Félelemvezérlés

Egy – talán a gyerekek erkölcsi fejlődésére kieszelt – elmélet szerint a helyes viselkedést először a büntetéstől való félelem váltja ki, majd a normáknak megfelelően viselkedők megvetésének elkerülése iránt érzett késztetés, végül pedig a belátás, hogy valóban úgy szép viselkedni, ahogy. Ezzel az elmélettel az a bajom, hogy naiv baromság.

Vegyük az angolokat és a gyorshajtást. Itt a városban 30 mérfölddel lehet menni (ami kb. 50, pontosan pedig 49,8 km/h). Az egész város, az egész ország tele van táblákkal, hogy az adott helyen kameráznak, úgy vigyázz.

Sajnos ezek nem minden esetben egyszerű ijesztegetések, ahogy azt nemrég konkrétan megtapasztaltam. Papírom van róla, hogy 30 helyett 44-gyel mentem, ami 60 fontba került. Ha csak 42-vel mentem volna, nem kapnék 3 büntetőpontot, hanem elmehetnék egy sebességtudatossági tanfolyamra, ahol a lelkemre beszélnének, hogy milyen őrültséget csináltam, amikor egy többsávos úton, ami úgy néz ki, mint egy sztráda, 44-gyel ámokfutottam. (Ugyanilyen tanfolyam van a piros lámpákról is).

Az elmélethez visszatérve: továbbra is azt gondolom, hogy idiótaság az adott helyen a 30-as tábla (ahogy egyes hegyi szerpentineken meg épp a 60-as „korlátozás” a durva túlzás, ahol már 40-nel is fél, aki nem adrenalinfüggő). Mégis 30-cal fogok menni ezután. Illetve 35-tel, mert az autók órája úgyis siet egy kicsit, és azért a pár mérföldért meg már csak nem haragszanak meg. Mindezt pedig azért fogom tenni, mert félek a büntetéstől, félek kifizetni felesleges summákat, meg félnék többet fizetni a biztosításomért. Itt ugyanis a szerzett pontokat be kell jelenteni a biztosítónak. Már annak, aki van olyan erkölcsös, hogy ezt megteszi.

Egyszerűen nevetséges látni például azokat a suhancokat, akik vastagon 200 lóerő feletti kocsijukkal bestiálisan kilőnek a sztrádára vivő körforgalomból, majd úgy megállítják a mutatót 70-nél (ami kb. 120, pontosan pedig 116,2 km/h), mintha oda lenne rajzolva. Az 1100-as, 140 lóerős motorokon kuporgók is 70-nel repesztenek el a 69-cel totyorgók mellett.

Épp tegnap történt (nem először egyébként), hogy egy 20-szal menőt úgy előztem meg, hogy közben 35 fölé is lendültem. A megelőzött erősen villogott hátulról, így hozta tudomásomra, hogy megvet és/vagy neheztel rám, amiért ilyen törvényen felül állónak tartom magam.

Ugyanilyet tapasztaltam piros lámpánál is. Ugyanis jó párszor előfordult már, hogy egy-egy lámpa épp piros állapotában fagyott le. Szerencsére a legtöbbször éjjel történik ilyesmi. A néptelen útra csak a hibás lámpa miatt feltorlódott autók hoznak valami életet. Amikor a normál várakozási idő négyszeresének eltelte után nekivágtam, szintén villogtattak hátulról.

Meggyőződésem szerint ilyenkor egyszerűen arról van szó, hogy a félelemvezérelt ember egyfajta megszégyenülést, belső feszültséget él át. Vak szabálykövetésének eredménye derekas szopás, a szabályszegő meg hazaér vacsorára. Egy tökéletes világban ez ugye nem fordulhatna elő. A szabálykövető előtt két lehetőség áll. Vagy kijelenti magáról, hogy birka, vagy a másikat feketíti be. Az előbbi opciót valamiért nem szeretik választani ez emberek, pedig a fejlődés lehetőségét hordozza magában. Inkább a másodikra szavaznak, és villognak, meg felháborodnak, meg összeszörnyülködnek a feleségükkel.

A dologban számomra az az érdekes, hogy az ilyen emberek meg vannak győződve róla, hogy erkölcsi magaslaton állnak, pedig valójában csak azt igyekeznek minden erejükkel elkerülni, hogy magukat gondolkodni és önállóan cselekedni nem képes birkáknak lássák. (Az erre alkalmazott módszer neve egyébként kognitív disszonancia redukció).

Sejtésem szerint a jelenség generációról generációra száll. Akinek a dédapját karóba húzták adócsalásért, az már olyan családba születik, ahol nem kérdés, hogy azt a pénzt oda kell adni az államnak. Az ilyen ember könnyen gondolhatja, hogy neki belső meggyőződése, hogy ez így helyes. Azért a büntetések réme ott lebeg ilyenkor is – a biztonság kedvéért.

Borravaló II.

Ma feltetettem a téli gumikat. Amikor a borravalót odaadtam, a srác, miközben megköszönte, külön a szemembe nézett, és látszott rajta, hogy van helye annak a pénznek, és tényleg nagyra értékeli, hogy adtam.

Így aztán nekem is különösen jól esett a dolog, mert a sokszor gépies szokás valódi tartalommal telt meg. Csak azt nem értem, hogy ha ennyire jó érzés adni, én miért nem kapok mindenkitől borravalót.

Melyik az a nézet?

Az egyik kollégám, mikor dobozokat hajtogatunk, az elkészült darabot nemtörődömséget színlelve forgatja tétova ujjai között, és próbál rájönni, melyik az a nézet, amelyik megegyezik a fal mellett sorakozó dobozokéval. Miután ez nem sikerült, találomra odateszi a többire, és körbesandít, hogy ki vette észre, de csak mit sem sejtő emberek beszélgetnek és hajlítgatják a saját dobozaikat.

Szabadság

Nagyapám a velejéig és minden porcikájában szabad ember volt. Ez minden vendégre mély benyomást tett: Amikor visszatért a társalgóba, nemtörődöm eleganciával a tartásában, és derűs békével a hangjában így szólt. – Bőséges, gazdag székletem volt.

„A nemzetek gazdagsága” – Rendszerbírálat és rossz hír

Attól tartok rájöttem a sikeres ország receptjére. Brutálisan egyszerű. Nagy-Britannia alapvetően két dolog miatt gazdagabb / sikeresebb nálunk.

Az egyik (bármily szarul hangzó) ok az eredeti tőkefelhalmozás. Ezt ők, ahogy sokan mások is, idegen területek leigázásával és kirablásával abszolválták. Döbbenetes belegondolni, hogy mekkora a szegénység azokban az országokban, ahova betették a lábukat. Magyarul elég ránézni ezekre az országokra, hogy lássuk az egyenleget: vajon nyertek vagy vesztettek az angolokon.

Számos ország eleve azért az az ország ami, mert az angolok (és esetenként több más európai állam, meg az USA) azzá tették. Mivel a helyi viszonyokkal nem törődve, vagy legalábbis azokat nem egészen értve tették ezt, ezek a helyek jelenleg is meglehetősen instabilak.

Amikor erre gondoltam, beugrott, hogy ja de ott van a szintén az angolok által leigázott Ausztrália vagy Új-Zéland. Azok gazdagok. Aztán a homlokomra csaptam. Ott is az angolok leszármazottai élnek jól; az őslakókat meg lehet nézni.

Ha az első lépést megugrottuk, a következő siker-faktor a minél hosszabb időn át tartó háborítatlanság. Hasonlítsuk össze Angliát és Magyarországot ilyen szempontból. Ha nem elég kontrasztos a kép, olvassunk kicsit utána annak, hogy Albániának milyen körülmények adódtak a komplett eddigi történelme alatt.

Egy meggazdagodott, majd nem háborgatott helyen lehet és érdemes hosszú távon gondolkodni. Meg lehet venni azt a cipőt, ami ötször drágább, de tizenötször annyi ideig tart, és be lehet vele menni egy elegáns étterembe. Lehet és érdemes elegáns éttermet építeni.

Azért jutottam az imént vázolt következtetésre, mert itt élve egyszerűen nem látom, hogy miben jobbak az angolok. Nincs ez az ország jobban megszervezve. Nem mennek könnyebben az ügyek. Nem értelmesebbek az emberek. Csak gazdagok, és nyugtuk van.

A híres demokratikus elkötelezettséghez is hozzáfűznék két gondolatot. Az úgynevezett demokrácia számos előnye mellett egy igazán hasznos eszköz arra, hogy a nyugati típusú piacgazdaságnak otthont adjon. A nemes cél mellett alapvető üzleti érdek, hogy a világ egészében jól táplált, vastag pénztárcájú fogyasztók mosolyogjanak. És fizessenek.

Másrészt, és az előzővel összefüggésben, a demokrácia luxuscikk. Ha alig bírok mozdulni, mert úgy telezabáltam magam, könnyebben intek, hogy parancsolj kérlek, tölts te először kávét magadnak, én pihenek egy kicsit, aztán megpróbálok még egy süteményt megenni.

Ilyen pozícióból nézve tényleg furcsának hat a kenyérhéjon marakodás, meg az ügyetlenkedés a pénzzel. Őszintén szólva eléggé felzaklatott ez a felismerésem. Ugyanis akkora és olyan régre datálódik a lemaradásunk, és ezáltal annyi nyomot hagyott rajtunk, annyi súlyt akaszt ránk, hogy tényleg kiábrándító belegondolni.

És mivel – ahogy mondani szokás – a baj nem jár egyedül, szükségképpen kitermeltünk egy pénzéhes, az eredeti tőkefelhalmozás személyes megvalósításán fáradozó politikai osztályt, akiktől – ahogy az többszörösen konkrétan bebizonyosodott – semmi jót nem várhatunk.

BBC

Öregedésem folyamata nem állt meg, de még csak nem is lassult, ugyanis itt is leginkább a közszolgálati rádiót hallgatom. Konkrétan a világhíres BBC 4-es csatornáját. Nálunk legtöbbször az etikai kódexüket emlegetik, és úgy beszélnek róluk, mint a pártatlan tájékoztatás és a szakmaiság létező legmagasabb csúcsáról.

Ezt most nem fogom megcáfolni, de két dolgot azért megfigyeltem. A mi MR1-ünk – jobb napjain(!) – nem marad el színvonalban a BBC4-től: a felolvasott hírek és a kulturális műsorok színvonala egyértelműen ugyanabba a ligába sorolja a két médiumot.

Feltűnt viszont, hogy itt hajlanak bizonyos engedményeket tenni a tények száraz közlése közben. Tegnapi hír volt, hogy Carlos (a terrorista) bíróság elé állt Franciaországban. Ezen a tényen kívül persze elmondták, hogy mivel vádolják, miről híres (miket tett), mi történt vele azóta, most milyen állapotban van, és miket mondott. Ez idáig tanítanivalónak hangzik.

Aztán a végén – ugyanabban a hanghordozásban, ahogy a tényeket sorolták – hozzátették, hogy az áldozatok hozzátartozóinak évtizedeket kellett várniuk arra, hogy végre igazságot szolgáltassanak, és Carlos megkapja a büntetését azért, amiket tett.

Szerintem ez az a pont, ahol már nem tényeket közölnek, hanem állást foglalnak. Mégpedig úgy foglalnak állást, hogy a saját álláspontjukat és értékeiket – bújtatott módon – beleszövik a hírekbe, és egyértelműen „segítenek” a hallgatónak abban, hogy helyesen gondolkodjon, és helyesen érezzen.

Pakisztán

Megkértem a pakisztáni kollégámat, hogy mondjon pár dolgot az országáról. Olyanokat, amiről azt feltételezi, hogy nem tudom.

Egyebek mellett azt említette, hogy itt (Angliában) az embereket nem érdekli, hogy a többi ember él-e vagy hal. Simán átlépnek egy holttest felett, és a szemük se rebben attól, amit a tévében látnak. A saját életüket viszont rendkívül értékesnek tartják, és rettegnek a haláltól.

Ezzel szemben Pakisztánban se izgatják fel magukat az emberek idegenek halálhírén, viszont saját haláluk lehetősége annyira hétköznapi dolog, hogy azt is rég megszokták már. Egyszerűen benne van a pakliban, hogy az adott nap az utolsó. Na bumm.

Háromkerekű

Nem sokat kellett keresgélnem. A halványan derengő utca homályából egy fényes lépcsőház világlott ki.

Az idős úr nem sokkal az után, hogy megrendelte a pizzát, el is indult lefelé. Megfogta háromkerekű hordkocsija markolatát, és óvatosan a lifthez araszolt. Ahogy a földszinten kiszállt a felvonóból, odaevickélt a kapunyitó gombhoz, és ráült a hordkocsira. Egy újságba mélyedt, úgy várt engem.

Érkezésemre izgatott mosollyal reagált. A tehetetlen testből élénk, mosolygós szemek és finom modor emelkedett ki. Nehézkesen, a fogantyúra támaszkodva felállt, és megkért, hogy a két kis pizzát – amiket többször is nagyon megköszönt – tegyem oda, ahol eddig ült.

Azt kívántam neki, hogy lelje örömét az ételben. Biztosított róla, hogy így fog tenni. Két font borravalót adott, majd megvárta, hogy kijutok-e a nyomógombos kapun. Ahogy kint beültem a kocsiba, még láttam, ahogy a lift felé indulva tol egyet a kocsin, aztán utána lép, tol egyet, utána lép. Talán egyszerre értünk vissza.

Az epegörcs

Baba néni utolsó erejével odébb tolta a megevett krémes után üreslő tányért. Pontosan tudta, hogy most következik a roham. A keserves ismerősre nem is kellett sokat várni. Szorítást érzett a gyomra táján, ami csakhamar éles fájdalommá fejlődött, és kegyetlen hirtelenséggel kezdett sugározni a szíve és jobb lapockája felé.

Baba néni – ahogy idős keze erejéből tellett – megmarkolta az asztal lapját, és szorította. Igyekezett mélyeket lélegezni, és arra gondolni, hogy minden kilégzésnél eggyel távolabb űzi a fájdalmat. Ahogy a hányinger is hatalmába kerítette, felemelte elfehéredett, ráncos arcát, és büszkén nézett a falon lógó képről szigorúan rátekintő katonatiszt szemébe.

Az émelygés és a fájdalom csak hosszú, hínárosan fojtó percek után kezdett alábbhagyni. Amikor a kín elviselhetőbbé szelídült, Baba néni diadalmasan, méltóságteljes lassúsággal emelte el tekintetét a katonatisztről, és a békebeli stílusban gyártott fekete telefonkészülékért nyúlt.

Ahogy hívása célba talált a másik oldalon, minden bevezetés nélkül, de kedvesen szólt bele a kagylóba. – Tiborkám, legyen olyan drága, és ha holnap jön megszerelni a távirányítót, hozzon fel megint két krémest is.

A kemény szeretet elve

Sok munkahely – és sok főnök – van, aki gyakorlatilag nem törődik a dolgozóival, csak kitapossa belőlük, amire a cégnek szüksége van. Vannak aztán azok, akik olcsó népszerűségre törnek, de a segítség, amit adnak, nem valódi érték, vagy – még rosszabb esetben – még árt is a kedvezményezettnek.

Az én főnököm nem ilyen. Nálunk csak gyűlnek a visszamondott rendelések, a meg nem talált ügyfelek pizzái, meg a hibásan összeállított feltétek, de mi abból egy falatot sem ehetünk, hanem a nap vége felé mennek a szemétbe. Ha rákérdezek, hogy hátravihetek-e egyet a fiúknak meg nekem, a válasz egyenes beszéd: – Nem, nem, nem, hagyd csak ott, ahol van.

A felületes szemlélő fejében talán motoszkálni kezdene a gyanú, hogy ez otrombaság, vagy akár szívtelenség. Persze nem erről van szó. Emberek vagyunk. Megállás nélkül dolgozunk, épp csak egy-egy falat csokit, vagy egyéb gyors szénhidrát forrást van időnk bekapni, meg a csapból épp annyi vizet inni, amennyit pár pillanattal előtte ürítettünk.

Namost ilyen helyzetben jómagam és akaratgyenge, gyarló kollégáim valósággal rávetnénk magunkat azokra az árva pizzákra, és csak úgy tömnénk a fejünkbe, amennyit csak ép ésszel bírunk. Minket még az sem érdekelne, ha kalács lenne rajtuk meg tök.

De kérdezem én: akkor hogy kaphatnánk már meg ezeket a pizzákat? Hogy éjszakai zabálásokba bocsátkozzunk? Hogy alattomos úszógumit növesszünk, meg a legundorítóbb kinövéseket az érfalainkon? Aztán ötvenévesen szuszogva dögöljünk bele valami megérdemelt szív- és érrendszeri betegségbe?

Nem. Ez a sors akkor várna ránk, ha a főnökünk nem szeretne minket. De ő szeret minket; éppenséggel jobban, mint saját magát. Ő ugyanis minden nap legalább egyszer odaül az asztalához, megkeményíti a szívét, és pizzát és süteményt diktál le a torkán.