– Ráérsz ma valamikor? Nagyon fontos lenne, hogy beszéljünk.

– Bármikor. Nincs olyan dolgom, amit ne tudnék félbeszakítani.

– Aha. És csütörtökön?

Az utcánk végén lakott egy gyermekbénulásos, púpos szabó. Kuncsaftjai mind az átlagostól eltérő testű emberek voltak. Visszajártak hozzá, mert a legsúlyosabb elváltozásokat is olyan hatékonyan tüntette el, hogy az már csodaszámba ment. Nem volt az a ferdeség, rövidülés vagy hiány, amit ki ne simított, el ne lágyított volna. Az elkészült öltönyt vagy kosztümöt mély sóhajjal öltötték fel az ügyfelei, mert életükben először (hacsak nem jártak már korábban is nála) minden ízében hozzájuk tartozott a ruhájuk, éppen jó volt, mintha csak rájuk öntötték volna.

 

A bökkenő ott volt, hogy ez a sok ügyfél sem volt elég ahhoz, hogy tisztességesen megéljen az igazán magas színvonalon végzett munkájából. Ezért úgy döntöttem, hogy szerény eszközeimmel megpróbálok segíteni neki, és a soron következő öltönyömet nála csináltatom.

 

Rutinos, gyors mozdulatokkal, sajátosan sántikálva, imbolyogva vette le a méretet rólam. Közben szinte láttam apró bólintásaiból, ahogy a fejében életre kel az anyag, és lejátszódik, hogy majd mit csinál vele.

 

Egy hét múlva mehettem az elkészült öltönyért. A nadrág tökéletes volt, de a zakó esése valahogy nem stimmelt. A jobb vállamon el akart emelkedni, hátul pedig levegős maradt. Gondoltam, hogy elcserélte valaki máséval, de állította, hogy nem. Újra megméricskélt.

 

Két nap múlva visszamentem, de akkor se volt jó. Az előző hibát kijavította, de helyette elkövetett egy másikat. Most középen, a hetedik csigolyámnál vetemedett az anyag. Borzasztóan szégyellte magát, és megígérte, hogy másnapra már tökéletes lesz.

 

A következő napon visszamentem, de újra csalódnom kellett. Az első hiba ismétlődött meg, csak ezúttal a bal oldalamon. Olyan várakozón nézett rám, és annyira nem volt kedvem tovább folytatni ezt a komédiát, hogy azt mondtam, rendben van, és fizettem. Jó tanulópénz volt, többet nem jövök ide – gondoltam.

 

Ahogy hazaértem, elmeséltem a történteket a feleségemnek, és hogy demonstráljam a dolgot, fel is vettem az öltönyt. Feleségem értetlenül nézett rám. Nem látott semmi furcsát. Hirtelen nekem is gyanús lett a dolog. Nem éreztem a zavaró elemelkedést, az üres levegősséget. Kényelmes volt. Ami azt illeti, életem legkényelmesebb öltönyének bizonyult, mintha tényleg rám öntötték volna.

 

Tétova mozdulatokkal, értetlenkedve vettem le magamról, és nem értettem semmit az egészből. Hiszen a szabónál még egyértelműen rossz volt, olyan rossz, hogy az rögtön feltűnt, szinte kiabált. Most meg tökéletes. Nyeltem egyet, és jobb kezemmel óvatosan megsimítottam a bal vállamat. Remegő ujjaimmal éreztem, hogy a vállcsonttól lefelé, a lapockán át valami csonttarajos burjánzás feszíti a bőrömet. Pont olyan, ami a zakóba simul.

Ritmusra léptem. Még az álló, piros fénygyalogos világított, de biztosan éreztem, hittem, hogy a harmóniának ezen a szintjén, ha nem lassítok és nem gyorsítok, hanem csak tartom az ütemet, pont zöldet fogok kapni, amint talpammal a zebrát érintem.

 

Úgy is lett. Ugyanabban a pillanatban léptem le, amikor a fénygyalogos zöldre váltott és elindult. De egy szemvillanásnyival, egy féllépésnyivel később a lámpa visszaváltott pirosra. Megtorpantam. Balról egy autó gurult át nagy, kerek zöldjén. A belsejéből kiszűrődő dob kérlelhetetlenebb, beteljesítőbb volt, mint az én fülhallgatómból jövő.

A bemutatkozáskor kiderült, hogy az egyik barátnőjének pont úgy hívják az unokaöcsét, mint engem, de amikor csak annyit mondtam, hogy nahát, pedig ez milyen ritka név, valahogy elbizonytalanodott, és később már nem állított ilyesmit. Sőt, letagadta. Aztán kiderült, hogy azt hitte, hogy rosszul hallotta a nevemet, de nem, jól hallotta. Ritka név, és az unokaöcsének ugyanaz. Mégiscsak.

 

Miután ez tisztázódott, azt mondta, hogy nincs meglepve ezen az egészen, hiszen nyilvánvaló, hogy az emberek – a mai világban – nem értik meg egymást. Nagyon szomorú lett ettől, úgyhogy azt válaszoltam, hogy nem olyan rossz a helyzet, az emberek jól megértik egymást egy csomó hétköznapi helyzetben (hasonlókban, mint ez a mi kis beszélgetésünk), akár félszavakból is.

 

Értetlenül nézett rám. Már meg is bántam, hogy előhozakodtam ezzel, de még megpróbáltam megmagyarázni, hogy arra gondolok, hogy megkérdezni egy utcát, hogy van-e valamilyen áru a boltban, ezek egyszerű és jól működő kis gondolatcserék. De belém fojtotta a szót. – Ez csak a felszín! – felelte indulatosan – arról pedig nincs értelme beszélni. Mindenki csak a felszínen úszik, senki nem ás a dolgok mélyére.

 

Értem – mondtam kicsit türelmetlenül –, de én nem erről beszélek, hanem hogy akármilyen is, de mégiscsak van megértés az emberek között, de ha már erről beszélünk, még azt is állítom, hogy értelmes, mély megértés is van. Sokszor még idegenek között is. Ugyanilyen, amikor egy könyvet olvasol – folytattam lelkesen, mert éreztem, hogy most megtaláltam a megfelelő szemléltetőeszközt –, és magadra ismersz benne, vagy elkezded olvasni a mondatot, és érzed előre, hogy merre tart! Érted?

 

Hogy jön ide az olvasás? Jó, hogy nem filmekről kezdesz beszélni. Nem értem – mondta szinte sértődötten, mint akitől elvették a témáját. Én arról beszéltem, hogy az emberek nem értik meg egymást. Hogy elbeszélnek egymás mellett, mindenki mondja a magáét, de nem érti meg a másikat – artikulált az arcomba kioktatón.

 

Ránéztem, aztán egy kicsit körbe. Két-három arcot láttam, akik a mi beszélgetésünket hallgatták, és felváltva néztek rám, és őrá, hátha valamelyikünk végre elárulja, hogy miről van szó. – Igazad van. Mégiscsak neked van igazad. Ha jobban belegondolok, tulajdonképpen engem sem ért meg senki – mondtam egy sóhajtással, és visszamentem a többiekhez, hogy megpróbáljam elmagyarázni legalább azt, amire én gondoltam.

A két szomszédos települést néhány kilométer és egy észak felé osonó völgy választotta el egymástól. A völgy mentén – és fel, tovább az erdőig – sajátos határvonal húzódott. Ha az egyik oldalon nappal volt, a másikon éjszaka; és fordítva.

 

Mindkét településen napkeltétől napnyugtáig dolgoztak az emberek. Olyan fáradtság béklyózott mindenkit, mintha évtizedek óta nem aludtak volna. Amikor a munka végeztével hazaindultak a völgy két oldalát összekötő úton, már szürkület volt. Alig várták, hogy hazaérjenek, és végre kipihenhessék magukat, a családjukkal lehessenek.

 

De kevéssel az után, hogy a szürkületbe értek, a sötétedést egy szinte észrevehetetlen pillanattól kezdve világosodás váltotta fel. Valamikor ekkortájt, pár hosszú percre köd ült az útra, de leginkább az ingázók fejére, és mire a hajnali derengésben feltűntek a völgy másik oldalán fekvő település körvonalai, mindenki azon kapta magát, hogy épp munkába tart, és nem tudja felidézni, hogy mivel telt az estéje. Nyilván szokás szerint azonnal bedőltek az ágyba a kimerültségtől, és elaludtak – gondolták az ebédszünetben, amikor először volt idejük gondolkodni a nap során –, hiszen már most délben is megint annyira fáradtnak érzik magukat, mintha évtizedek óta nem aludtak volna.