Miután fizettem, a zöldséges a pultra ejtette a számlát. Én még pakolásztam a barackot, meg a paradicsomot, mikor a következő vevőnek is letette a számláját. Majd pár pillanat múlva ránézett a papírra, felszaladt a szemöldöke, és felvette az enyémet, hogy tüzetesebben megvizsgálja.

– Te vagy a hatszázadik vevő ma – mondta vidáman.

A Szabadság-hídon előttem egy nyugat-európai pár sétált. Egyszercsak a lány egy felcsillanó szemű „Jaj, de szép!” gesztussal az ív alá hajolt, majd – a néhány szemlélő közül utolsóként – észrevette, hogy egy nem is olyan rég összetört, zöld sörösüveg szilánkjaira csodálkozott rá. De nem volt csalódott.

Először 14 évesen gondoltam azt, hogy végre tisztán látok az életben, minden információ a rendelkezésemre áll. 18 körül is volt hasonló érzésem, meg 24 táján is. Azóta nem ugrom be saját magamnak.

Persze 17 évesen is otromba hiba belépni a Waffen SS-be, de ezt infantilizmus úgy kezelni, mint egy felnőtt ember, a kor politikai és társadalmi környezetétől független döntését.

Azoknak a 47 éveseknek egy része is komoly gondban van, aki a 16 évesen szerzett tetoválásait hosszú ujjú inggel takargatja.

Amikor a Föld élőlényeinek fejlettségéről, illetve arról gondolkodnak az emberek, hogy melyik vitte többre, melyiké a nagyobb pontértékű evolúciós teljesítmény, részben túl bonyolultan fogják meg a jelenséget, részben meghatározó jelentőségű dolgok mellett sétálnak el.

Ma a molylepkék esetén keresztül jöttem rá valamire. Több, mint egy éve vannak a lakásomban – hol többen, hogy kevesebben –, de soha nem sikerült behatárolnom a fészküket. Néztem a ruhák között, a fűszereknél, a száraztésztáknál, a lisztben, a kamra eldugott sarkaiban, de semmi gyanúsat nem láttam. Aztán ma felbontottam egy egy-két hónapja vásárolt héjas, pörkölt földimogyoró csomagot. Közben vettem észre, hogy belül, a csomagolás átlátszó részén fészkelődik egy példány. Lehet, hogy többen is vannak.

Tehát ez a rovar hónapokig eléldegélhet azon a törmeléken, amit egy ilyen csomagban talál az ép héjas mogyorón kívül, illetve az oxigén mennyisége sem szűk keresztmetszet számára. Ha az ember, méreteinek megfelelő arányban felnagyítva, hasonló környezetbe kerülne, akkor legnagyobb valószínűséggel megfulladna, majd szomjan, utána éhen halna. Ha egy szerencsés mutáció folytán a levegő, a víz, vagy a táplálék valamelyikének hiányát jól tűrné, akkor csak e három tényező, mint legvalószínűbb halálok sorrendje változna. Ha pedig ezeket mind kibírná, akkor az elméje bomlana meg.

A molylepke – jelenlegi ismereteink szerint – nem tűz komoly, absztrakt célokat maga elé az életben, egyszerűen élni akar. És ezt jól csinálja. (A teljes fajra vetítve ezen a tényen az sem változtat, hogy most módszeresen ki fogom irtani az összeset ebben a zacskóban).

De ez nem minden. Akkor lesz igazán okunk az evolúcióról újra, de ezúttal már sokkal alaposabban elgondolkodni, ha kiderül, hogy nem a hanyag gyártás-, illetve csomagolástechnológia miatt keveredtek ezek az állatok a mogyoró közé, hanem tudatosan, generációk óta alkalmazzák a trójai faló módszert.

A gyerekek egy bizonyos életszakaszban szívesen adják ki magukat (ha minden jól megy, csak játékból, és csak korlátozott ideig) különböző állatoknak. Eközben egyetlen igazán fogós problémával találkoznak: hátsó végtagjuk (lábuk) az elsőkhöz viszonyított hosszával, ami vagy térdre kényszeríti őket, vagy a hátuk emelkedik folyamatosan, hogy végül az eljátszott lény a fenéknél érje el a maximális magasságot. Egyik megoldás sem megnyugtató, de még az arany középút is sután fest. A dolog élét úgy lehetne elvenni, hogy pl. nagyokat ugrani képes, így jól fejlett hátsó lábakkal rendelkező nyulat játszik a gyerek. A ragadozók, azon belül is a nagymacskák, viszont sokkal népszerűbbek, tehát óriási nyomás nehezedik az óvodásokra, hogy mégis inkább mondjuk oroszlánost játsszanak.

A hatodik sorozásom után, egy rövid, nagyon keserves hónapig úgy tűnt, hogy katona leszek. Minden évben vittem néhány papírt, amire mindig ideiglenesen alkalmatlan minősítést kaptam, mert vagy nem olyan orvostól volt, amilyentől kellett, vagy nem (csak) olyan formájú pecsét volt rajta, ami igazán megnyugtatta a bizottság tagjait, stb. De hatodszorra mindent sikerült összeszednem. Csakhogy addigra épp megszigorították a vonatkozó miniszteri rendeletet, és a kerek arcú idióta sorozótiszt szerint elhárult minden akadály az elől, hogy katona lehessek. Mikor a jóérzésére próbáltam apellálni, azzal vígasztalt, hogy ha nem leszek katona, később rendőr sem lehetek. Hát… Akkor már inkább lettem volna katona, csak rendőrnek ne kelljen lennem.

Én az ismert világ elpusztításáról álmodoztam, de apámnak volt egy könnyebben kivitelezhető, hasznosabb ötlete: nézzük meg pontosan, hogy mi van abban a rendeletben. Kiderült, hogy nekem kb. 5 konkrét tényállás alapján külön-külön is járt volna az alkalmatlan besorolás. Fellebbeztem.

A másodfokú sorozóbizottság tanulmányozta a papírjaimat és a benyújtott indoklást, majd mivel látták, hogy igazam van, kiegyeztünk egy „csak háború esetén besorozható” címben. A rendelet szerint egyértelműen véglegesen alkalmatlan járt volna, de kimerült voltam ahhoz, hogy vitázzak, háború esetére meg amúgy is egészen más elképzeléseim vannak.

Hogy vitába bonyolódni felesleges lett volna, azt jól illusztrálja, hogy a folyosón – sok kópé mellett – ült egy srác, akinek a jobb lábszárán otromba sérülés nyomai látszottak. Kb. lábszárközépig nem volt rajta semmi szokatlan, ott azonban egyszercsak oldalra kitért a síp- és szárkapocs csont, majd három-négy centivel odébb, de legalább az eredeti iránnyal párhuzamosan folytatódott a láb többi része. A srácnak – jól láthatóan – fájdalmai is voltak. Sőt. Hacsak a mankójára terhelt, hogy felálljon, szinte nekem is fájt. Ő is egy orvosi papírt hozott, ami a csalóka látvánnyal szemben végre hitelt érdemlően bizonyíthatja, hogy csütörtöknél előbb csak üggyel-bajjal tudna sorkatonai szolgálatot ellátni.