Márvány menyasszony

Tegnap este viszonylag hirtelen éhes lettem, és M-mel pont ugyanez történt, úgyhogy az ő ötlete alapján, az én ajánlásommal lementünk a Márvány menyasszonyba vacsorázni.

Már a bejáratnál egyértelművé vált a kiömlő cigányzene alapján, hogy bent nagypályás, magyaros vendéglátás folyik. Ennek ellenére bementünk, hiszen az igazán tanulságos esetek mind a komfort zónán kívül esnek meg. A rövidgatyánkon és a bringákon kicsit meglepődött a fogadó pincér, de a fal mellé leparkolhattuk a bicikliket, és készségesen mutatott egy szabad asztalt. Azért látszott rajta, hogy fel van készülve egy szabotázs akcióra: külső jegyeinkben mégiscsak jelentősen elütöttünk a célközönségtől.

A kerthelyiség tömve volt turistákkal, de volt egy magyar asztal is. Hangos nép(?)zene, aztán cigánymuzsika szólt a színpadról. A spanyolokkal ostort csattogtattattak, a németeket táncoltatták, a japánokkal bort itattak. Ez utóbbi akciónál kíváncsi voltam, hogy visszaélnek-e a híres japán alkoholérzékenységgel. De nem.

A nép- / cigányzenei együttes három hölgy tagja közül kettő egyértelműen külön bekezdést érdemel. Szerintem egy szépségkirálynő, és kétpetéjű, de rá egypetéjűként hasonlító ikerpárja lehettek. A cigányzenei blokk alatt a kedvencem a klarinétos figura volt, aki a cimbalmos legnagyobb rajongójának bizonyult: a komolyabb futamokat mindig elismerő ajakbiggyesztéssel nyugtázta, a boogie pedig az egész testét berezonálta, bár nem igazán látványos mértékben.

A közönség soraiban alapvetően kétféle ember volt – rajtunk, harmadikféléken kívül. Az első csoportba azok a korosodó férfiak és nők tartoztak, akik szinte az extázisig élvezték a rájuk irányuló figyelmet, meg a műsort; sőt arra is fel voltak készülve mentálisan, hogy felrángatják őket a színpadra. A másik csoportot az első csoport nőnemű leszármazottai alkották, akik alfa állapotban próbálták átvészelni az estét, és a fizikai fájdalom határáig unták magukat.

A jelenséget magyarként átélni mindenképpen tanulságos volt, hiszen láthattuk, hogy mi az az egyébként halott hagyomány, amit csak a turisták pénzéért tartanak életben. A világban máshol ilyesmik talán a bojtos sapkás őrségváltások, meg a hintós séták.

A személyzet egyébként profi, de nem igazán kedves, bár a ránk osztott koranegyvenes pincérnő talán háromszor is ránk mosolygott az este során. A kaja elfogadható volt, az árak nem túl elrugaszkodottak.

Egy csodálatos elme

A National Geographicon láttam régebben egy műsort dél-amerikai múmia feltárásokról. Ezek a párezer éves holttestek, általában jónéhány réteg textilbe vannak csavarva; hogy azon belül mi a helyzet, azt problematikus kideríteni, mert a legkisebb beavatkozástól is könnyen roncsolódhat a test. Ezért a leleteket a kiemelés után, úgy ahogy vannak, megröntgenezik.

Persze az Andok körülményei között nem elvárható, hogy minden modern eszköz rendelkezésre álljon. Gondolom, röntgenezni is leszállították az archaikus hullákat valami közeli városba, aztán az elkészült képeket már a helyszínen vizsgálták a tudósok. A műsor szerint a feltárás hősei, ha nem is váratlan, de embert próbáló nehézséggel találták szembe magukat: a kórházakból ismert, neonfényes, csíptetős nézegetőjük sem volt a helyszínen. De az egyik briliáns intellektusú szakember látomásszerű ötlettől vezérelve egyszer csak a természetes fény felé fordította a felvételt, és a csoda megtörtént: mindenki látta a múmiák csontjait és szövetmaradványait.

Beszédközpont

Egy kedves kollégám érdeklődésének homlokterében – el nem ítélhető módon – a női nem áll. Ahányszor egy számára szebb, vagy valami miatt érdekesebb hölgyet lát, az élmény hosszabb-rövidebb időre blokkolja a beszédközpontját, illetve a rövidtávú memóriáját. Lehet, hogy más agyi központokat is gátol a vizuálisan bemenő információ, de az épp mesélt történet félbeszakadása, majd akadozó újrakezdése az, amit bármely megfigyelő regisztrálni tud. Bármelyik időpillanatban.

Titrálás

A kávémat, vagy bármilyen folyadékot, amit hozzáadott cukorral kell elkeverni, a leggyakrabban egyszerű lögyböléssel szoktam összedolgozni. Ezt a vegyészek titrálásnak hívják. Előnye, hogy nincs szükség hozzá kanálra, ezért akár extrém környezetben is, pl. dzsungelben, és/vagy ellenséges vonalak mögött, – ahol ésszerűen kell korlátozni a magunknál tartott eszközök számát – hibátlanul fel tudom oldani a cukrot a gravírozott kristálypoharamban.

Létjogosult optimizmus

A 18-as villamosra fellépett egy telefonbeszélgetését épp befejező, külső adottságai alapján nem a férfiakat marionett bábúvá változtató típusba sorolható csaj, és megkérdezte a szellőzni kinyitott fülkében, a közvetlen megkeresések szempontjából védtelenül ülő vezetőt, hogy tudna-e várni 5 percet a barátnőjére. A sofőr első megdöbbenése után azt mondta, hogy természetesen nem tud várni, mert ez egy menetrend szerint közlekedő jármű. A lány erre a csalódottság legkisebb jele nélkül, kint, a villamos mellett hátrébb ment. A vezető, megdöbbenésének meghosszabbított szakaszában nem indult el, hanem leszállt, és utána ment a lánynak. Nem tudom, hogy sikerült-e konzultálniuk (nem láttam őket), de végül elindultunk. Biztos hamarabb odaért a barátnő.

Félmegoldás az időjárás alakulására II.

Az idei kánikula láttán, úgy érzem, néhány kiegészítést kell tennem egy korábbi bejegyzéshez (Félmegoldás az időjárás alakulására, 2006. május 31.).

Emlékeztetőül: Az alapkonfliktus az volt, hogy a meteorológusok elfogadhatatlan pontatlansággal jeleznek előre, illetve nem ritkán rossz időt jósolnak. Mindkét esetben szankcióra van szükség.

Nem világos azonban, hogy mi a teendő pl. most, amikor hideg, esős, szomorú nyarat prognosztizáltak, a valóság pedig néhány meleg periódussal megszakított, hónapokig tartó kánikula. Nem könnyű a válasz. Tulajdonképpen itt is az ítélkező személyisége dönt. Nem tudnám nyugodt szívvel elítélni azt sem, aki a fogva tartott időjósait csoportosan megbünteti, de azt sem, aki a kilátásba helyezett megtorlás bevégzése előtt pár pillanattal kegyelemben részesíti őket.

Az utolsó napon

János enerváltan ücsörgött munkaállomása előtt. Feneke szinte összeszervült a műszálas irodai szék ülőlapjával, inge hátára tapadt. A ventilátor is forró, párás fuvallatot hozott csak. A képernyőre meredt, időnként egyik alkalmazásról a másikra váltott, majd vissza. Aztán megint csak bámult. Eszébe jutott a napokban rá váró feladat: a (7300 x 14) x 4-es mátrix. Gyomra liftezni kezdett, érezte, ahogy szája két széle lebiggyed, fogai vicsorra záródnak, keze ökölbe szorul. Hirtelen megfeszítette minden izmát, felugrott, egyetlen mozdulattal úgy elsöpörte a billentyűzetet, hogy az a levegőben többet perdülve a monitornak csapódott, majd fals, repedt hang kíséretében az asztal mögé zuhant. János számára megszűnt a tér és az idő. Úgy érezte, hogy pokoli energia szabadul fel benne. Előrelépett, hogy ököllel a monitorba csapjon, de lépése útjában, a földtől pont térdmagasságig, ott állt a kis iratszekrény, ami végig megtámasztotta lábszárát, térdízülete pedig, rettenetes fájdalom kíséretében, roppanó és pengő hang egy sajátos keverékét adta ki. Rövid, éles kappanhangot hallott kiáradni saját száján. Egy pillanat alatt visszatért a valóságba, és riadtan nézett körül, hogy kik és mit vettek észre az iménti jelenetsorból. De csak Erzsikét látta reagálni, ahogy mutatóujját ajkához szorítja, majd a füléhez tartott telefonkagylóra mutat szemrehányóan.

Vese

Ma kávézás közben el szerettem volna mesélni egy vesével kapcsolatos történetet, de már az előzményeket is olyan plasztikusan sikerült felvezetnem, hogy a hallgatóság egy tagja kifejezetten megkért, hogy magát a történetet ne hozzam a tudomására. Hogy a katarzis teljesen el ne maradjon, inkább ideírok egy másik vesés történetet.

Engem életemben hétszer soroztak. Ezekhez a performanszokhoz kapcsolódóan mindig el kellett mennem orvos(ok)hoz, hogy megfelelő írásos hátteret teremtsünk a sorkatonai szolgálatom elkerülése érdekében alkalmazott érvelésem alátámasztására. Az egyik ilyen alkalommal reggeli vesevizsgálatra kellett mennem.

Jóformán hajnalban kellett kelnem, és nem szabadott könnyíteni magamon, azonban meg kellett innom 1 liter vizet. Megjelentem a vizsgálaton. Szűk fél óra várakozás után egy durva modorú, kb. 127 kg tömegű nő fogadott, és arra kért, hogy vetkőzzek le félig-meddig, hadd ultrahangozza meg a hólyagomat. Ekkor már inkább a kuporogva guggolás lett volna az adekvát testtartás, de azért felfeküdtem. Hideg zselét kent a hasamra, de nem azzal a gyengédséggel, ami romantikusan ellensúlyozta volna a helyzetből fakadó barátságtalanságot, hanem határozott, sulykoló célratöréssel. Amikor jól bekent(e még a fanszőrzetem útjába kerülő részét, meg az alsógatyámat is), úgy elfáradt, hogy a vizsgálat lényegi részében már a komplett jobb karjának a súlyát a hólyagomra helyezte. Ólomsúllyal csörgedeztek a másodpercek, miközben tiszteletreméltó alapossággal végigjárt minden négyzetmillimétert.

Elsőre meg se hallottam, hogy végeztünk, csak a szemrehányó, emelt hangú ismétléskor eszméltem. Nagy levegőt vettem (persze csak mellkasba), felkönyököltem, és összeszorított ajkakkal és csukott szemmel kicsit az oldalamra fordultam és összekuporodtam, majd a lehetőségeimhez mérten ezt a testhelyzetet tartva leléptem a műkőre. Elkezdtem lassan öltözködni, de egy kiáltás, és pár felém dobott törlőpapír állított meg: csutakoljam le magam. Nagyjából megtettem, udvariasan elköszöntem, és azonnal a WC-be botorkáltam, kétségbeesetten keresve azt a kompromisszumos tempót és lépéstechnikát, amikor már elég gyorsan, de még nem túl rázósan haladok. A következő 5-8 percet cérnavékony, könnyebbülést alig hozó vizeléssel töltöttem – közben a WC látogatók 3 generációját búcsúztattam el.

Vau

Ma tudomást szereztem róla, hogy egy ismerős kutya szeptemberben alapfokú „A” nyelvvizsgát készül letenni a Rigó utcában – igaz, a felkészülés eddigi szakaszát javarészt elsumákolta. Az egyik szemem sír, a másik nevet, mert egyrészt örülök, hogy Köki ilyen kihívó célokat tűz maga elé, másrészt elszomorít, hogy Döme már 11 éves, de a beszédben csak addig jutottunk, hogy a magánhangzók nagy részét (u, ú, ü, ű, o, ó, a, á, i, í), a mássalhangzók közül viszont csak némelyiket tudja kiejteni (m, v, néma h). Időnként a mama szót szokta említeni, de sajnos azt is inadekvát helyzetekben. Talán nem a legbölcsebb pedagógiai módszer, de csak azt tudtam kitalálni, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyom, ha hozza a sakktáblát, hogy játsszunk.