Infarktus és szemüveg

Egy, a szokásosnál valamivel bosszantóbb nap délutáni csúcsában a pirosnál állva – utassal a hátsó ülésen – egyszer csak szorító érzés bontakozott ki a mellkasom közepéből indulva. Mintha körbefogták volna szívemet, és elkezdték volna összenyomni. Ösztönösen mély levegőt vettem, hogy ellensúlyozzam az érzést, de valahogy nem volt az igazi, csak felébe-harmadába sikerült teleszívnom a tüdőmet. Amíg így tettem, kicsit múlt a rossz érzés, de ahogy kifújtam, újra jött a szorítás, megfejelve valami, a torok felé kúszó érzéssel valahol a kellemetlen és a fájdalmas határán. Kihúztam magam, amennyire az ülésben tudtam, elindultam a zöld lámpánál, sávváltás közben folytattam a légzőgyakorlatot, de a tünetek nem enyhültek, ehelyett egy kis hőhullám, és enyhe, szinte csak páraszerű verejtékezés csatlakozott a homlokomon a kánonhoz.

Passzív memóriámból megpróbáltam felhozni bármi bejegyzést ezzel kapcsolatban, és homályosan olyasmik jöttek fel, amik az infarktus tünetei közé voltak felírva. Viszont ennyi idősen ez gyakorlatilag lehetetlen – gondoltam – mire újabb memória morzsa szivárgott fel: előfordul azért, ha ritkán is. Akárhogy is, nem úgy néz ki, mint ha meg készülnék halni, úgyhogy úgy döntöttem, hogy a műszakot lenyomom azért. Az egész kellemetlenség eltartott vagy tizenöt percig. A nap végére nagyjából el is felejtkeztem az egészről.

mellkasi_fajdalom.jpg

Aztán egy héten belül az egész újra lejátszódott ugyanígy. Ennek a műszaknak a végén már rákerestem az infarktus tüneteire, és ott pont ilyesmiket találtam, és a gyorstalpalót olvasgatva sorban ugrottak be az egyes elemek, hogy megy az elég fiatalon is, nem tűnik feltétlenül olyan drámainak, sokan észre se veszik, ha makk egészséges valaki (amihez mostanában eléggé közel vagyok), az se véd feltétlenül, satöbbi. Azaz volt miből magamra ismerni.

Egy kis tépelődés után úgy döntöttem, hogy egyszerűbb elmenni az orvoshoz, mint nem törődni vele, aztán beleszaladni valami reménytelenebb helyzetbe, és utólag bánni a dolgot. Felhívtam hát a háziorvost, pontosabban a rendelőt. Itt ez újabban úgy működik, hogy a recepciósnak elmondom, hogy be szeretnék nézni, mert ez és ez a panaszom, ők meg azt mondják, hogy hohó, majd az orvos eldönti, hogy mi a helyzet, úgyhogy majd később felhív, neki mondjam el, hogy mi van, és ha ő úgy gondolja, kapok időpontot.

Pár óra múlva hívott az orvos. Elmondtam neki a tüneteimet, hogy mit és milyen körülmények között éreztem. Mondta, hogy ok, be tudok-e menni mondjuk most. Persze – mondtam, és bementem.

Itt az orvosok kicsit másként néznek ki, mint otthon. Se köpeny nincs rajtuk, sztetoszkóp se lóg a nyakukból, és mintha latinul se tudnának: a legcélratörőbb egyszerű angolsággal beszélnek az emberhez.

Ez a fickó is ingben és nyakkendőben volt. Elmondtam neki újra, hogy mit tapasztaltam, miközben ő hümmögött, nekem meg ki-be kellett lélegeznem, hogy ő addig hallgassa a tüdőmet, szívemet, kopogtasson a hátamon, miegymás. Persze vérnyomást is mért. Mindeközben heroikus küzdelmet folytatott az informatikai rendszerrel, amivel nem találták a közös hangot.

Feltette a szokásos kérdést, hogy szedek-e valamilyen gyógyszert, mire én megadtam a szokásos választ, hogy igen, magas vérnyomás ellen szedek gyógyszert, napi ennyi és ennyi milligrammot. Miért nem látom ezt a rendszerben? – kérdezte egy kicsit furcsa hangsúllyal. Azt talán maga tudja megmondani (You tell me) – válaszoltam – Eddig tán háromszor jártam itt, ez a kérdés mindig elhangzott, és én mindig ugyanezt válaszoltam.

Ezek után azt kezdte feszegetni, hogy miért ezt a gyógyszert szedem, kitől szereztem. Mondtam, hogy még otthon táraztam be egy fészernyit (shedload), hogy elég legyen sokáig, ne kelljen ezzel foglalkoznom. Ezen a ponton az orvos egy kicsit úgy viselkedett, mint egy bevándorlási inspektor, és elmondta, hogy mit hogy kellett volna csinálnom, amit én egy kicsit türelmetlenül hallgattam, mint az ennél fontosabb tárgyhoz nem szorosan tartozó részletkérdést, majd egy nem túl flegma vállrándítással kombinált bólintással jeleztem, hogy majd akkor ezt később vagy elintézem vagy nem, hiszen nem a ’80-as évek Romániájában vagyunk.

A konkrét ügyemre visszatérve nagy nyugalommal azt mondta, hogy nyugodjak meg, ez kizárt, hogy infarktus legyen, a tünetek nem is hasonlítanak arra. Namost ebben az országban már voltam okosabb autószerelőnél és lakásfelújítónál is úgy, hogy egyáltalán nem értek egyikhez sem. Az, hogy esetleg most ugyanez történik orvossal, nem is annyira nyugtalanítani, mint inkább dühíteni kezdett. (Százával lehet olyan tragikus történeteket olvasni az itteni egészségügyről, hogy nyugodt orvosok mosolygósan hazaküldenek valakit pihenni, meg zöld teát inni, majd az illető nem éri meg az esti híreket, hanem bekerül a másnapiakba).

Azért abban maradtunk, hogy csinálunk egy EKG-t, amire pár nap múlva fog sor kerülni, viszont láthatóan nagyobb lelkesedéssel fordult a vérnyomásos probléma felé, és azt mondta, hogy a gyógyszer, amit szedek elavult, ma már sokkal jobbak vannak. Ezt készséggel elhittem: e történet idején még tán épp nem voltam negyven, a magas vérnyomásra meg kábé huszonnégy éves koromban kezdtem el szedni a gyógyszert (és amikor azt felfüggesztettem a sorozással kapcsolatos terveim megvalósítása keretében, a vérnyomásom az elvárásomnak és terveimnek megfelelően fel is ugrott százhatvanra).

Azt mondta a doki, hogy egyelőre ezzel álljak le, aztán lássuk meg, mi lesz. Ha felmegy, akkor majd felír valamit, ha az sem használ, akkor van egy második bogyó, amit az első mellé kell szedni pontosan ilyen esetekben, de minderre rá lehet dobni valami harmadikat is. Engem annak idején eléggé lelombozott már az is, hogy egyáltalán onnantól kezdve már mindig gyógyszert kell szednem, de ez a potenciálisan három tabletta, ez már nevetséges – gondoltam, és nagyjából el is döntöttem, hogy ezzel az egésszel nem fogok foglalkozni.

Viszont a mostani gyógyszerem szedését azért a megbeszéltek szerint abbahagytam. Az első napokban többször éreztem, ahogy dobog a szívem, illetve úgy kipirultam csak egy ültő helyemben, mintha erőlködtem volna, de ezektől eltekintve semmi egyéb kellemetlenségem nem volt. Pár nap múlva visszamentem megcsináltatni az EKG-t tudva, hogy a gyógyszer elhagyása meg fog mutatkozni a szintén ekkorra ütemezett vérnyomás mérésemkor – de nem lett igazam. A tankönyvi 120/80-at mértük.

Amikor harmadszor mentem be, ezúttal az EKG leletet megmutatni az orvosnak (Az EKG-n egyértelműen látszik, ha valakinek infarktusa volt az elmúlt – azt hiszem – egy-két évben), az derült ki, hogy nem volt infarktusom, hanem inkább minden a legnagyobb rendben van, a vérnyomásommal pedig pont ugyanez a helyzet.

Az orvos azt javasolta, hogy időnként ugorjak be az előcsarnokba, ahol van egy telepített vérnyomásmérő, és ellenőrizzem, hogy továbbra is minden rendben van-e, illetve persze, ha bármi gondom van, csak jöjjek vissza. Az ilyen bejárkáló rutinokon majd inkább nyolcvan fölött szeretnék először elgondolkodni, úgyhogy inkább rendeltem egy vérnyomásmérőt, amit egyre ritkábban használok, mert mindig tökéletes a vérnyomásom. Ha lenne szemüvegem, ezzel a lendülettel azt is eldobnám.

Negyedik rész

Amikor felvettek a céghez, az autóm még javában taxivá volt alakítva. Ez szerencsére nem jelent olyan sokat, mint Magyarországon: két mágneses tapadó ajtónként, egy antenna a tetőn, egy beltéri egység a csomagtartóban és egy bazinagy érintőképernyő a műszerfalon. Mondanom sem kell, hogy az önéletrajzomban nem szerepelt, hogy taxis lennék. (Az utolsó bejegyzés szerint szabadúszó tolmács voltam, ami ugyan igaz volt, de ha abból kellett volna megélnem, egy hét alatt éhen döglöttem volna – különösen úgy, hogy bő három hónapra fizettek az elvégzett munkákért).

Az érintőképernyőt leoperáltam, ahogy tudtam, de a műszerfal sarkában ott maradt egy munkáshüvelyk vastagságú kábel, ami bárkinek feltűnhetett, aki a kültéri parkolóban rápillantott a kocsira. Mindig korán érkeztem, és orral jól ráálltam egy bokorra. Az első héten így is rettegtem a lelepleződéstől, ráadásul olyan ostoba voltam, hogy megsajnáltam egy kolléganőt, aki épp gyalog, majd váltott tömegközlekedési eszközökkel készült haza indulni, és felajánlottam neki, hogy hazaviszem. Szerencsére nem tűnt fel neki semmi furcsa az autón.

A taxis cuccokat az első adódó szombaton vetettem ki. Sem az ablak mögötti ügyintéző nem hitte el, amikor a kilépésem miértjét firtató kérdésére azt válaszoltam, hogy mert kaptam egy rendes munkát (proper job), sem a szerlelők nem lendültek akcióba egyből, hanem el kellett tagoltam ismételnem nekik, hogy végeztem, kaptam egy másik munkát, legyenek szívesek vegyék ki a dolgaikat a kocsiból. Ma már azt gondolom, hogy meglepettség annak szólt, hogy micsoda? Kelet-európai munkát kapott? Akárhogy is, végül csak visszaereszthették a felszaladt szemöldöküket.

Rettegésre más okot is találtam. Az önéletrajzomban a pizzás helyen is HR-es munkám volt. Aki ezeket a sorokat olvassa, jó eséllyel tudja, hogy ez egy konkrét hazugság. Ha mentegetni akarnám magam, hivatkozhatnék arra, hogy az itt szerzett diplomám ún. menedzsment riportjait erre a cégre építettem, illetve hogy a kedvenc főnökömmel, sokat beszéltünk arról, hogy milyen HR vonatkozásai vannak az üzletvitelnek, és hogy lehetne sokkal jobban csinálni, illetve valóban tartottam betanító tréningeket. De itt elég annyi, hogy maga a bejegyzés az önéletrajzomban nem volt igaz.

Ezzel – az egyébként indiai származású – főnökömmel kötöttünk egy relatíve laza véd- és dacszövetséget, miszerint bizonyos kegyes hazugságokban számíthatunk egymásra. Ő lett az egyik, aki referenciát adott rólam. Email címe gmail-es, ha pedig a céget hívnák fel, ahonnan régen eljött, és már Londonban dolgozik a szakmájában, ott jobb esetben nem emlékeznének rám a számos vezetőváltás miatt, és mert egy éve léptem ki, vagy rosszabb esetben kikotornák az aktámat, és kiderülne rólam, hogy futár voltam.

Ezen kívül egy magánéleti válság részeként éppen elköltöztem onnan, ahol addig laktam, és egy barátnál dekkoltam, amíg az új odúm fel nem szabadult. Egy bőröndből emelkedtem ki minden reggel, és húztam öltönyt jó két héten át, mintha rendezett hátterű szakember lennék.

Aggódtam még azon is, hogy hogy fogom tudni felvenni a fordulatot, hiszen sok mindent tanultam, olvastam a helyi munkajogi esetekről, igyekeztem szinten tartani magam, de bárki, aki valaha valami specifikusat csinált, tudja, hogy mindez a kanyarban sincs ahhoz képest, amikor az embernek konkrét munkatapasztalata van.

Ilyesmi körülmények között szembesültem azzal a legelső napon, hogy a víz, amibe ugrottam vagy dobtak, rohadt mély.

Óriási rohangálás volt, senkinek semennyi ideje nem volt rám, senki nem mutatott meg semmit, csak azt kértek, hogy állítsak össze bizonyos adatcsokrokat egyes emberekről, és azt vigyem be egy éppen folyó megbeszélésre. Soha nem látott emberek durván hiányos és trehány aktáit túrtam, és általam szintén soha nem látott Office verzió korlátozott funkcionalitású próbaverziójával dolgoztam egy épp nem használt géphez kéredzkedve.

Ma sem értem, hogy tudtam megcsinálni, amit kértek tőlem. Hacsak úgy nem, hogy szinte éreztem az adrenalin ízét: tudtam, hogy ha én ezt a melót elbukom, azzal minden esélyemet bukom el: velem még egy ilyen mák nem fog történni ebben az országban.

A megbeszélés egy, a kórház ellen indított vizsgálat része volt. A vizsgálat azért indult, mert a kórház a legutóbbi felmérésen tetemes mennyiségű mutatót bukott el nagyon csúnyán. Döntő többségük HR vonatkozású volt. Én azért kellettem, hogy egyrészt demonstrálják, hogy egy több diplomás szakembert állítanak rá az ügyre, másrészt, hogy tényleg álljak is rá.

Súlyos gondok voltak a kiválasztás korrektségével, a vezetési gyakorlattal, a kötelező képesítések számontartásával és az oktatással általában. Mindenezek epicentrumában a közvetlenül az érkezésem előtt felfüggesztett kórházigazgató állt.

Volt neki egy feketelistája, embereket rúgott ki úgy (persze vastagon törvénytelenül), hogy behívta őket az irodájába, leordította a hajukat, majd elzavarta őket. Általában azért, mert személy szerint nem bírta őket. Aztán bizonyos dokumentumokat meghamisított, illetve megsemmisített, a fiát és annak barátait vette fel dolgozni, és adott nekik jóval nagyobb szabadságot, mint amiről bárki más álmodhatott, kedvenceket engedett haza, és utasított másokat, hogy mindezt a tenyérolvasós ki- és beléptető rendszer logfájljában hamisítsák meg, satöbbi, satöbbi.

Miközben az adatbázis szerkezetét próbáltam megérteni, és baromi gyorsan elkezdeni kideríteni, hogy az ott dolgozó nővérek egyáltalán jogosultak-e ott dolgozni, és ha igen, azt tudjuk-e bizonyítani (mert ha nem, azonnal bezárják a kórházat), és új jelöltekkel interjúztam az előző részben említett „előkészítettségre” alapozva, megkaptam a feladatot, hogy vegyek részt ennek a volt kórházigazgatónak a fegyelmi eljárásában.

Hozzácsaptam hát a feladatlistámhoz ezt is, és nekiálltam megpróbálni átlátni az elmúlt két év bizonyítékait, dokumentumait, dolgozói vallomásait, logfájlokat, satöbbi. Majd ahogy a tárgyalás napja következett, és még mindig nem tudtam, hogy pontosan mit is várnak tőlem (minden utasítást szóban, jó eséllyel a lépcsőfordulóban kaptam), megkérdeztem, hogy akkor mi lesz az én dolgom. Minden – hangzott a válasz.

A tárgyalás a két órányira lévő másik városban volt. Jó korán érkeztem, és senkit nem találtam ott. Persze aggódni kezdtem, hogy a permanens szervezetlenség, vagy a saját agyonterheltségem miatt ment félre valami, úgyhogy telefonálgatni kezdtem, de hiába, aztán mégis elkezdtek befutni az érintettek. Közöttük egy igazgatótanácsi tag, aki miután bemutatkoztunk, rögtön azt kérdezte, hogy én ugye tudom, hogy mit kell csinálni, mert neki fogalma sincs. Persze – hazudtam.

Elővettük a paksamétát, hogy szépen végigmegyünk mind a nyolc vádponton, én elmondom, hogy nekünk mi a bajunk, a nő meg reagál rá. Szóval ez lett volna a terv, de a dolog azonnal félresiklott, mert a volt igazgatóból elkezdett ömleni a szó, és elkezdte úgy elővenni a témákat, ahogy neki fel volt írva, és nagyon úgy nézett ki, hogy erről lebeszélni se tudom, úgyhogy elkezdtem jegyzetelni, hagyni, hogy kibeszélje magát. Közben zokogott, hazudott, csúsztatott, volt ott minden. Mikor az egész végére értünk, mondtam neki, hogy nagyon köszönök mindent, amit eddig elmondott, de engedje meg, hogy azért gyorsan végigfussunk az eredeti nyolc ponton az eredeti sorrendben, és kihasználva, hogy most jól összeszedte a gondolatait, és elmondta, amit már ezerszer átgondolt, pontonként adjon egy-egy frappáns választ. Ezt megtette, és mindeközben hajmeresztő tudatlanságról tett tanúbizonyságot. Én aláírattam vele minden egyes oldalt, és elbúcsúztunk.

A CEO már kint várt, a kocsijában elmondtam neki, hogy mi történt, és hogy próbáltam meg kezelni, ő meg azt mondta, hogy nagyon tetszik neki a rugalmasságom, illetve ahogy kezeltem és mederben tartottam a helyzetet. Beszélt az igazgatótanácsi taggal is telefonon: úgy tűnt, az is elégedett volt velem. Én belülről egy instant tragédia kármentési kísérletének éltem meg az egészet. Óriási megkönnyebbülés volt, hogy nem kirúgás, hanem dicséret lett belőle.

Az egész tébolyban az volt a duplacsavar, hogy a volt igazgató is feljelentette a kórházat a megfelelő szakhatóságnál azzal, hogy ő tud egy ügyről, amit nem jelentettek. Tudott is: ő maga tiltotta meg, hogy jelentsék az ügyet, és amikor a többi disznósága kipattant, arra gondolt, hogy ezzel jól megbosszulhatja az őt ért támadást, és tönkrevághatja a céget. Amire nem gondolt, az az volt, hogy a dolgot lelkiismeretes nővérek mégis jelentették a szakhatóságnak, ahogy az törvényi kötelezettségük, amire ez utóbbiak viszont azt mondták, hogy akkor itt mindent összevetve valami baromira nem stimmel. És tényleg.

A vizsgálat vagy tucatnyi héten át zajlott előre egyeztetett és rajtaütésszerű vizsgálatokkal, amik – reményre okot adó módon – sorra megállapították, hogy mindaz a téboly, ami a cégnél folyt, végső soron és vastagon csodával határos módon nem ment a betegek rovására: ők jól érezték magukat, és szépen haladtak a személyükre szabott fejlesztő programokkal.

Volt persze kimondottan a HR-re vonatkozó vizsgálat is. Ez párhuzamosan zajlott a két telephelyen. Nálunk, ahol a szar volt a palacsintában, én voltam egyedül, a másik telephelyen meg minden más vezető, miközben a HR-es emaileket küldözgetett nekem általános kérdésekről, amiken éppen morfondírozott. A vizsgálat során persze a menthetetlent próbáltam menteni, csoda, hogy egyáltalán bármily csekély sikerrel, és közben rohadtul dühített, hogy más miatt viszem a balhét, a kollégám meg tán épp kiugrott kávézni. Akkor nem állt össze, hogy mindez azért van, mert rólam azt gondolták, hogy tudom kezelni a helyzetet, a kollégámról meg azt, hogy nem.

A vizsgálatsorozat során tucatjával jöttek a kisebb nagyobb javítani valók, mint hogy a kerítés legyen magasabb, az a fa veszélyes, meg ilyenek. Ezeket mind sorra orvosoltuk is, de az ügy nem akart véget érni, és mindig kitaláltak valami újabbat. Az egész kezdett gyanús lenni. Végül, a kórház működésének hetedik évében, azaz nagyjából tizennégy vizsgálat után most az derült ki hirtelen, hogy az, hogy az étterem az első emeleten van, iszonyú kockázat tekintve, hogy alacsony és közepes rizikófaktorú betegek is vannak az épületben(?!). Egyrészt ugye ez eddig nem volt probléma, másrészt az ebédeltetés ütemezése, és a zsilipelt átjárók ezt a problémát tökéletesen kezelték.

Száz szónak is egy a vége az angol NHS azt mondta, hogy akkor ő nem hogy nem utalhat ide több beteget (még elfért volna öt-hat szárnyanként), hanem a meglévőket is ki kell vonnia. Elkezdték hát a betegek elszállítását. A walesi NHS nem volt ennyire szigorú, ők úgy látták a helyzetet, hogy az eleve nem rossz, és már javul is, de az angolok utasították őket, hogy hozzájuk hasonlóan járjanak el.

A betegek kivonása tragikus volt. Semmit nem egyeztettek nem csak velük, hanem velünk se. Jöttek a papírokkal, és vitték az embert. Az eredmény öngyilkossági kísérlet, pánikroham, visszaesés több évvel korábbi állapotba, teljes összeomlás, meg ezek variációi.

A másik következmény az volt, hogy nem folyt be több pénz. A dolgozók negyede megkapta a fizetését, páran annak egy tört részét, a többség semmit. Köztük én. Még ma sem tudok nevetni, amikor erre gondolok vissza. Egy a hihetetlenség határát súroló, a taximmal kapcsolatos pechszéria miatt ez az egész engem épp abban az állapotban ért, amikor szó e volt róla, hogy tartalékom lenne, még arra is büszke voltam, hogy egyáltalán kihúzom a hónap végéig. A nem fizetős szakasz két hónapig tartott. Koppanásig ürült a számlám, a nem sokkal azelőtt „hátha jól jön egyszer” alapon kiváltott hitelkártyám, a forintszámlám, és elfogytak még a pennyim is. Nem tudtam kifizetni a lakást vagy bármilyen számlát, minden nap csak annyit tankoltam, ami másnapig elég volt. Harminckilenc évesen anyám kellett, hogy kimentsen.

Elég hamar odáig jutottunk, hogy megjelentek a keselyűk a cég fölött. Kiderült, hogy ebből egyhamar nem lesz újraindulás, volt viszont egy nagy kórházhálózat, akik fantáziát láttak a cégben, vagy legalább a komplexumban, és szó volt róla, hogy átveszik. A munkám java része innentől abból állt, hogy a feldühödött kollégákat tájékoztattam, ugyanezt tettem a szakszervezetekkel, miközben a másik telephelyen (legalábbis a téboly kezdetén) a HR-es párom a jövőre vonatkozó szakmai ötleteken agyalt, amiben én a korábban leírt módon vettem részt egészen az ő kirúgásáig.

Miután miden beteg elkerült, és világossá vált, hogy bármilyen irányú változásra is hónapokat kell várni, ki lehetett mondani, hogy ennek vége. Szó volt róla, hogy kiválasztunk pár embert, akik majd 6 órás műszakban jönnek a portára, hogy ne álljon őrizetlenül az épület. Mivel azonban ezt gyakorlatilag lehetetlen igazságosan megoldani, mert vagy kevesek járnak még mindig nem elég jól ahhoz, hogy megéljenek, vagy mindenki elég szarul jár, végül én mondtam azt, hogy legyen itt a vége, és bízzunk meg egy biztonsági céget sokkal olcsóbban, amit a másik telephely még ki tud termelni.

A vezetőség többi része egyetértett. Megkértem az asszisztenst, hogy címezzen meg nyolcvan borítékot, a saját nevemmel ellátottat is beleértve. Mikor megírtam a felmondó formalevelet és átadtam a hozzá való listát utolsó jóváhagyásra, azt mondták, hogy magamat húzzam le róla. Nem kellett kétszer mondani. Azt mondták, hogy nagyra becsülik, hogy ebben a helyzetben végig számíthattak rám, és a rám nehezedő nyomás ellenére is végig professzionális maradtam.

Hát igen, aki nem ismer igazán, nyugodt embernek tart, de miközben kifelé az asszertivitás és az empatikusság jegyeit igyekeztem sugározni – legtöbbször egyébként valóban őszintén – azért konkrétan pánikoltam a saját helyzetem miatt, illetve gondoltam olyanokat, hogy például „Hogy a kurva anyádba mered rám önteni a dühödet, szarok rá, hogy elkényeztetett nyugat-európai konzumidiótaként van egy kellemetlen tavaszod”. Egyébként a legtöbb ilyen asszertíven és korrektül kezelt dühkitörés után elnézést kértek tőlem, hogy parasztok voltak, tudják, hogy nekem sem könnyű (de aligha sejtették, hogy mennyire nem). Mindenesetre tudom, hogy egy-egy ilyen bocsánatkérés az ő helyzetükben komoly pszichés teljesítmény: nem haragszom rájuk, remélem, jól vannak.

A potenciális új tulajdonossal közben folytak a tárgyalások – persze nem az én részvételemmel. Mindenesetre nekem azt mondta a CEO, hogy rám számítanak, hiszen fel lettem előttük magasztalva, és az újrainduláshoz amúgy is szükség lesz rám. Vagy három hónap ment el ezzel a tilitolival, míg én szakszervezeti és bérszámfejtési előadóból állagmegóvási biztossá vedlettem át, és szellőztettem, meg időnként megjárattam a meleg vizet.

Közben – jó eséllyel a másik HR-es kirúgása árán – elkezdtek újra fizetni, egy ponton túl tulajdonképpen kedvességből, mert tennivaló már nem volt. Aztán jött a hír, hogy itt a vége a történetnek, és a CEO is, meg én is lapátra kerülünk. A hónap tizenötödik napján tudtam meg, hogy a hónap vége a dal vége is egyben. Tizennyolcadikán már újra a taxiban ültem.

A nihil időszak kezdetén, az épület egyik bejárásakor vettem észre, hogy egy egyszerű, zöld leveles növény gubbaszt rezignáltan egy ablak alatt, porszáraz földdel a cserepében. Elkezdtem öntözni, majd a kirúgásomkor hazahoztam. Fényre raktam, rendszeresen öntöztem, letörölgettem a leveleit, de neki tök mindegy volt minden. Nem romlott, és nem javult az állapota. Aztán most, majd’ egy évvel a történtek után nyolc új hatás bújt ki a földjéből.

Erőltetés

Azt figyeltem meg, hogy noha egyes akkordokat relatíve gyorsan tudok már váltani, azt nem egyenletes ritmusban, illetve folyamatosan teszem, hanem párosával, ami döccenést okoz, így pedig zene nem lesz belőle. Úgyhogy elkezdtem erőltetni azt, hogy a csipogó metronóm ütemére váltogassak.

Közben, hogy hátha akad valami új tanulnivaló a frusztráló elakadás mellé, továbbmentem az online leckével, és ott pont az következett, hogy ritmusra erőltessem a váltásokat, azaz soha abba ne hagyjam a pengetést akkor se, ha épp nem sikerült lefognom elég jól a megfelelő akkordot.

A tananyag javaslata alapján fogtam a három egymáshoz lefogásban legközelebb álló akkordot, és elkezdtem forszírozni őket. Fel is vettem, és azt hallottam, hogy néha eltérek a ritmustól, amikor pedig nem, akkor hajszálnyival megelőzöm a metronómot.

Rájöttem, hogy ez részben azért történhet, mert a saját pendítésem miatt nem hallom a csippanást, azaz végül is magamtól kéne úgy tudnom a ritmust, mintha dobos nem is lenne a környéken. Áttértem egy online dobgépre, és már jobban hallottam, hogy mi történik, és ami fontosabb: így már zenének hangzott, amit csináltam.

Többször előfordult, hogy sikerült egyfajta katatón állapotba küldeni magamat, és úszni egy kicsit azzal a zenével, amit én magam produkáltam. Korábban, ha lábbal is próbáltam dobolni, azt csak eggyel több odafigyelnivalóként éltem meg, és abszolút nem segített. Amikor viszont sikerült bepörgetnem magam, akkor érdekes módon ugyanez jött magától. Sőt ilyenkor főleg a jobb lábammal ütöttem a ritmust, amin ugye a gitár nyugszik, meg a felsőtestemmel és belengtem, de csodálatos módon mindez semmilyen zavart nem okozott, mert az egész mozgásnak a gitár és én egyszerre voltunk a részesei, ami tényleg kitűnő érzés, ráadásul kívülről úgy is tűnhet nem szakavatott szemek számára, mintha az egész ettől nagyobb teljesítmény lenne, mint ami.

Aztán arra jöttem rá, hogy nekem az a legnagyobb segítség, ha a pendítéseim közben is kapok egy kis támpontot. Először ösztönösen megdupláztam a lábritmusomat, aztán ugyanezt rábíztam a dobra is. Pár beállítási kísérlet után ott kötöttem ki egyelőre, hogy a negyedek közé cintányért kérek.

Most továbbmentem más akkordváltásokkal is, és azt kell, hogy mondjam, hogy olyannyira haladok, hogy az előbb még a rettegett C-G-C-G váltásokkal is megvolt az első sikerélményem 68-as bpm-nél.

Jobban megy a Smoke on the Water is, felvettem mellé a Hell Ain’t a Bad Place to Be-t is, de erős a gyanúm, hogy ezekhez, illetve az itt alkalmazandó (ujjhegyes helyett) ujjbegyes lefogáshoz már tényleg tré a gitárom. Azért ezen a vonalon is tovább araszolgatok, hátha majd az elektromos gitár beszerzésekor szintet lépek.

Az úgynevezett megküzdő típus születése

Kinéztem egy órát magamnak a neten, ami vízálló, és napelemes, azaz remélhetőleg az életben nem kell hozzányúlni, csak egyszerűen működni fog mindig és mindenhol. Jól megnéztem egy boltban, felpróbáltam, hogy milyen a való életben, kicsit beszélgettünk róla az értékesítővel, majd mivel láttam, hogy ez jó, azt mondtam, hogy kicsit érlelem még a gondolatot (egy másik típust is megvizsgáltam közelebbről), majd hazamentem és megrendeltem a vágyott darabot a bolti ár kétharmadáért.

Ma meglepetésszerűen meg is érkezett, noha későbbre ígérték, illetve nem szóltak, hogy egyáltalán feladták, de mindegy, kivételes szerencsével pont itthon voltam. A tervem az volt, hogy elviszem egy (szigorúan) másik óráshoz, hogy vegyen ki egy-két szemet a fémszíjból, de aztán arra gondoltam, hogy ezt meg kell, hogy tudjam oldani én is.

Rákerestem a Youtube-on, és megértettem, hogy mi a teendő. Kellett hozzá pár szerszám, illetve eszköz, ami közül nekem konkrétan egy sem volt, de mindegyiket helyettesíteni tudtam. Használtam egy elég nagy kalapácsot (persze finoman), egy kis szöget, illetve először – és jó eséllyel utoljára – hasznát vettem annak, hogy a nappali asztalának a felülete mintha lambéria lenne, azaz ocsmány, bajosan takarítható, de a lécek közötti réseket most pont a hasznomra tudtam fordítani: oda ment a helyéről kiütött csapszeg (vagy mi).

2008022539.jpg

Bezacskóztam a kivett szemeket, összeillesztettem a szíjat, betoltam a csapszeget, kész. Szinte könnyekig meghatottam magam, hogy a barkácsolást elvből elutasító emberként ennyire gyorsan ilyen látványos sikert értem el: az óra pont úgy feküdt a csuklómon, ahogy meg van írva.

Még vastagon tartott az örömöm, amikor egyszer csak azt kellett látnom, hogy az imént precízen visszaillesztett csapszeg szinte akadálytalanul csúszik ki a helyéről, és arra is alig kellett várnom, hogy ugyanez a másik kivett szemnél is megismétlődjön.

Persze visszatettem őket a helyükre, de sejtettem, hogy itt nem véget ért valami, hanem elkezdődött. Nézegettem, hogy túl nagyot ütöttem-e, kitágítottam-e a lyukat, amit nem kellett volna, vagy mi volt a bűnöm, de nem találtam semmi nyomát semmi túlkapásnak vagy pontatlanságnak.

Rezignáltan vettem tudomásul, hogy mégis az órásnál fogok kikötni, továbbá próbáltam elhessegetni a feltoluló gondolatokat a visszaküldéssel való vesződésről, a márkában megingott hitről, és még pár szabad asszociációról.

Aztán egyszer csak tevés-vevés közben egy parányi fém-alkatrészt láttam megcsillanni az asztal vájatában. Rögtön tudtam, hogy ennek köze van a kialakult helyzethez. Dicsekvésből mondom, hogy a szóban forgó bizbaz kb. 3mm hosszú, és tán 0,2mm átmérőjű: az óraszíj lyukának a belsejébe kell bepasszolnia, ahogy arra saját magamat is meghökkentő éleslátással elég hamar rájöttem.

Bepasszintottam a helyére, ráillesztettem az ellendarabot, majd beütöttem a csapszeget a helyére. Kész – gondoltam, aztán látom, hogy a művelet a végén félresiklott, és a csapszeg nem a helyén jött ki, hanem a másik végen lévő rész mellett. A szeggel megpróbáltam kiütni, de az persze lepattant. Erre a szerszámosládához mentem, és onnan elővettem egy olyan dolgot, amit most se tudok, hogy mire való, én mindenesetre azt illesztettem a csapszeg tetejére, és azt kalapálva ütöttem vissza a külvilágba. A csapszeg elgörbült, kuka, de nem baj, hiszen maradt még ilyen a kivett szemeknek köszönhetően. Másodszorra sikerült.

Vaslogikám arra a következtetésre kényszerített, hogy valahol lennie kell egy másik, pontosan ugyanilyen kis bizbaznak. Tehát egy 3mm-szer 0,2mm-es fémdarabkának. Átfésültem az asztalt, a rajta lévő papírokat, kábeleket és egyebeket, de nem találtam. Letérdeltem, és végigpásztáztam az ülőgarnitúra és az asztal alatti homályban, majd az asztal mellett, végül a gitárállvány alatti pormacskák között lapulva megtaláltam.

Innen már csak az volt a dolgom, hogy az első eset ügyetlenkedéseit elkerülve a helyére tegyem, majd beüssem a csapszeget, és boldogan használjam az órát beláthatatlanul hosszú ideig.

Mondom, mindig kerültem a barkácsolást még a megfigyelés szintjén is, de a múltkor jobban tudtam, hogy mi lehet a baja a kocsimnak, mint az egyébként megelégedésemre dolgozó szerelő. Most megint van egy kis gond, neki már el se fogom mondani, maximum azért, hogy halljon róla, ha majd később ilyesmivel találkozik.

A youtube-os önjelölt segítők meg legalább annyit megemlíthetnének valahol a folyamat közben, hogy belekacsintanak a kamerába, hogy van még egy parányi részlet, amin minden áll vagy bukik, és nem fogjuk megemlíteni, hogy mi az, de sok szerencsét hozzá.

Jaj

A szobában négy ágy volt. Az ajtónál feküdt egy kövérkés bácsi infúzióra kötve, mellette egy pergamenbőrű, bajszos öregember. Őt egy szabad ágy választotta el az ablaknál fekvő férfitől.

Előbbiek feszülten, összeszorított szájjal bámulták a mennyezetet, mintha azt remélnék, így egy párhuzamos univerzumba kerülhetnek. Az ablaknál lévő férfi ábrázatán viszont a százszor legyőzöttek megtört szelídsége ült.

Nagy levegőt vett, majd a kilégzésnél szájából egy halk, panaszos jaj hatolt a szoba légterébe. Aztán megint, és újra. És ez így ment napok óta. Éjjel, álmában is. A kövérkés bácsi, és a bajszos öreg ezt onnan tudták, hogy – éppen emiatt – nem aludtak negyvenhat órája.

Még előző nap megkérték a jajgatót, hogy hagyja abba, de az erre csak még panaszosabban jajgatott tovább, ráadásul hangjába egy bocsánatkérő tónus szövődött, mintha mindent elkövetne (és lehet, hogy el is követett mindent), hogy abbahagyja, de végül mégis képtelen lenne rá.

A kövérkés bácsi behunyta véreres szemét, arca valósággal ökölbe szorult, szája két oldalt lebiggyedt, bulldog ábrázatot kölcsönözve az idős férfinek. Így feküdt pár ólmos másodpercig, majd hirtelen haraggal megpróbált felülni, de ebből csak annyi lett, hogy fejét megemelte, és homlokán kidagadt egy ér.

Oldalra kepesztett hát, felkönyökölt, és hasra fordult. Innen nyomta fel magát annyira, hogy el tudjon fordulni az ágy oldalára merőlegesen. Mikor ezzel megvolt, lábait a padló felé nyújtotta, és amikor végre elérte azt, kezeivel darabonként hátrálva, ellökte magát az ágy széléről, és kissé szédelegve, de megállt a két ágy között.

Bajszos társa feszülten figyelte minden mozdulatát. Ahogy múlni kezdett a szédülése, a kövérkés bácsi topogva megfordult, és elszánt arccal indult az ágy vége felé, ott pedig az ablak irányába fordult.

Ahogy a bajszos öreg észrevette, hogy merre tart, hirtelen megszólalt – Ne! Álljon meg! – hadarta, mire a talpon lévő meg is torpant, mint akit azon kaptak, hogy rosszban sántikál. A bajszos öreg jobb karját, hogy lendületet szerezzen, az ágy felé lendítette, ahonnan szomszédja indult majd’ egy perce, és ugyanebből a lendületből megmarkolta az infúzióállványt. Kicsit megdöntötte, és átjuttatta a linóleum gyűrődésén, majd a kövérkés bácsi felé lökte. – Most jó – nyugtázta.

A kövérkés bácsi megfogta az állványt, még jól is jött neki, abba kapaszkodva igyekezett az ablak mellett jajgató társukhoz. A panaszos öreg mindeközben csak jajgatott tovább halkan, szomorúan. Csak akkor hagyta abba, amikor a kövérkés bácsi közvetlenül mellé ért, és az éjjeli szekrényénél állt.

A pocakos feltartotta a kezét, kicsit úgy, mint aki megadja magát, kicsit úgy, mint aki az egyensúlyát akarja megőrizni. A jajgató rámeredt, és a szokásos jajszó ezúttal elmaradt, helyette a szemöldöke szaladt fel. Ugyanebben a pillanatban a kövérkés bácsi előre dőlt, hasával egyenesen a jajgató arcára.

Az eddig végig feszülten, felkönyökölve figyelő bajszos öreg egy nagy sóhajjal hanyatt ernyedt, és halványan elmosolyodott. A jajgató szuszogni kezdett, erőtlen, eres karjaival kapálózott, a lábai meg-megremegtek, és görcsösen próbálta lefejteni magáról a ráfekvő kövérkést, de hiába.

A bajszos mosolya minden elmaradt jajszóra egyre szélesebbre szaladt, majd csakhamar behunyta a szemét, és mélységes álomba zuhant. Kövérkés társa, amíg a volt jajgató kapálózott, csak szuszogott a kimerültségtől, de ahogy az alatta fekvő nem mozgott többé, ő is azonnal mély álomba merült ott és úgy, ahol és ahogy volt.

Hung(a)ry

Sok utasom kérdezi, hogy honnan jöttem, mire én azt válaszolom, hogy from Hungary. Ezt az angolok úgy ejtik, hogy hungry, azaz kihagyják az „a”-t, azaz a szó pontosan úgy hangzik, mint az „éhes”.

Sokakat ez annyira felvillanyoz, hogy nem bírják ki, hogy fel ne hívják az én vagy a haverjaik figyelmét arra, hogy micsoda poén adódik itt szinte magától, és vihogva mondják, hogy I’m hungry too vagy hogy I’m starving.

Ezt a viccet alapból nem tartom különösebben magas színvonalúnak, igaz, ebben az is benne lehet, hogy egy kicsit sért a dolog, valahogy nem jó hangulatúak ezek a mókák, úgyhogy mindig is gondolkodtam valami frappáns válaszon, ami nem fedi fel a sértettségemet, illetve nem offenzív, de mégiscsak érdemi riposzt.

Az üzenetem ugyanis az lenne a viccmesterek felé, hogy szánalmas dolog azonnal ráugrani a legkézenfekvőbb, és ezért a legtöbb egyszerű embernek beugró poénra, mert az éppen e két ok miatt lapos és súlytalan. De ez csak magyarázkodásnak tűnhetne.

Na de a napokban azt hiszem, sikerrel juttattam célba az üzenetet. Elég messziről vittem a lóversenyre egy figurát, aki feltette az ominózus kérdést, amire én megadtam a szokásos választ, amire ő leütötte az amúgy ugye a földön fekvő labdát.

Erre a következő párbeszéd zajlott le közöttünk.

– Ezt a poént annyiszor hallottam már, hogy elkezdtem számolni az alkalmakat, és úgy döntöttem, hogy a kétszázadik, aki elsüti, ingyen kapja a fuvart.  – mondtam, és sejtelmes bíztatón rámosolyogtam, majd feltettem a keresztkérdést – Mit gondolsz, hányadik vagy?

– A kétszázadik? – kérdezte egészen felvillanyozva.

– Százkilencvenkilenc…

Helyrebillent egyensúly

Aki nem akar sokat vesződni Anglia lényegének megértésével, az csak pillantson rá Jeremy Clarkson ügyére.

Egyfelől itt Isten szerepét a pénzt tölti be – és Clarkson ebben a vonatkozásban gyakorlatilag szentnek számít. Másfelől a „mindenki egyenlő” füllentett elve is rendkívül fontos, nincs az országban négy olyan ember, aki bele merné mondani a kamerába, hogy ezt nem így gondolja: ezzel saját magát parasztozná le, és olyan megvetést vonna magára, ami körülbelül a kiátkozással van egy ligában.

jeremy-clarkson_1.jpg

Márpedig amit Clarkson csinált, azért bárkit bárhonnan azonnal ki lehet rúgni. Én ezzel együtt meglepődtem, amikor tényleg nem hosszabbították meg a szerződését, még ha tudom is, hogy nyilván mindent el fognak követni (jó eséllyel hiába), hogy a Top Gear ezután is ennyire népszerű, tehát ennyire jövedelmező műsor legyen.

Erre most olvasom, hogy egy másik BBC-s műsort fog vezetni, mert hogy a BBC-től úgy általában nincs eltiltva. Ez tehát a salamoni döntés, amit a társaság ravasz döntéshozói kikönnyeztek magukból.

Majdnem sikerült kiállniuk egy unásig sulykolt elv mellett, de végül nem jött össze. Akik nem hoznak százmilliókat, azok azért csak óvatosan takargassanak kollégákat szájon, mert őket félő, hogy nem másik beosztásba fogják helyezni, hanem még a referenciájukat is bukják.

Felteszem, hogy itt is gazdát fog cserélni egy nagyobb összeg úgy, hogy az új gazda a pofán vágott producer lesz, aki e nélkül úgy érezné, hogy itt valami igazságtalanság történt, így viszont bele fog tudni nyugodni a dologba.

Harmadik rész – A munka

A cégnél korábban nem volt HR, bár volt néhány eljárásuk, amit kimásoltak egy általános HR és munkajogi tanácsokat összegyűjtő oldalról – hogy aztán ne használják őket. Az én feladatom az volt, hogy legyenek értelmes szabályok és módszerek, amik segítenek a törvényi kereteken belül maradni, illetve hogy a HR-nek adjak értelmet, fordítsam termőre, azaz alakítsam olyan funkcióvá, ami effektíve hasznot hajt.

A CEO-ról azt a fülest kaptam egy másik vezetőtől, hogy nem érti, hogy a HR mire való, ezért sok dolgom lesz az ő meggyőzésével, tekintsem ezt a munkám egyik kihívásának, és ők majd igyekeznek mögém állni, segíteni együtt tolni a szekeret.

Először is rendszeres létszámgondokkal küszködtünk, új emberekre volt szükségünk. Egy fejvadász iroda volt ebben a partnerünk, akikkel hipp-hopp fel is vettem a kapcsolatot konkrétan azért, mert már az első napokban befutott két jelölt, és a cégnél senki nem tudta igazán kielégítően elmondani, hogy mit is akarunk tőlük, azaz nem tudtam, hogy mit keressek, mit figyeljek bennük az interjúkon.

Felhívtam hát az ügynökséget, hogy küldjék nekem vissza a munkaköri leírást, meg a személyiség / kompetencia profilt. A fő pszichiáter állt mellettem, akikor ezt a kérdést kiejtettem a számon, és a mosolya megelőlegezte a választ: semmi ilyen, vagy éppenséggel akármilyen papírmunka nem állt a háttérben, a CEO egyszerűen bemondta a telefonba annak idején, hogy kéne neki pár ember, akit nővérnek, meg adminisztrátor-asszisztensnek is be lehet fogni. Ugyanez az infó a jelöltekhez magukhoz viszont már nem egészen így jutott el – ahogy azt már a munkába állásuk után megtudtam.

Száz szónak is egy a vége: rögtön látszott, hogy ezzel a helyzettel rendszer szinten kell kezdeni valamit, úgyhogy azt javasoltam, hogy vezessük be az úgynevezett kompetenciákat. Mivel ez az egyik legalja, legelcsépeltebb üres frázis a szakmában, továbbá mert a CEO-nak emészthetővé kellett tenni, hogy mit akarok, továbbá mert én is így szeretem csinálni, elmagyaráztam, hogy itt egyszerűen arról van szó, hogy előre tudnunk kell, hogy a különböző munkakörökben milyen dolgozókat szeretnénk látni. Precízt? Kötelességtudót? Matekból jót? Rugalmast? Jó problémamegoldót? Stb.

Ezek után először is összegyűjtöttem munkakörönként, hogy én mire gondolok, aztán megkértem a többieket, hogy ők is gondolkodjanak el, amihez két fogódzót is adtam: képzeljenek el egy ideális embert az adott munkakörben, és árulják el, ő milyen lenne, illetve gondoljanak azokra a konkrét emberekre, akik most a legjobbak a területükön, és mondják meg nekem, ők mitől olyan jók. Megmondták, hozzáadtam a saját listámhoz, körbeküldtem, tetszett nekik, ezzel a darabkával kész voltunk.

Volt a „HR eszköztárban” egy dolgozói kézikönyv, ami a(z együtt)működés szabályait rögzítette, és tulajdonképpen elég jól kiterjedt minden részterületre. Csak a kutya nem olvasta. Ha viszont olvasták volna, nem mertek volna bejönni dolgozni, mert az egész írás javarészt súlyos fenyegetések listája volt, hogy milyen mulasztás esetén milyen megtorlás lesz a válasz.

A fent már részletezett megközelítésemet alkalmazva ezt a kérdést is úgy fogtam meg, hogy azt feszegettem, hogy egy ilyen irománynak mi az értelme, mi az alapvető célja. Úgy gondoltam, hogy nem elsősorban az elrettentés (az csak egy – egyébként elhibázott – eszköz), hanem a helyes működés kereteinek lefektetése és fenntartása. Ha pedig ez a cél, okoskodtam tovább, akkor csináljuk azt, hogy mindig elmondjuk, hogy az adott szabály miért létezik. Ha meg nem tudjuk elmondani, ne létezzen. Fejeljük meg azzal, hogy az egész írást áttesszük többes szám első személybe, azaz kifejezzük, hogy egy hajóban evezünk, egy cég sikerén dolgozunk különböző pozíciókban, és a szabályainkat a törvények és a józan ész diktálják, nem pedig elsősorban a menedzsment a beosztottaknak.

Voltak még olyanok a cég eszköztárában, mármint elvileg, hogy a betegségből visszatérők interjúja, sztenderd állásinterjú vezérfonal kompetenciákkal, kérdésekkel és pontrendszerrel, kilépő interjú, satöbbi.

Utánam vagy tíz nappal kezdett egy másik HR menedzser a másik telephelyen. Az volt a terv, hogy a rendszerek kidolgozásán majd együtt fáradozunk, az operatív ügyeket intézi mindenki a maga területén, a fegyelmi tárgyalásokat meg az objektivitás fenntartása végett a másikén.

Fegyelmi tárgyalások? Nekem ez magyarként nagyon furcsa volt, de Angliában a HR-esek egy részének nincs is más dolga, mint fegyelmi eljárásokat futtatni, azaz hiányzásokból, gondatlanságból, lustaságból meg hasonlókból adódó ügyeket elsimítani meghatározott törvényi és procedurális keretek között, hogy ha munkaügyi perre kerülne sor, a cég igazolni tudja, hogy helyesen és méltányosan járt el.

Amit mindeddig írtam, arra igazából alig volt időm, mert ilyen ügyeken dolgoztam, közöttük az előző kórházigazgató ügyén (amit majd a tragédiáról szóló részben fogok részletezni). Furcsa módon, a leggyakoribb probléma ennél a cégnél a játékból imitált verekedés (play fight) volt.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy az ápolt és az ápoló huzakodni kezd, játék gyomrosokat visz be, vagy fojtásokat szimulál – ahogy azt a kinti világban egyszerű emberek szokták egymás között például az üdvözlési rituálé részeként. Csakhogy ebben a környezetben ha hirtelen belép valaki, az nem tudja, hogy ez most játék vagy komoly, ha pedig komolynak hiszi, és úgy reagál, az sajátos gellert adhat az ügynek, amitől az ápolt látószöge is egyszerre megváltozhat. Ekkor már incidensről beszélünk. Az incidenst jelenteni kell a megfelelő hatóságoknak. Ez pedig már definíció szerint hatósági ügy, és a játékosság közben teljesen kikopik a helyzetből.

Szánalmas az egész, de a vége potenciálisan annyira kellemetlen, és üzletileg is hátrányos, hogy egyszerűen nem lehet megengedni. Szerencsére elsőre nem kell komolyan felfújni az ügyet, illetve amit itt leírtam, azt el tudtam mondani az érintetteknek is, akik azt minden további nélkül meg is értették. A következő lépés, hogy ezt a tudást közkinccsé tegyük, és már megint megoldottunk egy problémát – rendszer szinten.

Egy másik érdekes eset az volt, amikor kiborulva sírásig jutott az egyik nővér attól, hogy egy másik nővér ellenségesen bánt vele, megette a szendvicsét, és feketítette másoknál. Megjelölt vagy tíz tanút is, akik majd alátámasztják, amiket elmondott. Amikor viszont a történeteit hallgattam, furcsa érzésem volt. Az idézett szavak és helyzetek nem tűntek annyira brutálisnak, mint a rájuk adott reakció. A megérzésemet a tanúk írásos vallomásai(!) aztán alátámasztották: szerintük se történt semmi különös, legfeljebb a „sértett” volt kicsit túl érzékeny. Ezt úgy simítottam el, hogy ők ketten többé nem kerültek azonos műszakba.

Na de térjünk vissza a HR-es alaprendszerek kifejlesztéséhez. Amíg én az imént leírtakkal bajlódtam, kollégám nekilátott kereteket kidolgozni, hogy az interjúink hogy épüljenek fel, hogy a kilépő interjúban mi szerepeljen, satöbbi. Kezdtem úgy érezni, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj: úgy fog kinézni, hogy míg én szart lapátolok, kollégám lesz a stratéga.

Az együttműködés úgy nézett ki, hogy ő leírta az ötleteit, és az azok alapján elképzelt végterméket, aztán megvitattuk, közös nevezőre jutottunk, a CEO jóváhagyta, majd jöhetett a következő. Ennek a HR-esnek volt egy ugyanolyan diplomája, mint amit én szereztem Angliában, viszont hamar feltűnt, hogy amiket javasol, azok noha elméletileg relatíve jól megalapozott dolgok, a cég konkrét helyzetére és jellegzetességeire nem igazán reflektálnak.

Úgyhogy én azt csináltam, hogy a két párhuzamos szervezet minden érintett szereplőjét a címzett listában hagyva méltattam kollégám munkájának pozitívumait, majd udvariasan és konstruktívan (tényleg) leírtam, hogy szerintem az adott eszköz kapcsán mire kell lőni, és én azt hogy csinálnám. Arra koncentráltam, hogy semmi ne legyen feleslegesen bonyolult se nekünk, se azoknak, akik nem HR-esek, de elszenvedik ezeket a rendszereket, és minden elem hajtson valami hasznot, különben minek létezne.

Így mentünk még egy-egy kört, és megvolt az adott végtermék. Egy idő után feltűnt, hogy miután én megírtam a válaszomat és javaslataimat, a CEO csak annyit ír vissza, hogy „Egyetértek mindennel, legyen így”. Mindezt azelőtt, hogy a kollégám viszontválaszolhatott volna. Ez kellemetlenül érintett, még bűntudatom is volt, vissza is olvastam, amiket írtam, hogy esetleg nem hangsúlyoztam eléggé az ő munkájának a pozitívumait, de nem találtam semmit, amit ma már máshogy csinálnék. Kollégám ezek után gyakorlatilag elnémult, azaz nem láttam több emailt tőle, illetve amikor én írtam neki, arra se reagált.

Mindeközben a CEO elkapott a recepciónál, és olyan durván megdicsért, hogy alig tudtam elhordani lábon – de azért beleálltam. Olyanokat mondott, le van nyűgözve a munkámtól, meg hogy felsővezetőnek születtem, és hogy – nem utolsó sorban – megmásfélszerezi a fizetésemet. Ja, még valamit elfelejtettem mondani. – fordult vissza – Kirúgtam a másik HR-est: használhatatlan volt.

It’s only blues but I like it

A bluesos tanácsot megfogadva (köszönöm) rákeveredtem egy videóra, ami az úgynevezett blues shuffle módszert mutatja be, és ugyan az oktató aljas módon – noha kezdő leckéről van szó – bevonja a kisujjat is, de mégis csak utána tudom csinálni, és konkrétan zenének hangzik, ami kikerül a kezeim közül.

guitar-blues-blue.jpg

Kis zavart okoz, hogy a hüvelykujjam befordító izma nagyon hamar kimerül – egyrészt valószínűleg azért, mert azzal próbálom ellensúlyozni a kisujjam gyengeségét, másrészt mert a legmélyebb hangzású verziónál (E) ráadásul az ötödik, azaz a második legvaskosabb húrt kell vele lefognom.

Lépjen a start mezőre

Elkezdtem a Smoke on the Watert gyakorolni, hogy az eddigi erőfeszítésekhez valami olyat adjak, ami közben a fejlődésemet ténylegesen érzékelni tudom, és legalább egy kis fényt megláthatok beszűrődni az alagút végén, azaz pár pillanatra olyan illúzióm lehet, hogy effektíve zenélek. De nincs ott semmi fény.

Ezt a hallásra végtelenül egyszerű dalt sokféleképpen lehet pötyögni. Van először is egy egyhúros verzió. Még itt is komoly gondot okozott a tempó tartása, és csúnyán idegesített, hogy efölötti igyekezetem minden más rovására ment, azaz például szarul fogtam le a húrt, ami ettől falsul szólt, vagy belependítettem a következőbe is, satöbbi.

Elkezdtem bejátszani több ujjamat is, hogy így rövidítsem le a bejárandó távolságot, ami egyfelől bejött, másfelől meg egy jó ideig csak a pontatlanságomat fokozta, ahogy a mutatóujjamtól távolodva egyre gyengébbek a képességeim. További problémát okozott, hogy annak a hangja, ahogy elhúzom az ujjamat a húrról, nagyon csúnyán hallatszott, és ölte a „zenét”.

Vagy két hete szopok ezzel, és csak ma jutott eszembe, hogy a pengetővel némítsam el a húrt, amíg a következő lefogást abszolválom. Ezzel most többé-kevésbé meg vagyok elégedve. A dallam és a ritmus is stimmel, nincsenek zajok. Csak hát az egésznek van egy boci boci tarka jellege.

A következő fokozat az, amikor az ember még egy húrt (az ötödiket) bevon a játékba. Ezek a pendítések már igazibbnak hangzanak, nem csak a dallam, de a hangzás is közelebb van az eredetihez – nyilván ahhoz mérten, hogy én akusztikus gitárral próbálkozom. Ezzel együtt rögtön nem várt nehézségek bukkantak fel.

Ahogy jövök a gitár teste felé a lefogásokkal, szűkülnek a közök, azaz nem elég átemelni az ujjaimat rögzített tartással, hanem folyamatosan csökkentenem kell a távolságot, visszafelé meg persze az eredeti terpesztésre növelnem. Mindezt persze úgy, hogy közben a lefogások pontosak legyenek, és a tempó se roskadjon össze. De a lefogások sokszor nem pontosak, és a tempó összeroskad. Rohadt sokat gyakoroltam; nem vagyok jobb.

Nem baj, van egy harmadik séma is, állítólag az, ahogy ezt a szerzők maguk is játsszák. Ez már tényleg jól hangzik, még az én préselt fás gitáromhoz is passzol, aminek fémes beütésű csengése van a drágább fák organikusabb hangzásával szemben – amit én amúgy egyáltalán nem bánok.

Itt már eleve a szűk tartományban zajlik az egész, azaz az egyes lefogásoknál a félrenyúlás nem lehet nagyobb egy milliméternél, ráadásnak hol a negyedik és ötödik, hol a harmadik és negyedik húrokat kell pendíteni. Na ez párszáz próbálkozásból még soha, egyetlen egyszer sem jutott odáig, hogy minden stimmelt volna. Lefogni is istentelen nehéz pontosan, de ráadásul tempóban maradva a jelenlegi állás szerint teljesen lehetetlennek tűnik. Ennél és az előzőnél is probléma a zaj, amit az ujjam elemelése kelt, de itt nem tudok vele semmit kezdeni.

Miután ezzel rendesen szétfrusztráltam magam, új ötlet után néztem, és azt találtam, hogy az általam már ismert D-C-G akkordokat használva egész fülbemászó dallamokat lehet csiholni. Van például mindjárt az, hogy D-D-C-G, D-D-C-G, és így tovább. Ezeket szépen le tudom fogni, de váltani közöttük csak rohadt lassan tudok. A videó, ahonnan a jól hangzó példát láttam, nagyjából 100-as bpm-mel operál, én meg valahol negyvennél stagnálok – ha minden jól megy. Van ez a tempó, ahol ezt elő tudom adni, de amint megpróbálok gyorsítani, széthullik minden, egy kicsit se tudok hozzátenni a sebességhez, mert rögtön valamelyik másik paraméter rovására megy a dolog. És a tempó rohadt fontos. Ha nem stimmel, rá se lehet ismerni a dallamra, egyszerre minden hiányzik a hiába eltalált hangok mögül, az egészből hiányzik valami elengedhetetlenül szerves összetevő.

Magamtól is kitaláltam (de értelmesnek tűnő netes szakértők is azt mondják), hogy le kell bontanom a problémát, úgyhogy fogtam az egyes váltásokat, és elkezdtem bevésni őket, hogy inból menjen. Mindezidáig semeddig nem jutottam ezzel se.

Az egyetlen kis sikerélményem az az utóbbi napokban, hogy a G-t időnként már le tudom fogni úgy is, hogy a kisujjamat használom hozzá. Ez elsőre egyáltalán nem ment, a kisujjam semennyire nem engedelmeskedett, ha erővel, a másik kezemmel konkrétan pozícióba rángattam, a középső ujjam mászott el, és ez így ment. Egyébként a G pontosan így kezdődött eleve, csak akkor a középső ujjamról nem tudtam elképzelni, hogy fel tudja venni a kívánt pozíciót úgy, hogy a többi ujj is helyén legyen.

Megnéztem a JustinGuitar féle oktatómódszeren kívül pár másikat is, és mind szarabb. Általában az van, hogy egy tapasztalt gitáros elfelejtve, hogy harminc éve milyen nehézségekkel szembesült, olyan trükköket ad elő, ami az ő huszonkét centis ujjaival könnyednek tűnik, de valójában annyira nehéz, hogy az ezzel próbálkozó garantáltan nem jut a sikerélmény legparányibb morzsájához sem.

Szintén egy neten talált tanácsot követve rendszeres időközönként fel fogom venni, amit művelek, hogy legyen valami többé-kevésbé objektív képem arról, hogy haladok-e egyáltalán bármennyire is. A Smoke on the Water előadásomat még ez előtt vettem fel arról álmodozva, hogy majd később milyen vicces lesz visszahallgatni a korai ügyetlenkedést.

Addig is legalább annak tudok örülni, hogy nem valami túlfinomított gitárt vettem, hanem csak egy harminc fontosat: az ember mégis könnyebb szívvel veri szét apró szilánkokra, ha minden kötél / cérna szakad.