A fordítottja

Állítólag az idegesít minket másokban, amit magunkban nem szeretünk. Ez lehet, hogy így van, de az ellenkezője biztosan igaz. 

Az edzőterembe mindenki a saját kártyájával léphet be: egyszerűen odaérinti az érzékelőhöz, az meg feloldja a forgó vasrudakat. A kapu felett monitor villantja fel az érkező kártyáján szereplő képét – nem pontosan értem, mi célból. 

Egy lassú, tétova mozgású fickó érkezik. Átvág a komplett előtéren, majd közvetlenül a kapu előtt megtorpan, leveszi a hátizsákját, átkutatja a kis zsebet, majd a nagyot, ahol végül megtalálja a tárcáját, amiben a belépőkártyáját is tartja. 

Odaérinti az érzékelőhöz. A monitor képén egy alapvetően ostoba arcot látok. Ugyanakkor határozottságot is sugároz. Azt a fajtát, amit dacból erőltet magára az ember, amikor azt blöfföli, hogy igenis érti, mi történik körülötte. 

A kép eltűnik, visszanézek az emberre. A kártyáját teszi el éppen a tárcájába, majd a tárcát a zsákja nagyobbik zsebébe, ahonnan mindjárt ki is veszi, és mégis inkább beteszi a kisebbikbe. Ekkor elindul, de a kapu nem engedi. Megpróbálja újra és újra, de nem megy. Megint előveszi a belépőkártyáját, ismét odailleszti, de a gép makacsul megtagadja a beléptetést. 

Egyfajta vidám csodálkozással néz körbe. Nyilvánvalóan nem érti, hogy először nem sikerült kihasználnia a belépésre szánt időablakot, majd a gép úgy érzékelte, hogy kétszer akarnak belépni ugyanazzal az azonosítóval. Megnyomja a csengőt a pultnál, előjön valaki a személyzetből, és csak ránéz, nem is kérdez tőle semmit (lehet, hogy ismeri már), és beengedi. 

Én szeretek mindenhova úgy érkezni, mindenhol úgy lenni, hogy tudom, mi fog történni. Nem tudok nem előre végiggondolni eseményeket, várható kimeneteleket. Egyszerűen feszült leszek tőle, ha nem értek valamit. 

A fent említett figurát nem feszítik hasonló kényszerek. Bátor ártatlansággal vág neki minden napjának, bármelyik sarkon soha nem látott csoda kacsinthat rá, élete vicces furcsaságokkal van tele, bohókás helyzetgyakorlatokkal, amikből végül mindig kikeveredik – így vagy úgy. 

Erősen neheztelek ezekre az emberekre, mert attól tartok, azokba a helyzetekbe, amiket én esetleg hosszas mérlegelés után meg sem közelítek, vagy túlbecsülöm a felkészülés-igényüket, hogy aztán a helyszínen derüljön ki számomra, hogy mindez ágyúval verébre lövés volt, ők egyszerűen odasétálnak, és lehet, hogy mások segítségével, vagy szerencse folytán, vagy leginkább félreértések összejátszása folytán, de csak átjutnak rajta.

Lost – A megoldás

Megnéztem a Lost első évadát. Két észrevételem van. Az egyik, hogy van egy olyan erős érzésem, hogy az egész történet nem csak elsősorban, hanem kizárólag egy termék. A termék célja, hogy epizódról epizódra megnézzék az emberek. Ennek megfelelően van benne egy jó csomó külön-külön is misztikus szál, amikből találgatni lehet, hogy mi fog kisülni, de kitalálni nem. Van benne barna és szőke nő, jó és rossz fiú, pragmatista, és hitvezérelt, fiatal és idősebb, igazi médiaipari szakmunka: mindenki választhat kedvenc karaktert magának. Egy dolog tűnik nagyon valószínűnek: semmiféle kifutása, vagy katarzisa nem lesz az egésznek. Mivel az alkotók célja az információhiányból adódó feszültség fenntartása, ezt fogják fokozni addig, amíg a nézők bele nem unnak, azaz el nem kezd esni a nézettség – illetve ameddig a sorozatot eleve tervezték. Aztán hozzácsapnak valami véget, és a projekt lezárult.

lockesfoot.jpg

A másik észrevételem abból fakad, hogy ezt a huszonvalahány részt azért nem a fenti szemszögből néztem végig, hanem igyekeztem átadni magam a történetnek: nem forgatókönyvíróként végül is ez a rendeltetésszerű használat. Mindeközben az tűnt fel, hogy a szereplők a problémáik (és ezek nem súlytalan problémák) bő nyolcvanöt százalékát annak köszönhetik, hogy interperszonális és kommunikációs képességeik és gyakorlatuk káprázatosan alacsony szinten áll. Magyarul: egytől egyig szociális idióták. Évekre kiható, súlyos, romboló baromságokat követnek el úgy, hogy azok elkerülésére két, oda-vissza váltott tőmondatnyi információcsere elég lenne. 

Kigondolnak valamit, és elszánt arccal elindulnak az ég alja felé, és csak az mehet velük, aki nem tudja, hogy mi értelme az egésznek, mert senki nem árulja el neki. Mindenki csak egyszer kérdez (ha egyáltalán). A kapott, teljesen használhatatlan válaszra rábólint, és nyugtázza, hogy nem lett okosabb. Nem kér pontosítást, nem mondja, hogy azért kérdezi, mert… Esetleg ő maga is hoz egy szükségképpen ostoba döntést – persze a fenti jól bevált gyakorlat minden egyes eleméhez körmeszakadtáig ragaszkodva. 

Ez megy lényeges és lényegtelen kérdések tucatjain át. Az egyik figura nyert a lottón. Ezt úgy kezdi megfogalmazni, hogy otthon ő százötvenhat millió dollárt ér. A másik erre megsértődik(?!), mert előtte ő magáról valami értékesnek vélt dolgot mondott el. Elküldi a picsába a milliomost, aki szomorúan, és kicsit értetlenül sóhajt, és belátja, hogy ő sajnos nem szerethető. Ezt a szomorú irányt ugye a „lottón nyertem bazmeg” hangsorral teljes egészében el lehetne kerülni. Az ilyen interperszonális képességekkel rendelkező emberek a valóságban saját tükörképük elpusztítására törnének. 

Az egész történet irodai megfelelője körülbelül az lenne, hogy pár összezárt embernek kártyavárat kell építenie. Kell tehát piromániás, vízöntő és kóros tüsszentő a csapatba, mindegyik megterhelve olyan múltbéli traumákkal és sértettségekkel, amik elhomályosítják a közös célt, így mindenki megpróbálja kitalálni, hogy a másik vajon milyen gonosz erők szolgálatában próbálja a pikk ászt éppen középre tenni, de meg nem kérdezik akkor se, ha kártyalapokkal vágják fel az erüket a többiek. 

Én úgy fejezném be a történetet, hogy egy fel nem tett, így meg nem válaszolt banális kérdés a sziget minden egyes lakójának a lassan elhúzódó, elképzelhetetlenül fájdalmas, de még pont eszméletvesztés nélkül megélt, keserves halálához vezet. Azaz mindenki megkapja, ami jár neki, még másképp: happy end.

Superman is good

Egy idegen országba költözve az ember hamar rájön, hogy egy csomó dolog, amit a nyelvről tanult, nem pont úgy van, mást (is) jelent, és/vagy félreértésen alapul. 

Magyarországon, amikor én tanultam, nem meglepő módon a melósok Angliájából indultak ki. Például a living room a munkásosztály nappalija, középen, meg feljebb „ugyanezt” a szobát már sitting roomnak meg receptionnek hívják, azaz annak a helyiségnek, ahol ücsörögnek, illetve ahol a vendégeket fogadják. 

A híres ötórai tea a valóságban nem létezik. Teát itt bármikor, bárki iszik, bármilyen alkalomból: hazaért, beszélgetni akar, lassan indulni készül, megkívánta, zavarban van. A munkásosztály egyszerűen a késő délutánra eső étkezését hívja teanek. Ezt mások dinnernek nevezik. 

Na de ez eddig egyszerű. A nehézség ott kezdődik, amikor olyan kifejezéseket használnak, amik elvileg nem stimmelnek. A magyar is tele van olyan szóösszetételekkel, meg ragokkal, amiknek, ha jobban belegondolunk, végül is nincs értelmük, csak mi tudjuk, hogy azt jelentik, amit, és kész. 

Az angolok is tele vannak ilyenekkel. Ezekre ugyan gyanakvással tekintek, de azért igyekszem követni őket – persze folyamatosan morfondírozva, hogy most laza és modern, vagy egyszerű és igénytelen vagyok. 

További csavar, hogy – úgy látom – ezek a dolgok nem is állandók az időben, hanem lenézett kezdés után beszivárognak a mindennapi, mindenki által beszélt nyelvbe. A hogy vagy? kérdésre az egyik adekvát válasz itt az, hogy I’m good. Ami furcsán hangzik, mert azt jelenti, hogy jó vagyok. (Kínált ételt vagy lehetőséget is lehet így visszautasítani jelezve, hogy jól megvagyunk / mindenünk megvan, ami kell, így is). Egy (egyébként amerikai) sorozatban hallottam a napokban, hogy valakit, aki a fentiek szerint válaszolt, kioktattak: Superman is good. You are well. (A Superman jó. Te jól vagy). 

Egy írtől hallottam először, amikor egy feléje nyújtott kekszet hárított, hogy I’m sweet. Azt gondolom, hogy én valahol itt fogom meghúzni a határt.

Az amúgy magától értetődőre, azaz, hogy az itteni emberek pont annyira kompetensek a saját anyanyelvükben, mint a magyarok a magukéban (azaz korlátozottan), szintén csak akkor döbbentem rá, amikor egyre több helyen hallottam és láttam leírva bizonyos mássalhangzó kettőzéseket. A focussed (két s-sel) pont olyan, mint a magyarban a bakkancs, jappán, vagy a trónról letaszíthatatlan örök kedvencem, a sportolló.

Hová visz ez az út?

A két puccos fekete autót megelőzi a vaskos porfelhő, amit előttük hömpölyget a hegy felől fújó lágy szellő. A bajszos paraszt megcsóválja a fejét, és eltartja magától a pipáját azzal, hogy majd folytatja, ha újra minden elcsendesedett. De az autók lelassítnak, a porgomolyag lassan megelőzi őket. – Ej, bassza meg a kutya…– sóhajt a paraszt, és már látja is, hogy az első autó bal hátsó ablaka alig hallható zizegéssel az ajtóba süllyed. Egy városi úriasszony mosolyog ki belőle. – Adjon Isten, bátyámuram! Hová visz ez az út? – kérdezi kissé bizonytalanul ejtve a számára szokatlan szavakat. A paraszt lustán a távolodó porfelhő után néz, szippant két rövidet a pipájából, és csak aztán szólal meg. – Nem visz ez sehová, mi magunk megyünk rajta.

Pokol és mennyország

Nem sokkal voltam a derekam lerobbanása után. Hat órát tudtam vezetni, aztán már nem ment a kuplungolás, ki kellett szállnom, és a küszöbön nyújtani a lábamat, hogy tehermentesüljön az ideg. Innen, ha ezt minden fuvar után megcsináltam, volt még két óra bennem, mire újra a hátamra kellett feküdnöm. 

Ebben az állapotban külön kis morfondíroznivaló, hogy mihez kezdjek majd idős hölgyek bőröndjeivel, amit ők biztos nem tudnak megemelni, viszont nekem se szabadna. Plusz sajnos be kell segítenem azoknak az utasoknak is, akik túl ostobák ahhoz, hogy egy adott térfogatot akár kockákkal telepakoljanak: a lehető legesztelenebb sorrendben tuszkolják be a cuccaikat, és mindent (mindent) úgy tesznek be, mintha az lenne az utolsó darab. 

Vannak azok is, akiktől a kocsit féltem (pedig ezen már túltettem magam viszonylag régen). Ők olyan hatékonysággal találnak be a csomagtér nyílásába egy babakocsival, kerekes bevásárló-kocsival vagy valamilyen fémvázas objektummal, amit egy életre érdemes ember a tű foka és a bolyhosított mászókötél relációjában is megsemmisítően szégyellnivalónak érezne. Össze-vissza verik a fényezést, a kárpitot és a műanyag elemeket. 

És van még az udvariasság. Ez már csak az én hibám, igyekeznem kell levetkőzni. Ennek a berögzülésemnek megfelelően szálltam ki akkor is, amikor láttam, hogy utasom valami zacskóval vesződik. Nem is tűnt túl nehéznek, igaz, nem is gondolkodtam az egészen, csak megszokásból cselekedtem. 

Mosolyogtam, köszöntem, és kinyitottam a csomagtartót. A nő fel volt spannolva, szervezkedett az anyjával, újabb zsákok kerültek elő, majd legnagyobb bánatomra jénai tálak, fazekak és egyéb edények következtek. 

A nő abba a fajtába tartozott, aki ha megneszeli, hogy segítségre számíthat, teljesen elengedi magát, sőt, hálálkodni se hálálkodik különösebben: neki ez jár. A fazekak és egyéb edények pácolt húsokkal, mártásokkal, meg minden szarral voltak tele. Természetesen nem záródtak érdemben, és nem fértek el a csomagtartóban: az utastérbe is kellett pakolni gazdagon. Az ülésre szemeteszsákokat teregettünk. 

A célpont helyét a nő nem pontosan sejtette, de hogy merre menjünk, azt jobban tudta. Ahogy a negyedórás pakolásokkal lenni szokott, az út maga az alapdíjas távon belül ért véget. Közben annyi derült még ki, hogy utasom annyi parfümöt locsolt magára, ami figyelmeztetési fokozatú vegyi fegyvernek minősült. De legalább elnyomta a páclevek szagát. 

Egy kicsit beszélgettünk az álláskeresésről, meg az ő németországi munkájáról, de csak olyan futtában, mert nagyon izgult, hogy elég jól fog-e kinézni a partin, ahova a pácokat visszük. Konkrétan megkérdezte, hogy szépnek látom-e. 

Udvariasságból, és a borravaló reményében szinte habozás nélkül vágtam rá, hogy nagyon is. Pedig egy embernél, akinek a feje akkora (még ha ez a csontozatával arányban is áll), mint egy barnamedvéé, nem értelmezzük a szépség fogalmát. 

Úgy vezettem, hogy ki ne loccsanjon semmi, és eléggé elszomorított, hogy a hölgy nem érti, hogy ez mindkettőnk érdeke – persze én főleg magamért tettem. Ő ugyanis leginkább sietett volna, és őszintén nem érdekelte, hogy nekem majd hány deci taknyot kell kiitatnom a csomagtér kárpitjából vagy az ülésből. 

Azért nemsokára megérkeztünk. A nő kipattant, és rögtön szervezkedni kezdett, vidám társai legyeskedtek körülötte, amíg nem intettem, hogy lehet megmarkolni a fazekakat. Ez nagyon meglepte őket, de végül csak ráálltak – bár jobbára használhatatlanok voltak, ami, ha belegondolunk, nem kis dolog egy ennyire alap feladatnál. 

Én főleg azokkal a darabokkal foglalkoztam, amikre különösen figyelni kellet, hogy ki ne loccsanjanak. Eközben vettem észre, hogy finom utasom lerúgta a küszöb műanyag burkolatát, miközben kiszállt. Nem nagy ügy, sokan megteszik, rutinból teszem vissza a helyére. 

Én csak a járdára hordtam a cuccokat, úgyhogy sokkal hamarabb kiürült a kocsi, mint ahogy megtelt. A nőnek sikerült megoldania, hogy ne érjen semmihez. A fuvar ugye alapdíjas volt, azaz a rászánt idővel is kalkulálva olyasmi volt az órabérem, mintha elmentem volna vért adni, majd az érte járó sört és virslit visszautasítottam volna. A kettőhúszból a húszat ötpennysekben kaptam meg, és az egészről írnom kellett egy számlát is. 

Miután mindezzel megvoltam, gyorsan elhúztam egy kevésbé forgalmas helyre, ahol nem tilos megállni, és visszatettem a küszöbburkolatot. Ekkor vettem észre, hogy az egyik edénynek az alja is pácleves volt, a vastag, de még olajos, paprikás fajtából. A manna az ülés kárpitjába itta bele magát, hogy a takarítással együtt meglegyen a teljes egy óra, amivel ezek szerint az ördögnek tartoztam még korábbról. 

Csak az vigasztal, hogy – tudomásom szerint – a taxis mennyországban az érdemes személyszállító kisiparosok össze vannak rendelve a sok gondot okozó, de a minimumot fizető vendégeikkel, akik éppen ezért a pokolra kerültek. Előbbiek álló nap gázolgatják büntetetlenül utóbbiakat egy olyan kocsival, amibe soha nem kell tankolni, és soha semmi baja nem esik.

Ezek a boldog, szép napok

Én szeretem az abszurdot, úgyhogy Gary Barlow Let me go című száma rögtön belopta magát a szívembe. Hát még amikor megláttam a videoklipjét.

A dal egy szakításról szól. Pontosabban arról, hogy a táncdalénekes minden örömet meglelt az adott lánnyal, ami elképzelhető, úgyhogy menne is tovább, ha nem gond. Ezt ő úgy fogalmazza meg a dalszövegben, hogy biztos, hogy majd megadja más, amit én nem tudtam, meg hogy te attól leszel igazán boldog, ha én szabadon szárnyalok.

A klip rendezője úgy döntött, hogy Gary Barlow érzelmei felől közelíti meg a dolgot, és nem a dalszövegből, vagy ne adj’ isten a nő nézőpontjából indul ki. A klipben Barlow annyira fel van dobva, hogy az USA-ba utazik, majd vásárol magának egy pianínót, áttolja pár úton, meg kereszteződésen, és üzembe helyezi egy utca kellős közepén.

Itt aztán a helyi lakosság bekapcsolódásával olyan népünnepélyt rendeznek Barlow megszabadulása alkalmából, hogy én ilyet csak a fúziós erőmű éles indítása, és/vagy az emberiség energiaproblémájának végleges megoldása esetén találnék arányosnak. Gyerekek rohannak oda, más zenészek kerülnek elő hangszereikkel, és árad, és árad a boldogság, a muzsika és a tánc.

Művészi szempontból, és a világmindenség egyensúlyának megőrzése miatt életbevágónak tartom, hogy szülessen egy olyan videoklip-verzió, ahol a szövegből indulnak ki, és a rendező savas esőt, komor színeket és a sírásba belefásult, reményvesztett embereket ábrázol – miközben a vidám hangulatú dal természetesen csorbítatlanul kígyózik elő a hangszórókból.

Vadászat

Szabó a földön feküdt. Nyugodt volt. Bokrok vették körül: senki és semmi nem láthatta. Közvetlenül a szeme előtt az élet egy apró szelete pezsgett. A száraz falevelek alól egy csokornyi apró, illatos gomba tört a fény felé. Szabónak eszébe jutott, hogy majdnem húsz éve jár az erdőre vadászni, de fogalma sincs, hogy milyen gombák lehetnek. 

Most a leveleket kezdte alaposabban szemügyre venni. Lehullanak minden ősszel. Itt fekszenek a földön, mint egy meg nem ásott tömegsírban. Az alsó rétegek, a korábbi őszök áldozatai ráérősen elrothadnak, beszivárognak a földbe, és táplálják vele a fát, amely őket is a világra hozta. A legfelsők, azok is, amik már teljesen szárazak voltak, zöld színükön és nedves rugalmasságukon kívül minden mást megtartottak abból, amik életükben voltak. Mint a tökéletesen konzervált múmiák. 

Észrevette, hogy nyitva van a szája, és a levegő sustorogva áramlik ki és be. Mintha kívülről látta és hallotta volna magát. Olyan volt, mint amikor kisgyerek korábban figyelte a nagyanyját, aki az ebéd utáni mese felolvasása közben elszunnyadt. 

Hangyákat vett észre, akik egy darabokra cincált, aszott csipkebogyó foszlányait cipelték szertelen ösvényükön a boly felé. A levelek alatt páncélos hátú bogarakat látott osonni, és még náluk is kisebb ízeltlábúakat. Bár ez utóbbiakban nem volt egészen biztos. Talán barnák voltak, mint az avar, de lehet, hogy áttetszőek. Most hiába meresztette a szemét, nem látta őket. 

Becsukta hát szemeit, hogy újra kinyitva őket jobban tudjon koncentrálni, de úgy érezte, jobb lenne mégis egy kicsit behunyva tartani őket, és pihenni valamennyit. Ahogy így feküdt, hirtelen elfelejtette, hogy hol van. Hasonló szokott vele történni az ágyban is: felébred, és nem tudja, hogy melyik szobában van, ha kinyitja a szemét, merre találja majd az ablakot, az ajtót. 

De most ennél is furcsább érzése volt. Azt nem tudta, hogy mekkora. Azon kezdett gondolkodni, hogy az ember úgy éli le az életét, hogy a világnak csak egy szeletével törődik. Az előbb látott hangyáknál kisebb dolgokkal nem törődünk, mintha nem is léteznének. Mondjuk is, ha valami jelentéktelen, hogy hangyányi. 

Közben itt is, ebben a mérettartományban is zajlik az élet. Ezek a lények is mennek valahová, számukra is létezik távolság, nekik is van olyan messzeség, ahova soha nem fognak eljutni. Mint nekünk a világegyetem. Onnan nézve mi nem számítunk. 

Szabó megdöbbent saját gondolatai irányán. Ebbe eddig bele se gondolt. Mindig természetes volt neki az őt körülvevő világ. Nem törődött például a Jupiterrel. Ahogy valószínűleg egy atka sem törődik ővele. Mintha egy párhuzamos világban élnének: semmi dolguk egymással. Jószerével nem is kell, hogy tudjanak egymásról. 

Szeme még mindig csukva volt. Megpróbálta sorban elképzelni, és egy-egy képben lelki szemei előtt megjeleníteni az összes méretosztályt. Az atomok belsejétől a baktériumokon és a bálnákon át a galaxisig és az univerzum egészéig. Ahogy idáig ért gondolataiban, hirtelen végtelenül jelentéktelennek érezte magát, és – mintha ez ebből következne – rádöbbent, hogy egy ideje fázik. 

Újra kinyitotta a szemét, de csak annyit látott, mintha egy koszos tejüvegen át nézné az avart. Megpróbálta megtörölni a szemét, de döbbenten észlelte, hogy nem érzi a kezét, sőt, igazából azt sem tudja, hogy hol van. Maga alatt, a törzse mellett vagy valahol oldalra nyújtva? Nem tudta megmozdítani. Megijedt, és tehetetlenül figyelte saját, egyre erősödő, egyre intenzívebb zihálását. 

Szeme ezúttal szinte magától csukódott be. Ez egy kicsit megnyugtatta, saját nehéz légzésének hangja is eltávolodott lassan. Csak egyetlen pillanatra sajgott fel újra a combtöve a lőtt sebnél, aztán már csak valami végtelenség egyetlen elemének érezte magát, aki emiatt teljes biztonságban is van, hiszen lehet, hogy aki esetleg rátalál, az olyan parányi vagy épp annyira hatalmas, hogy őt nem is észleli.

All is Lost

Még Rowan Atkinson egy elméleti alapozó művéből tudom, hogy bármilyen történés vagy cselekmény ismétlésszámának és/vagy gyakoriságának az eltúlzása a humor egyik forrása lehet. 

Ezért nevettem jól legutóbb például a Gravitáció című filmen. Mert nevetséges volt, ahogy a leküzdendő akadályok egyszer csak olyan tempóban kezdtek egymásba torlódni, hogy az a jelenet jutott eszembe Atkinson oktatófilmjéből, amikor az egyik támadó olyan sebességgel kezdi rugdosni a földön fekvő embert, hogy az addig vele váltásban rúgó társa már egyszerűen nem elég gyors, hogy lépést tartson, ezért csak zavartan próbál be-betalálni, de hát mindig a kollégájának a lába van ott. 

Na, az All is Lost nem ilyen. A film temérdek szívást vonultat fel, és elég életszerűen mutatja be, hogy ez szépen lassan is borzasztó kellemetlen, ahogy fokozatosan fordulnak egyre rosszabbra a dolgok, és a balszerencséket úgy követik a pechek, hogy az ember maga is fel tud idézni olyan periódusokat az életében, amikor hasonlóan alakultak a dolgai. 

A főszereplőről nem mondanak semmit, meg ő is csak kétszer szólal meg, ha jól emlékszem. Egyszer halkan, egyszer hangosan, és mindkétszer azt mondja, hogy baszd meg. Nem ok nélkül. Nekem teljesen koherens kép állt össze az emberről csak az alapján, ahogy viselkedni láttam a hajóján. 

allislost.jpg

Azt kell, hogy mondjam, hogy Robert Redford hibátlanul alakította a maga részét. Van ilyen ember, van ilyen helyzet, és a kettő találkozásából kábé az lesz, amit a filmben láthatunk. A film mai mércével lassú, de az ábrázolt szívás is nyolc napot ölel fel. Pont úgy néztem meg, ahogy két-három sör mellett meghallgatnám a történteket átélő képzett mesélőtől, hogy mi hogy volt. Nem kérdezgetnék bele, nem sürgetném, maximum azt mondanám, hogy szavadat ne feledd, amíg elmegyek gyorsan még egy sörért.

What Does the Fox Say

Egy anyuka ült be a kislányával a hátsó ülésre. Telefonját teste részeként kezelte; nem engedte el, lehetőleg a szemét sem vette le róla. Hozzám is úgy beszélt, hogy közben a képernyőt matatta. 

Mivel nálam nem szól a rádió, hamar zenéket kezdett keresni, majd hirtelen felcsillant a szeme, és megkérdezte, hogy szeretem-e a What does the fox sayt.  Mondom, sose hallottam még, de feltűnt már, hogy mindenki ezt emlegeti. 

Semmi gond, mondta a nő, és már rá is keresett. Miközben a kislánya közelebb húzódott a képernyőhöz (úgy láttam, anya és gyermeke közvetlenül nem kommunikálnak), felvezette, hogy ő rengetegszer hallotta már. Olyan fülbemászó. Hát jó, gondoltam, essünk túl rajta, de erős félelmet éreztem, hogy szar lesz. Tudom, előítéletes voltam. 

Felcsendült hát a dal, és azt kell, hogy mondjam, hogy minden megvolt benne, ami egy hang- és/vagy dallamsort a szó rossz értelmében olcsóvá, ripacskodóvá és üressé tesz. Fárasztó volt, nem vicces, nem jó – semmilyen szempontból. 

Azon kezdtem emészteni magam, hogy miért kell, hogy idiótából legyen ennyivel több, mint értelmes emberből. Hogy lehet az, hogy miután ötször végigpörögtem minden kereskedelmi rádióadón úgy, hogy semmi értéket hordozót nem hallottam, a hatodik pörgetésnél egy betelefonáló hangjába botlok, aki éppen egy orgazmus-lottófőnyeremény kombót él át, és a boldogságtól ordítva köszöni meg a műsorvezetőknek, hogy órákon át a kedvenceit játszották. 

Pár héttel később megtudtam, hogy a What does the fox say éppen nekik készült – csak nem pont úgy, ahogy ők szerették volna. Az derült ki ugyanis, hogy a szám egy kísérlet. A kísérlet során akarattal hoztak létre egy objektíve vállalhatatlan, felszínes, sablonos, idióta dalt, amit aztán szervezetten ajnározni, vírusmarketingelni kezdtek. 

Az eredmény több, mint háromszáznegyven-millió megtekintés a youtube-on, globális hisztéria, agyonmosott agyak milliói a szárítón. Tehát még egyszer, kicsit másképp: a kísérlet arról szólt, hogy az emberek megesznek-e kétszázötven deka szart műanyag tányérról, ha azt mondják nekik, hogy az pénzistennek tetsző, azaz trendi. És meg.

A parkolóőr

A parkolóőr épp egy büntetőcédulával végzett, amikor megérezte, hogy figyelik. Egy pillanatra megdermedt, de aztán úgy csinált, mint aki semmit nem vett észre, és látszólag tovább bíbelődött a papírossal, amit az ablaktörlő alá kellett tennie. Közben lassan felemelte a fejét, és óvatosan oldalra pillantott. 

Riadt tekintet ütközött az övével. Az őt figyelő férfi egy csináld magad bolt ajtajában állt. Ahogy egymás szemébe néztek, a férfi az űzött vad jellegzetességeit kezdte mutatni. Nagyot nyelt, megdermedt egyhelyben, és minden érzékével a parkolóőrt figyelte. 

A parkolóőr tudta, hogy nagyon nehéz lesz sikerre vinnie ezt az ügyet, de kétségkívül „ügyről” van szó: ennek az embernek biztos, hogy nincs érvényes parkoló cédulája, azért kémleli őt ilyen feszülten. 

Agya a kihívó szakmai feladat lázában forogni kezdett. Az autós nem parkolhat messze, hiszen viselkedéséből úgy tűnik, hogy reálisan tarthat attól, hogy megbüntetik. Mivel a főúton végig megállni tilos van, és egyetlen kocsit sem látni, csak a mellékutcában állhat. Újabb büntetőcédulát vett elő, szórakozottságot tettetve felnézett az égre, mintha rímet keresne legújabb verséhez a madarakról, majd a megfelelő rubrikába beírta az utca nevét. 

Gondosan ügyelve, hogy fejét el ne fordítsa, fél szemével a férfira sandított. Kertésznadrágját festékfoltok, enyv, valami kenőanyag, és egyéb, távolról felismerhetetlen szennyeződések borították. Tehát – állapította meg a parkolóőr – ez az ember felújításokkal, építéssel foglalkozik, hiszen hétköznap van, nyilván nem a saját házán dolgozik. 

Ha így áll a helyzet, akkor az autója egy alsó-középkategóriás kombi kell, hogy legyen. Embereket csak alkalomszerűen szállít, viszont nagy csomagtartóra van szüksége (biztos, hogy tetőcsomagtartója is van, rajta létrával, de ez most nem fontos). Mivel neki az autó munkaeszköz, nincs felcicomázva, nincsenek benne felesleges extrák, minden konkrét célt szolgál. Az autó színe rubrikába beírta hát: fehér. 

Újra felnézett, és látta, hogy a férfi még mindig dermedten áll, ami egyértelmű hiba a részéről, hiszen időt ajándékoz neki. Az embernek, azon belül pedig különösen a parkolóőröknek, szerencsére is szükségük van, ha sikeresek akarnak lenni. A költséghatékonyság vonalán tovább gondolkodva megállapította, hogy egyedül hazai gyártású autóval érdemes ebben az esetben kalkulálnia. Muszáj, hogy dízel legyen, másképp nem érné meg. 

Itt újra félresandított, hogy kicsit jobban szemügyre vegye ellenfelét. Ellenfele, a rémület jeleit lehántva arkifejezéséről, értelmes fickónak tűnt, aki racionális döntéseket hoz, és – noha kívánta, ez most ne legyen igaz – nem vállal ésszerűtlen kockázatot. Taxisoktól és más, az autójuktól, mint munkaeszköztől függő kisvállalkozóktól tudta, hogy ilyen, egyébként helyes gondolkodás mellett nem marad más ésszerű döntés, mint a hazai gyártó 1,8-as dízele. 

Ezt is beírta a gyártmányhoz és típushoz, és rövid borzongás futott végig rajta. Az dátumot és az időt gyorsan odafirkantotta még, de tudta, hogy a rendszámot nem tudja előre kiokoskodni, azt a saját szemével kell látnia, le kell jegyeznie, és az egész kitöltött cédulát az ablaktörlő alá kell tűznie. Nem könnyű feladat. 

A cédulát és a tollat tenyere és hüvelykujja közé szorította, és nagy levegőt vett. A bliccelő izmai pattanásig feszültek, a parkolóőr pedig pontosan tudta ezt, és lassú mozdulattal az ellenkező irányba fordult, mintha távolodni készülne. Vagy két-három lépést tett meg így, amikor rossz előérzete támadt. Hirtelen megfordult, és sejtése beigazolódott: a férfi nem ette meg a csalit, és rohanni kezdett a mellékutca felé. 

A parkolóőr markába szorította a cédulát és a tollat, és tiszta erejéből rohanni kezdett a férfi után. Futás közben a tollat átvette a jobb kezébe, hogy amikor eljön a pillanat, késlekedés nélkül tudjon írni. A megfelelő rubrikát nem kell majd keresnie, elég cédulát töltött ki már, ráadásul ezerszer elgyakorolta bal kézzel, sötétben, kilencven és száznyolcvan fokkal elforgatott cédulákkal és ezek kombinációival is. 

A távolság szerény mértékben, de folyamatosan növekedett közöttük. A parkolóőr látómezeje beszűkült, csak az üldözöttet látta, körülötte minden elmosódott. A sarokra érve a bliccelő vagy negyven méter előnyben volt. Üldözője az erőfeszítéstől, és a feltoluló adrenalintól zihálva ért a sarokházhoz, és meglátta a fehér 1,8-as kombit. Gyakorlott mozdulattal, jobb kézfejével kisimította a bal tenyerében tartott, hüvelykujjával leszorított papírt, ráírta a leolvasott rendszámot, és alig több, mint két másodperc időveszteség után újra nekiiramodott. 

A bliccelő közben elérte az autóját, feltépte az ajtót, bevágódott, és a helyére dugta a gyújtáskulcsot. A parkolóőr minden erejét beleadva, mintha az életéért rohanna, úgy futott célja felé. A kisvállalkozót már csak homályos foltnak érzékelte, csak a szélvédőt látta élesen. Az üldözött ráadta a gyújtást. Az indítómotor, erőtlenül fordult egy lassút, majd magára talált, és sivítva kezdett forogni. 

A parkolóőr még egy lapáttal rátett az erőfeszítésre, és már be kellett, hogy hunyja a szemét, itt már nem volt mit látni, ezt már érezni kellett. Hallása is kikapcsolt, csak a kocsi hangját engedte át. Az idő félárbocra ereszkedett, az indítómotor sivított, és surrogott, majd végül az autó motorja is felhorkant. 

A parkolóőr ekkor kinyitotta a szemét, és a kocsit közvetlenül maga előtt látta. Kezét lábát széttárta, mint egy kézilabda kapus, ha minél nagyobb teret akar befogni, és a bliccelő szemébe nézve repült előre a motorháztető felett a szélvédő felé. A kisvállalkozó nem indulhatott el, nem gázolhatta el a parkolóőrt. Tehetetlenségében ordított, két öklével csapott a kormányra, és csak ordított, ordított, amíg össze nem roskadt, és kezei ernyedten nem hullottak az ölébe. 

A parkolóőr mindeközben elhelyezte a büntetőcédulát, gyakorlott mozdulattal lecsúszott a géptetőről, megigazította egyenruháját, megállt a vezetőoldali ajtó mellett, és még mindig zihálva, de tisztelettudóan biccentett a sofőr felé. – Sajnálom – tette hozzá. A bliccelő pedig csak intett a kezével, és abban a mozdulatban benne volt, hogy nem haragszik, nemes küzdelemben maradt hajszállal alul az erősebbik féllel szemben.