A nap végére egy tízessel kevesebb volt nálam, mint kellett volna. Lázasan kutattam a különböző napok és éjszakák határain összemosódó emlékeim között, hogy hol fújhatta el a szél, hol eshetett ki a zsebemből, az övtáskámból, a kezemből, hol kaphattam kevesebbet, hol adhattam vissza többet, és az az ügyfél egyáltalán ma volt-e.

Aztán, azzal a gyomorszorító érzéssel, amit annak idején a matematika órákon szoktam érezni, amikor szorít az idő, le kell tenni a tollat, és én tudom, hogy az ilyen feladatnál, ilyen helyzetben szoktam hibázni, egyre határozottabban rémlett, hogy valahol a szokásos számolási nehézségbe ütköztem. Ha egy kerek összegnél épp csak egy kicsivel nagyobb a számla, de nem a sorban következő első vagy második címletű bankjegyet kapom (azaz például huszonegyre huszonötöt vagy harmincat), az agyam hibaüzenettel le akar állni, én pedig reménytelenül számolok magamban, aztán inkább adok egy becslést.

Néztem a cetliket, hogy hátha ráismerek az összegre, a címre, vagy ezek alapján beugrik a helyzet maga. Azt már láttam magam előtt, ahogy vívódom, és végül visszaadok tizennyolcat. De hol történhetett? Letettem a papírt, magamat emésztve csináltam a dolgomat, aztán újra a kezembe vettem, és így egy darabig, míg végre beugrott, hogy melyik volt az.

Egy Mohammed nevű embernek adtam oda a Pall Mallon. Harmincegy volt a számla, sokáig pakolászott tízeseket, de aztán nem volt aprója, így két húszast adott. Most egy kicsit könnyebb volt, és egy kicsit nehezebb. Mivel azért inkább nehezebb volt, és éreztem, hogy az aznapi benzinpénzem szűk háromnegyedének elvesztése olyan gondolatláncot indítana el a fejemben, aminek nem akarok a végére jutni (azaz az óradíjamon felül szívességből vezettem a városban, csak hogy vezethessek), hirtelen elhatároztam, hogy nem hagyom veszni a dolgot.

A helyzettel tisztában lévő kollégám sajnálkozó és hitetlen tekintetétől kísérve a kezembe vettem a telefont, hogy sms-t írjak, majd mégis inkább felhívtam Mohammedet. A telefon csak csörgött kínzó hosszan, de amikor már a hangposta következett volna, mégis beleszóltak a másik végén.

Elnézést kértem az igen késői zavarásért (két óra múlt – igaz, a pizzát is egy után nem sokkal vittem ki), és egy célratörő bővített mondatban elmondtam, hogy mi nyomja a lelkemet. A mondat azzal végződött, hogy ez az aznapi benzinpénzem javarésze. Rövid csend után Mohammed azt mondta, hogy várjak egy kicsit, megnézi a tárcáját, hogy mi van, mi nincs benne. Még hosszabb csend következett. A végén pedig újra jelentkezett azzal, hogy igazam van, tényleg lett egy plusz tízese.

Megkérdeztem, hogy felugorhatok-e érte, pillanatok alatt odaérek. Erre nem vágta rá, hogy igen, hanem hümmögött egy kicsit, talán magával tanakodott, nem tudom, de mikor már épp mondtam volna, hogy tényleg nem tartana semeddig az egész, végül kibökte, hogy ne fáradjak, majd ő beül a kocsijába, és odahozza, ahol vagyok. Ezt persze megpróbáltam visszautasítani, de nem sikerült.

Nyolc perc múlva fékezett az üzlet előtt, kiszállt, és miközben a tárcáját vette elő, elnézést kért, hogy nem tűnt fel neki. Mondtam, hogy á, ne eméssze magát, az a gond, hogy én nem vettem észre, hogy mit cselekszem. A szóban forgó összeghez képest óriási megkönnyebbülést éreztem, mert egy konok fogyatékosságomból fakadó kárból olyan élményt sikerült a nap végére kovácsolni, ami arra tanít, hogy nem szabad feladni, elengedni a dolgokat, meg arra, hogy – ami az embereket illeti – nem olyan rossz a helyzet, mint sokan és sokszor gondoljuk.

A kezemet nyújtottam Mohammednek, még egyszer megköszöntem, és hozzátettem, hogy jó embernek tartom. Neki erről nem elmélkedtem persze, de egy ilyen helyzetben az emberek vagy az egyik, vagy a másik oldalra billennek.

Anthony jellegzetes figura. Messziről felismerni, ahogy a hetedik ikszében kissé előrehajolva biceg ó-lábain, és közben mindig int, mindig köszön valakinek.

Az első napjaimon egy fogósabb címet magyarázott. Mondtam neki, hogy egyáltalán nem ismerem a várost, az általa felsoroltak közül egyetlen vonatkoztatási pont sem ugrik be, úgyhogy ne fecsérelje rám az energiáját, majd megoldom a navigáció, meg a google maps együttes segítségével valahogy. Azt mondta, hogy pontosan tudja, hogy egyáltalán nem ismerem a várost, úgyhogy egyszerűen menjek utána.

Anthony ezután felvezetett engem egészen a kapuig, kiszállt, és odajött hozzám jellegzetes bicegésével, és megmutatta, az udvaron merre menjek, majd a kitérője után ment csak a saját fuvarjára. Azóta is pontosan emlékszem arra a helyre. Az első bevésődés a fogósabbak közül.

Anthony ha fuvarra megy, mindig elköszön, ha visszajön, szintén. Azt mondja, ő úgy fogja fel, hogy itt szívességből dolgozik. Van egy rendes munkája. Ha azzal végzett, jön ide, és csinálja gyakran hajnalig. Másnap hatkor munkába megy. A kölcsöne visszafizetéséhez kell a pénz.

Még két éve és pár hónapja van hátra a munkával töltött évekből, és a kölcsönből ugyanannyi. A borravalót lottóra költi. Azt mondja, ez tartja benne a lelket. Ha nyer, akkor azonnal rászakad a szabadság. És ez bármelyik pillanatban megtörténhet.

Szerintem neki elfoglaltság is kell, de abban is majdnem biztos vagyok, hogy a munkán kívül is szépen feltalálja magát. Úgyhogy azt kívánom neki, hogy akkor nyerjen a lottón, amikor neki a legjobb. Ha holnap, akkor holnap, ha két év múlva, akkor két év múlva.

Az egyik kollégám valószínűtlenül sok borravalót kapott egy olyan napon, amikor egyébként én is rekordot döntöttem, de azért szembetűnő volt a különbség. Kérdésemre elmondta, hogy ő jófej, igyekszik beszélgetésbe elegyedni az ügyfelekkel, kedves hozzájuk, mosolyog rájuk, ezért jutalmazzák ennyire.

Ez persze igazságtalan velem szemben, aki szintén kedves vagyok és jófej, de nem hagytam, hogy az így felgyülemlő érzelmi töltet negatív irányba süljön el, hanem elhatároztam, hogy mostantól kimondottan és célzottan figyelni fogok arra, hogy kedves, pozitív és érdeklődő legyek.

Az új paradigma első napján el is kezdett ömleni a borravaló. Öt szállításból ötször kaptam jattot, aztán egy kicsit megtört a lendület, de a nap végén így is elég jól álltam. Aznap egy másik kollégám kapott többet, mint én. Egyébként ő is kedves figura.

Vizsgálgattam a jelenségcsoportot pár napig (és azóta is azt teszem). Szerintem az a helyzet, hogy szinte ugyanannyi borravalót kapok, mint egyébként, csak két tényező növeli az aktuális számot. Az egyik az, hogy a híresen rosszul jattoló egyetemisták épp nincsenek itt, a másik, hogy karácsony környéke van. Emellett persze el tudom képzelni, hogy a kedvességem pár bizonytalan szavazót az adakozás oldalára billentett, de alapvetően mégiscsak az a helyzet, hogy az emberek többsége előre eldönti, hogy fog-e borravalót adni, és már a kezében van (vagy nincs) a summa, amikor ajtót nyit. Szóval azt gondolom, hogy a kedvesség módszerével lehet csiszolni a számokon, de alapvetően megváltoztatni nem lehet azokat.

A módszer – az én előadásomban – egyébként úgy néz ki, hogy minden egyes alkalommal hiba nélkül mosolygok, a „Hogy vagy?” kérdéssel indítok, ha pedig mohóságot, fázást vagy bármi hasonlót észlelek az ügyfélen, akkor elejtek valami kis kedvességet azzal kapcsolatban, és azt mondom neki, hogy ez majd felmelegíti, vagy hogy látom, már nagyon várt, stb. Ha van kutya, megdicsérem a hivatásszerű ugatásért.

Nem várt mellékhatás, hogy az egész színjáték közben (ahol elvileg csak akkor éreznék őszinte örömöt, ha kapok borravalót) ténylegesen jobb a kedvem, és még akkor is megmarad a mosoly az arcomon, ha üres kézzel távozom.

Szeretném jól végezni a munkámat, és tudom, mennyire jó az ügyfélnek, ha nem kell lejönnie az emeletről, ki hideg szélbe a kapuig (ami egyébként sokuk számára magától értetődő eljárás, és én sem bánom igazán, amikor például tilosban parkolok). Ezért – ha csak lehet – még a bejárati ajtóig is elmegyek.

Az egyik négyszáz lakásos komplexumban a harminchármas lakást kellett keresnem. Örömmel láttam, hogy a sok apró számocska mellett az egyik postaládán a negyvennégyes szám szerepelt messziről is olvasható, nagy fekete számokkal. Ki is szálltam, hogy közelebb menjek, hátha a harminchárom is ott lesz, és nem két lépcsőházzal odébb. Ahogy odaértem, ez a kapucsengő fogadott.

Szépen visszaültem a kocsiba, és telefonáltam, hogy itt vagyok a főkapunál.