Machete

Ha egy film szereplői között kettőnél több ún. világsztár tűnik fel, az garancia arra, hogy a végeredmény szar lesz. Láttam a neveket (Jessica Alba, Don Johnson, Lindsay Lohan, Robert De Niro, Steven Seagal, Danny Trejo), és mégis megnéztem a filmet. Megérdemeltem.


A Machete egy, talán bizonyos klasszikus értékek(?) bálványozására szánt, de valójában hajánál fogva előrángatott, közhelyes, lerágott és álmosító mozgókép. Robert Rodriguez nem villant nagyobbat annál, mint aki tökéletesen le akarja utánozni Tarantino egy ideje már elhagyott kliséit. Egy bizonyos távolságból nem lehet (majd) megmondani, hogy melyiket melyikük csinálta. Ez Tarantino? Nem, az a másik csinálta, a… Szerintem kínos kistarantinonak lenni.

Értem, hogy jó pár blődség olyan, mint amikor a Nincs kettő négy nélkülben azt javasolják Bud Spencernek és Terence Hillnek, hogy alteregóik megjátszása helyett csak adják magukat, ami a történet szempontjából idiótaság, viszont lehetővé teszi, hogy kiélvezzük a kiforrott karaktereket. Szóval itt is vannak a maguk módján hasonlók (hogy a szenátor és a személyi titkára(?) milyen dolgokba ártja bele magát személyesen, hogy egy leleplező videó milyen körülmények között kerülhet elő, stb.), de egyszerű ostobaságnak tűnnek.

Gondolkodtam még ezen, és arra jutottam, hogy lehet ez finoman átszűrt paródia is, de tartok tőle, hogy nem erről van szó. Én szeretem az alig észrevehető célzásokat, amikor csak órákkal később pirul el az ember és csap a homlokára, hogy hülyére vették, de – ha tényleg ez volt a cél – igen gyengén sikerült. Nem javaslom megtekintésre a filmet.

Tirana

Tirana feltétlenül megér egy napot, de el tudom képzelni, hogy érdemes lehet tovább is maradni, jobban megismerni, felvenni a tempóját.

Amikor megérkeztünk, olyan benyomásunk volt, mintha Érdre vagy Diósdra futnánk be, csak sokkal több szmoggal. Alacsony házak két sorban a kétszer két sávos út két oldalán, középen végig elválasztó beton csík, ahol az átkelő gyalogosok pihentek meg félúton. Aztán, mikor a táblák szerint Tirana már visszafelé volt, megfordultunk, kanyarogtunk egy kicsit, és végül betaláltunk a városba.

Eléggé a központban tettük le a kocsit, és onnan gyalogosan mentünk tovább. A legközelebbre eső nagy út a Lana folyót kísérte mindkét oldalán. A folyó maga a szabad szemmel láthatóság határán van, viszont a partján (a betonvájat fölött) fű zöldell, és fák is vannak. Nem rossz látvány.


Mivel Albániában a rendszerváltáskori ötszázról ötszázezerre nőtt az autók száma, sajnos jobbára füst és büdös van, de az igazat megvallva itthon jöttem rá, hogy csak azért kapcsolom be ritkábban a belső keringetést a kocsimban, mert nem járok autóval nappal a városban. Van különbség, nem mondom, de nekünk is vastagon van min gondolkodnunk.

Az autók többsége Mercedes. Sok fejlődő országban ez a jólét szimbóluma, meg elhiszem, hogy a régi 123-asok soha nem adják fel, de amit az albánok éreznek a Mercedes iránt, az már fékevesztett, lángba borult, égig érő szerelem.


Azt azért lehet látni, hogy Tirana nem mindig volt szép hely. A rengeteg beton épületet például úgy dobják fel, hogy befestik őket mindenféle színűekre. Ez állítólag valami kortárs művész csoport ötlete volt, de éppenséggel bárkinek is eszébe juthatott volna. Egyszerű ötlet, és működik. Talán az lehet a művészek érdeme, hogy az egy felületen, vagy egymás közelében felhasznált színek jól mutatnak együtt.

Vannak éttermek, ahol nem gond jó, és a hazaihoz képest olcsó kajához jutni, legyen az bárány, csirke, kagyló, hal vagy rák. Kisebb nagyobb parkok is vannak, amik között bezártat is láttunk. Ezekben még óriási lehetőség van, kíváncsi vagyok, fognak-e kezdeni velük valamit.


Számomra tanulságos volt (még ha nehezen is tudnám meghatározni, hogy végül is mi volt a tanulság maga), hogy láthattam a szórakozó, kávéházi negyedet. A városnak ez a része eredetileg a pártelit lakhelye volt, a B osztályú állampolgárokat nem engedték be. Ha mégis bejutottak volna, egy tisztességesen, szépen megépített házakból álló negyedet láttak volna, ami viszont híján van minden esztelen túlzásnak. Tény, hogy iszonyú kontraszt lehetett a nép és vezérei lakáskörülményeiben, de érdekes, hogy nem eszement nagyzolást, hanem mértéktartó polgári környezetet láttunk. Most ez a negyed az, ahol a fiatalok szórakoznak, kávéházak teraszain iszogatnak, beszélgetnek, stb.


Az emberek az egész városban európaiaknak tűnnek a szó bármelyik értelmében. Normálisan öltözöttek, nyelveket beszélnek, teszik a dolgukat.


Pillantások

Az egyik férfi talpon volt, és az ablakon beszűrődő fáradt nap fényénél kémlelte az ajtót. A másik egy nehéz, hajlított lábú, komor hangulatot árasztó, szinte trónszerű széken ült, és az előbbi tekintetét, testtartását fürkészte olyan feszült akarással, mintha nem kérdezhetné meg, amire kíváncsi, mert amit válaszként kapna, csak elriasztaná az igazságot.

A talpon lévő egyre idegesebb volt. Az óráját nézte, majd félig hátrasandított a trónuson ülőre, de nem nézett rá igazán, csak a közelébe, csak annyira, hogy kikémlelhesse, nem türelmetlen-e ő is. De az nem volt türelmetlen: a másik növekvő feszültsége csak elmélyítette koncentrációját.

Végre kopogás hallatszott az ajtón, és az eddig ácsorgó férfi nagyot lépve lendült előre, hogy a számára kínos csönd minél hamarabb véget érhessen. Szélesre tárta az ajtót. Egy meghatározhatatlan korú ember állt ott szürke öltönyben és barna cipőben. Mélyen ülő, apró szürke szemei magyarázatra várva pásztázták az ajtót nyitó arcát.      – Jöjjön be, kérem – szólalt meg a kínos csend zavarából egy másfajta feszültségbe szorult férfi, és meg kellett köszörülnie a torkát, hogy utólag (de hasztalanul) jelentéktelenné álcázza, hogy hangja elcsuklott.

A szürke öltönyös férfi bejött, és rögtön lépett még hármat, a szoba közepéig. Az ajtó fás koppanással csukódott be mögötte. – Miről van szó, kérem? – kérdezte, de egy pillanatra egy másik kérdés tolult az előbbi elé: Ki ez? A tompa ellenfényben most vette észre a széken mozdulatlanul ülő férfit. Az nem szólt egyetlen szót sem, csak ugyanazzal a mohósággal kémlelte a vendéget, mint egy perccel korábban a vendéglátót.

A szürke öltönyös férfi hátán hideg borzongás futott végig, rosszat sejtett, a gyanús csend sötét aggodalmat, és valamifajta haragot támasztott benne. Hogy valamelyest a helyzet ura maradhasson, ez utóbbi érzést ragadta meg, és katonás hátraarcot csinált, hogy véget vessen az ostoba komédiának, és kikövetelje az egyértelmű és haladéktalan választ: miért hívták ide?

Ahogy megfordult, szinte beleütközött a karnyújtásnyira álló vendéglátóba. Az zavart, lámpalázas pillantást vetett a széken ülőre, majd minden további átmenet nélkül az öltönyös nyaka után kapott. Annak – határtalan meglepetésében – csak arra volt ideje, hogy támadója alkarját ragadja meg, aki azonban rögtön nagyon erősen szorítani kezdte a torkát, és valami szenvtelen gép monoton erejével emelni kezdte, hogy egyre kisebb és kisebb súlyt érzett a talpán.

Az áldozat megpróbált a nyaka és a fojtogató ujjai közé férkőzni saját kezével, de a másik helyzeti előnyben volt, nem adta fel pozícióját, sőt, mindkét hüvelykujjával a már rángatózó férfi tarkója felé nyomta annak ádámcsutkáját. A szürke öltönyös egész testével próbált kiszabadulni a szorításból, a feje eszelős himbálásával is próbálta kitépni magát a fojtó markok szorításából, de hasztalan: a lába már nem érte a földet.

Levegője, ereje fogytán volt. Most egyszerre öntötte el a rettegés, amire eddig ideje sem volt, olyan gyorsan és váratlanul történt minden. Éppen ahogy a félelem megszállta, vette észre, hogy az addig a széken ülő férfi felállt, és egészen a közelébe jött, és mohó, eszelős tekintetével fürkészi őt és a fojtogatót, habzsolja az elfehéredett ujjak, a kidülledt szemek, a rettegés látványát, az erőfeszítés, a haláltusa és a dulakodás hangjait.

Oldalra kifordított szemeivel a vizslató tekintetet, a vizsgálódó arcot látta utoljára, mielőtt a sötétség ráborult volna. A fojtogató lihegve engedte el az ernyedt testet, a másik pedig gondosan megfigyelte, ahogy az minden akaratától megfosztva, karjait maga alá törve rogy a padlóra.

A vendéglátó kíváncsi vendége tekintetét fürkészte. Valami elismerésre vágyott, vagy legalább valami visszajelzésre. De a másik nem szólt semmit, csak töprengve, száguldó gondolatai közé merülve állt egy helyben. – Jó volt így? Fel tudja majd?… Rendes körülmények között… – szólt a gyilkos, de itt elakadt a szava, mert a másik haragosan intett fehér tenyerével, mint aki a felé áradó, a sajátjait megmételyező gondolatokat akarja feltartóztatni. – Az nekem mindegy – mondta kurtán, és azzal egyenesen kiment a szobából.

Csak a látottakat forgatta a fejében egész úton hazáig, és megérkezve le sem vette a cipőjét, csak leült az írógép elé, átfutotta az utolsó pár sort, amin napok óta nem tudta túlverekedni magát, és bőszen, erőből, könyökeit oldalra vetve írt és csak írt erős szavakkal, életet és halált fújó jelzőkkel, megállás nélkül, egészen hajnalig, amíg regényének főhőse holtan nem esett össze.

Orion űrhajó

A fogorvosi székben ültem, a fúró sikított a fogamon, a nyálszívó szörcsögött kibiggyedt ajkamat nyomva, a rádióból pedig a Csillagok háborúja főcímzenéje szólalt meg. – Maguk nem emlékezhetnek rá – szólt a doktornő elábrándozva hozzám és az asszisztenshez –, de annak idején ez volt az Orion űrhajó zenéje. – Hogyne emlékeznék?! – vágott vissza az asszisztensnő, én pedig, még ha értetlenül állok is a csillagok háborúja jelenség előtt, az igazság kibillenésétől felsértve nyitottam tágra nedves szemeimet, de a fúró hatalma alatt nem mertem megcsóválni a fejem, csak szorítottam a karfát, és ennyit mondtam.   – Hhhkkgg, kkhhhggk, khh!

Ranglétra

A szállítmányozási vezér-helyettes a ranglétra legaljáról jutott el a legtetejére. Húsz éve sofőr volt, most felsővezető. Nem felejti el, hogy honnan jött, és tudja jól, hova jutott.

A folyosóra, ahol a nagytárgyaló van, ma is olyan nagy íven fordul be, mintha még mindig nyerges vontatót vezetne. Másfelől viszont láttam egyszer, ahogy a céges fényképes kártyáját próbálta egy vasúti sorompónak felmutatni, hátha felnyílik előtte.

Apád amúgy

– Na, tegnap megint jött a Bodnár.

– Nebassz! És mi volt?

– Megint odajött, hogy tartozom neki, meg tudod ezzel a nagypályás dumával, hogy a mai világban könnyen baja eshet bárkinek, meg ezek. Csakhogy pont ekkor, de úgy pont ekkor, hogy telibe, megjelent az apám. Láttad, találkoztál vele, tudod hogy ki van gyúrva, nem?

– Ja, ja. És?

– Na, és csak pisszentett egyet a Bodnárnak, amire az odanézett úgy, ismered ezt a nézését, hogy mi van köcsög?, de azzal a lendülettel meglátta apámat, és rögtön lehalkult, apám meg csak intett neki a fejével, tudod, nem szólt semmit, csak intett a fejével olyan nyugodtan, de azért elég vészjóslóan, hogy ne. Csak ennyit.

– Erre a Bodnár?

– Szépen csendesen elhalványult onnan, azt’ már nem láttuk az ég alján se.

– Jól van, tetszik a dolog. Te. Apád amúgy mivel foglalkozik?

– Költő.

Utcai tanácsadás

Mindig csodálkoztam azokon az embereken, akik elcsípnek egy párbeszédet, és ahelyett, hogy a maguk dolgával törődnének, kéretlenül bekapcsolódnak, tanácsot adnak, szakértenek. Ma én is ráléptem erre az útra.

Egy idős hölgy topogott az utca sarkán, a tábla alatt, ami azt mutatja, hogy a tömb hányas számtól hányas számig tart. Azt kérdezte az útjába kerülő úrtól, hogy merre van a kettes szám. A férfi mélyre merült az emlékei között, és ott azt a hibás tételt találta, hogy a hármas szám abban az irányban van, ami a tábla szerint nem abban az irányban és nem azon az oldalon kell, hogy legyen.

Felnéztem még egyszer a táblára, és elárultam a néninek, hogy merre érdemes indulnia ahhoz, hogy ne kelljen hatszázhat métert gyalogolnia a rossz irányba, majd ezeregyszázat a helyesbe.

Az óriás

A fiú két kézzel tartotta a tányért, és csak a tortát nézte rajta aggódón, úgy igyekezett felfelé a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat. A hatalmas ajtó előtt megállt, megnyalta cserepes ajkát, és bekopogott.

Valami morajlást hallott, majd egy vékony férfihangot. – Tessék! Lassan lenyomta a horgas rézkilincset, és belépett. Egy valóságos óriást látott maga előtt. Egy elölről fedett íróasztal mögött ült. Lábai két oldalt kilógtak az asztal mögül, teste pedig szinte ráomlott. Itt-ott ételfoltos, kifényesedett inget viselt, gombjai utolsó erejükkel tartották magukat az ing bal és jobb oldalát szétfeszítő irdatlan test ellenében.

Az óriás az asztalból eredt hegynek látszott, mint aki egy azzal, mintha a bútor testének csekély kiegészítője lenne csak. Bal kezének húsos, egymástól szorongatott ujjai egy parányi tortavillát tartottak, karjai lassan, nagyon lassan előrefelé mozdultak.

A fiú zavartan az asztalhoz lépett, és gyorsan letette a tányért, majd hátralépett kettőt. Csak ekkor vette észre, hogy még valaki ül az asztalnál: a vékony hang tulajdonosa. Egy madárcsontú ember. Sárgásszürke bőrével szinte láthatatlanul simult az óriás ingéhez. Hatalmas szomszédja felé eső bal karját szorosan maga mellett tartotta, csak kezét dugta fel az asztal fölé, hogy egy papírt szorítson le vele.

Az óriás jobb karját a torta és a fiú közé emelte, a sütemény fölé magasodott, mintegy hatókörébe vonta, uralma alá helyezte, és először kitágult, majd tűnyire szűkült pupillával meredt rá. Öblöset nyelt, hatalmas száját szélesre húzta, de még csukva tartotta. Széles orra alatt a borostás feketeségben verejték csillogott.

A villával oldalba szúrta az előre felcikkezett tortát, felemelte az így a többi közül elidegenített szeletet, szemeit lustán lehunyta, és anélkül, hogy a szájához vagy a fogához ért volna, húsos, puha nyelvére ejtette, majd összecsukta a száját, és szétnyomta benne a tortát, hogy oldalt préselődött ki a tölteléke, és fentről lefelé és lentről felfelé roskadt össze a tésztája.

Az óriás garatját hörgette, fújtatva lélegzett ki, majd száját kinyitva be, és újra préselt, aztán nyelt egy nagyot. A cingár ember mindvégig mohón figyelte az arcát, hallgatta a kaffogását és a fújtatását, és most, láthatóan a folyamat végéhez érve bólintott egyet. Szabad jobb kezével hirtelen egy négyes számot írt a papírra a fiú neve mellé, és csak ennyit mondott. – Elmehet. Az eredményét ki fogjuk függeszteni.