Bemegyünk a raktárba

Öt óra. Abdul és én bemegyünk a raktárba, Mufstafa az ajtó elé áll, és nem enged be senkit, amíg ki nem jövünk. Abdul leterít egy szőnyeget. Én is azt használom: ha keresztben teszi le, mindketten elférünk rajta. Az én térérzékemnek jobb lenne, ha egyszerűen a fallal párhuzamosan terítenénk le a szőnyeget, de Abdulnak van egy kitüntetett iránya. Azt mondja, ettől nem lehet eltérni, és valószínűleg én is jobban járok így. Végül is már nem zavar. Abdul letérdel, és a törzsét a combjaira hajtja, aztán kissé előre nyújtott karokkal felemelkedik és a mennyezet felé néz. Én mellette hanyatt fekszem le, derekamat a szőnyeghez szorítom, karjaimat magam mellett nyugtatom, és lassan, hogy a derekam el ne mozduljon a szőnyegről, nyújtott lábaimat függőlegesig emelem, aztán megint csak lassan, vissza a földre. Húszat csinálunk, és én érzem, hogy a megfelelő tartásban erősödött meg a derekam, és ma már biztosan nem fog fájni. Abdulon is látszik, hogy neki is jót tett a saját gyakorlata. Bólintunk egymásnak, és ahogy kimegyünk, biccentünk Mustafa felé, aki diszkréten bólint, aztán mindenki megy a dolgára.

Vágódeszka

Aki használ a szélén vájattal rendelkező vágódeszkát, annak ismerős érzés, hogy amikor például a hagymát akarja belesöpörni a fazékba, az elakad, és úgy kell kipiszkálni onnan. Viszont nem ismerős érzés a felhasználónak, hogy a vájat – eredeti céljának megfelelően – meggátol bármit abban, hogy leguruljon a deszkáról.

Mohammed és a tízes

A nap végére egy tízessel kevesebb volt nálam, mint kellett volna. Lázasan kutattam a különböző napok és éjszakák határain összemosódó emlékeim között, hogy hol fújhatta el a szél, hol eshetett ki a zsebemből, az övtáskámból, a kezemből, hol kaphattam kevesebbet, hol adhattam vissza többet, és az az ügyfél egyáltalán ma volt-e.

Aztán, azzal a gyomorszorító érzéssel, amit annak idején a matematika órákon szoktam érezni, amikor szorít az idő, le kell tenni a tollat, és én tudom, hogy az ilyen feladatnál, ilyen helyzetben szoktam hibázni, egyre határozottabban rémlett, hogy valahol a szokásos számolási nehézségbe ütköztem. Ha egy kerek összegnél épp csak egy kicsivel nagyobb a számla, de nem a sorban következő első vagy második címletű bankjegyet kapom (azaz például huszonegyre huszonötöt vagy harmincat), az agyam hibaüzenettel le akar állni, én pedig reménytelenül számolok magamban, aztán inkább adok egy becslést.

Néztem a cetliket, hogy hátha ráismerek az összegre, a címre, vagy ezek alapján beugrik a helyzet maga. Azt már láttam magam előtt, ahogy vívódom, és végül visszaadok tizennyolcat. De hol történhetett? Letettem a papírt, magamat emésztve csináltam a dolgomat, aztán újra a kezembe vettem, és így egy darabig, míg végre beugrott, hogy melyik volt az.

Egy Mohammed nevű embernek adtam oda a Pall Mallon. Harmincegy volt a számla, sokáig pakolászott tízeseket, de aztán nem volt aprója, így két húszast adott. Most egy kicsit könnyebb volt, és egy kicsit nehezebb. Mivel azért inkább nehezebb volt, és éreztem, hogy az aznapi benzinpénzem szűk háromnegyedének elvesztése olyan gondolatláncot indítana el a fejemben, aminek nem akarok a végére jutni (azaz az óradíjamon felül szívességből vezettem a városban, csak hogy vezethessek), hirtelen elhatároztam, hogy nem hagyom veszni a dolgot.

A helyzettel tisztában lévő kollégám sajnálkozó és hitetlen tekintetétől kísérve a kezembe vettem a telefont, hogy sms-t írjak, majd mégis inkább felhívtam Mohammedet. A telefon csak csörgött kínzó hosszan, de amikor már a hangposta következett volna, mégis beleszóltak a másik végén.

Elnézést kértem az igen késői zavarásért (két óra múlt – igaz, a pizzát is egy után nem sokkal vittem ki), és egy célratörő bővített mondatban elmondtam, hogy mi nyomja a lelkemet. A mondat azzal végződött, hogy ez az aznapi benzinpénzem javarésze. Rövid csend után Mohammed azt mondta, hogy várjak egy kicsit, megnézi a tárcáját, hogy mi van, mi nincs benne. Még hosszabb csend következett. A végén pedig újra jelentkezett azzal, hogy igazam van, tényleg lett egy plusz tízese.

Megkérdeztem, hogy felugorhatok-e érte, pillanatok alatt odaérek. Erre nem vágta rá, hogy igen, hanem hümmögött egy kicsit, talán magával tanakodott, nem tudom, de mikor már épp mondtam volna, hogy tényleg nem tartana semeddig az egész, végül kibökte, hogy ne fáradjak, majd ő beül a kocsijába, és odahozza, ahol vagyok. Ezt persze megpróbáltam visszautasítani, de nem sikerült.

Nyolc perc múlva fékezett az üzlet előtt, kiszállt, és miközben a tárcáját vette elő, elnézést kért, hogy nem tűnt fel neki. Mondtam, hogy á, ne eméssze magát, az a gond, hogy én nem vettem észre, hogy mit cselekszem. A szóban forgó összeghez képest óriási megkönnyebbülést éreztem, mert egy konok fogyatékosságomból fakadó kárból olyan élményt sikerült a nap végére kovácsolni, ami arra tanít, hogy nem szabad feladni, elengedni a dolgokat, meg arra, hogy – ami az embereket illeti – nem olyan rossz a helyzet, mint sokan és sokszor gondoljuk.

A kezemet nyújtottam Mohammednek, még egyszer megköszöntem, és hozzátettem, hogy jó embernek tartom. Neki erről nem elmélkedtem persze, de egy ilyen helyzetben az emberek vagy az egyik, vagy a másik oldalra billennek.

„Mosolyogj, és a világ visszamosolyog rád” – II

Folyamatosan finomhangolt tapasztalataim alapján továbbra is fenntartom, hogy az esetek nagy többségében előre elrendelt, hogy fogok-e borravalót kapni: már ott lapul a pizza boldog tulajdonosának a tenyerében, mikor ajtót nyit – vagy nem.

Tegnap mégis megtapasztaltam, hogy milyen a konkrétan megszerzett jatt. Időre kellett vinnem egy fuvart. Az ilyesmi azt jelenti, hogy például dél körül telefonál valaki, hogy hatra kér ezt-azt. A főnököm a kezembe nyomta a pakkot, hogy hétre érjek oda vele, és korábban ne lépjek be a házba. Van köztünk egy kis nézetkülönbség a mentén, hogy nekem gyorsnak vagy takarékosnak kell lennem. Az előbbit ő monitorozza, az utóbbit én. Utalva a konfliktusra mondtam neki, hogy így borzasztó nehéz lesz javítani az átlagos kiszállítási időmön. Ő mosolygott, én meg kompromisszumot kerestem magamban.

Egyet tudtam: oda viszem a pizzát, amilyen hamar csak tudom. Közben majd kitalálok valamit. Gyorsan ment minden. Innen is jött az ötlet. Becsöngettem a vártnál bő tíz perccel korábban, és komoly arccal kezdve, de aztán mosolyba hajolva mondtam, hogy borzasztóan sajnálom, hogy korábban értem ide a megbeszéltnél, de egyszerűen nem tudtam mit tenni: mindenhol zöldet kaptam. A nő mosolyogva mondta, hogy ez igazán nem probléma a részéről, és visszament kikotorni egy kis borravalót.

Anthony

Anthony jellegzetes figura. Messziről felismerni, ahogy a hetedik ikszében kissé előrehajolva biceg ó-lábain, és közben mindig int, mindig köszön valakinek.

Az első napjaimon egy fogósabb címet magyarázott. Mondtam neki, hogy egyáltalán nem ismerem a várost, az általa felsoroltak közül egyetlen vonatkoztatási pont sem ugrik be, úgyhogy ne fecsérelje rám az energiáját, majd megoldom a navigáció, meg a google maps együttes segítségével valahogy. Azt mondta, hogy pontosan tudja, hogy egyáltalán nem ismerem a várost, úgyhogy egyszerűen menjek utána.

Anthony ezután felvezetett engem egészen a kapuig, kiszállt, és odajött hozzám jellegzetes bicegésével, és megmutatta, az udvaron merre menjek, majd a kitérője után ment csak a saját fuvarjára. Azóta is pontosan emlékszem arra a helyre. Az első bevésődés a fogósabbak közül.

Anthony ha fuvarra megy, mindig elköszön, ha visszajön, szintén. Azt mondja, ő úgy fogja fel, hogy itt szívességből dolgozik. Van egy rendes munkája. Ha azzal végzett, jön ide, és csinálja gyakran hajnalig. Másnap hatkor munkába megy. A kölcsöne visszafizetéséhez kell a pénz.

Még két éve és pár hónapja van hátra a munkával töltött évekből, és a kölcsönből ugyanannyi. A borravalót lottóra költi. Azt mondja, ez tartja benne a lelket. Ha nyer, akkor azonnal rászakad a szabadság. És ez bármelyik pillanatban megtörténhet.

Szerintem neki elfoglaltság is kell, de abban is majdnem biztos vagyok, hogy a munkán kívül is szépen feltalálja magát. Úgyhogy azt kívánom neki, hogy akkor nyerjen a lottón, amikor neki a legjobb. Ha holnap, akkor holnap, ha két év múlva, akkor két év múlva.

“Mosolyogj, és a világ visszamosolyog rád”

Az egyik kollégám valószínűtlenül sok borravalót kapott egy olyan napon, amikor egyébként én is rekordot döntöttem, de azért szembetűnő volt a különbség. Kérdésemre elmondta, hogy ő jófej, igyekszik beszélgetésbe elegyedni az ügyfelekkel, kedves hozzájuk, mosolyog rájuk, ezért jutalmazzák ennyire.

Ez persze igazságtalan velem szemben, aki szintén kedves vagyok és jófej, de nem hagytam, hogy az így felgyülemlő érzelmi töltet negatív irányba süljön el, hanem elhatároztam, hogy mostantól kimondottan és célzottan figyelni fogok arra, hogy kedves, pozitív és érdeklődő legyek.

Az új paradigma első napján el is kezdett ömleni a borravaló. Öt szállításból ötször kaptam jattot, aztán egy kicsit megtört a lendület, de a nap végén így is elég jól álltam. Aznap egy másik kollégám kapott többet, mint én. Egyébként ő is kedves figura.

Vizsgálgattam a jelenségcsoportot pár napig (és azóta is azt teszem). Szerintem az a helyzet, hogy szinte ugyanannyi borravalót kapok, mint egyébként, csak két tényező növeli az aktuális számot. Az egyik az, hogy a híresen rosszul jattoló egyetemisták épp nincsenek itt, a másik, hogy karácsony környéke van. Emellett persze el tudom képzelni, hogy a kedvességem pár bizonytalan szavazót az adakozás oldalára billentett, de alapvetően mégiscsak az a helyzet, hogy az emberek többsége előre eldönti, hogy fog-e borravalót adni, és már a kezében van (vagy nincs) a summa, amikor ajtót nyit. Szóval azt gondolom, hogy a kedvesség módszerével lehet csiszolni a számokon, de alapvetően megváltoztatni nem lehet azokat.

A módszer – az én előadásomban – egyébként úgy néz ki, hogy minden egyes alkalommal hiba nélkül mosolygok, a „Hogy vagy?” kérdéssel indítok, ha pedig mohóságot, fázást vagy bármi hasonlót észlelek az ügyfélen, akkor elejtek valami kis kedvességet azzal kapcsolatban, és azt mondom neki, hogy ez majd felmelegíti, vagy hogy látom, már nagyon várt, stb. Ha van kutya, megdicsérem a hivatásszerű ugatásért.

Nem várt mellékhatás, hogy az egész színjáték közben (ahol elvileg csak akkor éreznék őszinte örömöt, ha kapok borravalót) ténylegesen jobb a kedvem, és még akkor is megmarad a mosoly az arcomon, ha üres kézzel távozom.

Szlovák-magyar viszony

Mindig meg szokott lepni, amikor külföldiek azt gondolják, hogy a magyar a szláv nyelvek közé tartozik. Annak tudtam be a dolgot, hogy vannak, akiknek a francia meg a német akcentus is ugyanolyannak hangzik.

Pár alkalommal viszont az tűnt fel, hogy a TV-ben, rádióban megszólaló szlovák politikusok vagy akárkik úgy beszélnek, mint ha magyarok halandzsáznának.

Most meg van pár szlovák kollégám. A magyar szavakat hibátlanul ejtik ki. Nem egész jól ahhoz képest, hogy nem magyar az anyanyelvük, hanem hibátlanul. Olyan is, aki amúgy egy szót sem tud magyarul.

Magyarul (szlovákul) azonos a hangkészletünk, csak máshogy fűzzük össze ezeket a hangokat. Ráadásnak ott van, hogy nálunk is vannak kisebb mássalhangzó torlódások, kemény r, cs…

Sőt. A napokban szlovák kollégáim az egyik angol srácnak a szlovák nyelvvel való elinduláshoz nélkülözhetetlen szavakat tanítottak – az utóbbi kérésére. Ezek (picsa, kurva) hangzásukban és jelentésükben is tökéletesen megegyeznek a magyar változatokkal.

Jégeső

A jégesőről annyit tudtam, hogy – elsőre paradoxnak tűnő módon – nagy melegben lehet számítani rá, ugyanis a felhevült földfelszín (vagy pláne aszfalt és egyéb mesterséges felület) miatt a pára olyan sebességgel száll fel, hogy „pillanatok alatt” olyan magasságba emelkedik, ahol a kicsapódó pára egyúttal meg is fagy.

Ezért eléggé meg voltam lepve, amikor a múlt héten négy fokos hőmérséklet mellett jégesőt láttam – vagy hatszor aznap. Korábban szerzett ismereteimmel, és azok tarthatatlanságával rögtön elő is álltam Edward kollégámnak. Ahogy én meg voltam lepve ezen a jégesőn, ő úgy csodálkozott el azon, hogy nálunk hogy szokás az ilyesmi.

Megtudtam, hogy ezt itt hell’s stones-nak (pokol kövei) mondják, és hogy jellemzően az évnek ebben az őszi-téli szakaszában fordul elő, Edward rögtönzött becslése szerint nagyjából hat-hét alkalommal évente.

A pára felszállásáról szóló ismereteimet megpróbáltuk egy közös elméletbe integrálni. Az erre tett kísérletünk során odáig jutottunk, hogy a Brit szigetek időjárását amúgy is nagyban alakító meleg Golf-áramlatnak alighanem szerepe lehet a dologban, amikor az ilyenfajta intellektuális naplopásra teljesen rezisztens főnökünk kérésére hirtelen megint pizzát kellett szállítanunk.

Konkrét példa az angol rendszerszemléletre

Szeretném jól végezni a munkámat, és tudom, mennyire jó az ügyfélnek, ha nem kell lejönnie az emeletről, ki hideg szélbe a kapuig (ami egyébként sokuk számára magától értetődő eljárás, és én sem bánom igazán, amikor például tilosban parkolok). Ezért – ha csak lehet – még a bejárati ajtóig is elmegyek.

Az egyik négyszáz lakásos komplexumban a harminchármas lakást kellett keresnem. Örömmel láttam, hogy a sok apró számocska mellett az egyik postaládán a negyvennégyes szám szerepelt messziről is olvasható, nagy fekete számokkal. Ki is szálltam, hogy közelebb menjek, hátha a harminchárom is ott lesz, és nem két lépcsőházzal odébb. Ahogy odaértem, ez a kapucsengő fogadott.

Szépen visszaültem a kocsiba, és telefonáltam, hogy itt vagyok a főkapunál.