Napoleon Dynamite

Ha jól vettem észre, az utóbbi jópár évben kifejlődött egy, a vidéki Amerika életéből témát merítő filmes iskola. Sok mozzanatban rá lehet ismerni tipikus amerikai életképekre, de azok nem a gyakran tárgyalt new yorki, vagy kaliforniai környezetből ismerősek, hanem talán csak más filmek vágóképeiből, vagy egy rövid, utazásos jelenet háttereként emlékezhetünk rájuk.

A Napoleon Dynamite végig egy egészen kis városban játszódik. Főszereplője egy, a fogyatékosság határán egyensúlyozó(?), általános iskolás srác. A valósághoz való kötődése lazának mondható: alapvetően az élet erre alkalmas részeit a fantáziájában éli meg, és kérésre vagy anélkül, be is számol a tapasztalatairól – bár kissé nehezen tolerálja, ha értetlenségbe ütközik.

Amint előkerül egy újabb szereplő, azonnal látszik rajta, hogy valahogy nem normális. Ha nem látszik azonnal, akkor pár jelenettel később hirtelen derül ki. Annak ellenére, hogy a főhősökre egy hibernált aranyhörcsög klónjáról készült rajzot sem szívesen bízna az ember, hétköznapi céljaik követése közben tulajdonképpen ugyanolyan kis kudarcokat és sikereket élnek meg, mint bárki más. Értékesnek mondható tulajdonságokat (pl. feltétel nélküli barátság, vagy manír mentesség) pedig csak tőlük láthatunk.

A filmben egyébként szerepelnek normális emberek is. De valahogy normálisságukat nem tudják „termőre” fordítani: őket nézve nem jutott semmi az eszembe, amitől nekik jobb lenne, mint a hülyéknek. A hülyék egyetlen valós problémája a többiek, saját értetlenségükből és uniformizálási vágyukból fakadó kártékony tevékenysége.

Szóval ha már nem normális az ember, azt javaslom, legyen következetesen nem normális, mert ha mások, illetve bizonyos viselkedésformák jónak, a többihez képest valami fajta érték alapon kitüntetettnek tűnnek, az csak azért van, mert nem nézzük őket elég messzi, a soha meg nem kérdőjelezett, készen kapott érték-csomagunkból kikandikáló perspektívából.

Igazolás

A hatodik sorozásom után, egy rövid, nagyon keserves hónapig úgy tűnt, hogy katona leszek. Minden évben vittem néhány papírt, amire mindig ideiglenesen alkalmatlan minősítést kaptam, mert vagy nem olyan orvostól volt, amilyentől kellett, vagy nem (csak) olyan formájú pecsét volt rajta, ami igazán megnyugtatta a bizottság tagjait, stb. De hatodszorra mindent sikerült összeszednem. Csakhogy addigra épp megszigorították a vonatkozó miniszteri rendeletet, és a kerek arcú idióta sorozótiszt szerint elhárult minden akadály az elől, hogy katona lehessek. Mikor a jóérzésére próbáltam apellálni, azzal vígasztalt, hogy ha nem leszek katona, később rendőr sem lehetek. Hát… Akkor már inkább lettem volna katona, csak rendőrnek ne kelljen lennem.

Én az ismert világ elpusztításáról álmodoztam, de apámnak volt egy könnyebben kivitelezhető, hasznosabb ötlete: nézzük meg pontosan, hogy mi van abban a rendeletben. Kiderült, hogy nekem kb. 5 konkrét tényállás alapján külön-külön is járt volna az alkalmatlan besorolás. Fellebbeztem.

A másodfokú sorozóbizottság tanulmányozta a papírjaimat és a benyújtott indoklást, majd mivel látták, hogy igazam van, kiegyeztünk egy „csak háború esetén besorozható” címben. A rendelet szerint egyértelműen véglegesen alkalmatlan járt volna, de kimerült voltam ahhoz, hogy vitázzak, háború esetére meg amúgy is egészen más elképzeléseim vannak.

Hogy vitába bonyolódni felesleges lett volna, azt jól illusztrálja, hogy a folyosón – sok kópé mellett – ült egy srác, akinek a jobb lábszárán otromba sérülés nyomai látszottak. Kb. lábszárközépig nem volt rajta semmi szokatlan, ott azonban egyszercsak oldalra kitért a síp- és szárkapocs csont, majd három-négy centivel odébb, de legalább az eredeti iránnyal párhuzamosan folytatódott a láb többi része. A srácnak – jól láthatóan – fájdalmai is voltak. Sőt. Hacsak a mankójára terhelt, hogy felálljon, szinte nekem is fájt. Ő is egy orvosi papírt hozott, ami a csalóka látvánnyal szemben végre hitelt érdemlően bizonyíthatja, hogy csütörtöknél előbb csak üggyel-bajjal tudna sorkatonai szolgálatot ellátni.

Társadalmi kísérlet

Most olvasom, hogy a combino fiaskó nem csökkentette a főpolgármester népszerűségét. Tizenhat év eredményeiből átlagolva pedig az jön ki, hogy egyáltalán semmi(lyen tette) nem akadályozza meg abban, hogy újra és újra ő legyen a főpolgármester.

Innentől kezdve, ha egyszerűen meg akarja nyerni a választást, nem is komoly gondolkodó: nincs meg benne az alapvető emberi kíváncsiság, a határok kutatásának igénye. Most már a legfelháborítóbb húzásokat követően érdemes csak újra beülni a székbe. Kezdetnek például egy jogosítvány nélkül vezetett, 2 éve vállalhatatlan műszaki állapotú szippantókocsival kellene katolikus lányiskolások közé borulnia.

Lift

Fölfelé gyakran, lefelé mindig a lépcsőn megyek. Ma reggel mégis beléptem a liftbe, mert épp ott állt a harmadikon. Csak amikor hiába próbáltam működésre bírni, akkor ismertem fel a jelentőségét, hogy beszállás előtt arab szomszédomat láttam egy fordulóval lejjebb lefelé gyalogolni.

Piros pöttyös

Egy munkatársam arra kért, hogy ha piros pöttyös Túrórudit eszem, ne dobjam ki a papírját. Egy ismerőse gyűjti. Az aktuális akcióban pl. márkaarculatos boxeralsót lehet nyerni – gondolom szűk száz darab beszolgáltatása esetén. Ennél a fajta alsógatyánál csak a két végpontot tudom elképzelni: vagy önmagában garantálja a sikert, vagy egy életre ellehetetleníti tulajdonosát.

Rádió reggel

A reggeli ébredésemet egy-egy kereskedelmi rádióval szoktam katalizálni. Hogy mikor melyikkel, az attól függ, hogy épp mennyire csömörlöttem meg az előzőtől. Ugyanis ezekkel az adókkal két gond van: A műsorvezetők funkcionális analfabéták sablonhumorral(?), a zene pedig annak a célközönségnek szól, aki ezeket a médiamunkásokat jópofának tartja. Ráadásul az utóbbi kb. fél évben úgy tűnik, mintha nem lennének új számok, csak a már hónapokkal ezelőtt meggyűlölteket ismétlik – két, a legnagyobb fokú frissességről és/vagy eredetiségről szóló szlogen között.

Egy kollégám tanácsára a múlt héttől átálltam a Klub Rádióra. Egész más műfaj. Kínosan ügyelnek arra, hogy semmilyen zenét ne sugározzanak. (Ez eggyel jobb a szar zenénél). Napi közéleti, illetve politikai aktualitásokat ismételnek 7 perces ciklusokban addig, amíg a kisnyugdíjas két kutyája közül az ostobábbik is képes tartalmi összefoglalót adni róluk. Magukat szerintem intellektuálisan magasabbra pozícionálják a többi csatornánál, de a nyelvi igényesség terén csak a statisztikai hibahatáron belül jobbak.

Mostantól esténként venni fogom a fáradtságot, és bekészítek egy CD-t, és arra fogok ébredni. A terv szűk keresztmetszete, hogy ez akár emberfeletti erőfeszítést is jelenthet azokon a napokon, amikor arccal előre esem az ágyba, 3 perccel azután, hogy hazaértem.

Termékajánló – Motorola L6

Önhibámon kívül hozzájutottam egy, a címben említett telefonhoz. Leírom pár tulajdonságát, hátha kedvet csinálok hozzá másnak is.

Ha meglátja valaki, általában rögtön megdicséri, hogy milyen lapos. Bár a szélessége és a hossza annyival nagyobb az átlagnál, hogy egy térfogatszámítás eredménye (amit semmiképpen nem akarok elvégezni) valószínűleg kevéssé impozáns eredményt hozna.

Amikor reggel bekapcsolom a telefonokat (megtartottam a régit is), egyszerre nyomom meg a gombjukat. Aztán a másiknak beírom a PIN kódot, leokézom, néma-rezgőre állítom, és félrerakom. Ekkorra már a Motorolát is csak pillanatok választják el attól, hogy elkérje a kódot. A procedúra után a képernyője elsötétül, és csak akkor lehet bármit is látni rajta, ha hívnak, vagy sms-t kapok. Ha nem reagálok, mert pl. 700 méterre vagyok a telefontól, 3 fallal és egy utcával odébb, újra elsötétül. Ha visszajövök, megnyomom a piros gombját. Aztán mégegyszer, mert elsőre nem kapcsol, hogy szeretnék valamit. Ekkor, a nem azonnal bekövetkező felvillanás után, 0,6 másodpercem van, hogy lássam a képernyőn, hogy volt-e esemény. Ugyanis bármilyen gombot nyomok meg, az először nem a világítást kapcsolja be, hanem a saját funkcióját. Vakon. Ha elcsíptem, hogy volt hívás, akkor menügomb, balra egy, fel egy, kiválasztás, beérkezett hívások – és már ott is vagyok. A zöld gomb csak a kezdeményezetteket listázza. A (nem) fogadottakat minek?

Nincs automatikus billentyűzára, így ezt mindig magamnak kell megnyomnom. Illetve nem is biztos, hogy kéne, mert az övtáskából elővéve a leggyakrabban kioldott billentyűkkel tájékoztat, hogy „További költségek merülhetnek fel. Vállalja?”

Az sms íráshoz csak három gombot kell megnyomni, és indul is az általam eddig látott legkonokabbul ostoba, és tanulási mechanizmussal nem rendelkező T9 funkció. Egyszerűbb szavaknál is hamar odáig fajul a dolog, hogy minden egyes karaktert külön kell beleerőltetni, de azokat is a negyedik, ötödik helyen kínálja fel: előtte ajánl pár torlódó mássalhangzót, vagy kettőskeresztet…

Ha töltenem kell az akksit, márpedig kétszer olyan gyakran kell töltenem, mint a másikét, akkor csengetési üzemmódot vált. De nem úgy, hogy a töltésnek van egy alapértelmezett variációja, henem úgy, hogy akkor legyen valami más, mint ami éppen van. A töltés végeztével (illetve amikor kihúzom belőle a zsinórt) az esetek többségében az eredeti üzemmódra vált vissza – hacsak nincs valami magasabbrendű és általam nem ismert oka arra, hogy egy harmadik megoldást válasszon. Ennek a helyreigazítása sincs négy-öt szintnél mélyebben a menürendszerben. Ezekhez a gyakran használt funkciókhoz persze lehet gyorsmenüt is rendelni, amit meg is tettem. Ennek használatakor csak arra kell figyelni, hogy ne túl gyors egymásutánban nyomjam meg a szükséges két gombot, mert akkor a készülék elveszti a fonalat.

Eddig még csak kétszer fagyott le, de a héten egyszer azt írta, hogy „Nem megfelelő akkumulátor”. Nem? Milyen szempontból? Mióta? Az eredeti van benne, az eredeti helyzetében… Egy ki-bekapcsolás egyelőre megnyugtatta.

Nem tudom, hogy a gyártó számon tartja-e, hogy hogy végzik a készülékei, mi az utolsó hibaüzenet, amit küldenek a búcsújuk előtt, de ha így is van, ennél a modellnél statisztikailag elemezhetetlen lenne az eredmény, mert ezek a telefonok 170-nel házfalnak csapódva, vagy egy cipőtalp alatt végzik. Ha van igazság.

+3

Ma reggel megint az az érzésem támadt, mintha fűtenének az irodában. Megint igazam volt. A légkondi potméterét a maximális, +3-as értékre csavarva találtam. Én úgy szégyellném magam, ha temperált irodában, munka közben, és nem valami fülledt erotikus helyzetben kapnék hőgutát.

A tudtom nélkül nevezett az iroda egy olyan versenybe, ahol a körülményekhez képest legirracionálisabb egészségkárosodást kell elszenvedni? Mint például pormentesre zsilipelt laboratóriumban szilikózist szerezni?