Töltött szőlőlevél benzinkutas módra

Dél felé tartottunk az autópályán, amikor elkezdett lemenni a Nap. Nem volt nálunk készpénz, és tartottunk tőle, hogy nem fogunk tudni kártyával fizetni, illetve azt sem tudtuk, hogy pontosan mi is fog következni, milyen is lesz a hely, ahol majd este kikötünk, úgyhogy megálltunk egy shoppal és kerthelyiséggel megkoronázott benzinkútnál, hogy együnk.

Kártyát nem fogadtak el, úgyhogy a nálam lévő pénzérmével vettem egy üveg vizet, és úgy döntöttünk, hogy megkajálunk a hűtőtáskából. Ezzel kapcsolatban a rendszerváltás előtti Nyugat-Európába látogató magyarok jutottak eszembe, akik a lökhárítóra ülve ették a szendvicset a parkolóban, ugyanis a hely és aközött, amire készültünk disszonancia feszült.

Bent, a légkondicionált helyiségben tisztaság, a falon plazmatévé, a szintén patyolat és dizájn mellékhelyiségben fotocellás öblítés és (ahogy minden más WC-ben Albániában) feltöltött folyékony-szappan tartó. Kint, a térköves kerthelyiség végében kis sziklakertszerű kézmosó folyamatosan csobogó vízzel, kevéssel mögötte füves, kis fás terület.

Ebben a környezetben, az árnyékolók alá laposan beterülő meleg fényben vettük elő a hűtőtáskát, a bicskát, a töltött szőlőlevél konzervet, az olajbogyót, a tejet, a kolbászt, a kenyeret, a sajtot. Alighogy kipakoltunk, megjelent bentről egy valószínűtlenül vörös hajú figura vakító fehér ingben és fekete pantallóban. Határozott léptekkel felénk tartott. Ahogy odaért, tiszta üvegpoharakat tett le elénk, és olyan kedves jóakarattal mosolygott ránk, ahogy az – nem győzöm hangsúlyozni – mifelénk elképzelhetetlen.

Annyira megbízható

Szinte minden reggel valamivel nyolc után találkozom egy gyerekkel, aki ha esik, ha fúj, lelkiismeretesen sétáltatja a család kis francia bulldogját. Jó ránézni. Annyira megbízható, kötelességtudó, hogy akár járhatna iskolába is. De ő csak int a másik fiúnak a házból, aki ilyenkor rendre iskolatáskával a hátán szalad a villamos felé.

Azokban még volt anyag

Már az ajtón kívül, ahol a hangja még nem állt össze szavakká a fülemben, már ott tudtam, hogy ez az fajta idióta, aki csak hasznot húz e máskülönben hátrányosnak tűnő tulajdonságából. Boldog, magabiztos lendülettel éli az életét, amerre jár, igazságot oszt.

A gyűrődő zónák elvéről és gyakorlatáról mit sem tudva meséli, hogy egy Volvonak valósággal eltűnt az eleje, amikor belehajtott az ő vonóhorgos Opel Asconájába. Hiába, a régi német kocsikban még volt anyag. Nem lehet ujjal benyomni az oldalukat, mint a japánoknak.

A többiek, két roma meg két nem roma helyeselnek. Majd a német-japán vonalon hibásan elindulva egy Volvo és egy Honda esetét mesélik el, ahol viszont a Volvo játszotta a bezzeg abban még volt anyag szerepet, és szinte fényesebben jött ki az ütközésből, mint ahogy belement. A Hondának esélye sem volt. Hogy lett volna.

Az egyik srác Suzuki kulcsa a padon hever. Szerencsére kiderül, hogy viszont ezek az új Suzukik, ezek már rendben vannak a töréstesztek szerint. Viszont a törésteszteknél általában (de nem a Suzuki esetében) felmerül a gyanú, hogy kamu az egész, az autógyárak csak belefizetnek, és kész.

Közben az egyik roma srác nadrágjának a zsebéből egy parányi zokni kerül elő, a csávó kislányáé. – Ó, egyem a drága húsát, úgy imádom a kis kutyulikámat – lábad könnybe a szeme, és az autós fonalat teljesen elvesztve tántorog ki az öltözőből tezsvérével együtt.

Épp időben, mert jön a következő történet, ahol megint egy sértetlen és egy porrá zúzott autó játssza a főszerepet, csak most az egyikben négy cigány ül. A mesélő rutinból, cinkosan a többiekre mosolyint, ahogy ezt mondja, és szemmel láthatóan nem tűnik fel neki, hogy épp az előbb beszélgetett másik két romával. A történetben egyébként végül semmi jelentőségre nem tett szert a szereplők etnikai hovatartozása. Csak biztos jó volt tudni. Persze az övék volt a vesztes autó, de csodák csodájára a hajuk szála sem görbült.

Én meg csak állok kezemben a levetett cipőmmel, és tátott szájjal bámulok ki a sötétbe, hogy még mindig tágul vajon a világegyetem, vagy elkezdett már összeroppanni. El kellett, hogy kezdjen.

Kameraállás

A nyolcvanas évek sorozási történetei örök klasszikusok. Élénken élnek a fantáziámban az ép kisiskolás ésszel a befogadhatóság határán billegő városi legendák az olyan esetekről, amikor a fitymaszűkületet még a folyosón orvosolták, hogy aztán a potenciális sorkatona körülmetélt péniszét pityeregve lógathassa egy jódoldattal töltött pohárba, amíg a következő stációhoz nem ér, ahol egy-másfél liter vért vesznek le tőle, hogy végre készen álljon a teljes menetfelszerelésben vezényelt erőltetett menetre a laktanyáig.

Én már a kilencvenes évek dereka után és a kétezresek elején jártam sorozásra. Egy sorstársam mesélte, hogy le kellett tolnia az alsógatyáját is, hogy utat engedjen egy puha férfikéznek. A sorozóorvos azt kérte, köhögjön, és elégedett mosollyal nyugtázta a herék táncát. Mosolyunk zavart csalt a mesélő arcára. Rövid hallgatás után száraz torkát megköszörülte, és halkan kérdezte, hogy velünk is történt-e hasonló. Némán nemet intettünk.

A srác elfehéredett arcába beleveszett két múltba révedő szeme, bennük egy már ezerszer látott film pörgött – egy egészen új kameraállásból.

Viszontlátásra

Kotányi látta, hogy a felvonó mindjárt a fölszintre ér, ezért úgy döntött, megvárja. A liftből egy sápadt, lábszárközépig érő fekete bőrkabátot viselő úr lépett ki, kezében egy meglehetősen hosszú tokkal. – Jó napot kívánok – köszönt Kotányi automatikusan, mielőtt még felismerte volna a férfit. De ahogy szavai épp elhagyták a száját, már tudta, hogy a halállal áll szemben. – Viszontlátásra – szólt kellemes bariton hangon a fekete bőrkabátos úr.

Montenegrói piros

Montenegróba érve rögtön egy angolul jól beszélő és nagyon kedves hölgy vett le minket talán tíz euróra – útdíj címen. Kaptunk cserébe egy matricát, a következő ablaknál meg egy kiadványt, ami statisztikai adatokkal fűszerezve mutatta be, hogy milyen sok közlekedési baleset történik Montenegróban – javarészt külföldiek részvételével.

Csodálkoztunk rajta, hogy ez itt ilyen kiemelt téma, de arra jutottunk, hogy valószínűleg nem véletlenül. Az az igazság, hogy nem tudnám pontosan megmondani, hogy mi nem stimmel az ottaniakkal, de tény és való, hogy elég gyakran kerültek elő autók meglepő helyekről vagy szögben, illetve előfordultak furcsa helyzetek, de azt hiszem, ahhoz, hogy ezt észrevegyük, kellett az előzetes figyelemfelhívás. Szóval éppen az észlelhetőség határán van a dolog: gondolhatnánk, hogy ez egy ilyen nap, de nem, a montenegróiak között valami homályos, alig észrevehető baljóslat bujkál az utakon.

Albániában sok útépítés környékén jártunk, de olyan „megoldással”, mint Montenegróban, nem találkoztunk. Egyszer csak elfogyott az út egyik fele, és semmilyen tábla nem jelezte, hogyan tovább, csak keréknyomokat lehetett látni, meg nyílt teret előrefelé, illetve a távolban olyan autókat, akik vélhetően onnan jöttek, ahol most mi tanakodunk. Elindultunk lassan, és egy épülő sztráda szembe oldalán találtuk magunkat. Erős vágyakozással kerestünk egy jelet, egy táblát, egy felfestést, hogy igen, ideiglenesen itt kell menni, de semmi. Aztán egyértelművé vált, hogy a nekünk szánt úton autózunk, de ezt csak onnan tudtuk, hogy mindenki ennek megfelelően cselekedett, mintha megbeszélték volna. Látták, hogy a mi oldalunkon nincs út, ezért hagyták, hogy mi menjünk az ő oldalukon. Ennyi.


Találkoztunk olyannal is, akit a különböző jelzések kifejezetten zavartak. Egyszer egy piros lámpához érkeztünk. Én szépen megálltam, bár nem tudtam, hogy ezzel a helyi szokásoknak megfelelően cselekszem-e. Egy hölgy lassított mellettünk, és kémlelt át hozzánk. Aztán felnézett a lámpára, idegesen megint ránk, aztán körbe. Valamit nem értett. Hezitált, egy arasznyit előre ment, aztán megállt, újra ránk nézett, hogy mi még mindig állunk-e, és vajon miért.

Mögöttünk kisebb sor jött össze, de a legnagyobb nyugalommal álltak egy helyben. A hölgy közben lopakodó üzemmódra váltott, és lassan, nagyon lassan gurult előre a lámpát szuggerálva el addig, hogy már majdnem kibicsaklott a hátraszegett feje, majd végül be is ért a lámpa alá, és nem látta többé a béklyózó, égető vöröset. Ekkor nagy kő esett le a szívéről, és lendületesen elhajtott.

Úton

Az albán közlekedés érdekes kevercse az európainak és a fejlődő világbelinek. Említettem már, hogy az autózást alapvetően, és ha csak tehetik, Mercedesekkel gyakorolják. A klasszikusnak számító W123-asoktól kezdve mindegyikből van egészen a legújabbakig.

Talán a kritikán aluli utak emléke él élénken az emlékezetükben, de valószínűtlenül lassan hajtanak. Országúton nem ritka harminc-negyven, de az autópályákon is erős többséget alkotnak a hatvannal araszolók. Egyszerűen nem sietnek. Akkor sem, ha négyszáz lóerős kocsiban ülnek.

Mi, ha autópályát láttunk, reflexből gyorsítottunk, mert most kell menni rendesen, amikor lehet. Sokára láttuk be, hogy egyrészt szinte mindig lehet menni, másrészt nincsenek távolságok. Így a szokásos forgatókönyv az volt, hogy százharmincról lassítva csodálkoztunk rá egy-egy helységtáblára, hogy már ott járunk.

A százharmincat nem véletlenül írom. Azt tapasztaltuk, hogy ennél gyorsabban azért nem lehet menni, mert előfordulhat, hogy egy lágy ívű kanyarban a kocsija mögött négy méterrel letett kis bójával jelzi a rendőr, hogy a belső sávban pihen, vagy hogy kölyök róka nagyságú kő hever az úton, vagy egyszer csak körforgalom vagy keresztbe araszoló jármű, vagy a korláton átmászó sokszoknyás asszonyok törik meg a monoton haladást.

A rendőrök sebességet is mérnek. Alighanem. Többször néztem farkasszemet az állványon figyelő mérőműszerükkel vesztett helyzetből, feleslegesen kirakott negyvenes táblánál százról. De érthetetlen módon soha nem állítottak meg. Feltételezem, hogy az albán és a magyar közúti szabálysértési adatbázisok nincsenek összekötve, és elhagyva a helyszínt nyugodt lehetek.

Az albánok annyira magától értetődően állnak meg a piros lámpánál, hogy az ember szinte beleásít, de a körforgalmakban azért előjön vadabb énjük, és igazi harmadik világbéli szokásokat vesznek fel: arra mennek, amerre hely van, csak előre néznek, hátulról dudálnak, és általában győz a gyorsabb, ügyesebb, erőszakosabb. Most volt először, hogy a volán mögött ért ilyen helyzet.

A néhányadik alkalomnál elhatároztam, hogy átengedem magam a flow élménynek. A kocsi orrát két másik közé, nagyjából irányba állítottam, és folyamatosan mentem előre, dudáltgattam, korrigáltam ha kellett, és nyugodt eltökéltségemmel egyértelmű jelét adtam, hogy én senki kedvéért nem állok meg. Úgy mentem át a körforgalmon – anélkül, hogy a legkisebb fennakadást okoztam volna –, mint a higany az emésztőcsatornán. Csodálatos érzés volt. A körforgalomig konokul mögöttem jövő magyar autót soha többet nem láttuk.

A tanyától távolodva

A tanyától távolodva egy büszke öregúr sétál. A mezőn át az erdő felé tart. Egyenes derékkal, felemelt fejjel lépked, horgas végű botját elegáns mozdulattal lendíti előre és hagyja hátra minden lépésnél. Szemével ugyan az erdő felé néz, de saját múltját látja maga előtt.

Nem törődik a mával, de még a tegnappal sem. Lelkében újra a mezőn szaladó gyerek, vágyakkal, tervekkel teli kamasz, vidám esetek százainak főszereplője, barát, vőlegény, büszke apa.

Így, lépésről lépésre kavarognak az emlékképek a fejében, ahogy az erdő szélére ér. Ott megáll. A sok fa nem ismerős, a szürkülettől sötét közük szétrebbenti a múlt képeit, és a jelen bizonytalanságát ereszti rá. Az öregúr lázasan, homlokát ráncolva gondolkodik, de nem találja előlopakodó aggodalmának forrását.

A tanyához egy férfi közelít. A kaput nyitva találja. Aggodalom tör rá, meggyorsítja lépteit és bemegy a házba. Megnézi a konyhát, a szobákat. Kirohan az állatokhoz. – Fateeer! – kiáltja, és fülel. Aztán ledobja eddig kezében szorongatott táskáját, és rohanni kezd a falu felé.

Az öregúr döntésre jut. Hogy lerázza magáról alaktalan félelmét, megmarkolja horgas botját, és határozott léptekkel, gyorsabban, mint az előbb, az erdő belseje, legrégibb, legélesebb emlékei felé indul.

Hétköznapi diadal

Évek óta bosszant, hogy a darabra árult tojások egyre kisebbek és kisebbek egészen odáig, hogy a boltban már jóformán egy helyben állok egyik lábamról a másikra, és egy eladót keresek a tekintetemmel, hogy a galambtojásokat megtaláltam, de a tyúktojásokat nem látom sehol.

Olvastam valahol, hogy (nem nálunk) felmerült, hogy adják súlyra a tojást, és így vessenek véget ennek a kevéssé elegáns trükknek. De az sem rossz, ami e helyett történt. A múltkor a megszokottak mellett egy új, Jumbó(?) nevű márkát is észrevettem. Kinyitottam a dobozt, és tényleg bazinagy tojások voltak benne. Nem haboztam ezt választani.

Még nem értem a végükre, de az eddig felütöttek mindegyike iker volt. Azon kaptam magam, hogy ennek a kis hétköznapi, a piacgazdaság sötét oldala felett aratott diadalomnak úgy örülök, hogy az már igazán túlzás.