Ebben a házban nem mehetek fel az ügyfélhez, az aulában kell várakoznom. Mikor odaérek, a beszélgetés már tarthat egy ideje. Egy angol késő-huszonéves magyaráz az afrikai portásnak. Azt mondja, hogy érdekes megfigyelni, és nem lehet szó nélkül elmenni a mellett, hogy a dzsungel királya, az oroszlán, és egyes emberek jelleme között milyen kézenfekvő és letagadhatatlan hasonlóság mutatkozik.

Napóleont hozza fel, az uralkodásról és nagyra hivatottságról beszél. Tekintélyről és tetterőről. Nemzetközi jelentőségről. Az afrikai portás arcán a még épp elviselhető, de sokkal tovább már nem tolerálható fájdalom jelei mutatkoznak. Fejét elfordítja a beszélőtől, tenyerével lassításra, szünetre inti, és ha a másik megáll a beszédben, nagyon kéri, hogy értse meg, hogy a király az elefánt, nem az oroszlán.

Az angol erre ügyet sem vet. Sőt. Még hangosabban, még erősebben gesztikulálva, beszélgetőpartneréhez még közelebb lépve hangsúlyozza az általa felfedezett fajközi törvényszerűséget. A fekete a két kibékíthetetlenül más világ határára kényszerülve csóválja a fejét, zavartan és szomorúan néz maga elé, sóhajtozik és topog. Ahogy az angol levegőt vesz, újra megszólal, most már két kezét kérőn egymáshoz illesztve, hogy de hát értse meg, hogy ha az állatoknak van királya, az szükségképpen az elefánt kell, hogy legyen.

Közben megérkezik az ügyfelem, megkapja a pizzáját, és visszamegy a lifthez. Én még állok egy darabig, és azon gondolkodom, hogy ha közbeszólok, hogy az oroszlán a szavannán él, akkor vajon könnyítem vagy nehezítem a fekete helyzetét. Végül nem szólok semmit, csak elköszönök.

Kétféle ember van, aki szinte csak résnyire hajlandó kinyitni az ajtót, hogy a pizzáját átvegye. Az egyik a tinédzser fiú(k egy része). Nekik látszik a felsőtestük és az egyik lábuk nagyjából combközéptől lefelé. A köztes részt groteszk, oldalra hajlott testtartást felvéve rejtik az ajtó mögé. Erről nem szeretnék többet beszélni.

Vannak viszont a muzulmán nők. Ők soha nem jönnek le a kapuhoz, noha sok házban ez az előírás. Csak nagysokára nyitnak ajtót, előtte hallani, ahogy szöszmötölnek, vizslatnak a kémlelőnyíláson át. Mindig nagyon mosolyognak, de olyan furcsa, bocsánatkérő, félszeg módon, mint akik vagy tilosban járnak, vagy nem biztosak benne, hogy helyesen cselekedtek, amikor idegen férfit engedtek az ajtajukhoz.

Az egész azért szúrt szemet igazán, mert akkora rést sem hagynak, hogy a pizza beférjen: meg kell dönteni negyvenöt fokban, ami nehézkes, összekuszálhatja a szeleteket, és eleve teljesen felesleges kellemetlenség.

Mindig ott csiklandik bennem az önkéntes ismeretterjesztő, és félek, hogy egyszer elő is jön, és el fogom magyarázni az egyik ilyen asszonynak, hogy ha csak résnyire is kinyitja az ajtót, azt már könnyedén rá tudja rúgni a leggyengébb fizikumú pizzafutár is. Amelyik pedig tényleg annyira gyenge, hogy még erre is képtelen, annál fegyver lesz, és az évek, évtizedek alatt felgyülemlett frusztráció, hogy használja is. (Szándékosan nem beszélnék egyes szám első személyben, nehogy véletlenül megijesszem). Ön is beláthatja asszonyom, hogy ezen a ponton már nincs mit óvatoskodni, azt korábban kellett volna. Az a vonat pedig már elment, ha érti, mire gondolok – folytatnám, és a szemkontaktust végig tartva a küszöb és az ajtó közé tett lábamra mutatnék jelezve, hogy a biztonsági zónán jócskán belül állok.

A legokosabb az ilyen helyzetben tehát, ha kiadja a pénzt az ajtó alatt, majd meggyőződik róla, hogy elmentem. (Vegyük észre, hogy itt épp csak egy villanásnyira, hogy a témát emberközelivé tegyem, mégis egyes szám első személyt használok). Itt azonban hozzátenném, hogy ez a megoldás két kockázattal is jár. A pizzafutár ugyanis lehet, hogy a.) elviszi a pénzt is, meg a pizzát is. Vagy b.) csak mímeli a távozást, és hipp-hopp megint ott tartunk, hogy – ha fizikuma engedi – rárúgja az ajtót a hamis biztonságérzettől elbódult háziasszonyra.

Száz szónak is egy a vége asszonyom, önnek vitális érdeke, hogy megtanuljon főzni.

Nem vagyok született kereskedő. Az a plusz, ami az ilyen emberek arcára minden helyzetben mosolyt húz, nálam enyhe mínusz.

A múlt héten az egyik igen hosszú nap meghosszabbításában, ahogy az utolsónak hitt fuvarommal fél három előtt pár perccel visszaértem az üzletbe, egy újabb kiszállítás réme fogadott.

Körülbelül azzal a lelkesedéssel indultam útnak, ahogy az ember injekciózásra megy. A helyszínen kiderült, hogy a srácok a rendelést még fél egykor adták le. Nem volt már jó kedvük. Elnézést kértem tőlük a kellemetlenségért (amiről nekem nem szóltak), de ők kitartottak a folyamatos pampogás mellett.

Amikor kiderült, hogy elfelejtettem a kólájukat, egészen felháborodtak – egyébként teljesen jogosan. A főnökömmel akartak beszélni, és a kérésük olyan hatást keltett, mintha egyúttal az én megijesztésemet is szolgálná. Én ijedős is vagyok, de pont nem az ilyesmitől félek.

Rohadt fáradt voltam már, abban a pszichés állapotban, amikor a többszörösen utolsónak hitt pillanatban derül ki, hogy még mindig nincs vége, úgyhogy nagy levegőt vettem, és mélyen a hangosabbik hepciáskodó szemébe néztem, felemeltem az ujjamat, hogy lássa, csak egyszer fogom elmondani a mondókámat, és a normál hangerőnél épp csak kicsit hangosabban, robbanás előtti nyugalmat erőltetve elmondtam, hogy elhiszem, hogy nem örül, most felhívom a főnökömet, hogy beszélni tudjon vele, viszont azonnal nyugodjon meg, és fel ne bassza az agyamat (Don’t you fuckin’ piss me off’). A bővített mondatom után tényleg ökölbe szorult kézzel néztem kérdőn a szemébe, és ő jelezte, hogy megértett.

Abban maradtak a főnökömmel, hogy ebből kóla már nem lesz, viszont két fonttal kevesebbet kell fizetniük. Megkapták az árut, fizettek és elbúcsúztunk.

Visszaérve a főnököm feltette a bosszantó, értelmetlen és intellektuálisan méltatlan kérdést, hogy miért felejtettem el a kólát. Pár pillanatig gondolkodtam, hogy van-e értelme egyáltalán válaszolni, hiszen az ok elég egyértelmű, plusz annak ismerete nem befolyásolja a már megtörtént eseményt, de végül mégis válaszoltam. Mégpedig azt, hogy azért, mert nem gondolom, hogy az embereknek éjjel fél háromkor még koffein tartalmú italokat kellene inniuk.

A főnököm nem reagált érdemben (vagy akárhogy) a kérdésére kapott válaszra; szinte úgy nézett ki, mintha tudomásul vette volna. Később megemlítette, hogy ő nagyon kevés kólát iszik, és azt is borzasztó ritkán.

Kate Fox könyvében sok helyen és összefüggésben olvastam, hogy az angolok bizonyos helyzeteket előre kidolgozott, és általánosan bejáratott sémák szerint kezelnek. Ez a köszönési szokások, a jégoldó beszélgetések és az ismerkedés környékén a legszembetűnőbb.

Munkám során azonban a nyomára bukkantam egy másik, a jelek szerint elsöprő erejű panelre. Eddig legalább húszszor sütötték el azt a tréfát, hogy az utcán, vagy ablakból jelentkeznek a pizzáért, majd kijelentik, hogy csak vicceltek. Ennyi.

A diákok között kimagasló népszerűségnek örvend a dolog. Ha működne mint vicc, az azért lenne, mert tényleg van, hogy egy kocsmába vagy kocsma elé, diákszállás kapujához kell kivinni a pizzát, és olyan is van, hogy a megrendelő férfi, de az átvevő nő, vagy fordítva. Azaz nem tudhatom, hogy tényleg az övé-e a pizza.

De ugye nem működik, mert nem vicces. És ezt tényleg nem sértődötten írom, hanem inkább szomorúan. Szánalmasnak tartom, hogy attól mulatságos valami, hogy sokan megegyeznek abban, hogy egy szinte tetszőleges dolog mostantól viccesnek számít. A beteljesülés a legtöbb esetben még akkor is bekövetkezik, ha egyáltalán nem reagálok. Elég nekik kimondani a varázsigét, és máris termelődik a dopamin az alultáplált agyakban.

Persze van, amikor úgy alakul, hogy olyan metakommunikáció kíséri a jelenetet, ami azt tükrözi, hogy az elkövető igazi diadalt érez, a társasága meg osztozik az örömében. Az ilyen persze bennem marad, mert nem vagyok még elég gyors, hogy rögtön szellemesen reagáljak angolul.

Eddig annyi jött össze, hogy egyszer két csávó csapódott mellém, amikor a címzett a diákszállásáról kifelé jövet már láthatóan útban volt felém. Mondták, hogy ez az övék, és kérdezték, hogy mennyit kell fizetni. Mondtam, hogy annyit, amennyit ezzel a sráccal kialkudtok, és azt is neki. Sziasztok. Rajtam kívül mindenki lefagyott. A két tréfarépa, és az ügyfél is. Én viszont sosem tennék olyat, hogy bejelentem, hogy az előbb viccet hallottunk.

Mivel eleve gyanakvó típus vagyok, olyan is volt már, hogy kis híján megtagadtam a pizzát a tulajdonosától. Egy bár előtt ült egy kábé száznegyven kilós kiskirály, és nagy hangon jelentkezett a pizzáért, de aztán elfordította a fejét, úgyhogy maradtam, ahol voltam. Mikor kétszer megerősítette szóban, hogy tényleg ő rendelte, és láttam rajta, hogy éhes és türelmetlen, végül hittem neki, és elfogadtam a pénzt.