Számtech

A középiskolában 2 évig jártam fél délelőttöket felölelő, nem túl megterhelő foglalkozásokat jelentő, számítástechnika fakultációra. Az első évben alapvetően érdekes dolgokat tanulgattunk a számítástechnikáról, és az a kellemes érzésünk lehetett – amit én pl. matekból, vagy fizikából soha nem élhettem át –, hogy egy kicsit naprakészebbek vagyunk a tanárnál. Fontolva haladó volt, aki a biztonság kedvéért olyan megoldásokat minősített megoldhatatlannak, amelyek megtestesült megoldása akár éppen a kérdés feltevésének pillanatában is a szemünk előtt volt (pl. szöveges és grafikus elemek egyidejű megjelenítése).

A második évet már nem élveztem. Új oktató jött, aki a tehetséggondozás elsőrendűségét vallotta. Abból indult ki, hogy mindenki profi a témájában, és csak ahhoz van szüksége egy kis segítségre, hogy a csodával határost hajszálnyival felülmúló teljesítményt tegyen le az asztalra. Nekem éppenséggel volt egy témám, amit kis fondorlattal élőn tudtam tartani egész éven át, hogy aztán az utolsó pillanatban megoldjam a fő problémát, és kapjak egy érdemjegyet. Újdonságokkal azonban nem szolgált a tanév.

Volt köztünk egy olyan srác is, aki abban az évben kapcsolódott be a munkába. Tőle mindig azt kérdezte a tanár, hogy hol tart. Erre ő mindig azt válaszolta, hogy ő arra gondolt, hogy esetleg tanítanak neki ezt-azt, és akkor ő abban már istenbizony haladna, csak így a nulláról elkezdeni, ez az, ami neki mindig nehezen megy egy kicsit. Az oktató ezen mindig azonos, magas szinten lepődött meg, és azt mondta, hogy “hát ebből sajnos nem élünk meg”. Ehhez a kellemetlen kijelentéshez mindig a fejét csóválta, és végtelenül szomorú volt, hogy ilyen lehetetlen ez a gyerek, és dühös, hogy szomorúnak kellett lennie.

Curry

A visszautat közvetlenül megelőzően Mumbaiban elsétáltunk arrafelé, amerre az érkezésünkkor nem, és ekkorra időzítettük bizonyos áruk beszerzését is. Egy kis bazárokkal, boltocskákkal teli negyedben, ahol nem odavalósi turistával egyáltalán nem találkoztunk, betértünk egy fűszereket, kb. tizenkétféle rizst, egyéb magvakat, meg mindenféle mást kínáló boltba.

Megkérdeztem az eladót, hogy mit érdemes tudni a két fűszerkeverékről, amikre rámutattam. Anélkül, hogy érdemben beszélni próbált volna, bátorítóan mosolygott, és az orrom alá dugdosta a két lezárt (ezért illat alapján nem megítélhető), jelöletlen zacskót. Mivel – ahogy az egyébként nagyjából egész Dél-Indiára jellemző volt – nem turistás környéken voltunk, azt gondoltam, hogy ezek biztos a helyiek által is vásárolt áruféleségek, és nem idegeneknek szánt, csikósostor, meg plüss pulikutya jellegű, “valaminek látszó, de mégsem az” dolgok. A színük bíztató volt: az egyik curry jellegűnek látszott, a másikat tompított haragoszöldnek mondanám.

A hétvégi vetítésen jött el az éles bevetés ideje. Vagy túljártak az eszemen, és olyan helyen sikerült vásárolnom, ahova a magukat rafináltnak gondoló turistákat várják, vagy egyszerűen – nyilván arrafelé is kapható – gyenge minőségű fűszerbe futottam bele. A lesújtó jellegtelenségtől mindenesetre csak a G által itthon beszerzett indiai keverékek mentették meg a kaját.

Szentjánosbogár

Indiában a szentjánosbogár sem pont olyan, mint nálunk. Persze nem tudhatom, mert sötét volt, amikor láttam; pont ebből adódik az analógia. Lehet, hogy egész más fajról van szó. A fénye ugyanolyan zöld, mint nálunk, de nem folyamatosan világít, hanem szakaszosan villog, és közben gondosan ügyel arra, hogy nehogy egyenes vonalú, kiszámítható legyen a röpte. Ez, gondolom, elég hatékony védelmet nyújt a madarak ellen. A módszer hibája, hogy az ultrahanggal dolgozó denevérek arra a találóskérdésre, hogy mi a szentjánosbogarak zseniális trükkje, csak csodálkozva néznek egymásra, hogy miért, van valami trükk?

Hindi

Indiában sokféle nyelvjárást beszélnek, és – gondolom csak részben ezért – az angol hivatalos nyelv. Kiutazásunk előtt azt hallottuk, hogy mindenki beszél angolul, aki járt iskolába. Ott aztán úgy tapasztaltuk, hogy nagyon sokan nem jártak iskolába. Ezen kívül pár pillanatra fültanúi voltunk egy kisvárosi általános iskola angolórájának. Így vált érthetővé, hogy miért nem beszélnek azok sem rendesen angolul, akik jártak iskolába.

Az utca népének nyelvét természetesen nem értettük, mert hindiül, illetve annak egy nyelvjárásában, vagy valami más nyelven beszéltek. Öltönyös figurák, akik pl. vonaton beszélgettek – javarészt üzleti, illetve vállalati ügyekről –, az esetek nagy többségében angolul társalogtak, csak egészen ritkán keveredett a beszédükbe valami helyi nyelv. Nyilván az ország különböző vidékeiről származtak, és a legkisebb értelmes közös többszörös az angol volt számukra.

A fentieket érteni véltük, de a néhány film, amit láttunk (egyszer moziban is voltunk), az eddig leírtaknál fogósabb kérdést vetett fel. A filmek a helyi nyelven szóltak, amit vagy feliratoztak angolul, vagy nem. Egyszercsak arra lettünk figyelmesek, hogy az érthetetlen szöveg közé komplett, nyelvtanilag helyes, igényesen kiejtett angol mondatok ékelődnek. Ráadásul olyanok, amik a világ összes nyelvén halálbiztosan működnek (She tried to kill me – Meg akart ölni; What a joke! – Micsoda tréfa!; stb…), tehát nem valami modern technikai vívmányt kellett saját szó híján angolul megnevezni, hanem az ember lényéhez, lényegéhez tartozó cselekvésre, vagy jelenségre használták az angolt.

Lehet, hogy a nyelvekre a világon mindenhol és mindenkor jellemző folyamatos alakulásról van szó, csak itt nem szavak jelennek meg, hanem egész kifejezések, illetve mondatok? Vagy az angol nyelv ismerete a társadalmi rang egy jelzője, és/vagy egyszerűen divat?

2B18/IV

Ágnes statisztikai egysége távollétében, de egyébként egy pillanat alatt, azaz ameddig egy tollvonás tart, megszűnt. Visszaérkezésekor volt csoporttársai közölték vele a szomorú hírt. Ágnes rögtön a nyilvántartási osztályra sietett, ahol elárulták neki, hogy az egysége megszűnésének pontosan az volt az oka, hogy ő a negyedéves mérési pontnál “távolléten lévőként” szerepelt az adat-áttöltéskor, így a létszám a kritikus 8 fő alá csökkent, ami automatikusan az egység megszüntetését vonja maga után.

–  Töltse ki ezt a formanyomtatványt, kisasszony – tolt az orra elé egy A3-as lapból négyoldalas ívvé hajtogatott papírt az ügyintéző. Ágnes egy sóhajtással nekilátott, hogy az egység újraaktiválási dokumentumot rubrikáról rubrikára kitöltse. Amikor végzett, az ügyintéző gyorsan átfutotta. Aztán visszalapozott a fedőlapra. – Mi ez a 2B18/IV? – kérdezte értetlenül, szemüvege mögül csodálkozva. – Hát az egység kódom – válaszolta a lány tétován. – Hát, a gép szerint ez nem érvényes kód. – Igen, de pont ennek a felülvizsgálatáról szólna ez a kérvény… Megadhatom másét? Vagy odaírhatom, hogy ügyintézés alatt? Vagy… – Nem. Csak a létező egységkódok közül lehet kiválasztani egyet a rendszerben. – De akkor… – Sajnálom. Következő!

Ilyet, de…

Indiában a mi mércénkkel mérve olcsók az áruk. Az áhított portékához hozzájutni viszont nem mindig egyszerű. Tegyük fel, hogy egy póló megtetszik nekünk. Ekkor el kell kezdeni nézelődni az üzletben, mindenféle mást mustrálgatva, nehogy rögtön az elején egyértelművé váljon, mire vágyunk. Bármilyen árat is hallunk, legalább fel kell húzni a szemöldököt, vagy olyan arckifejezést ölteni, mint akin fizikai fájdalom fut át. Az eredetileg kiszemelt ingre már mint egy menekülési útvonalra kell rátérni: ha már a többi dolog nem is olyan jó, meg borzasztó drága is, akkor nézzük ezeket a rongyokat, biztos olcsóbbak.

Mikor a kezünkbe fogjuk a pólót, észrevesszük, hogy az mondjuk eggyel nagyobb, mint a mi méretünk. Sima ügy, egyetlen paramétert kell megváltoztatni. Kérünk egy kisebbet. Rövid kutakodás után kapunk is egyet, ami tényleg kisebb, de más színű, más rajta a minta és a felirat. Elmondjuk és elmutogatjuk, hogy ugyanilyen legyen, mint amit a kezünkben tartunk, csak eggyel kisebb. Kék legyen az oldala, a stilizált pálmafa legyen elöl, és csak annyi legyen ráírva, hogy It’s better in Goa. A kérésre, most már az előbbinél gyorsabban, előkerül egy azonos feliratú, de más színű póló. A méretét nem vizsgáljuk. Újra elmondjuk, hogy mit szeretnénk, mire aggódó arckifejezéssel adják a következő, szintén két-három paraméterében nem megfelelő árut, és látszik rajtuk, hogy már előre számítanak rá, hogy megint elégedetlenek leszünk. És tényleg. A kérés ismétléseinek száma nem növeli a siker valószínűségét. A kísérletezés vége az szokott lenni, hogy megköszönjük a segítséget, és elmegyünk – az újabb, és újabb nem frankó pólókat felkapkodó árussal a nyomunkban.

Ez árusról árusra, szóról szóra ugyanígy történik, míg egyszer, egy napos délelőttön, egy bódé oldalára lógatva meglátunk egy pólót, aminek stimmel a színe, a mintája, meg a szabása is. Remegő kézzel, az intenzív érdeklődést kétségbeesetten palástolva kaparászunk a környékén, és lopva leolvassuk a méretet. És akkora, amekkora kell! Pár alibi kör a drágaságról, más árukról, és a miénk lehet. Még ha a nap ki is szívta egy kicsit a vállát…

Téligumi

Ma felraktam a téligumikat az autóra. A játszótér felé mentében két kisgyerek is megállt egy pillanatra szemlélni, hogy mit csinálok. Egy kisfiú a nagyanyjával jött, aki a megtorpanást látva rögtön rászólt a gyerekre, hogy menjen már. Erre ő azt mondta, hogy de én még nézni akarom, ahogy a bácsi kereket cserél. Aztán továbbmentek. A másik egy kislány volt. Az anyjának még vissza kellett mennie a kisebbik gyerek italáért, de a lány elbambult, ahogy az ügyködésemet figyelte. Az anyja megkérdezte: – Jössz? Vagy nézni akarod, ahogy a bácsi kereket cserél? – Jó, akkor megyek.

Hirdetés

Kedves Gyerekek! Már eleget tanultunk az indiai közlekedésről ahhoz, hogy pontosan értsük, miért olyanok az újautó hirdetések Indiában, amilyenek.

Á mutatott egy újsághirdetést, amit ki is vágtam, és haza is hoztam, annyira jól mutatja a két ország közötti eltéréseket. Magyarországon az autókat kedvező környezetvédelmi mutatóikkal, nagy teljesítményükkel, megnyugtató aktív és passzív biztonsági felszereltségükkel, és alacsony fogyasztásukkal kelletik. Az említett indiai Toyota Corolla Verso hirdetésben 5 pontot emelnek ki:

– Alacsony karbantartási / szerviz költség,

– Alacsony üzemanyag költség,

– Nagyon kis fordulókör,

– Fürgeség, illetve jó gyorsulás,

– Rövid féktáv (másodpercben kifejezve).

A fürgeséget a 0-60 km/h-ra gyorsulással azonosítják. Ebben az esetben az érték 6,5 másodperc. Nem tudom, hogy ez mennyire számít impozáns számnak, mert nálunk 0-ról 100-ra mérik ezt az értéket, igaz, nekünk életünk során van is reális esélyünk, hogy ezt az ott elméleti álomhatárnak számító sebességet elérjük, sőt akár meg is haladjuk.

A féktávnál is hasonló, bár kisebb különbség mutatkozik: ők a 80-ról 0-ra lassulást adják meg időben, mi a 100-ról a megállásig szükséges távolságot méterben. A méterek fontossága talán azért vész el, illetve alakul át, mert a közlekedők közötti távolságot is inkább centiméterekben lehetne megadni, azaz a szembejövő előtt átlagosan 17cm-rel mennek vissza a saját sávjukba, egymás mellett elhaladás közben 7 cm oldaltávolságot tartanak (ez alkalmas pl. a másik jármű sorfőrje órájának leolvasására), hiszen a közben balról ott karikázó biciklistől is tartani kell a 3 cm-t, majd a szembejövő elhaladtával újra vissza kell térni a vágyott jobb oldalra, a következő 17-cm-es akcióig.

Kapcsold fel!

Az indiai szállásainkon is volt villany, mégha nem is folyamatosan, bár csillár talán sosem; inkább csak csupasz, legfeljebb 40-es izzók meredeztek a falból, mert a plafonon kellett a hely a ventilátornak. Mindenhol egy kaptafára működő kapcsolókonzolokkal találkoztunk. Lehetett kapcsolni az egyes izzókat, áramtalanítani lehetett a ventilátort, vagy a világítótesteket, vagy mindkettőt. Nem minden kapcsolónak volt ugyanaz a be-, illetve kikapcsolt állapota, és nem minden művelethez volt elég egy (plusz persze a generális engedélyező) kapcsolóval manipulálni: titokzatos, a legtöbbször feltáratlan együttállásoknak kellett megfelelni. Mindezt úgy, hogy a kapcsolók elhelyezkedéséből semmilyen következtetést nem lehetett levonni, illetve azok mentesek voltak mindenféle felirattól, vagy piktogramtól.

Az egyik szálláson bukkantunk egyedül feliratokra, azt is a nyugati civilizációhoz tartozó, elkeseredett szélmalomharcosok írták fel alkoholos filccel. Hogy jutottak alkoholos filchez? Ha nem ott vették, hogy jutott eszükbe magukkal vinni? Biztos előre figyelmeztették őket, hogy ebben az országban még komoly, feltáratlan értelmezési és címkézési potenciál van.

Banán

Tegnap a közvetlen életveszély elhárítása érdekében vettem egy három tagú banán fürtöt. Egyet meg is ettem közülük, és végül ugyan tényleg nem haltam éhen, de csalódott voltam.

Indiában találkoztunk kicsi, nagy, sárga, zöld és lilás(!) banánokkal. Közös jellemzőjük volt, hogy azon kívül, hogy mézédesek voltak, mindegyiknek volt egy, csak az adott típusra jellemző, de mindenképpen üde, kellemes aromája. Ezzel szemben az itt elérhető, zölden útnak indított, aztán érettnek tűnően megérkező, 25 cm-es banánok sajnos szarok. Ez egy kellemetlen különbség a két kultúra között – a mi hátrányunkra. Az, hogy valami nagy, és szép sárga, nálunk már pontot ér.