A ballonkabátos alak

Visszavittem a szelencét. Ő a gép előtt ült, a fülében fülhallgató. Hogy ne zavarjam, csak koppintottam egyet a vállán, és – köszönömöt intve – letettem a szelencét. Ahogy hozzáértem – és észrevett –, óriásit ugrott, bele az asztalba, csak úgy csattant, még a ballonkabátomat is meglebbentette a szele. Hiába láthatta rögtön, hogy csak én vagyok, percekig nem tudott megnyugodni.

Aki ennyire meg tud ijedni, aki így fél valamitől vagy valakitől, az hogy engedheti meg magának azt a luxust, hogy ilyen könnyen, ilyen észrevétlenül hagy a háta mögé férkőzni? Én például mindig résen vagyok. Gyakran hátrapillantok, és eddig még mindig elég korán ahhoz, hogy az állandóan a hátam mögött leselkedő ballonkabátos alak köddé váljon.

Csak egy kicsit

Határozottan, de kedvesen megkértek, hogy semmilyen körülmények között ne világítsak az éjjellátó készülék objektívjébe, mert az 1,7 milliós instrumentum abban a pillanatban funkció nélküli alkatrészhalmazzá változik. Miért érzem mégis, hogy csak egy kicsit, csak egy rövid pillanatra, csak egyetlen szempillantásnyira, de mégis bele kell világítanom? Annyit csak kibír, nem?

Kínai közmondás

„A hajlékony hát meghosszabbítja az életet” – szólt a hivatalnok a testgyakorlást meg sem szakítva, és sejtelmesen elnézett a császári palota irányába a lába előtt kérelmével hajladozó földműves fölött.

Derékfájás IV.

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Kaptam egy tippet egy gyakorlatra, ami ha nem sodor sokkal rosszabb állapotba, akkor segíthet. Mondhatnánk azt is rá, hogy McKenzie terápia, de az úgy hangzana, mint valami szánalmas, a tornaóra ideje alatt menedékbe húzódó szerencsétlen rehabilitációja, aki kerékcsere közben meghúzta a derekát. De ha kobraállásnak nevezzük, az mindjárt más. Az ember nem is azért csinálja, hogy érdemben járni tudjon, hanem a keleties zamata miatt.

Gyógyszert érdemben nem próbáltam (csak egyszer vettem be gyulladáscsökkentőt meg izomlazítót), kenőcsöt viszont bőven hordtam fel az érintett területre, de egyikről sem derült ki, hogy használna bármit is. Ez a kobraállás viszont úgy tűnik, működik. Már normálisan tudok állni, illetve ha pontosabb akarok lenni, csak normálisan tudok állni, mert mindenféle hanyag tartás fáj. Viszont a járásom is egyre jobban emlékeztet az eredetire, és a fájdalmaim mindent összevetve jelentősen csökkentek.

Már érzem az előszelét annak a balesetek utáni felgyógyuláskor esedékes felszabadultságnak, amit a korábban maguktól értetődő, de egy időre elérhetetlenné váló mozdulatok újrafelfedezése okoz. A héten esetleg eltöröm egy-két végtagomat, és már a balesetin a markomba röhögök, hogy micsoda eufória jön a gyógyulás után.

Reklám

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Hosszú évek óta nem nézek TV-t, illetve nincs is TV-m, és a mai napig is azt gondolom, hogy jól döntöttem, de félek, hogy még így is túl későn.

Tegnap hajnalban szokásos csapongó álomepizódjaimat egy komplett reklámfilm szakította két részre. Egy nagy beton parkolóházban egy biztonsági őr kvaterkázott az egyik autó tulajdonosával. A háttérben egy sötét alak ólálkodott, és az egyik kocsihoz simulva a zsebéhez nyúlt, de ebben a pillanatban egy fekete öltönyös, korrekt, de kíméletlen arcú negyvenes úr lépett hozzá, és megérintette a vállánál. A bűnöző megdermedt, és minden további szóbeli vagy fizikai kényszerítés nélkül parancsolója mellé állt, és szótlanul, lehajtott fejjel követte.

Az öltönyös – kíséretében a rajtakapottal – kisétált a napfényre, és az autótulajdonos szeme láttára és füle hallatára megszégyenítette a biztonsági őrt, hogy hogy fordulhat elő ilyen. Egyúttal utasította, hogy hagyja el a parkolóház területét. Ezek után teátrálisan a kamera felé fordult, és mondott valamit arról, hogy náluk nemhogy ilyen, de egyáltalán semmilyen hiba nem csúszhat be. Elhalványuló képe helyére – utólag meglepő módon, de akkor teljesen helyénvalónak tűnően – az egyik legismertebb autókölcsönző cég logója úszott be. Hogy melyik cég volt az, semmilyen körülmények között nem árulom el. Tudom, hogy éppen ezt akarják.

Öltöny

Általában – ösztönösen – olyan emberek társaságát keresem, akik viszolygással tekintenek az öltönyre, akik ugyanúgy tudják, mint én, hogy valami alapvetően nem stimmel ezzel a ruhadarabbal, hogy ez a jelmez (ahogy egyik barátom hívja) az emberiség elhajlásának groteszk felkiáltójele.

Már az is valamelyes megnyugvással tölt el, hogy sokan gondolják ezt így rajtam kívül is, de a napokban nem várt bizonyosság birtokába jutottam. A házunkban a kiolvasott folyóiratokat – kidobás helyett – le szokás vinni a lifttel szembe vagy a kapuszínbe. Legutóbb egy stóc Élet és Tudományt vettem magamhoz a kuka tetejéről. Az 1994/37-es számban van egy írás Haitiról. A helyiek között a rájuk erőltetett kereszténység mellett komolyan tartja magát a vudu hit is. A cikkben ezt találtam:

„A vuduhívő szerint a világot istenek, démonok és a holtak szellemei uralják. Közülük az egyik legrettegettebb a fekete öltönyt viselő Baron Samedi, a temetői kísértetek ura”.

Ingatlanfórum

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Nagyon vigyázzatok az ingatlanosokkal! A dédszüleimnek volt egy lakása. Az a klasszikus polgári egybenyíló szobákkal, fényárral, óriási konyhával, cselédszobával, satöbbi. Nagy becsben tartották. Utánuk megörökölték a nagyszüleim, aztán a szüleim. Én még úgy voltam gyerek, hogy három generáció élt együtt ebben a lakásban. Bőven elfértünk: százötven négyzetméteres volt.

Aztán úgy jött ki a lépés, hogy sajnos meg kellett válnunk tőle. Vesztünkre konzultáltunk egy ingatlanossal. Azt javasolta, hogy osszuk kétfelé a lakást, és így a kettőért összességében többet fogunk kapni, mint az egy nagyért; vagy ha közben meggondolnánk magunkat, az egyiket meg is tarthatjuk, és csak a másikból csinálunk pénzt, szóval mindenhogyan jobb, rugalmasabb megoldás a kétfelé osztás.

Mivel azt is felajánlotta, hogy az egész ügyet végigviszi, nekünk nem kell melósokkal tárgyalni, meg anyag után rohangálni, odaadtuk neki az eredeti, részletes tervrajzokat, és belementünk a dologba. Az egész procedúra fél évig tartott, szóval elég gyorsan lement ahhoz képest, hogy mekkora felfordulás egy ilyen beavatkozás, meg hogy hány engedély kell hozzá. Az ingatlanos végig nagyon korrektnek tűnt, rögzítette az eredeti állapotot, hogy honnan indultunk, aztán hozta, mutatta a terveket, beszámolt róla, hogy éppen hogy állnak, mi következik most, satöbbi. Szóval teljesen megbíztunk benne.

De amikor elkészült a két lakás, úgy éreztük, hogy valami nem stimmel, valami hiányzik. Sokáig nem jöttünk rá a dolog nyitjára, mert a térérzettel volt gondunk. Csak hát ugye ez két kisebb lakás, tehát természetes, hogy kisebb a tér, így az is természetes, hogy kisebbnek is érezzük. De csak ott motoszkált a fejünkben, hogy még sincs rendben a dolog, úgyhogy szépen elővettük a mérőszalagot, és megmértünk mindent. Az egyik lakás hatvanöt, a másik ötvenhárom négyzetméteres volt! Magyarul hiányzott harminckét négyzetméter! Átvert minket ez a szemétláda! Persze az egészet már kifizettük részletekben az átépítés alatt, a maradékot meg a végén, de persze még azelőtt, hogy rájöttünk volna a turpisságra.

Megpróbáltuk felhívni, de a számon előfizető nem volt kapcsolható. Az irodánál, ahol egyébként még voltunk is egyszer, nem is ismerték, illetve az épület is más volt valahogy. Kérdezgettünk más ingatlanosokat, meg a végén mindenkit, akit csak értünk, de semmi. Száz szónak is egy a vége: se az ingatlanos, se a harminckét négyzetméter nem lett meg.

Derékfájás III.

Garda időnként barátilag(?) – de nagyon helytelenül – hátba vág. Most is láttam készülődni, ezért rögtön rászóltam, hogy eszébe ne jusson, mert egy aggódó mozdulattal kénytelen leszek megelőzni őt, és eltörni a gigáját, hogy a tervezett bohósága nyomán fellépő fájdalmat elkerülhessem. Megnyugtatott, hogy úgysem tudna hátba vágni, annyira fáj a csuklója. Ezen aztán jót röhögtünk, csak már nem vagyok meggyőződve róla, hogy okkal.

Derékfájás II.

Dzsekiben csak az látszik, hogy tyúklépésben járok. Pólóban már feltűnő a merev, kissé aszimmetrikus tartásom. Meztelen felsőtesttel viszont már igazán szomorú látványt nyújtok. Hasamat és mellkasomat kitolom, vállaimat hátrahúzom, hátam a gerincemtől balra húzódó képzeletbeli vonal mentén egyenes, ami azt eredményezi, hogy bal vállam kicsit lejjebb és előrébb van, mint a jobb, a derekamnál megszokott kis homorú ív pedig eltűnt. Összességében mintha féloldalasan előre lennék dőlve.

Így fáj a legkevésbé. De így sem kellene a csuklómra tennem az ujjamat, hogy pulzust mérjek, mert minden löket kis nyilallásként fut fel az agyamig. Ha kimozdulok groteszk tartásomból, villámlásszerű hasítás fut végig rajtam úgy, hogy a hajas fejbőröm is beleborzong, plusz egy kiáltás fagy a torkomra, az agyam pedig minden tudatos beavatkozás nélkül, önállóan leállítja a téves mozdulatot.

Érdekes élmény így elsétálni a száz méterre lévő gyógyszertárba. A járdaszegélynél megállok, meggyőződöm róla, hogy nyolcvan méternél közelebb nincs mozgó autó. Bal lábfejemet, pontosabban lábujjaimat az aszfalt felé nyújtom, lassan ráterhelek, összeszorítom a fogam, és gyengéden utána lépek a jobb lábammal is. Irány el a járdasziget mellett, onnan a másik oldal a cél. Az már egy másik világ. A bejutási próbatétel a járdára fellépés. Hogy kiálljam, kicsit rá kell támaszkodnom a combomra. Innen hosszasan botorkálhatok anélkül, hogy szintkülönbségbe ütköznék. Ahol bicikliút simul az úton át a járdára, ott lépegetek.

A gyógyszertár ajtaja befelé nyílik. Kicsit féloldalt fordulok, mert szemből a hasító fájdalom leállítja a mozdulatot, és belököm. Bent rettegek, nehogy a huszonhárom hónapos kisgyerek nekem rontson a háromkerekű műanyag motorjával. Szintén féloldalasan – még mindig inkább én nyitom ki az ajtót a néninek, nehogy véletlenül ő lökjön meg vele.

A kenőccsel a kezemben kikémlelek az ajtón, hogy nem jön-e egy ámokfutó gyalogos, és elindulok. Tekintetemet a messzi távolba, a járdaszigeten, a síneken és a sávokon át, az út másik oldalára, száz méterre szegezem.

Derékfájás

Mindig is gond volt a derekammal. Tizenhárom körül lehettem, amikor egyszer az uszoda öltözőjében meztelenül merevedtem meg derékszögben. Állapotomat rávetítettem az elkövetkezendő egy órámra, amiből a közterületeken való megjelenést sehogy se tudtam kisakkozni, így sikerült elég motivációt merítenem ahhoz, hogy keservesen és tereptárgyakkal trükközve úgy-ahogy felegyenesedjek, és aztán abban az állapotban merevedjek meg újra.

Ez csak onnan jutott eszembe, hogy tegnap meghúztam a derekamat, ami igazán ma reggel jutott a tudomásomra, de azóta csak újabb és újabb távlatok nyílnak a fájdalom teljes pompája felé vezető úton. Ha így megy tovább, estére egy rossz mozdulatnál be is szarok, amit azért is szeretnék elkerülni, mert félő, hogy akkor elvesztem az eszméletemet, megtalálnak, és aztán menthetetlenül jön a közterületes rész.

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás: