HR menedzsernek lenni egy rehabilitációs központban nem csak a munka jellege miatt más, mint pizzát hordani, taxizni vagy akár tolmácsolni, hanem azért is, mert egészen másfajta emberek között folyik a dolog. Az ápolók munkásosztálybelinek számítanak, ugyanúgy, ahogy a pizzériában dolgozó angol munkatársaim, és nem meglepő módon eléggé hasonlítottak is azokra egy csomó vonatkozásban. Most nem róluk akarok írni, úgyhogy röviden csak annyit, hogy alapvetően normális, az átlagos angol udvariaskodáshoz képest szókimondó, de kedves emberek; némelyikük lusta, többségük azért nem.

Kezdjük a főnökömmel. Intelligens, feladatorientált és egyenes ember, komoly lendülettel és önbizalommal. Ugyanakkor klasszikus, frusztrált, és ezért keményen küzdő középosztálybeli. Folyamatosan olyan érzésem volt, hogy minden beszélgetésünk alkalmával, amikor nem a munkáról volt szó, azon igyekezett, hogy magáról az általa kívánt képet fesse. Időnként akkor is, amikor munkáról volt szó.

Elmesélt egy történetet, amit azzal kezdett, hogy annak idején egy Bentleyje volt (most egy hosszított karosszériás Audi A8-at hajt(ott)). Vártam, hogy ennek mi lesz a jelentősége, de végül a történet arról szólt, hogy két rendőr hamisan vádolta piroson áthajtással, ami ellen hosszasan küzdött, és végül nyert – részben azért, mert volt egy igazságügyi közlekedési szakértői képesítése is, ami jól jött, mert így hitelesen bizonyította, hogy a rendőrök hazudtak, amikor azt állították, hogy ki tudták következtetni a lámpa színét már nem emlékszem hogy, noha azt konkrétan nem láthatták. Rákérdeztem, hogy a Bentely miatt volt-e esetleg antipatikus nekik, de nem értette a kérdést. Ő viszont megkérdezte, hogy én milyen autót szeretnék, ha bármi beleférne. Mondtam, hogy ezen nekem igazán nem időszerű gondolkodni, de jó eséllyel nem vennék luxusautót akkor se, ha lenne rá pénzem. Ez nem fért a fejébe, és erősködött, hogy de mondjak valamit, németet, angolt, csak valamit. Jó, akkor Maserati – mondtam. Erre megnyugodott.

Érdekes kép élt a fejében a társadalmi osztályokról. A város, ahol ő lakott (Blackpool) tulajdonképpen egy bazinagy szórakoztató negyed, kaszinókkal, vidámparkkal, satöbbivel – alapvetően egyszerű embereket célozva. Rossz a híre, de persze ott is van más. Amikor erről kérdeztem, egyértelművé tette, hogy ő az elit negyedben lakik, messze ettől a lepukkanástól, majd simán összemosta a szegényeket a bűnözőkkel, és úgy általában a rossz emberekkel.

Magyarország létezéséről már előttem is tudott. Pécsett dolgozott egy haverja évekkel ezelőtt, és őt látogatta meg. A látogatás során az ottaniak – sejtésem szerint beteges bizonyítási vágyból – alaposan bemutatták neki, hogy milyen kacsalábon forgó házakban laknak, puccos éttermekbe járnak komoly autókkal; és úgy általában: van miből szórni a pénzt. Ezt úgy kommunikálta felém, hogy lássam, ő tudja, hogy Magyarország se a harmadik világ, még ha ez kicsit meglepő is.

Hasonlóan hasadt elképzelése volt az iskolai végzettségekkel kapcsolatban. Rendszeresen mondott olyanokat, hogy akivel majd egyeztetnem kell, az nem egyetemet végzett, intelligens ember, mint én, úgyhogy majd ennek megfelelően kezeljem. (Én most már sokkal több emberrel találkoztam és beszéltem, mint szerettem volna, és nekem nagyon úgy tűnik, hogy az idióták aránya konstans minden iskolázottsági szinten – és amúgy társadalmi csoportban is).

Az utolsó negatívum, amit ennek a már tényleg méltatlan felsorolásnak a végére még ideírnék az, hogy végig volt egy olyan határozott érzésem, hogy azt gondolja, hogy szívességet tesz, illetve saját nagyságáról ad tanúbizonyságot azzal, hogy engem partnerként kezel, és nem mint bice-bóca kelet-európait. Pl. amikor egy email váltást mutatott egy rasszista húzásról, azt azzal kommentálta, hogy neki az ilyesmitől felforr a vére, és gondolja, hogy nekem is, pedig még sötétebb is a bőre, mint az enyém. Namost az én bőröm fehér – legalábbis novemberben mindenképp, de erre nem igazán szoktam gondolni. Az email amúgy egy lengyel figuráról szólt, úgyhogy nem teljesen világos, hogy mi volt a főnököm fejében, de volt valami kellemetlen az egészben, az biztos.

De mondom, a lényeg vele kapcsolatban mégis az, hogy köszönet jár érte, hogy egyáltalán felvett, hogy korrekt volt és nyitott az észérveimre, hogy nem rejtette véka alá a jó véleményét, és hogy maximálisan döntésképes volt. Körülbelül a legtöbbet tette értem ebben az országban, és ezért köszönettel tartozom neki.

A lengyeles ügy a következőképpen nézett ki. Az előbb említett email váltás arról szólt, hogy az egyik asszisztens továbbított egy önéletrajzot a kórház igazgatónak. A levél maga csak annyi volt, hogy „hát ez nem hangzik valami angolnak, mi”? (Nem, valóban nem, hanem lengyelnek hangzott w-vel, meg y-nal, ahogy kell). Az igazgató válasza: „Next”. Azaz: ez kuka, nézzük a következő jelentkezőt.

Ez a volt igazgató igazi arrogáns, sunyi féregnek tűnt azok alapján, amiket megtudtam róla a fegyelmi eljárás keretében, de mivel végül is nem ismertem meg behatóbban személyesen, róla nem írok.

Érdekes viszont ennek az emailnek a feladója. Érkezésem idején már betegállományban volt: sok volt neki a stressz, nem bírt bejönni, ellenségességet érzett a többiek részéről is. Mint kiderült, azért, mert az összes undorító kis stiklinek részese vagy éppen elkövetője volt. Ő intézte a HR-es ügyeket (már ami HR létezett), mégpedig úgy, hogy a csókosok bármit megtehettek, a többiek azonnal kapták a büntit a legkisebb kilengésért.

Érdekes kis részlethalmaz, hogy a kedvezményezettek között volt az igazgató fia, aki pl. bulizhatott abban a bungalóban, ahol elvileg az életbe visszaigyekvő betegek vettek volna lendületet. Ennek a srácnak volt két horvát származású barátja, egy testvérpár: ők is a cégnél dolgozhattak. Rajtuk kívül volt egy indiai ápoló, meg én, és mindenki más angol volt. Ez azért is furcsa egy kicsit, mert az ápolók között hagyományosan nagyon-nagyon sok a kelet-európai, de ide valahogy nem jutott egy se. Amíg én ott voltam, a fejvadász cég egyetlen egyet sem közvetített: nyilván már ők kiszűrtek minden gyanús nevűt.

Ez a nő engem folyamatosan manipulálni igyekezett. Hol anyáskodó volt, majd a pénzét követelte, amit ugye betegséget hazudva is kapott, aztán a menedzsment ellen próbált hangolni, majd újra kedves volt, hogy onnan egy kis hazudozással vádolás jöjjön, majd az egész forogjon így körbe tovább.

Az egyik főnővér elég profi volt a munkájában (a másik is), és emellett már szinte túlzóan kedves. Harminckét fogas mosoly, kacagás, eltúlzott gesztusok. Ezt olyan angolos túlkapásnak gondoltam, de nem bántam. Aztán egyszer az irodában kapott egy telefont, és ugyanezzel a nonverbális mázzal beszélt, miközben a szobában lévők felé undort és megvetést fejezett ki az arca, meg a torkán nyúlkált le a középső ujjával. Ekkor esett le számomra, hogy miről van szó, és innen már önkéntelenül is figyeltem. Kétszínű, alja ember lett a szememben, mivel a fenti motívumot innentől kezdve folyamatosan tetten értem. Az abszolút nullát akkor érte el nálam, amikor a „beteg” kolléganő jött be, és láthattam, hogy milyen az, amikor őszintén kedvel valakit. Férgek egymás között.

Az egyik recepciós / biztonsági őr / ápoló egy volt katona volt. Nagyon korrekt, nagyon kedves és előzékeny volt velem mindig. Illetve addig, amíg a fizetések be nem fagytak, illetve ki nem kellett rúgni mindenkit. Innentől ugyanis az történt, hogy még sokkal kedvesebb lett, és olyanokat mondott a rossz hírekre, hogy „mi sem természetesebb”, meg hogy „ó, igazán az ég egy adta világon ezzel semmi gond nincs”, és ehhez hasonlók. Mindezt már-már pantomim előadásba illően túljátszott mosollyal, és hozzá olyan gyűlölettel a szemében, amit se azelőtt, se azóta nem láttam soha. Enyhén szólva nem volt egyenes ember. Nem akarok találgatásokba bocsátkozni, hogy velem mi lehetett a baja, de azért mégis: Mivel az előbbi két emberrel igen jóban volt, felteszem, hogy az, hogy egy kelet-európia lett menedzser a feje fölé, rohadtul nem tetszhetett neki.

A fentiek miatt és közepette óvatos voltam az új / aktuális kórházigazgatóval is, aki szintén egy nagyon kedves nő volt. A munkáját profin végezte: a kedvessége nem akadályozta meg abban, hogy határozott és döntésképes legyen. Ő is számtalanszor kifejezte a velem való elégedettségét, illetve külön nagyon jól esett, amikor arra kért, hogy véleményezzek egy anyagot, amiben a kórház ellen folyó vizsgálat egyes aspektusaira kellett reagálni. Véleményeztem is, és mindkettőnk nagy megelégedésére volt egy rakás olyan javaslatom, hogy mit hogyan kéne átfogalmazni úgy, hogy az olvasót (itt ugye a vizsgálatot folytatókat) a megfelelő irányba vezessük, és a saját tevékenységünket – egyébként az igazságnak megfelelő módon – nekünk kedvező színben tűntessük fel úgy, hogy ne tűnjön magyarázkodásnak, illetve terelésnek az egész. A javaslataim döntő többségét be is építettük – ez az egyik legnagyobb sikerélményem ebben az országban. Végső soron azt kell, hogy mondjam, hogy erről a nőről semmi rosszat nem tudok mondani: velem – és ahogy láttam, mindenki mással – csak korrekt, sőt pozitív volt.

Kedvenc figurám talán a megszámlálhatatlan extra okleveles mérnök szaki volt, aki szabadúszóként vállalt heti három napot a kórházban. A régi igazgatótól azt a feladatot kapta, hogy ha valami romlik el, csinálja meg. Ennyi. Szó szerint pedig – és ezt egyszerre megborzongva és nevetve vagy százszor elmesélte – If it’s fucking broken, fucking fix it! Az öregnek be nem állt a szája, mindenre volt egy története, a sufnijában a saját maga által gyártott tervrajzokból és a szerszámaiból épített dombot, amiben csak ő maga ismerte ki magát. Sokáig mi ketten voltunk azok, akik még azt hihették, hogy itt lesz valami folytatás, hiszen az épület megdöbbentően gyorsan kezdett el lepattanni, ahogy nem használták, így a technikus mindenesre szükség volt.

Végül őt előttem kb. egy hónappal rúgták ki, illetve bontottak szerződést vele. Közvetlenül előtte arról beszélt, hogy neki nem olyan fontos ez az egész, hiszen vállalkozóként van megrendelése máshol is, de amikor a dolog konkrétan megtörtént, az mégis mellbe vágta. Épp a kertről beszélgettünk (volt ott egy miniatűr tavacska is), amikor a CEO félrehívta. Kissé elfehéredve, és erőltetett, de nem megjátszós vidámsággal jött ki az irodából. Az én szobámban épp csörögni kezdett a telefon, mikor valami olyasmit mondott, hogy There’s no more fish in the pond (nincs több hal a tavacskában), amit hirtelen nem tudtam hova tenni, és csak a lépcsőn felfelé futva esett le, hogy épp kirúgták, és erre utalt, hogy nincs már itt keresnivalója. Elintéztem a telefont, és siettem le, de már nem találtam sehol. Nagyon rohadék érzésem lett, mert úgy tűnhettem, mint aki azt érezteti vele, hogy ki nem szarja le, hogy mi történt veled, és ez egyrészt persze nem így volt, másrészt az se volt mindegy nekem, hogy benne ez az érzés marad-e meg. Este felhívtam, és megbeszéltük. Mondtam neki, hogy ajánlani fogom a következő tulajdonosnak, aminek meglepő intenzitással örült meg. Persze aztán nem kerültem olyan helyzetbe, hogy bárkinek bárkit ajánlhassak.

Voltak nálunk egyetemisták is szakmai terepgyakorlaton. Ez egy másik társaság volt, nem is a cég alkalmazottai, hanem külsősök, a partner pszichológiai cég emberei. Ezzel is összefüggésben voltak közöttük kelet-európaiak is, meg angolok is. Nagyon érdekes volt szembesülni a közöttük lévő különbséggel. Az angol diákok nagyon magabiztosak voltak, az értekezleteken, ahova beültek, a legkisebb zavar nélkül nyilvánultak meg, semmi kétségük nem volt afelől, hogy ők itt egyenrangú partnerek. És a rangidős pszichológusok így is kezelték őket. Ez egyfelől természetes volt – hiszen nem is beszéltek hülyeségeket –, másfelől mégis furcsa. A kelet-európaiak ugyanis nem ilyenek voltak: bennük ott volt a „bocs, hogy élek” attitűd, annak a jele, amit legalábbis a velem egykorúak, meg a nálam idősebbek pontosan ismernek Magyarországról. Tudniillik az, hogy az iskola alapvetően azért van, hogy betörje a gyerekeket, bebizonyítsa, hogy az életben szopni fognak (és tényleg).

Ami a szenior pszichológusokat illeti, én rajtuk keresztül láttam rá arra a világra, ami sok-sok millió nyugat-európai munkavállaló meghatározó életélménye, és nálunk gyakorlatilag ismeretlen közeg. Ezek az emberek mintha teljesen stressz mentesek lettek volna. Soha, egyiküket se láttam izgulni, szorongani, idegeskedni, sietni. Egyszerűen sütött róluk, hogy társadalmilag és anyagilag megbecsült szakemberek, akik soha a munkanélküliség rémével személyesen nem találkoztak, ha meg is szűnt valaha munkahelyük, rögtön találtak másikat. Amikor az egyikük az elmaradt fizetés után bő másfél héttel felhívott, hogy mi történik, és én elmondtam neki, csak annyit mondott a legnyugodtabb hangon, hogy „Ó, értem”. Soha többet nem hívogatott, amikor pedig én hívtam fel azzal, hogy vége a dalnak, akkor is halál nyugodt maradt, és még nekem mondta, hogy ne szabadkozzak, előfordul az ilyesmi.

Végezetül hadd említsek meg gyorsan egy csajt, akit pont akkor vettünk fel, amikor a káosz váratlanul beütött. Elég jó benyomást keltett, előtte egy börtönben dolgozott, tehát a biztonsági előírások tekintetében előnnyel indult. Ordenáré tájszólása volt, az első tréningre képes volt mackóban bejönni, viszont nagyon értelmes, és gyors eszű volt. Amint azonban megorrontotta, hogy itt kezdenek összeomlani a dolgok, egyszerűen nem jött be másnap dolgozni, majd nem volt elérhető, aztán betegséget füllentett. Ekkor elbeszélgettem vele, hogy ez nem jó kezdés, ha megbeszélünk valamit, az legyen úgy, elmagyaráztam, hogy ez miért komoly gond egy olyan helyen, ahol muszáj meglenni az előírt számú ápolónak a műszakban, satöbbi. Sikerült a beszélgetést pozitív hangulatban és egyetértésben zárni. Aztán a csaj utána se jött be.

Ezután nem volt már vele idő foglalkozni, csak intéztem a munkaviszony megszűnését. Amikor viszont nem jött meg a fizetése, hamar aktiválódott, és az egyik legszorgalmasabb telefonáló lett napi négy-öt hívással. Ezek után a hátam mögött megpróbálta felhazudni a ledolgozott óráinak a számát a könyvelésen, akik viszont rákérdeztek nálam a dologra (amúgy is ez volt a dolgok rendje), így ez a terve nem jött be.

Na, azt hiszem ennyi az egész, ami HR menedzserként történt velem Angliában.

Amikor felvettek a céghez, az autóm még javában taxivá volt alakítva. Ez szerencsére nem jelent olyan sokat, mint Magyarországon: két mágneses tapadó ajtónként, egy antenna a tetőn, egy beltéri egység a csomagtartóban és egy bazinagy érintőképernyő a műszerfalon. Mondanom sem kell, hogy az önéletrajzomban nem szerepelt, hogy taxis lennék. (Az utolsó bejegyzés szerint szabadúszó tolmács voltam, ami ugyan igaz volt, de ha abból kellett volna megélnem, egy hét alatt éhen döglöttem volna – különösen úgy, hogy bő három hónapra fizettek az elvégzett munkákért).

Az érintőképernyőt leoperáltam, ahogy tudtam, de a műszerfal sarkában ott maradt egy munkáshüvelyk vastagságú kábel, ami bárkinek feltűnhetett, aki a kültéri parkolóban rápillantott a kocsira. Mindig korán érkeztem, és orral jól ráálltam egy bokorra. Az első héten így is rettegtem a lelepleződéstől, ráadásul olyan ostoba voltam, hogy megsajnáltam egy kolléganőt, aki épp gyalog, majd váltott tömegközlekedési eszközökkel készült haza indulni, és felajánlottam neki, hogy hazaviszem. Szerencsére nem tűnt fel neki semmi furcsa az autón.

A taxis cuccokat az első adódó szombaton vetettem ki. Sem az ablak mögötti ügyintéző nem hitte el, amikor a kilépésem miértjét firtató kérdésére azt válaszoltam, hogy mert kaptam egy rendes munkát (proper job), sem a szerlelők nem lendültek akcióba egyből, hanem el kellett tagoltam ismételnem nekik, hogy végeztem, kaptam egy másik munkát, legyenek szívesek vegyék ki a dolgaikat a kocsiból. Ma már azt gondolom, hogy meglepettség annak szólt, hogy micsoda? Kelet-európai munkát kapott? Akárhogy is, végül csak visszaereszthették a felszaladt szemöldöküket.

Rettegésre más okot is találtam. Az önéletrajzomban a pizzás helyen is HR-es munkám volt. Aki ezeket a sorokat olvassa, jó eséllyel tudja, hogy ez egy konkrét hazugság. Ha mentegetni akarnám magam, hivatkozhatnék arra, hogy az itt szerzett diplomám ún. menedzsment riportjait erre a cégre építettem, illetve hogy a kedvenc főnökömmel, sokat beszéltünk arról, hogy milyen HR vonatkozásai vannak az üzletvitelnek, és hogy lehetne sokkal jobban csinálni, illetve valóban tartottam betanító tréningeket. De itt elég annyi, hogy maga a bejegyzés az önéletrajzomban nem volt igaz.

Ezzel – az egyébként indiai származású – főnökömmel kötöttünk egy relatíve laza véd- és dacszövetséget, miszerint bizonyos kegyes hazugságokban számíthatunk egymásra. Ő lett az egyik, aki referenciát adott rólam. Email címe gmail-es, ha pedig a céget hívnák fel, ahonnan régen eljött, és már Londonban dolgozik a szakmájában, ott jobb esetben nem emlékeznének rám a számos vezetőváltás miatt, és mert egy éve léptem ki, vagy rosszabb esetben kikotornák az aktámat, és kiderülne rólam, hogy futár voltam.

Ezen kívül egy magánéleti válság részeként éppen elköltöztem onnan, ahol addig laktam, és egy barátnál dekkoltam, amíg az új odúm fel nem szabadult. Egy bőröndből emelkedtem ki minden reggel, és húztam öltönyt jó két héten át, mintha rendezett hátterű szakember lennék.

Aggódtam még azon is, hogy hogy fogom tudni felvenni a fordulatot, hiszen sok mindent tanultam, olvastam a helyi munkajogi esetekről, igyekeztem szinten tartani magam, de bárki, aki valaha valami specifikusat csinált, tudja, hogy mindez a kanyarban sincs ahhoz képest, amikor az embernek konkrét munkatapasztalata van.

Ilyesmi körülmények között szembesültem azzal a legelső napon, hogy a víz, amibe ugrottam vagy dobtak, rohadt mély.

Óriási rohangálás volt, senkinek semennyi ideje nem volt rám, senki nem mutatott meg semmit, csak azt kértek, hogy állítsak össze bizonyos adatcsokrokat egyes emberekről, és azt vigyem be egy éppen folyó megbeszélésre. Soha nem látott emberek durván hiányos és trehány aktáit túrtam, és általam szintén soha nem látott Office verzió korlátozott funkcionalitású próbaverziójával dolgoztam egy épp nem használt géphez kéredzkedve.

Ma sem értem, hogy tudtam megcsinálni, amit kértek tőlem. Hacsak úgy nem, hogy szinte éreztem az adrenalin ízét: tudtam, hogy ha én ezt a melót elbukom, azzal minden esélyemet bukom el: velem még egy ilyen mák nem fog történni ebben az országban.

A megbeszélés egy, a kórház ellen indított vizsgálat része volt. A vizsgálat azért indult, mert a kórház a legutóbbi felmérésen tetemes mennyiségű mutatót bukott el nagyon csúnyán. Döntő többségük HR vonatkozású volt. Én azért kellettem, hogy egyrészt demonstrálják, hogy egy több diplomás szakembert állítanak rá az ügyre, másrészt, hogy tényleg álljak is rá.

Súlyos gondok voltak a kiválasztás korrektségével, a vezetési gyakorlattal, a kötelező képesítések számontartásával és az oktatással általában. Mindenezek epicentrumában a közvetlenül az érkezésem előtt felfüggesztett kórházigazgató állt.

Volt neki egy feketelistája, embereket rúgott ki úgy (persze vastagon törvénytelenül), hogy behívta őket az irodájába, leordította a hajukat, majd elzavarta őket. Általában azért, mert személy szerint nem bírta őket. Aztán bizonyos dokumentumokat meghamisított, illetve megsemmisített, a fiát és annak barátait vette fel dolgozni, és adott nekik jóval nagyobb szabadságot, mint amiről bárki más álmodhatott, kedvenceket engedett haza, és utasított másokat, hogy mindezt a tenyérolvasós ki- és beléptető rendszer logfájljában hamisítsák meg, satöbbi, satöbbi.

Miközben az adatbázis szerkezetét próbáltam megérteni, és baromi gyorsan elkezdeni kideríteni, hogy az ott dolgozó nővérek egyáltalán jogosultak-e ott dolgozni, és ha igen, azt tudjuk-e bizonyítani (mert ha nem, azonnal bezárják a kórházat), és új jelöltekkel interjúztam az előző részben említett „előkészítettségre” alapozva, megkaptam a feladatot, hogy vegyek részt ennek a volt kórházigazgatónak a fegyelmi eljárásában.

Hozzácsaptam hát a feladatlistámhoz ezt is, és nekiálltam megpróbálni átlátni az elmúlt két év bizonyítékait, dokumentumait, dolgozói vallomásait, logfájlokat, satöbbi. Majd ahogy a tárgyalás napja következett, és még mindig nem tudtam, hogy pontosan mit is várnak tőlem (minden utasítást szóban, jó eséllyel a lépcsőfordulóban kaptam), megkérdeztem, hogy akkor mi lesz az én dolgom. Minden – hangzott a válasz.

A tárgyalás a két órányira lévő másik városban volt. Jó korán érkeztem, és senkit nem találtam ott. Persze aggódni kezdtem, hogy a permanens szervezetlenség, vagy a saját agyonterheltségem miatt ment félre valami, úgyhogy telefonálgatni kezdtem, de hiába, aztán mégis elkezdtek befutni az érintettek. Közöttük egy igazgatótanácsi tag, aki miután bemutatkoztunk, rögtön azt kérdezte, hogy én ugye tudom, hogy mit kell csinálni, mert neki fogalma sincs. Persze – hazudtam.

Elővettük a paksamétát, hogy szépen végigmegyünk mind a nyolc vádponton, én elmondom, hogy nekünk mi a bajunk, a nő meg reagál rá. Szóval ez lett volna a terv, de a dolog azonnal félresiklott, mert a volt igazgatóból elkezdett ömleni a szó, és elkezdte úgy elővenni a témákat, ahogy neki fel volt írva, és nagyon úgy nézett ki, hogy erről lebeszélni se tudom, úgyhogy elkezdtem jegyzetelni, hagyni, hogy kibeszélje magát. Közben zokogott, hazudott, csúsztatott, volt ott minden. Mikor az egész végére értünk, mondtam neki, hogy nagyon köszönök mindent, amit eddig elmondott, de engedje meg, hogy azért gyorsan végigfussunk az eredeti nyolc ponton az eredeti sorrendben, és kihasználva, hogy most jól összeszedte a gondolatait, és elmondta, amit már ezerszer átgondolt, pontonként adjon egy-egy frappáns választ. Ezt megtette, és mindeközben hajmeresztő tudatlanságról tett tanúbizonyságot. Én aláírattam vele minden egyes oldalt, és elbúcsúztunk.

A CEO már kint várt, a kocsijában elmondtam neki, hogy mi történt, és hogy próbáltam meg kezelni, ő meg azt mondta, hogy nagyon tetszik neki a rugalmasságom, illetve ahogy kezeltem és mederben tartottam a helyzetet. Beszélt az igazgatótanácsi taggal is telefonon: úgy tűnt, az is elégedett volt velem. Én belülről egy instant tragédia kármentési kísérletének éltem meg az egészet. Óriási megkönnyebbülés volt, hogy nem kirúgás, hanem dicséret lett belőle.

Az egész tébolyban az volt a duplacsavar, hogy a volt igazgató is feljelentette a kórházat a megfelelő szakhatóságnál azzal, hogy ő tud egy ügyről, amit nem jelentettek. Tudott is: ő maga tiltotta meg, hogy jelentsék az ügyet, és amikor a többi disznósága kipattant, arra gondolt, hogy ezzel jól megbosszulhatja az őt ért támadást, és tönkrevághatja a céget. Amire nem gondolt, az az volt, hogy a dolgot lelkiismeretes nővérek mégis jelentették a szakhatóságnak, ahogy az törvényi kötelezettségük, amire ez utóbbiak viszont azt mondták, hogy akkor itt mindent összevetve valami baromira nem stimmel. És tényleg.

A vizsgálat vagy tucatnyi héten át zajlott előre egyeztetett és rajtaütésszerű vizsgálatokkal, amik – reményre okot adó módon – sorra megállapították, hogy mindaz a téboly, ami a cégnél folyt, végső soron és vastagon csodával határos módon nem ment a betegek rovására: ők jól érezték magukat, és szépen haladtak a személyükre szabott fejlesztő programokkal.

Volt persze kimondottan a HR-re vonatkozó vizsgálat is. Ez párhuzamosan zajlott a két telephelyen. Nálunk, ahol a szar volt a palacsintában, én voltam egyedül, a másik telephelyen meg minden más vezető, miközben a HR-es emaileket küldözgetett nekem általános kérdésekről, amiken éppen morfondírozott. A vizsgálat során persze a menthetetlent próbáltam menteni, csoda, hogy egyáltalán bármily csekély sikerrel, és közben rohadtul dühített, hogy más miatt viszem a balhét, a kollégám meg tán épp kiugrott kávézni. Akkor nem állt össze, hogy mindez azért van, mert rólam azt gondolták, hogy tudom kezelni a helyzetet, a kollégámról meg azt, hogy nem.

A vizsgálatsorozat során tucatjával jöttek a kisebb nagyobb javítani valók, mint hogy a kerítés legyen magasabb, az a fa veszélyes, meg ilyenek. Ezeket mind sorra orvosoltuk is, de az ügy nem akart véget érni, és mindig kitaláltak valami újabbat. Az egész kezdett gyanús lenni. Végül, a kórház működésének hetedik évében, azaz nagyjából tizennégy vizsgálat után most az derült ki hirtelen, hogy az, hogy az étterem az első emeleten van, iszonyú kockázat tekintve, hogy alacsony és közepes rizikófaktorú betegek is vannak az épületben(?!). Egyrészt ugye ez eddig nem volt probléma, másrészt az ebédeltetés ütemezése, és a zsilipelt átjárók ezt a problémát tökéletesen kezelték.

Száz szónak is egy a vége az angol NHS azt mondta, hogy akkor ő nem hogy nem utalhat ide több beteget (még elfért volna öt-hat szárnyanként), hanem a meglévőket is ki kell vonnia. Elkezdték hát a betegek elszállítását. A walesi NHS nem volt ennyire szigorú, ők úgy látták a helyzetet, hogy az eleve nem rossz, és már javul is, de az angolok utasították őket, hogy hozzájuk hasonlóan járjanak el.

A betegek kivonása tragikus volt. Semmit nem egyeztettek nem csak velük, hanem velünk se. Jöttek a papírokkal, és vitték az embert. Az eredmény öngyilkossági kísérlet, pánikroham, visszaesés több évvel korábbi állapotba, teljes összeomlás, meg ezek variációi.

A másik következmény az volt, hogy nem folyt be több pénz. A dolgozók negyede megkapta a fizetését, páran annak egy tört részét, a többség semmit. Köztük én. Még ma sem tudok nevetni, amikor erre gondolok vissza. Egy a hihetetlenség határát súroló, a taximmal kapcsolatos pechszéria miatt ez az egész engem épp abban az állapotban ért, amikor szó e volt róla, hogy tartalékom lenne, még arra is büszke voltam, hogy egyáltalán kihúzom a hónap végéig. A nem fizetős szakasz két hónapig tartott. Koppanásig ürült a számlám, a nem sokkal azelőtt „hátha jól jön egyszer” alapon kiváltott hitelkártyám, a forintszámlám, és elfogytak még a pennyim is. Nem tudtam kifizetni a lakást vagy bármilyen számlát, minden nap csak annyit tankoltam, ami másnapig elég volt. Harminckilenc évesen anyám kellett, hogy kimentsen.

Elég hamar odáig jutottunk, hogy megjelentek a keselyűk a cég fölött. Kiderült, hogy ebből egyhamar nem lesz újraindulás, volt viszont egy nagy kórházhálózat, akik fantáziát láttak a cégben, vagy legalább a komplexumban, és szó volt róla, hogy átveszik. A munkám java része innentől abból állt, hogy a feldühödött kollégákat tájékoztattam, ugyanezt tettem a szakszervezetekkel, miközben a másik telephelyen (legalábbis a téboly kezdetén) a HR-es párom a jövőre vonatkozó szakmai ötleteken agyalt, amiben én a korábban leírt módon vettem részt egészen az ő kirúgásáig.

Miután miden beteg elkerült, és világossá vált, hogy bármilyen irányú változásra is hónapokat kell várni, ki lehetett mondani, hogy ennek vége. Szó volt róla, hogy kiválasztunk pár embert, akik majd 6 órás műszakban jönnek a portára, hogy ne álljon őrizetlenül az épület. Mivel azonban ezt gyakorlatilag lehetetlen igazságosan megoldani, mert vagy kevesek járnak még mindig nem elég jól ahhoz, hogy megéljenek, vagy mindenki elég szarul jár, végül én mondtam azt, hogy legyen itt a vége, és bízzunk meg egy biztonsági céget sokkal olcsóbban, amit a másik telephely még ki tud termelni.

A vezetőség többi része egyetértett. Megkértem az asszisztenst, hogy címezzen meg nyolcvan borítékot, a saját nevemmel ellátottat is beleértve. Mikor megírtam a felmondó formalevelet és átadtam a hozzá való listát utolsó jóváhagyásra, azt mondták, hogy magamat húzzam le róla. Nem kellett kétszer mondani. Azt mondták, hogy nagyra becsülik, hogy ebben a helyzetben végig számíthattak rám, és a rám nehezedő nyomás ellenére is végig professzionális maradtam.

Hát igen, aki nem ismer igazán, nyugodt embernek tart, de miközben kifelé az asszertivitás és az empatikusság jegyeit igyekeztem sugározni – legtöbbször egyébként valóban őszintén – azért konkrétan pánikoltam a saját helyzetem miatt, illetve gondoltam olyanokat, hogy például „Hogy a kurva anyádba mered rám önteni a dühödet, szarok rá, hogy elkényeztetett nyugat-európai konzumidiótaként van egy kellemetlen tavaszod”. Egyébként a legtöbb ilyen asszertíven és korrektül kezelt dühkitörés után elnézést kértek tőlem, hogy parasztok voltak, tudják, hogy nekem sem könnyű (de aligha sejtették, hogy mennyire nem). Mindenesetre tudom, hogy egy-egy ilyen bocsánatkérés az ő helyzetükben komoly pszichés teljesítmény: nem haragszom rájuk, remélem, jól vannak.

A potenciális új tulajdonossal közben folytak a tárgyalások – persze nem az én részvételemmel. Mindenesetre nekem azt mondta a CEO, hogy rám számítanak, hiszen fel lettem előttük magasztalva, és az újrainduláshoz amúgy is szükség lesz rám. Vagy három hónap ment el ezzel a tilitolival, míg én szakszervezeti és bérszámfejtési előadóból állagmegóvási biztossá vedlettem át, és szellőztettem, meg időnként megjárattam a meleg vizet.

Közben – jó eséllyel a másik HR-es kirúgása árán – elkezdtek újra fizetni, egy ponton túl tulajdonképpen kedvességből, mert tennivaló már nem volt. Aztán jött a hír, hogy itt a vége a történetnek, és a CEO is, meg én is lapátra kerülünk. A hónap tizenötödik napján tudtam meg, hogy a hónap vége a dal vége is egyben. Tizennyolcadikán már újra a taxiban ültem.

A nihil időszak kezdetén, az épület egyik bejárásakor vettem észre, hogy egy egyszerű, zöld leveles növény gubbaszt rezignáltan egy ablak alatt, porszáraz földdel a cserepében. Elkezdtem öntözni, majd a kirúgásomkor hazahoztam. Fényre raktam, rendszeresen öntöztem, letörölgettem a leveleit, de neki tök mindegy volt minden. Nem romlott, és nem javult az állapota. Aztán most, majd’ egy évvel a történtek után nyolc új hatás bújt ki a földjéből.