A lélek tükre

Korábban is világosnak tűnt számára, de N csak most, a háború alatt értette meg igazán, hogy mit jelent, hogy a szem a lélek tükre.

Pontosan tudta, hogy a háború egyik nép érdekeit sem szolgálja: ez egy hatalmi, politikai játszma, ahol ő, és az ellenség katonái is csak parasztok a táblán. Éveken át nézte tehetetlenül, ahogy a propaganda átmossa a többség agyát, hiába bocsátkozott vitákba, hiába érvelt, hiába sorolt tényeket, az árok csak mélyebb lett közötte és a vezérben hívők között. Azért abban az utolsó pillanatig bízott, hogy végül nem lesz háború. Nem lett igaza, és addig hezitált, amíg már késő volt: nem tudta elhagyni az országot, besorozták.

Először arra jött rá, hogy az életösztön mindennél erősebb, és a közös sors összeköti a többiekkel akkor is, ha a háborúról magáról épp az ellenkezőjét gondolják. Az éles helyzetben tanúsított megbízhatóságon kívül persze a katonák most is az alapján szerveződtek klikkekbe, hogy ki mit gondolt a háborúról. N természetszerűen a többi pacifistához sodródott, de a háboró-pártiakkal való vitákat már rég elkerülte.

A hozzá hasonlóan gondolkodókat egyetlen pillantásról felismerte. Ahogy a szemük villant egy kijelentés, egy parancs hallatán, ahogy csak maguk elé néztek a pokol szüneteiben, az mindent elárult. Ami viszont egyszerűen nem jutott eszébe, és ezért neheztelt magára, mert gondolhatott volna rá, az az volt, hogy az ellenség hasonlóképpen megosztott kell, hogy legyen. Az ő egyetlen pillantásuk is elárulta, hogy a béke vagy a háború oldalán állnak.

Az őrjáraton – érthető módon – mindig nagyon feszült volt. Szinte összeroppantotta az összpontosított figyelem kényszere, a halál talán csak pillanatnyi távolsága. Ilyenkor, elterelendő a figyelmét, mindenfélén gondolkodott, de mindig ugyanoda jutott vissza, ahonnan elindult: a szem a lélek tükre. Aztán ahogy újra a megszokott megállapításra jutott, hirtelen pánik fogta el, mintha elaludt volna ütközet közben, és most ébredve nem tudná, hogy mi történik körülötte.

Egy ilyen pillanatban arra lett figyelmes, hogy társa valahol elmaradt mögötte, és mire lépések zaját hallotta a tömb sarka felől, már egymással szemben álltak az ellenséges katonával. Az adrenalinfröccs majdnem ledöntötte a lábáról, és szíve akkorát ugrott, hogy azt hitte kiszakad a helyéről. Megpróbált nyugalmat erőltetni magára, és a másik szemébe nézett. A saját gondolatait látta tükröződni: nem volt elvakult, ő sem akart háborúzni, és ő is fürkészve nézett N-re.

Az idő mozdulatlanná dermedt. Ahogy nyugtázta, hogy ugyanarra gondolnak, éles csattogást hallott, és csak lassan esett le neki, hogy a saját fegyvere szól: bármit gondolt is, az ösztönei meghúzták a ravaszt. Elszörnyedt azon, amit tett. Ugyanebben a végtelen pillanatban mintha hátralökték volna, ütést érzett a törzsén, majd éles, hideg fájdalmat. Ő is golyót kapott. Egyszerre estek össze. A másikat a fején érte a lövés, azonnal meghalt. N előtt elhomályosult a világ. Mintha bakancsok zaját hallotta volna közeledni, de nem tudta eldönteni, hogy milyen irányból, és már nem is érdekelte.

* Bár nyilván onnan jutott eszembe, ez az írás nem az orosz-ukrán háborúról szól. Ott nem két politikai erő rakta ki a sakktáblát, nem egyenlő felek mentek háborúba egymással, hanem van egy napnál világosabb agresszor.

Új kihívások

Az egyik legüresebb közhely, hogy az élet írja a legsúlyosabb történeteket. Hát már hogy ne lehetne kitalálni bármi megtörténtnél súlyosabbat? Csak fogni kell az esetet, majd egyet súlyosbítani rajta, és kész.

Van viszont ez a minapi, zavarba ejtő epizód, amit éppen az tesz zavarba ejtővé, hogy tényleg úgy történt meg, ahogy itt le fogom írni. Ha bármit hozzátennék, az csak elfedné, hogy a hazugságnak, amiben élünk, mégis mekkora tömegvonzása van.

A múlt év egyik utolsó videóhívásában az egyik koraötvenes német kolléganő kért szót. Könnyeit üggyel-bajjal visszatartva, elcsukló hangon jelentette be, hogy elhagyja a céget. Elmondta, hogy életében nem volt még ennyire boldog, mint éppen ezzel a csapattal, és megkért minket, hogy ne is firtassuk, hogy kinek és mennyire hálás úgy szakmailag, mint emberileg. Rengeteget tanult, és noha sok nehézséggel is szembesült, mindegyik csak gazdagította.

De akárhogy is, az életben csak a változás állandó, márpedig most eljött a változás ideje, érzi belülről, mert átjárja minden porcikáját: új kihívásokat kell keresnie.

És hova mész tovább, ha meg szabad kérdezni? – puhatolódzott valaki félve. – Korengedményes nyugdíjba – hangzott a válasz.

Flow

– Kicsinál engem ez a munka – szólalt meg hirtelen a lefelé görbülő szarvú ökör. Szügyét nyomta a járom, és mintha a hátán is mázsás súly ült volna. Minden lépésnél azt hitte, megbolondul. Pontosan tudta, hogy a fájdalma nem elsősorban fizikai eredetű: a járom be van bugyolálva, és egyhuzamban csak hat órát kell dolgoznia. A problémája az egész helyzet abszurditásával volt. Soha nem tapasztalt meg más életet, de legbelül érezte, hogy a helyzete lényegénél fogva elviselhetetlen.

– Mi van már megint? – kérdezte a 120 fokkal hátrébb befogott ökör. – Az, hogy nem tudom, hogy mit keresünk itt. Körbe-körbe megyünk egész nap, alul kiveszik ezt a fehér izét, amúgy itt sincsenek, csak kilovagolnak, meg dáridóznak. Ez az egész egyértelműen értük van. Olyan, mintha a mi létezésünknek csak az lenne az értelme, hogy ezeknek ezt a gépezetét működtessük. Titeket nem dühít, hogy valahogy olyan ez az egész, mintha hiába lenne ezer rét, nekünk nincs máshol helyünk, valahogy nem tudunk kikeveredni ebből? Nincs másfajta élet. Nem tudsz kimenni a mezőre, csak egy másik malomba, vagy szántóföldre tudsz kerülni.

– Megint ezzel jössz… Visszamennél az őskorba, ahol vadásztak ránk? Ahol egész nap bujkálni kellett? Meg egész nap kajtatni a kaja után? Tudod, egy kicsit már nekem is kínos a hálátlanságod. Enni kapsz, ráadásul olyan tápot, amiben minden vitamin meg ásványi anyag benne van, ami a munkához kell, meg fedelet kapsz a fejed fölé, meg párnázott jármot, dolgoznod csak napi hat órát kell, de te állandóan jössz ezzel az összeesküvéselméletes, balos hülyeségeddel. Meg ezek e „fájdalmaid”, amikről a múltkor is beszéltél… Magadnak köszönheted. Nekem miért nem fáj? Te keresed a problémát, és mivel az nincs, így csinálsz magadnak. Ezért fáj. Húzd ki magad, dülleszd ki a melled, és egy parányit húzódj a külső ív felé, és enyhén érintő-irányba mutasson az erővonalad. Egyrészt könnyebb lesz hajtani a malomkereket, másrészt tanulsz valamit, fejlődsz, jobb leszel a munkádban, meg úgy általában is jobb ökör leszel. Fogd fel egy lehetőségnek. Vagy kihívásnak.

– Halljátok? Figyeljetek már! – vágott hirtelen közbe a harmadik. – Nem rohanunk egy kicsit körbe? Tudjátok, hogy elszédüljünk. Az a kedvencem. Az a flow, nem?

Párttagok és párton kívüliek

Az országban mostanra kétféle ember volt. A párttagok, és azok, akiknek a pártonkívülisége része volt annak a feladatnak, amit a párttól kaptak. A két csoport arányáról egyrészt nem álltak rendelkezésre hivatalos adatok, másrészt a párttagság, illetve párton kívüliség kérdése kényes témának számított, így az emberek egymásról sem tudták, hogy ki melyik csoportba tartozik.

Az elnök hátradőlt a bőrfotelében, lábait kinyújtóztatta, és ahogy egy sóhajtással tíz év bennfeszült levegőjét engedte ki, nevetnie kellett. Innentől jóval simábban fognak menni a dolgok.

Már soha nem lesz ugyanolyan

Dr. Kluger minden szempontból rutinos tudós volt. Számtalan eredményének horderejére jellemző, hogy többségükhöz azt a kommentárt fűzték a szakírók, hogy a világ utánuk már soha nem lesz ugyanolyan, mint előttük volt.

A tudós minden kutatása végén szinte szertartásszerűen elpakolt mindent maga körül, lecsendesítette a gondolatait, és hagyta, hogy az eredmény valódi jelentősége feltáruljon előtte. Ilyenkor nem gondolkodott, tulajdonképpen semmilyen, a kutatás során kamatoztatott készségét nem használta, csak várta, hogy a felfedezés megtalálja a helyét a világmindenségben, hogy kivilágosodjanak előtte azok az összefüggések, amiktől a világ visszavonhatatlanul más lesz, amik látszólag teljesen független területeken gyakorolnak nem várt hatást az emberiség életére.

Most volt életében a legizgatottabb, miután újra és újra ellenőrzött mindent, és századszorra is az jött ki, hogy az úgynevezett valóság, ahogy mi ismerjük, fizikai értelemben nem létezik, csupán egy mindannyiunk agyában futtatott szimuláció. A gondolatok elcsendesítése ezúttal szinte reménytelennek tűnt, azok vadul, látszólag összefüggéstelenül ugráltak fel elméjében, hogy pillanatokkal később újabb gondolatoknak és érzéseknek adják át a helyüket.

Aztán nagyjából negyven perc féktelen sodródás után egyszer csak mindent elsöpörve, az agya felől a mellkasa irányába egy lórúgásszerű lökéshullámot küldve beléhasított: hiába derült ki az altalunk ismert valóságról, hogy nem létezik, a lakáshitelét ezután is ugyanúgy fizetnie kell, ha nem akarja, hogy az utcára kerüljön.

A hipermarket pénztársora

Fuchsba olyan érzés hasított, mintha ebben a pillanatban jött volna a világra, pontosabban, mintha ebben a pillanatban kezdett volna létezni. Semmilyen emléke nem volt, így azt sem tudta, hogy került éppen egy hipermarket pénztársorába. Egyszerre volt számára végtelenül idegen és mégis magától értetődő a mesterséges környezet.

A szalagra pillantott, aminek teljes hosszán vagy tíz élettelen tollas tyúk hevert. Még melegek voltak, szaguk szinte egyetlen testként különült el a hipermarket mesterséges illatelegyétől. Fuchsnak az vált gyanússá, hogy egyszerre érzi abszurdnak és természetesnek a helyzetet. Önkéntelenül az utóbbi értelmezés felé billent, amikor azon kapta magát, hogy az utolsó tyúk mögé helyezi a kis elválasztó műanyagot.

Ahogy onnan visszafordult, rögtön feltűnt neki, hogy a pénztáros valami miatt szinte kővé dermedt, de nem annyira félelmében, mint inkább elképedésében. Fuchs körülnézett, és olyan érzése támadt, mintha megállt volna körülötte az idő, majd ahogy újra előre szegezte a tekintetét, a bejárat felől egy pillanatra meglátott egy alakot, majd hirtelen először minden elsötétült, mintha lekapcsolták volna a villanyt, majd olyan erős emberszag ütötte meg, hogy szinte ledöntötte a lábáról.

Ugyanebben a pillanatban vakító bíbor fény vágott a szemébe. Hirtelen feltűnt neki, hogy hideg van. Hunyorított egyet, hogy szemét újra kinyitva jobban lásson. Ekkor döbbent rá, hogy a földön fekszik, és csak annyira tud mozogni, hogy a fejét felemelje. Vörös bundáján csatakos vérfoltot látott, oldalt pedig, a kerítés mentén a tyúkokat, majd azok mögött a rohanva közelítő, tömény emberszagot maga előtt toló gazdát. – Megvagy, a kurva anyád! – ordította a gazda, és közvetlen közelről újra tüzelt. Fuchs behunyta a szemét, és a tyúkok meleg illata, mint barna bárányfelhő jelent meg a szeme előtt.

Az expedíció

Három hete ez a sziklapárkány a világunk. Se föl, se le nem tudunk innen szabadulni. Napokig, talán egy hétig is azt gondoltam, hogy iszonyú szerencse, hogy ficamokkal, horzsolásokkal és kisebb vágott sebekkel megúsztuk az esést, de aztán lassan mindkettőnknek leesett, hogy a vége ugyanaz, csak így tovább fog tartani.

Hárman jöttünk erre az „expedícióra”: a barátom, a kutyám és én. A barátommal együtt voltunk katonák, szavak nélkül is értjük egymást. Olyan dolgokon mentünk együtt keresztül, amikre amúgy sincsenek szavak. Egy ponton túl nem számoltuk, hányszor mentettük meg egymás életét. A kötelékünk olyasmi, amilyen az ikrek között lehet.

A kutyám a háború után került hozzám. Csámpás kis korcs volt. Tulajdonképpen most is az. Egy hirtelen döntéssel hoztam el pont őt a telepről. A fecskendőbe már felszívták a mérget, amivel véget vetettek volna földi pályafutásának. Attól a pillanattól kezdve elválaszthatatlanok vagyunk. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, nem csak én mentettem meg az ő életét, hanem ő is az enyémet. Ha ő nincs, semmi nem maradt volna abból az emberből, aki a háború előtt voltam. Pontosabban semmi nem maradt volna belőlem. Pont.

Ez az „expedíció” az élet ünnepe lett volna mindhármunknak. Biztonságos távolságra a sok szartól, amin keresztülmentünk, egy-egy nyugodt, konszolidált élet vidám, közös emléke. Hát nem így alakult. A fázás nem vészes, a ficamok és sebek is rendben lesznek, vízhez is jutunk: többször is sikerült felfognunk esővizet. Nincs viszont mit ennünk.

Nincs több lehullott levél, korhadó fakéreg, semmi. Már a sziklarepedések közötti törmeléket is mind megettük. Tucatnyi holtponton vagyunk innen és túl, csikaró éhségen, hidegrázáson, tompaságon, álmosságon, „súlytalanságon”, hallucinációkon, az erdő egyre tompuló hangjain, homályos látáson… Jobbára csak ülünk összegörnyedve, diónyi vákuummal a gyomrunk helyén, és kezd olyan érzésünk lenni, mintha az egészet kívülről figyelnénk, és nem is velünk történne. Aztán hirtelen ránk tör, hogy ez igenis velünk történik, mi haldoklunk, a mi szerveink kezdik csendesen, különösebb paláver felmondani a szolgálatot.

Mindketten tudjuk, hogy ez így egyszerűen nem fog működni. Nem igazán beszéltünk róla, de világos mindkettőnk előtt, hogy mi az egyetlen megoldás. A barátom nem sürget, nem győzköd. Pontosan érti, hogy min megyek keresztül. Hiába egyértelmű a helyzet, hogy a természet parancsa az, hogy túl kell élni, hogy táplálékhoz kell jutni. És hiába tűnik úgy, hogy vannak a döntést megkönnyítő tényezők.

Nem lehet pontosan tudni, hogy mennyi idős a kutyám, de tizenháromnál biztos nem kevesebb. Annyi biztos csak, hogy mi tíz éve vagyunk együtt, és hogy ez tíz nagyon szép, boldog év volt. Szóval tudjuk, hogy nincs sok hátra neki. Amúgy sem… Meg ott van az is, hogy az emberélet mindennél fontosabb. Ott van az is, hogy ő nem is érti a helyzetet, nem is fogja érteni, hogy mi történik vele, sőt a tudatáig sem fog eljutni. Meg hogy az élet utat tör magának, és a halál torkában mindannyian csak biológiai lények vagyunk, túlélőgépek, kívül minden viszonyrendszerét vesztett erkölcsön.

A pisztoly már a kezemben van, de képtelen vagyok gondolkodni, mintha zuhannék, mintha a gondolatok gondolnának engem, és nem fordítva. Öt óra van. Ilyenkor szokott vacsorát kapni. Mindig tudja, mikor van vacsoraidő, de soha nem volt tolakodó, soha nem volt követelőző. Csak a tekintetén láttam, hogy az ételre gondol. Most is rám néz, a kis feje a combomon pihen… érezhetően könnyebb, mint korábban.

Úgy néz rám, mint aki meg sem lepődne, ha egyszer csak kaja kerülne elő valahonnan, és ő végre ehetne. Eszébe se jutna neheztelni rám, hogy akkor eddig miért nem kapott. Ahogy ránézek, nem látok mást, csak jóságot, hűséget és végtelen, vak bizalmat. Tudom, hogy az ő fejében soha nem fordulna meg az, amit mi ellene elhatároztunk. Neki én vagyok a legfontosabb a világon, bármikor, gondolkodás nélkül meghalna értem. És pontosan ez fog történni.

Ahogy idáig jutok a gondolkodásban, egyszerre rám szakad ennek a rohadt helyzetnek minden súlya. Hazugság, hogy egy ilyen helyzetben már nincs erkölcs, hazugság, hogy nincs jó és rossz, csak túlélés van, hazugság, hogy itt már nem mi döntünk, hanem a természet irányít. Az igazság az, hogy a kutyám bűntelen, én pedig egy a világ minden aljasságát magamban összpontosító áruló vagyok. A csontjaimban, a mellkasomban és a gyomrom helyén érzem, hogy a gonoszság nem egy elvont fogalom, hanem bennem van. Én vagyok az.

Ahogy felhúzom a pisztoly kakasát, önkénytelenül megfogom a kutyám nyakörvét. Pánikba esik az éles zajoktól. Ahogy leesik, hogy mennyire abszurd most erre gondolni, mellbe rúg a fekete, mély szomorúság. Mielőtt elkezdenek ömleni a könnyeim, még látom, ahogy rám néz, nem érti mi történik bennem. Kicsit közelebb fészkelődik, vékony kis testével a lábamnak dől.

Nem tudom, mennyi idő telik el a néma zokogással, amikor egyszer csak úgy érzem, hogy ha most nem tudom összegyűjteni a bátorságomat, akkor soha nem fogom tudni, és mindhárman éhenhalunk. Veszek egy mély levegőt, bent tartom, próbálok nem remegni, felemelem a pisztolyt és meghúzom a ravaszt.

A dörrenés élesebb, siketítőbb, mint bármelyik másik lövés, amit valaha hallottam. Madarak riadnak fel, visszhangzik egy darabig, aztán néma csend. Görcsösen markolok a kutyám szőrébe, a pisztolyt elejtem, a felszabaduló kezemmel megtörlöm a szemem, és felnézek. A barátom holtteste a sziklának dőlve. A homlokán bemeneti nyílás, arcán a pillanat, mielőtt a meglepetés kiülhetett volna rá.

Kiégés

Több, mint tíz éve is lehet, hogy itthon jártam. Alig ismerem meg a trolivezetőt, pedig ő az, és a troli is ugyanaz a kis zászlókkal feldíszített, kisuvickolt jármű, csak valahogy minden tompább. Emlékszem, a sofőr a végállomáson mindig körbejárt egy ronggyal, és áttörölgette az üléseket, megtisztította az ablakokat a kéznyomoktól. Sugárzott belőle a gép iránti szeretet és a gondosság.

De most ő is sokkal tompább. Megyünk a buszsávban, búg a villanymotor, valami valahol súrlódik, aminek talán nem kellene. Épp azon gondolkodom, hogy mi lehet a hang forrása, amikor egy kátyúba hajtunk. A futómű felüt, olyan erejű csattanás hangja és lökéshulláma fut végig a karosszérián, hogy összerándulok, és kicsit elemelkedek az ülésről. De a trolivezető kifejezéstelen, ólomszürke arcán csak egyetlen lusta hullám fut végig, mint egy cél nélküli átutazó.

A kifli

Az eltelt hónapok alatt valahogy megtanultam kikapcsolni magam. Eleinte unatkoztam, aztán megpróbáltam elgondolkodni különböző dolgokon, később leginkább dühös voltam, de az legalább olyan sok energiát emésztett fel, mint amikor fekvőtámaszokat, meg csillagugrásokat csináltam, és mivel nem volt mit ennünk, mindkettőtől szédültem, és egyre gyengébbnek éreztem magam.

Szóval inkább megtanultam kikapcsolni magam. Csak ültem a sötétben, és nem gondoltam semmire, csak fókusz nélkül bámultam ki a fejemből. Egyszerre éreztem egyben minden porcikámat, mint valami parányi amplitúdóval rezgő egységet, és egyszerre azt, hogy a testem egy univerzumnyi anyagnak egy elhanyagolhatóan kis része, se több, se kevesebb, mint bármi más. Ettől egyrészt féltem, mert azt jelentette, hogy nem fontos, hogy mi történik velem, másrészt megnyugtatott, mert egy olyan óriási egésznek voltam a része, ami soha nem fog megszűnni, így valamilyen módon én is örökkévaló vagyok.

Eleinte elvesztem ezekben a gondolatokban, de egy idő után mindez valahogy csak jelen volt anélkül, hogy gondoltam volna rá, vagy hogy éreztem volna. Ez jó érzés volt. Az volt benne a legjobb, hogy megszűnt körülöttem az idő, és értelmetlenné vált azon töprengeni, hogy régóta várok-e nagyapámra. Jelen volt az az érzet is, hogy éhes vagyok, de ha sikerült jól kikapcsolnom magam, az egész olyan volt, mintha más érezné, mintha a mardosó űr a gyomromban csak egy tőlem független jelenség lenne.

Mint rendesen, azon a bizonyos kedden is az vetett véget ennek a lebegésszerű állapotnak, hogy meghallottam fentről a kapu nyitódását, majd a csukódását. Ilyenkor mindig hangtalanul be kellett húzódnom a lomok mögötti kis kredencbe, amíg ki nem derül, hogy nagyapám jött-e meg. Most is ő volt.

Előjöttem hát. Nagyapám legnagyobb csodálkozásomra egy akkor és ott óriásinak tetsző, félkörbe görbülő kiflit vett elő a kabátja alól. Először el se hittem, hogy ez valóban megtörténik, de ő bíztató mosollyal felém bökött a kiflivel, hogy vegyem csak el, és még egy zsírpapírba csomagolt, hüvelykujjam nagyságú darab vajat is elővett a külső zsebéből. A kifli langyos volt, a vaj hűvös.

A kikapcsolt érzés, a lebegés egy pillanat alatt elillant. Izgalmamban kicsit reszketni is kezdtem. Nagyapámra néztem, aki rögtön kitalálta, hogy mit akarok kérdezni, és azt mondta, hogy ez mind az enyém, ő már megevett egy nagyjából ugyanekkora kiflit, meg ivott egy pohár bort is, a vajtól meg úgyis csak fosna. Ez utóbbi megjegyzéséhez kacsintott is egyet, ami nem tudom pontosan miért, de megnyugtatott.

Valósággal rárontottam az ételre, de az első falat után eszembe jutott, hogy sokkal okosabb, ha lassan, minden falatot megrágva, kiélvezve, minden ízt és textúrát befogadva eszem meg az ünnepi menüt. Becsuktam a szemem, és hagytam, hogy szétáradjon az ízkavalkád a számban. Teli szájjal beszívtam a levegőt az orromon, aztán kifújtam, és lélekben kint találtam magam az utcán, a pékség előtt, és ahogy forgattam a falatot a számban, még tej illatát is éreztem. Nyelni olyan öröm volt, amit korábban soha nem vettem észre. Lassú, bársonyos simogatással ereszkedett minden falat a gyomromba, én pedig belezuhantam az élménybe, semmi más nem létezett, csak az ízek, az illatok, a nyelés öröme, az evés. Az egész annyira gyönyörű volt, hogy úgy elkezdtem nevetni, hogy a könnyeim is csorogni kezdtek, aztán, és ezt megint nem egészen értettem, hogy miért, a nevetésem sírásba fordult.

Éreztem, ahogy patakzanak a könnyeim, ahogy eltorzul az arcom, és először hangtalanul, majd görcsösen zihálva zokogok. A könnyeimtől nem is láttam volna, de amúgy is csukva volt a szemem. Nagyapám kezét éreztem a vállamon. Ez az egész váratlan lakoma, az élmény és a sírás annyira kimerített, hogy csak annyi erőm maradt, hogy eldőljek. Elalvás előtt az utolsó emlékem az érzés volt, ahogy melegség árad szét a testemben. Akkora melegség, hogy nemcsak megszűnt az állandó fázásom, hanem még az ujjaim is valósággal izzottak, és nem csak a kezeimen, hanem még a lábaimon is. Annyira jó érzés volt, hogy mosollyal a szám szegletében aludtam el.

Nem sokkal később valamiért mégis felébredtem. Eltartott egy darabig, mire összeállt a fejemben, hogy mi történt, hogy a lakoma nem álom volt. Az ébrenlét valóságának darabkái csak lassan, egyesével tudatosultak bennem. A napszaktól független sötétség, az éjszaka nappalhoz képest mégis érzékelhető tompasága, a vizes falakból sugárzó hideg, a dohszag.

De a valóságba igazán mégis egy hang rántott vissza: nagyapám gyomrának jól ismert, szinte kongó korgása. A rádöbbenés szívtájéki szorítással és hideg verejtékkel tört rám: Ostoba vagyok, és önző. Nagyapám potenciális gyilkosa.

Zárófeladat

A rendelkezésére álló negyvenöt perc alatt építsen fel „alfahím” pozíciót a kisteremben lévő, a zarófeladatba  be nem avatott társaság körében úgy, hogy beszédében – az alábbi példa szerint – a kemény mássalhangzókat azok egy lágyabb változatával helyettesíti.

Példa:

Aszt peszéli már asz ekész fáros, hoty újra tüpörök a panta [satöppi, satöppi]