarnak újra beszélni, hanem azt állítják, a sofőrre hivatkozva, hogy előző nap nem fizettük ki a megállapodott összeg második felét.

Persze mi kifizettük, emlékszem is, hogy Á adta oda neki, én meg az ötvenes borravalót, amit nagyon meg is köszönt. Ehelyett azt állítja, hogy egy fillért sem kapott. Nem volt elég neki az ötvenes, amit ugye szintén letagad, még az ötszázast is le akarja nyelni. De nem probléma, mi tudjuk, hogy igazunk van. Ezt én is bizonygattam szóban, illetve L és P is beszéltek telefonon az utazásszervezővel, akinek megerősítették, hogy mi történt, illetve finoman jelezték, hogy a kialakult helyzettel mi már nem tudunk mit kezdeni, ezt maguk között kell rendezniük.

Abban maradtunk, hogy még egy kicsit türelmesek leszünk, és idejön a tegnapi sofőr, és szembesülünk egymással. Addig persze tovább csócsálgattuk a témát. Annyira kitartóak voltak az utaztatók, illetve a mieink is annyiszor kérdezték, hogy de halálbiztos-e, hogy már teátrálisan nyitottam ki az övtáskámat, hogy ebbe a fakkba, a többitől elválasztva tettem az ötvenest. Nekem ötszázasom tegnap már nem volt. Úgyhogy nézzétek: nem volt ott az ötvenes, amit kifizettem… Ott volt viszont az ötszázas, ami ezek szerint nem Á-nál, hanem nálam volt, és ezek szerint tényleg nem fizettem ki. Elnézést kértem, aztán a többiek, többször, helyettem is, és odaadtam a pénzt.

Épp megérkezett a sofőr is. Senkinek nem volt egy indulatos szava, egy neheztelő tekintete azért, mert kb. fél órán át alaptalanul kevertük gyanúba őket. Mosolyogtak, hogy milyen banálisan oldódott meg az ügy. Úgy éreztem, hogy őszintén nem haragudtak rám. Ezután rögtön el is indultunk a második napi túránkra, ami az előzőhöz hasonlóan telt, egy ugyanolyan kedves, jóindulatú sofőrrel, mint előzőleg.

A visszautat közvetlenül megelőzően Mumbaiban elsétáltunk arrafelé, amerre az érkezésünkkor nem, és ekkorra időzítettük bizonyos áruk beszerzését is. Egy kis bazárokkal, boltocskákkal teli negyedben, ahol nem odavalósi turistával egyáltalán nem találkoztunk, betértünk egy fűszereket, kb. tizenkétféle rizst, egyéb magvakat, meg mindenféle mást kínáló boltba.

Megkérdeztem az eladót, hogy mit érdemes tudni a két fűszerkeverékről, amikre rámutattam. Anélkül, hogy érdemben beszélni próbált volna, bátorítóan mosolygott, és az orrom alá dugdosta a két lezárt (ezért illat alapján nem megítélhető), jelöletlen zacskót. Mivel – ahogy az egyébként nagyjából egész Dél-Indiára jellemző volt – nem turistás környéken voltunk, azt gondoltam, hogy ezek biztos a helyiek által is vásárolt áruféleségek, és nem idegeneknek szánt, csikósostor, meg plüss pulikutya jellegű, “valaminek látszó, de mégsem az” dolgok. A színük bíztató volt: az egyik curry jellegűnek látszott, a másikat tompított haragoszöldnek mondanám.

A hétvégi vetítésen jött el az éles bevetés ideje. Vagy túljártak az eszemen, és olyan helyen sikerült vásárolnom, ahova a magukat rafináltnak gondoló turistákat várják, vagy egyszerűen – nyilván arrafelé is kapható – gyenge minőségű fűszerbe futottam bele. A lesújtó jellegtelenségtől mindenesetre csak a G által itthon beszerzett indiai keverékek mentették meg a kaját.

Indiában a szentjánosbogár sem pont olyan, mint nálunk. Persze nem tudhatom, mert sötét volt, amikor láttam; pont ebből adódik az analógia. Lehet, hogy egész más fajról van szó. A fénye ugyanolyan zöld, mint nálunk, de nem folyamatosan világít, hanem szakaszosan villog, és közben gondosan ügyel arra, hogy nehogy egyenes vonalú, kiszámítható legyen a röpte. Ez, gondolom, elég hatékony védelmet nyújt a madarak ellen. A módszer hibája, hogy az ultrahanggal dolgozó denevérek arra a találóskérdésre, hogy mi a szentjánosbogarak zseniális trükkje, csak csodálkozva néznek egymásra, hogy miért, van valami trükk?

Indiában sokféle nyelvjárást beszélnek, és – gondolom csak részben ezért – az angol hivatalos nyelv. Kiutazásunk előtt azt hallottuk, hogy mindenki beszél angolul, aki járt iskolába. Ott aztán úgy tapasztaltuk, hogy nagyon sokan nem jártak iskolába. Ezen kívül pár pillanatra fültanúi voltunk egy kisvárosi általános iskola angolórájának. Így vált érthetővé, hogy miért nem beszélnek azok sem rendesen angolul, akik jártak iskolába.

Az utca népének nyelvét természetesen nem értettük, mert hindiül, illetve annak egy nyelvjárásában, vagy valami más nyelven beszéltek. Öltönyös figurák, akik pl. vonaton beszélgettek – javarészt üzleti, illetve vállalati ügyekről –, az esetek nagy többségében angolul társalogtak, csak egészen ritkán keveredett a beszédükbe valami helyi nyelv. Nyilván az ország különböző vidékeiről származtak, és a legkisebb értelmes közös többszörös az angol volt számukra.

A fentieket érteni véltük, de a néhány film, amit láttunk (egyszer moziban is voltunk), az eddig leírtaknál fogósabb kérdést vetett fel. A filmek a helyi nyelven szóltak, amit vagy feliratoztak angolul, vagy nem. Egyszercsak arra lettünk figyelmesek, hogy az érthetetlen szöveg közé komplett, nyelvtanilag helyes, igényesen kiejtett angol mondatok ékelődnek. Ráadásul olyanok, amik a világ összes nyelvén halálbiztosan működnek (She tried to kill me – Meg akart ölni; What a joke! – Micsoda tréfa!; stb…), tehát nem valami modern technikai vívmányt kellett saját szó híján angolul megnevezni, hanem az ember lényéhez, lényegéhez tartozó cselekvésre, vagy jelenségre használták az angolt.

Lehet, hogy a nyelvekre a világon mindenhol és mindenkor jellemző folyamatos alakulásról van szó, csak itt nem szavak jelennek meg, hanem egész kifejezések, illetve mondatok? Vagy az angol nyelv ismerete a társadalmi rang egy jelzője, és/vagy egyszerűen divat?

Indiában a mi mércénkkel mérve olcsók az áruk. Az áhított portékához hozzájutni viszont nem mindig egyszerű. Tegyük fel, hogy egy póló megtetszik nekünk. Ekkor el kell kezdeni nézelődni az üzletben, mindenféle mást mustrálgatva, nehogy rögtön az elején egyértelművé váljon, mire vágyunk. Bármilyen árat is hallunk, legalább fel kell húzni a szemöldököt, vagy olyan arckifejezést ölteni, mint akin fizikai fájdalom fut át. Az eredetileg kiszemelt ingre már mint egy menekülési útvonalra kell rátérni: ha már a többi dolog nem is olyan jó, meg borzasztó drága is, akkor nézzük ezeket a rongyokat, biztos olcsóbbak.

Mikor a kezünkbe fogjuk a pólót, észrevesszük, hogy az mondjuk eggyel nagyobb, mint a mi méretünk. Sima ügy, egyetlen paramétert kell megváltoztatni. Kérünk egy kisebbet. Rövid kutakodás után kapunk is egyet, ami tényleg kisebb, de más színű, más rajta a minta és a felirat. Elmondjuk és elmutogatjuk, hogy ugyanilyen legyen, mint amit a kezünkben tartunk, csak eggyel kisebb. Kék legyen az oldala, a stilizált pálmafa legyen elöl, és csak annyi legyen ráírva, hogy It’s better in Goa. A kérésre, most már az előbbinél gyorsabban, előkerül egy azonos feliratú, de más színű póló. A méretét nem vizsgáljuk. Újra elmondjuk, hogy mit szeretnénk, mire aggódó arckifejezéssel adják a következő, szintén két-három paraméterében nem megfelelő árut, és látszik rajtuk, hogy már előre számítanak rá, hogy megint elégedetlenek leszünk. És tényleg. A kérés ismétléseinek száma nem növeli a siker valószínűségét. A kísérletezés vége az szokott lenni, hogy megköszönjük a segítséget, és elmegyünk – az újabb, és újabb nem frankó pólókat felkapkodó árussal a nyomunkban.

Ez árusról árusra, szóról szóra ugyanígy történik, míg egyszer, egy napos délelőttön, egy bódé oldalára lógatva meglátunk egy pólót, aminek stimmel a színe, a mintája, meg a szabása is. Remegő kézzel, az intenzív érdeklődést kétségbeesetten palástolva kaparászunk a környékén, és lopva leolvassuk a méretet. És akkora, amekkora kell! Pár alibi kör a drágaságról, más árukról, és a miénk lehet. Még ha a nap ki is szívta egy kicsit a vállát…

Kedves Gyerekek! Már eleget tanultunk az indiai közlekedésről ahhoz, hogy pontosan értsük, miért olyanok az újautó hirdetések Indiában, amilyenek.

Á mutatott egy újsághirdetést, amit ki is vágtam, és haza is hoztam, annyira jól mutatja a két ország közötti eltéréseket. Magyarországon az autókat kedvező környezetvédelmi mutatóikkal, nagy teljesítményükkel, megnyugtató aktív és passzív biztonsági felszereltségükkel, és alacsony fogyasztásukkal kelletik. Az említett indiai Toyota Corolla Verso hirdetésben 5 pontot emelnek ki:

– Alacsony karbantartási / szerviz költség,

– Alacsony üzemanyag költség,

– Nagyon kis fordulókör,

– Fürgeség, illetve jó gyorsulás,

– Rövid féktáv (másodpercben kifejezve).

A fürgeséget a 0-60 km/h-ra gyorsulással azonosítják. Ebben az esetben az érték 6,5 másodperc. Nem tudom, hogy ez mennyire számít impozáns számnak, mert nálunk 0-ról 100-ra mérik ezt az értéket, igaz, nekünk életünk során van is reális esélyünk, hogy ezt az ott elméleti álomhatárnak számító sebességet elérjük, sőt akár meg is haladjuk.

A féktávnál is hasonló, bár kisebb különbség mutatkozik: ők a 80-ról 0-ra lassulást adják meg időben, mi a 100-ról a megállásig szükséges távolságot méterben. A méterek fontossága talán azért vész el, illetve alakul át, mert a közlekedők közötti távolságot is inkább centiméterekben lehetne megadni, azaz a szembejövő előtt átlagosan 17cm-rel mennek vissza a saját sávjukba, egymás mellett elhaladás közben 7 cm oldaltávolságot tartanak (ez alkalmas pl. a másik jármű sorfőrje órájának leolvasására), hiszen a közben balról ott karikázó biciklistől is tartani kell a 3 cm-t, majd a szembejövő elhaladtával újra vissza kell térni a vágyott jobb oldalra, a következő 17-cm-es akcióig.