Amikor az unoka azt mondta, hogy Na, akkor én lecuccolok, a nagyapa nagyon megörült, mert az az igazság, hogy az utóbbi jónéhány évben nem találta a hangot a kisebbik lánya fiával, olyan pedig végképp nem fordult elő, hogy az a segítségét ajánlotta volna fel. Amikor azonban bő fél órával később a hosszú hétvégére összekészített csomagokat ugyanúgy találta a lépcsőházban, ahogy hagyta őket, unokája viszont enervált mosollyal a szája szegletében hevert a vendégágyon, rájött, hogy a lecuccolás a mai fiataloknál alighanem azt jelentheti, hogy annyi tudatmódosító szert vesznek magukhoz, hogy – ahogy ő mondaná – műveletképtelenné válnak.
A munka becsület dolga
Nálunk mindig is az elvégzett munkának volt a legnagyobb becsülete. Emlékszem, hogy dédi az utolsókig keményen dolgozott az üzletben még akkor is, amikor már a fizikai, és a szellemi állapota miatt külön-külön is felmenthette volna magát a vélt kötelességei alól.
A halála is pont a születésnapjára esett, mert mindig olyanokat mondott, hogy rendnek kell lennie, hogy amit elkezd az ember, azt becsülettel fejezze is be, és minden, amit kiad a kezéből, az – ahogy ő fogalmazott – legyen kerek, amibe senki nem tud belekötni.
Mintha tegnap történt volna, úgy emlékszem arra a napra. Reggel bevetette az ágyat, megcsinálta a reggelit (de ő nem evett), aztán elkezdte felhordani a szenet a padlásra. Szólni akartam neki, hogy dédi, ne a pad… – de anyám szájon vágott, mielőtt a mondat végére érhettem volna, és úgy nézett rám, hogy tudtam, hogy nem szólalhatok meg egy darabig.
Amikor dédi végzett, felsöpörte a padlásfeljárót, megmosakodott, felvette a templomba járós ruháját, lefeküdt a kerevetre és meghalt. Anyám pár perc múlva rámförmedt, hogy mire várok még, úgyhogy lehordtam a szenet a pincébe, a kazán mellé.
Pali
Kíváncsi lennék, hogy mennyire általános az a jelenség, amit itt a házban tapasztalunk, hogy a hétköznapi, valódi életben történő, olykor megdöbbentő horderejű áttörések egyszerűen nem jutnak el a nyilvánosságig, más, piszlicsáré dolgokon meg heteket lovagolnak.
Fogadok, hogy senki nem hallott Dr. Cerkóf Miklósról, vagy ahogy a házban mindenki hívja, Mikiről. Ő egy huszonegyedik századi reneszánsz ember, aki gyakorló filozófusként rájött, hogy a filozófia végső soron mindenre vonatkozik, minden valamire való megoldás csak általa születhet, minden más csak operatív részletkérdés. Miki amúgy az ilyen részletkérdéseket is a filozófia felől közelíti meg, és foglalkozik a zoológiától kezdve a uszodatechnikán át a történelemig mindenfélével.
Azzal szoktam hízelegni magamnak, hogy szegről-végről talán egy kicsit én is részese voltam az eddigi – szerintem – legnagyobb dobásának. Arról beszélgettünk egy délutánon jó pár évvel ezelőtt, hogy a valóság mennyire objektív, illetve mennyire a fejünkben futó fikció, amikor a szokásos dolog történt: engem egyszerűen felőrölt a dolog; egy ponton túl olyan komplexszé válik minden, hogy a percekkel korábban lefektetett elvek sem tűntek tarthatónak, szédülni kezdtem, aztán úgy éreztem magam, mint aki nem aludt három napja, és le kellett feküdnöm.
Mikit viszont elkapta a lendület, és éjszakába nyúlón folytatta a gondolatmenet bogozgatását, egészen addig, amíg már ő sem bírta tovább. Az ilyen helyzetekből máshogy nem tud kijönni, mint meditációval, úgyhogy most se tett másként.
Ennek a meditációnak a – ha jól tudom – ötödik órájában történt a dolog. Ezt nagyjából lehetetlen szavakkal leírni, de annyi történt, hogy Miki fejéből kipattant az izraeli kopó. Nyilván nem a szó szoros értelmében, de mégis úgy, hogy Miki teljes bizonyossággal megélte, hogy mi történt.
Három nappal később a Moszad emberei a Negev sivatag peremén találtak egy, a kiszáradás határán lévő, leharcolt kutyát: az első izraeli kopót a világon. Bevitték a bázisra, és Pallas Athénének, röviden Palinak nevezték el. Pali minden várakozást felülmúlóan gyorsan szedte össze magát, és nagyon hamar kiderült, hogy gyakorlatilag minden képességében messze felülmúlja az összes eddig ismert kutyafajtát, természetesen beleértve a legintelligensebb, legerősebb, leggyorsabb fajtákat.
Azóta több példány is született, mindegyikük a Moszad „alkalmazásában” áll, és a legelképesztőbb legendák keringenek róluk, és az akciókról, amikben részt vettek. Elvileg civilek is tarthatnák – fegyverviselési engedéllyel – de a gyakorlatban képtelenség akár egyetlen példányhoz is hozzájutni, többek között már csak azért sem, mert az izraeli kopó képességeinél fogva ellophatatlan.
A világon egyedüliként Mikinek felajánlottak egyet, miután rátaláltak az akkor a valóságban még nem létező fajtáról szóló leírására, de Miki sokkal inkább a macskák felé hajlik, úgyhogy visszautasította a felajánlást.
Randiguru
Mindenhol látom, hogy téma, hogy kik illenek össze, meg kik nem, mi teszi a jó párkapcsolatot, min múlik, hogy egy pár együtt marad vagy nem, satöbbi. Én aztán nem vagyok szakértő, de ha létezik ebben a témában igazság – ami egyáltalán nem biztos persze – akkor szerintem én tudom, hogy mi az.
Van itt a házban egy pár, az ő esetük alapján jöttem rá, vagyis hát állítottam fel azt a hipotézist, hogy a tartós, mélyen megélt párkapcsolathoz – sajnos – valami olyan közös tragédia kell, ami az adott párt elválasztja mindenki mástól, és ezáltal őket meg mindennél jobban összeköti.
Nekem meggyőződésem, hogy az emberek nem értik egymást, csak akkor, ha pont ugyanabban a cipőben járnak. Ami velük megtörtént, azt értik, azt átérzik, de mások történeteire tulajdonképpen vakok és siketek még akkor is, ha azt hiszik, hogy megértik a másikat.
Szóval van itt a házban az Erika meg a Tibor. Erika volt itt korábban, régről ismerem. Nagyjából szokványos családban élt a férjével, meg a két gyerekükkel, és tényleg semmi különöset nem tudtam volna soha mondani róla, amíg az a sorsfordító, képtelen eset meg nem történt.
Az egész család Erika harminckilencedik születésnapját ünnepelte, ami kiemelt dolog volt, mert – sok nőhöz hasonlóan – Erika nem kimondottan várta, hogy negyven éves legyen, és hát ez lett volna ugye az utolsó születésnapja, mielőtt ez bekövetkezik. És akkor valahogy menet közben kiderült, és én igazából a részleteket sose értettem, hogy Erika azon az estén harmincnyolcról nem harminckilencre ugrott, hanem egyből negyven éves lett.
Hát mit mondjak, teljesen kikészült, Andrisnak, a fiának, aki nagyon jó volt matekból, vagy ezerszer el kellett magyaráznia, hogy miért, meg hogyan jön ki a számítás, és a vége az volt a dolognak, hogy ez van, Erika negyven lett hirtelen, és ennyi, ezt visszacsinálni, vagy relativizálni nem lehet.
Most azt nem tudom, hogy másnál ez hogy működne, lehet, hogy a kezdeti sokk után minden menne tovább, de az biztos, hogy Erika ebből nem tudott felállni, és az az igazság, hogy ez nem csak rajta múlott. István, a férje, szerintem szégyellte, hogy mi történt, a gyerekek is valahogy furcsák lettek, és az egész család tulajdonképpen szétesett, Erika egyszerre idegennek érezte magát közöttük, Istvánnal elhidegültek, válás lett a vége, és a gyerekeket se neki ítélték.
És ez csak a család. Egy ilyen történetnek azért híre megy. Az összesúgások a boltban, a szánakozó tekintetek az érettségi találkozón, a hirtelen abbamaradó beszélgetések a munkahely folyosóján, satöbbi, satöbbi. Rohadt egy érzés lehetett: ezzel aztán tényleg tök egyedül van az ember, vagy hát én legalábbis hasonlót sem hallottam… egészen addig, amíg Tibor képbe nem került.
Jó, nyilván nem teljesen ugyanaz a Tibor története, de azért van átfedés. Annyi a történet, hogy Tibor egy olyan klasszikus pedáns, talán kicsit túlságosan is vonalas figura volt, az a fajta, aki szereti a derékszögeket, meg ha rend van, és mindig percre pontosan érkezik mindenhová.
Aztán egyszer valami kedd késődélutánon valahogy kitalálták többen a haverjaival, hogy elmennek moziba. Nem szokott az ilyen spontán dolgokba belemenni, de nem tudni miért, most mégis megtette, pedig az se volt kitalálva, hogy egyáltalán mit fognak megnézni, hanem csak már konkrétan a moziban derült ki, hogy akkor a Randiguru lesz az.
És akkor történt valami. Tibor egyből érezte, hogy valami baromira nem stimmel, de nem esett le neki azonnal, hanem csak körülbelül péntek délelőttre, miután a szerda és a csütörtök is teljesen ráment erre a kalandra, és végül összeállt a fejében, hogy elvesztett két órát az életéből.
Nem akarom hosszú lére ereszteni, csak annyi a lényeg, hogy többet az életben nem érte utol magát, lótott-futott, csúszott a határidőkkel, lemaradt dolgokról, és ha megfeszült, se tudott egyenesbe jönni, pedig annyira küzdött, hogy majdnem beledöglött. A haveroknak valahogy nem volt meg a dolog tragédiája, csak röhögtek, a munkahelyen meg a korábban jó magasra tett léc tükrében óriási volt a kontraszt, és pillanatok alatt kitelt a becsülete, a kutya nem emlékezett a régi szép időkre, a végigrobotolt évekre, meg senkit nem érdekelt, hogy sokan mások meg alapból nem igazán precízek meg pontosak. De ezt se ragozom, nyilván mindenki érti, aki dolgozott már valamilyen munkahelyen.
Na és milyen kicsi ugye a világ, ez a két történet összeért: Erika és Tibor hallottak egymásról, és aztán tök véletlenül találkoztak valami étteremben, ahonnan Tibor elkésett, de pont ez kellett ahhoz, hogy Erikával találkozzon. Már csak egymást látni is valami egészen különleges érzés volt, az a fajta, amikor olyan, mintha az előző életeteket együtt éltétek volna le, vagy ilyesmi, szóval egy nagyon mély kötődés. Amikor aztán beszélgetni kezdtek, akkor az volt a csoda, hogy a konkrét történeteiket szóba se hozták, de azok mégis mélyen, magától értetődően összekötötték őket.
Tibor nem olyan sokkal ezután ide is költözött a házba Erikához, és azóta is együtt vannak, na és ők aztán tényleg az a pár, hogy meglátod őket együtt, és azt mondod, hogy ez nem is lehetne másképp, őket egymásnak teremtették, és együtt fogják leélni az életüket, és megkockáztatom, hogy ha az egyikük majd meghal, még aznap utánamegy a másik.
Az étteremkritikus visszavonul
Az étteremkritikus meggondolta magát. Mégsem folytatta az útját az eredetileg betervezett Selyemördög felé. A látogatás csak úgy működik, ha nem tudnak előre felkészülni az étteremben, márpedig most – noha semmi konkrétat nem hallott – úgy érezte, hogy számítanak rá. Az ilyesmit az ember ennyi év után valahogy megérzi.
Jobbra rántotta a kormányt, és az előtte parányló zsákfalu felé vette az irányt azzal, hogy majd a kocsmában eszik egy pogácsát vagy sós mogyorót, mindegy, úgysem éhes. A „központba” érve azonban alig akart hinni a szemének: egy felújított éttermet látott, ami a felirat szerint a rendhagyó „Anyámra kellett volna hallgatnom” nevet viselte.
Volt még egy tábla valami uniós támogatásról, de az étteremkritikus nem nézte meg tüzetesebben, mert hatodik érzéke azt súgta neki, hogy itt valami furcsaság van, de hogy pontosan mi az, azzal kapcsolatban nem érzett semmit.
Bent egy idősebb néni volt otthonkában. A hátsó sarokasztalnál ült, és egykedvűen tápászkodott fel, ahogy a vendéget meglátta. Odasétált hozzá, és megkérdezte – Miben segíthetek? – Ennék valamit – válaszolta a kritikus, a néni pedig leplezetlen csalódottsággal cammogott vissza egy étlapért, és csak a válla fölött kérdezett vissza: – Inni mit kér?
Az étteremkritikus módszerének egyik sarokköve az volt, hogy az ételre koncentrál, és a kiszolgálás, a körülmények és egyéb mellékes tényezők által nem hagyja túlságosan befolyásolni magát. Most külön figyelmeztetni kellett magát erre az alapelvre, mert azt vette észre, hogy az első benyomások alapján már ízlelgeti magában a megfelelő szavakat kelletlenségről, tompaságról és hasonlókról.
Az étlap is furcsa volt igényesen megszerkesztett tagolással, gusztusos betűtípussal, de túlírt fantázianevekkel. Az igazán furcsa azonban az volt, hogy úgy tűnt, ő az első, aki kézbe veszi. Rövid tanakodás után a „Gombászó főkolompos” nevű ételt választotta, egy „gombaágyon nyugvó, röstivel utolsó útjára kísért marhapofát”.
A furcsaságok sora itt nem ért véget. A konyhából arra utaló zajok hallatszottak ki, hogy nem minden áll rendelkezésre a szükséges eszközök közül: a néni szentségelve rángatott elő csörömpölő edényeket és egyéb eszközöket.
A következő másfél órában valamelyest konszolidáltabb hangok szűrődtek ki, de egyéb esemény nem történt, beleértve azt is, hogy az étteremkritikus az ásványvizét sem kapta meg. Most már úgy volt vele, hogy csak azért is kivárja, hogy mi fog ebből az egészből kisülni.
Nagysokára a néni kissé bosszús arccal, hátával kilökve a csapóajtót jött elő a konyhából egy tálcával, rajta az étellel, az itallal és az evőeszközökkel. – Tessék – mondta kifejezéstelenül.
Ami azt illeti, az étel jól nézett ki, az étteremkritikusban szinte felmerült a gyanú, hogy külön szakembert foglalkoztatnak a fogások külcsínének megkomponálásához, de aztán elhessegette a gondolatot, és újra megerősítette az elhatározását, hogy nem kombinál, nem találgat, csak az ételre koncentrál.
Összerakta az első falatot a tányéron található összetevőkből olyan arányban, ahogy azt az alkotó szándékai szerint valónak vélelmezte, és a szájába vette. Ahogy fordított egyet a falaton, majd egy harapással minden textúrát és ízt felrobbantott a szájában, azonnal valami ismerős, de mégis soha át nem élt érzés döntötte szinte hanyatt. A gombászó főkolompos nemhogy tökéletes volt, hanem a szó szoros értelmében mennyei. Az étteremkritikus szemöldökei felszaladtak, a nagymamája jelent meg lelki szemei előtt a konyhában, kis házának minden illatával és színével. Az étteremkritikusnak patakzani kezdtek könnyei, amikor a halála óta eltelt minden percben hiányzó nagyanyja intelmei csengtek vissza fülében arról, hogy senkit és semmit sem szabad túl korán megítélni. Erre már egészen komolyan sírni kezdett, de keze, mintha önálló akarata lenne, már hozta is a következő falatot, ami ismét annyira mennyei volt, hogy egyszerre nevetni kezdett.
Ezen a ponton arra gondolt, hogy nyilván ilyen, amikor az ember megbolondul, majd újra sírásba váltott, de az evést egyetlen pillanatra sem hagyta abba, és ez így ment addig, amíg az utolsó morzsa rösti, az utolsó falat hús, és az utolsó csepp mártás is el nem fogyott. Az étteremkritikus jó darabig transzban maradt, fogta az evőeszközöket a kezében, és az üres tányért bámulta. Percek teltek el, mire vissza tudott térni a tárgyi valóságba.
Az otthonkás néni tekintetét kereste, és olyan közlési kényszer volt benne, mintha egy ezer csodával elkápráztató egzotikus utazásról tért volna vissza, de ahogy meg akart szólalni, nem találta a szavakat. Úgy döntött, hogy egyszerűre fogja. – Asszonyom, étteremkritikus vagyok. – A néni erre felnézett, de tekintete semmilyen érzelmet nem árult el. – Megmondom őszintén, hogy az első benyomásaim alapján egyáltalán nem erre számítottam, de ez a marhapofa mennyei volt, életem messze, magasan legkiválóbb marhapofája. Gratulálok, és köszönöm, ez egy csoda volt. Nem szoktam felfedni magamat, de hát ez egy teljesen példátlan eset, ami most itt történt… Szóval száz szónak is egy a vége, összeszedem a gondolataimat, és mindezt megírom, és önök kiemelten fognak bekerülni az étteremkalauzom legfrissebb kiadásába.
Az eddig kifejezéstelen arccal ülő néni viselkedése hirtelen megváltozott. Rémület futott végig az arcán, felpattant a székből, kérges tenyerét maga elé tartva indult a kritikus felé, és kérlelő hangon mondta: – Jaj, aranyoskám, meg ne írja! Ne hozzon bajt a fejünkre! Ez a nagyfiam étterme, de… Jaj, nem szabadna elmondanom, de attól félek, hogy megint bajba keverte magát vagy valami veszélyeset csinált. Hát ez nem egy igazi étterem, hanem valami okosság van benne, de nem tudom mi, a nagyfiam tudja, meg ő intéz mindent, de ide nekünk nem kellenek vendégek, nagyon kérem, hogy ne csináljon itt nekünk felhajtást, a fiam teljesen mással foglalkozik, és erre nincs ideje, csak én vagyok itt, meg valaki besegít a könyvelésbe. Ugye megígéri, hogy nem ír rólunk?
515 LE
Nem tudom… Lehet, hogy annyi idős lettem, hogy lassan elkezdenek kihalni mellőlem a hozzám hasonló korúak? Vagy ez egy egyedi eset, még ha benne is volt a levegőben? Múlt héten meghalt Laci a házból. Emlékszem, még gyerekek voltunk, amikor volt egy ezerötös Zsigulijuk, az ikerlámpás, még azelőttről, hogy Ladának kezdték volna hívni őket. Laci császár volt ezzel, hogy az apjának ilyen kocsija volt, mindenki irigyelte.
Aztán egyszer csak, mindannyiunk döbbenetére, az apja eladta a kocsit (ráadásul áron alul), és egy ezerhármast vett helyette. Laci nagyon kiborult. Egyszerűen nem tudta feldolgozni, hogy hogy vehet az apja egy kisebb, gyengébb autót. Ráadásul az ezerhármasban fordulatszámmérő sem volt. Betege lett ennek az egész képtelen históriának, és megfogadta, hogy ő soha a rohadt életbe’ nem fog gyengébb autót venni, mint az előzője.
És tartotta is a szavát. De az egészet körüllengte valami nagyon vészjósló sötétség, valami nagyon rossznak a szinte tapintható jelenléte. Laci nem vezetett jól, elég sok meleg helyzetben volt része emiatt, legtöbbször végső soron a nem helyesen megválasztott sebesség miatt, de ő mindvégig kitartott a fogadalma mellett, és egyre erősebb autókat vett.
Az ijesztő az volt az egészben, hogy nem hajszolta, hogy újabb és újabb autókat vegyen, de valahogy mégis egyre csak sodródott a tragédia felé. Az egyiket el kellett adni anyagi ügyek miatt, a másikat már túl drága lett volna szervizelni, amazt ellopták, aztán a külföldre meg vissza költözés, a kisebb-nagyobb karambolok…
Egy a lényeg, ez az egész egy gyorsuló spirálba fordult, és Laci a végén már bődületesen erős kocsik felett próbálta megtartani az uralmát egyre vékonyabb jégen táncolva, mígnem bekövetkezett, aminek az elkerülhetetlenségét valahogy mindannyian éreztük a csontjainkban, a körmünk alatt, a szívünkben. Laci… Élt ötvenegy évet, és ötszáztizenöt lóerőt.
Alázat
Imre bácsi egész nap nem csinált semmit. Vagy legalábbis semmi olyat, amit külső szemlélő valaminek vagy csinálásnak nevezett volna. Még azt sem lehet mondani, hogy minden nap, vagy akár csak minden héten bejárta volna az erdőgazdaság területét.
Legutóbb is, amikor a delegáció érkezett, Imre bácsit hanyatt fekve találták a tisztás szélén. Ez volt a kedvenc tevékenysége. Ilyenkor eggyé vált az erdővel, hátával érezte a föld hűvösségét, a feláramló nedvességet, és azt, hogy egyre inkább elmosódik a határ közötte és az erdő között. Ilyenkor valami furcsa állapotba került, és olyasmiket is megérzett, amik kilométerekkel arrébb történtek, amiket egy átlagos ember a helyszínen sem vett volna észre, mert azt sem tudná, hogy nem is nézni, hanem érezni kell.
Persze ha Imre bácsi észrevett valamit, az nem azt jelentette, hogy csinált is valamit. Részben az ilyesmik miatt terjedt erdőgazdasági körökben az a pletyka vagy legenda, hogy Imre bácsi hallja, ahogy nő az aljnövényzet.
A szóban forgó erdő nagy szerencséje, hogy véletlenül, vagy kifürkészhetetlen okokból, de kompetens menedzsment állt az élén. Egy rendkívül fáradságos kiválasztási folyamat eredménye volt az, hogy pont Imre bácsi kapta meg az állást, és aki lustának vagy tétlennek látta őt, az csak a hozzá nem értéséről tett tanúbizonyságot.
A pályázók mind nagy víziókkal, ütemtervekkel, formabontó gondolatokkal érkeztek, elmondták, hogy nekik személy szerint miért fontos, hogy az erdőgazdaságnak dolgozzanak, és ehhez hasonlók… Százas nagyságrendű jelentkező közül Imre bácsi volt az egyetlen, akiben volt elég alázat ahhoz, hogy megértse: az erdőnek időt és teret kell adni. Nem szabad nyúlkapiszkálni, rendezkedni. Ugyanis amit egy átlagos ember a maga életében tehet, az az erdő szemében mind csak csapongó kapkodás.
A többi erdőgazdasággal összevetve, ahol aktív, tenni akaró, fiatalos gárda vitte az ügyeket, Imre bácsi erdeje kicsattant az egészségtől, évszádos léptékű, lassú sodrása sorra söpörte el a betegségeket, az aszályok és viharok dacára kibillenthetetlen határozottsággal foglalta el helyét az örökkévalóságban.
Adni jó
Egyik reggel még álomittasan böngészgettem a hüvelykujjam alá kerülő különböző híreket, amikor megakadt a szemem egy érdekes cikken. Azt írták benne, hogy valami továbbfejlesztett fMRI rendszerrel, ha nem is a legjobb felbontásban, de meg tudták jeleníteni a kísérleti személyek gondolatait.
Erről nekem azonnal Pisti jutott eszembe a másodikról. Kiskamaszok voltunk még, amikor rájött, hogy egyedülálló képességgel rendelkezik. Könnyen lehet, hogy ő az egyetlen a világon, akinek ha azt mondják, hogy ne gondoljon egy macskára, akkor nem jelenik meg egy macska a lelki szemei előtt. Mondhattak neki bármit, hogy mire ne gondoljon, ő erőlködés nélkül, egyfajta vidám egykedvűséggel nem gondolt rá.
Csak sajnos a dolgok innen nem jó irányba mentek. Pistiben felébredt a remény, hogy ez a képessége majd minden problémáját megoldja, gazdag és híres lesz, nem kell azon törnie a fejét, hogy mihez kezdjen az életével. Elkezdett nem törődni semmi mással, miközben persze nem tudta bizonyítani, hogy nem gondol arra, amire kérik, hogy ne gondoljon. Szélhámosnak és idiótának bélyegezték. Pisti pár hónap leforgása alatt teljesen kifordult magából.
Mindent elengedett, úgy csinált, mint aki a teljes hátralévő életén keresztül haldokolni akar. Alig evett, inni kezdett, nem mosdott, úgy nézett ki, mint egy hajléktalan, csak ült egyhelyben, és minden pillanatban a legsötétebb gondolatok fojtogatták, a hiábavalóság szürke köde takarta el előle a napot.
Magamban ezt az állapotot úgy képzeltem el, mint amikor az ember megnyeri a lottó ötöst, mindent eltervez, mindent feléget maga mögött, majd a szelvényt kifújja a kezéből a szél, az pillanatok alatt átrepül az úton, és leszáll a folyóra, ami lassan húzza lefelé, és gyorsan sodorja délnek. Iszonyú énerő kell ahhoz, hogy az ember ebből felálljon, egy pillanatig sem hibáztatom Pistit, hogy ez neki nem sikerült.
Szóval a cikket olvasva egyből ő jutott az eszembe, és mindjárt egyértelmű volt számomra, hogy ennek a felfedezésnek sorsfordító jelentősége van, úgyhogy úgy, ahogy voltam, pizsamában rohantam le a másodikra, és dörömböltem Pisti lepergett festékű, megvetemedett ajtaján.
Nagyon lassan kecmergett elő, és nem mondanám, hogy az arcáról a viszontlátás örömét olvashattam volna le, de ahogy rám nézett, és ahogy az orra elé tartottam a telefont, rögtön látta, hogy valami nagy dolog történt. Gyorsan rápillantott a címre és belenézett a szövegbe.
Sokszor hallottam életemben, hogy adni jobb, mint kapni, de amit Pisti arcán láttam a következő pillanatban, az teljesen más perspektívába helyezte ezt a közhelyet. Az a fény gyúlt ki a szemében, amit utoljára negyven éve láttam, amikor felfedezte a különleges képességét. Olyan szélesen elmosolyodott, hogy azt hittem, az ilyesmitől elszokott bőre megreped, de még az arca színe is megváltozott: a tompa szürkés lepel egyszerre elillant. Könnyek szöktek a szemébe. Megdöbbenve vettem észre, hogy velem ugyanekkor pontosan ugyanez történt.
Mindketten tudtuk, hogy innen még ezer praktikus lépés következik, de a nyertes lottószelvény Pistinél van, benne a tárcájában, a zsebébe láncolva, és nincs az a szél, ami onnan kifújja.
Társadalmi szerepvállalás
Jogerős: N. Rolandot öt év letöltendő börtönbüntetésre ítélték. Az egykori cégvezér egy alkalmazottja pár év alatt elhatalmasodó cukorbetegségének szövődményeibe halt bele.
A bíró nem tartotta megalapozottnak a vád álláspontját, miszerint N. aljas indokból, foglalkozáskörében elkövetett halált okozó gondatlansággal járt volna el, ugyanakkor elfogadta, hogy nyilvánvalóan tudnia kellett a cukor és szénhidrát fokozott bevitelének közismert kockázatairól.
Minden körülményt figyelembe véve az ítélet nyereségvágyból elkövetett, halált okozó gondatlan veszélyeztetést állapított meg.
A precedens értékű ítélet következményeit egyelőre nehéz felmérni, de annyi bizonyos, hogy újabb perekre kell számítani, és a piaci szereplők aligha kerülhetik el, hogy radikálisan más perspektívába helyezzék társadalmi szerepvállalásuk és jóléti juttatásaik rendszerét.
Álmosság
Álmost gyerekkora óta ismerem, itt, ugyanebben a házban nőttünk fel. Ez egyébként egy becenév, az apjától kapta még azelőtt, hogy az igazi nevét megtanulhatta volna. Én tudtam, hogy milyen néven anyakönyvezték, de már én is elfelejtettem, mert nincs is jelentősége, főleg az utóbbi évek fejleményeinek a fényében: Álmos annyira azonos a nevével, hogy bárhogy is hívták korábban, az úgysem lehetett volna a valódi neve.
Hallom, hogy sok szülőnél központi téma, hogy a gyerek mennyit alszik, pontosabban nem alszik. Hát Álmosnál ez nem volt gond soha – persze, hogy a nevét is így kapta. Bármikor, bárhol és bármilyen pozícióban képes volt elaludni, soha nem volt probléma, hogy ne akarna délután szundítani, vagy hogy ne durmolta volna át az éjszakát. Az autóban is mindig perceken belül elaludt. Ez aztán a jogosítvány megszerzése után okozott meleg helyzeteket, de végül szerencsére nem lett nagyobb baj a dologból.
Illetve nem szerencséről van szó. Álmosról, aki csak e sorokat olvassa, azt hihetné, hogy valami tompa, lassú észjárású tejalvasztóról van szó, de nagyobbat nem is tévedhetnének. Belátta, hogy a vezetés nem neki való, és egyszerűen, minden tépelődés vagy sajnálkozás nélkül felhagyott vele. Álmosban pont ezt a szikárságig egyszerű, józan paraszti észét becsülöm a legjobban, amivel rendre a legegyszerűbb, magától értetődő módon lát meg valamit, amire bárki más is rájöhetett volna, de mégsem jött rá senki, vagy nem tudja cselekvésbe fordítani. Álmos minden örvénylésen és homályon átlát, egyenesen rá a problémára és a megoldásra.
Mintha tegnap történt volna, úgy emlékszem rá, amikor felvezette az új ötletét. Mi az a három, a hüllőagyunkba vésett ősi szükséglet, aminek hatalma van felettünk, aminek se ésszel, se erővel nem tudunk ellenállni? A szex, az evés és az alvás. Ok – mondtam, na és? – És mi ömlik a médiából, az internetről? A nemiséget mindenbe belekeverik a tintapatron reklámtól a kémfilmeken át a konkrét pornófilmekig. A főzőműsorok szintén elkerülhetetlenek. Az emberek zabálják őket, nem tudsz annyit gyártani belőlük, hogy ne maradjon hely még többnek.
Ezután előadta, hogy az alvásról meg nincs semmi, pedig a logika azt diktálja, hogy az embereknek azt is zabálni kéne, ha már a másik kettő annyira rabul ejti őket. És itt van a különbség Álmos és mindenki más között. Én ezen jót nevettem, azt hittem, csak viccel. Mikor láttam, hogy ez komoly, azt mondtam, hogy ez hülyeség! Egyszerűnek hangzik, de hülyeség. Valami nem kerek, össze nem illő dolgokat vesz egy kalap alá, és úgy csinál, mintha ez lenne a természetes látásmódja a dolgoknak.
Az olvasók egy része persze már pontosan tudja, hogy nem lett igazam, hanem ahogy általában lenni szokott, Álmos volt az, aki megint rátapintott valamire. Elindította a saját Youtube csatornáját, ahol tulajdonképpen nem csinál mást, mint alszik. Jó, nem ilyen egyszerű, rendesen ki van találva az a csatorna, a lefekvéshez készülődéssel, a napi összefoglalóval arról, hogy mi minden történt, ami az alvást befolyásolhatja, satöbbi, satöbbi.
Száz szónak is egy a vége: Álmos milliókat láncol a monitor elé, a fórumon találgatják, hogy mikor álmosodik el, fog-e mozgolódni, az aznapi lakoma segíteni, vagy éppen ártani fog a mély alvásnak. Döbbenetes látogatottsága van a hazaérkezése időpontjában, mindenki próbálja kitalálni, mennyire fáradt, mikor és hogy fog elaludni. Van, aki vele alszik el, van, akit csak megnyugtat, van, aki beleőrül, hogy egy ilyen hülyeséggel ekkora sikert lehet elérni, de egy a lényeg: mindenki nézi. Nekem meg egy biztos pont az életemben. Ha beszélünk, mindig tanulok valamit, ha rá gondolok, mindig mosolyt csak az arcomra.