Nem értem, de örülök neki

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Az utóbbi időben egy csomó pozitív változást vettem észre. Nem tudom, hogy mitől van, hogy honnan indult, de örülök neki. Valami hozzáállás elért egy kritikus tömeget, és/vagy páran kipróbálták, hogy milyen normálisnak lenni, és látták, hogy jó?

 

Olyasmikre gondolok, hogy például a múltkor bikázni kellett az akksimat. Elsőre nem sikerült elég közel állni, illetve a madzag volt túl rövid, úgyhogy felgyűlt egy kis sor, benne egy menetrend szerint járó busszal. Az utána lévők már nem igazán tudhatták, hogy mi történik. Miközben igyekeztem a lehető leggyorsabban cselekedni, egyszer csak feltűnt, hogy nem hallok dudaszót, se ordítást. A buszvezető, az utasok, az autósok mind nyugodtan ültek és vártak. A vasárnapi Critical Mass környékén ugyanezt láttam.

 

A másik példám a zebrán való átkelés. Pedagógiai célzattól sem mentes módszerem az, hogy ütemesen haladok a zebra felé, aztán habozás nélkül lelépek, de ekkor már kész vagyok megállni, arra az esetre gondolva, ha nem pártolnák az átkeléssel kapcsolatos terveimet. Újabban ilyenkor az történik, hogy az autós – akár intenzíven – fékez, és átenged. Nem mozog a szája, nem színeződik el az arca, nem integet.

 

Aztán szervizben van a kocsim. A neten követhetem, de még sms-t is küldenek róla, hogy a javítás épp melyik fázisban van. Komolyan, mintha azon törnék a fejüket, hogy mivel és hogyan lehetne elégedettebbé tenni az ügyfelet.

 

A hétvégén mulatozás közben összetalálkoztunk egy korahúszas partyarccal, aki megemlítette, hogy diákmunkaként gyerekeknek rendez születésnapi zsúrokat játékkal, barlanglátogatással. Azt mondta, hogy hihetetlen aranyosak a gyerekek, és ennél jobb melót jelenleg nem tud elképzelni magának. Tanár akar lenni.

Olimpia Étterem és Kávézó

Már vagy egy hónapja bejelentkeztünk, és a hétvégén eljutottunk az Olimpiába. Ez egy görögösem berendezett kis étterem. Azért görögös, mert úgy maradt, miután az előző tulajdonos elengedte a kezét. A „kávézó” kitételre ugyanez vonatkozik. Egyébként gasztronómiai fellegvárnak szánják.

 

Az asztalfoglaláskor kikötötték, hogy ha kilencen megyünk, akkor csak a hatfogásos menüt választhatjuk. Az itt a rendszer, hogy sok (4-5-6) egészen kis adagot hoznak ki; egyik sem több kóstolónál szinte. Ezért nem is a jóllakás a kitűzendő cél, hanem egy pár órás utazás az ízek birodalmában. Egy táblára írják fel, hogy aznap milyen alapanyagokból dolgoznak.

 

Az elején – ellentétben a telefonon megbeszéltekkel – választanunk lehetett, hogy öt vagy hatfogásos kalandhoz van-e kedvünk. Ki így, ki úgy választott. Én ötöt. Először egyszerű, de finom fehér- és rozskenyeret kaptunk éppen tökéletesen kenhető, zamatos házi vaj hasábokkal. Rögtön kértünk a ház borából, a Királylánykából. Friss, kicsit buborékozó volt, nekem inkább nem ízlett, mint igen. (A borokhoz egyáltalán nem értek, csak azt tudom – némelyiknél – feleleveníteni (azt is segítséggel), hogy mi volt az, meg azt, hogy nekem ízlett-e).

 

Ezután megkérdezték, hogy allergiás-e közülünk valaki bármilyen ételre. Szép gondolat; máshol még nem hallottam felvetni, pedig gyakorlati haszna van (bár kétségtelen, hogy egy szokványos étlap jól szűrhető ilyen szempontból). Felírták a találatokat egy papírra. Az asztalunknál ülő két érintett egyike valahogy úgy fogalmazott, hogy azt úgy is lehetett érteni, hogy nem szereti – adott esetben – a TV paprikát. A hölgy erre játékos keménységgel, de tétovázás nélkül vágta vissza, hogy nem azt kérdezte, hogy szereti-e. Nekem személy szerint nem tetszik ez a fajta tréfa, de azért semmiképpen nem nevezném otrombaságnak.

 

Hamarosan megjött a tulajdonképpeni első fogás, kacsamáj füstölt tokhal szelettel és chilivel megszórt mangópürével. (Minden körben, a kiosztás után pár szóban elmondták, hogy mit kaptunk, és a szódát folyamatosan utántöltötték). Na, ez egészen elképesztő volt. A máj ránézésre mintha nyers lett volna, de nem. Az állaga egyesítette a folyékonyt a szilárddal. Omlott, zamatos volt és úgy harmonizált a tokhallal, mintha egy vérből valók lennének. Elképzelésem sincs, hogy ezt hogy kell csinálni, így azt is elképzelhetetlennek tartom, hogy otthon reprodukálni tudnám bármilyen alacsony szinten is. Ekkor intettem a környéken kolbászoló srácnak, hogy az ötös rendelésemet szeretném hatosra módosítani. Csóválta a fejét, hogy nem hiszi, de megkérdezi a főnököt. Odajött a főnök, neki is megismételtem a tervemet, ő is megcsóválta a fejét, és azt mondta, hogy szól az asszonynak. Odajött az asszony, aki kerek-perec megmondta, hogy erről lecsúsztam, majd ha legközelebb jövök, hatot rendelek. Rezzenéstelen arccal viseltem az engem ért csapást. Ehhez a fogáshoz Tóth Sándor chardonnay-ját ittuk. Elképesztően finom volt; illatos, ízes, és még ezernyi olyan erénye volt, amire nem ismerem a megfelelő szavakat.

 

A következő fogás posírozott (63,5 fokon, másfél órán keresztül főzött) tojás volt medvehagymával és libatepertővel. A tojás se lágy, se kemény nem volt, hanem éppen a kettő között lebegett. Ízben ez nem jelent semmi különöset, a posírozást inkább „csak” jópofaságnak mondanám. Amúgy ízlett, egy kis rozskenyeret is ettem hozzá. 

 

Ezek után hipp-hopp jött a következő fogás; zöldspárga spárgamártásban, kucsmagombával és szalonnával. Emellé is illett a kenyér, de csak óvatosan, nehogy eltakarja a spárga meg a kucsmagomba friss ízét. Inkább csak a mártásba nyúltam bele vele. Ez a fogás is nagyon finom volt, de megint csak nem a tokhalas kacsamájhoz fogható. Egyébként Szepsy zöldveltellinit ittunk hozzá, ami megint csak príma volt.

 

Aztán rettenetes dolog történt. Csirkét kaptunk rizottóval és cukorborsóval (zsengén, héjastól). A cukorborsó nagyon jó volt, a rizottó könnyen reprodukálható (csak én nem csinálnám ilyen édesre). A csirkéből szerencse dolga volt, hogy szárnyat vagy combot kapott az ember. Nekem szárny jutott. A leölt állatnak még erősen vérzett a könyöke, és komoly erőfeszítésembe telt, hogy a késsel sebet ejtsek a húsban. Vitán felül, objektíve nyers volt. (A hölgy, amikor elvitte a tányérokat, rá is kérdezett, vagy inkább mondta, hogy nem sült át). 

 

Ezután az eddig csak percekre rúgó várakozási idő alaposan megnyúlt, de ez egyáltalán nem volt zavaró, éppenséggel bele is fért egy kis szünet. Kacsa volt a következő fogás gyömbéres dinsztelt fehérkáposztával és birsalma mártással. A káposzta sajnos el volt sózva, de így is érezni lehetett, hogy milyen friss, üde, és hogy illik hozzá a gyömbér. A kacsában az volt a különleges, hogy a tányérra kerülő három darab közül kettő külön sült, egyet pedig egy egyben sütött kacsáról vágtak le (vagy fordítva). A két szélső átsütött de szaftos, puha de ízben gazdag volt. Ezekkel maximálisan meg voltam elégedve. A középső – szándékosan – véres volt. Akinek ez bejön, annak ízlett, nekem eleve kifogásom van az ilyesmivel szemben; a marhát sem szeretem véresen. A közben kortyolgatott bor St. Andrea pinot noir volt. Szintén kitűnő.

 

Nyúlgerinc bok choy-jal (kínai zöldségféle) volt a következő – azoknak, akik hat fogást kértek. Az ötösök a hatosok kegyelméből juthattak falatokhoz. Én is megkóstoltam két katonát. Finomak voltak, de a pikáns beütésük nekem nem tetszett igazán (ezt persze nem hibaként tartom számon). Itt is az volt az érzésem (meglehet, tévesen), hogy ilyesmit én is tudnék.

 

Innentől a levezetés következett. Először három sajtocska. Az első (és ebben a sorrendben is javasolták a fogyasztásukat) egy savanykás kecskebrie volt, középen egy markánsabb, érettebb, sárgásabb, de még nem tolakodó juhsajt, a másik szélen pedig gesztenyemézzel a tányérhoz tapasztott blue jellegű tehénsajt. Mindegyik Nagykőrösről származott, mindegyik kifogástalan volt; nekem – jellegénél fogva – a juhsajt volt a kedvencem.

 

Desszertnek megint csak olyat kaptunk, ami magától nem feltétlenül ugrik be az embernek: nagyszombatfai kecskekrémsajtot friss eperágyon, csokoládéval megcsorgatva. Hát ez ízorgia volt. Fanyarság és nedvesség jött a sajtból és az eperből. Édes a csokoládéból és az eperből. A csoki volt a legkevesebb, szinte csak jelzésszerű, de úgy tűnik, hogy ez az optimum. (Máskülönben azt gondolom, hogy az epret csokival keverni isten akarata ellen való).

 

Szóval kisebb-nagyobb hullámzásokkal úgy jött ki a lépés, hogy az eleje és a vége is fejedelmi volt. Ha a nyers csirke nem lett volna, szinte maradéktalanul elégedett lennék. Érthetetlen, hogy ilyen hiba hogy csúszhatott be.

 

Az az érdekes, hogy az egész ételsor végül is volt annyi, mint egy normál étkezés, amitől jóllakik az ember, de attól, hogy mindig csak csipegettünk, és az egész eltartott héttől vagy fél tizenegyig, soha, egy pillanatra sem teltem el. Ezt egyértelmű pozitívumként könyvelem el.

 

Elmentünkben megkérdezték – persze –, hogy hogy ízlett. Amellett, hogy minden nagyon szép és jó volt, kénytelenek voltunk azt mondani, hogy a csirke nyers volt. A tulaj a fejét csóválta, hogy mindenki ezt mondta ma este, de – és itt az arca belső vívódásról árulkodott, hogy érdemes-e ezeknek magyarázni – ez nem volt nyers, hanem… És itt megint csak legyintett, hogy nem éri meg belevágni a dilettánsok okításába. Végül annyit azért elárult, hogy a húst nem szabad kiszárítani. Ezzel nem volt vitánk.

 

Viszont – fájdalomdíjként – a csirkét nyersnek találókat megkínálta pálinkával. (Magyarul mindenki ivott, aki nem vezetett). Alighanem mézes lehetett, de ami igazán különlegessé tette, az a zölddió volt. Próbálok visszaemlékezni, hogy ittam-e ennél színvonalasabb pálinkát életemben, de azt hiszem, nem.

Amikor beszélni kezdett

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Az asztal körül mindenki elcsendesedett, Kata, a következő előadó pedig beszélni kezdett. Egy beruházás szükségességéről akarta meggyőzni a jelenlévő, híresen rigorózus döntéshozókat.

 

Nagy lendülettel vágott bele. Hangosan beszélt, és ügyelt rá, hogy hangja mindig a levegőben zengjen, egy pillanatra se haljon el. Aggódott, hogy a csöndet kihasználnák a többiek, és belekérdeznének a mondanivalójába, támadni kezdenék, ne adj’ isten még belefojtani is megpróbálnák a szót, le akarnák söpörni a témát az asztalról, el akarnák hallgattatni őt magát még az előtt, hogy mindent el tudna mondani.

 

Hamarosan észrevette az első felhúzott szemöldököket. Gyorsítani kezdett a beszédén. Már hadart. Közben, ha bármi további jelét látta a türelmetlenkedésnek, ujját intőleg felemelte, hogy nem fejezte még be. Hangja időnként elfátyolosodott, ahogy a torkán valami megnyúlt, bugyborékolni akaró nyálömleny egyensúlyozott. Amikor már fojtott rikácsolásnak hallatszottak a szavai, gyorsan köszörült egyet a torkán, de épp csak annyit, hogy még épp érthető legyen, amit mond, több időt nem mert egy rendes krákogásra szánni, mert látta a tekintetekből, a fészkelődésből, hogy akkor lecsapnak rá; ha elejti a szót, rálépnek, és nem engedik felvenni soha már.

 

Sokáig bírta így, de aztán elmondott mindent, nem jutott már több az eszébe. Vége hát. Elmondta, amit akart. Talán nem volt elég összeszedett, de elmondta, ez a lényeg. Elhallgatott. Néma csend, és a többiek döbbenete nehezedett rá. Érezte, hogy elrontott valamit. Nem győzte meg őket.

 

Nagy levegőt vett, hogy újra megvívja a harcot, hogy elmondjon mindent, de ekkor az elnök rákiáltott. – Elég! Hagyja már abba, az isten szerelmére! Mi van magával?!

 

Kata megdermedt, megnémult. Körbenézett a szobában, a rá meredő szempárokba bámult, és valami iszonyút látott tükröződni bennük. Félelemmel telve, lassan maga elé emelte kitárt tenyereit, és kővé dermedve meredt rájuk. Végignézett magán, és a megtébolyodás határán reménytelenül egyensúlyozva látta, hogy ruhájában elveszve visszaváltozott azzá a kislánnyá, akit nem engedtek szóhoz jutni a szülei, akibe belefojtották a szót a tanárai, akitől elfordultak az osztálytársai, amikor beszélni kezdett.

Száz év magyány

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Csak most jutottam el életem első Garbiel García Márquez könyvéig; a Száz év magány-nyal kezdtem. Rögtön a könyv elején megtetszettek a furcsa, öntörvényű szereplők, akik a normálistól rendre valami egészen lényeges dologban, valami egészen komoly mértékben tértek el.

 

Márquez története igazán sodró. Engem az fogott meg a legjobban, hogy a teljesen hétköznapi események időnként furcsa, irreális színezetet kapnak, máskor szintén képtelen körülmények úgy simulnak az elképzelhetők közé, mintha mi sem volna természetesebb, megint máskor a kettő összekeveredik.

 

Erre az utóbbira – vagy végül is lehet vitatkozni, hogy melyikre is – hadd írjak egy konkrét példát is, annyira tetszett:

 

„Elsőnek Alvaro fogadta meg a tanácsot, hogy menjenek el Macondóból. Mindenét eladta, még a rabszíjra fűzött tigrisét is, amely az udvarról szokta megtréfálni a járókelőket, és örök érvényű jegyet váltott egy vonatra, amelynek nem volt végállomása”.

 

Szóval sok író a valóság keretei között izzad, hogy kifejezze, ami kikívánkozik belőle, Márquez viszont egy kópé mosolyával lépi át ezeket a határokat, aztán visszajön rajtuk keresztül; úgy mozog, mintha nem is lennének. Így aztán nincsenek is. És ez a szabadság-érzés átragad az olvasóra is. Nekem ez a pláne Márquezben. Kíváncsi lettem rá.  

Erre válaszolni?

– Figyelj, én nem azt mondom, hogy ez valami tragédia, csak azt, hogy nem vagy jóképű. Ennyi.

– Persze. Akkor csak azt mondd meg, hogy szerinted anyám miért állítja ennek épp az ellenkezőjét?

– …

– Na? Mi van? Erre nem tudsz válaszolni, mi?

Én

Valami nem stimmel a személyes névmások körül. Én például tudom, hogy többet közülük nagy kezdőbetűvel kell írni, de tudatosan nem teszem. Álszent, mézes-mázas dolognak tartanám.

 

Számosságát tekintve így több hibát vétek, mint azok a gazemberek, akik következetesen azt írják, hogy „Én”, de fertelmes bűnük még így sem összemérhető az én kisszerű lázadásommal.

 

Ezek az emberek a világ középpontjában érzik magukat, minden jogosultságok origójában. Ezek az emberek sétálnak a sor elejére, ők hajolnak ki a merci ablakán, hogy mohó ujjaikkal felmarkolják a támogatást.

 

***

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Kadarm célzásának hatására megnéztem a szótárban, és kiderült (számomra is), hogy a te, ti és ön szavakat egyszerűen kis betűvel kell írni.

 

Ez sajnos három szempontból is problémát jelent. Egyrészt a világ még jobban elkurvult mint gondoltam, másrészt én beugrottam neki, harmadrészt kiderült, hogy nem is lázadtam.

 

Portugália

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

El akarok menni majd Portugáliába, mert akik Amerika felfedezése után vagy kétszáz évig csak az aranyat hordták haza, és csak utána az első paradicsom palántát, akik csak dőzsöltek, építtették a tömör arany szobrokat, templomokat és kocsikat cicomáztattak ahelyett, hogy a jövőbe fektették volna a gazdagságukat, majd amikor mindezzel végeztek, összeestek, mint egy meglőtt tüdő, azok tudnak valamit, amihez mi is értünk. Rokonoknak tűnünk. 

 

 

Találkozunk

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

A megajánlott koszorúfeliratok között akadt meg a szemem a „Találkozunk” tételen. Ha már fenyegetni kell, sokkal egyenesebbnek, karakánabbnak tartom az „Ugye nem hiszed, hogy ennyivel megúsztad?” szövegváltozatot.

Növékenység

Talliában nincsenek kövér emberek. Akit nálunk hízékonynak mondanak, ott növékeny. Aki nálunk túlsúlyosnak számít, ott magas. Akit elhízottnak hívunk, az ott égimeszelő.

 

Az alacsonyak önbizalommal teltek, és gyakran összesúgnak a magasak háta mögött. A magazinok címlapjairól már-már irreálisan kis emberek nevetnek az olvasók arcába. A magasak lehajtják a fejüket, meggörnyesztik a hátukat, keresztcsíkos ruhát hordanak, és minden egyéb módon igyekeznek elleplezni szégyenletes magasságukat.

 

Az utóbbi években külön boltok segítenek rajtuk a ruházkodás terén, de a közlekedés – szélsőséges esetben – sokkal nagyobb gondot tud okozni. Előfordul, hogy az elnőttel a repülőn a felette lévő helyet is kifizettetik.

Casio

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Valamikor ’84 körül kaptam meg életem első Casio óráját. Azt kértem apámtól, hogy legalább négy gombja legyen, a délután négyet tizenhat órának mutassa, és mindenféle gombnyomás nélkül írja ki a másodperceket is.

 

A három kívánságból egy teljesült: a másodperces. Sajnos csak tizenkét órás üzemmódja volt, és két gombja. Azok viszont süllyesztettek. Ez a különlegesség valamilyen szinten védhetővé tette a két gombot a négygombos órákkal büszkélkedő osztálytársakkal szemben. Aztán hamar kiderült, hogy pontosságban egyetlen más versenyző sem éri utol. Az ezzel járó presztízst – úgy érzem – kellő méltósággal viseltem.

 

Az óra annyira sportos volt, hogy álszerénységnek tartottam, hogy a szükségszerű vízállóságáról nem tesznek említést a leírásában. El is mentem vele uszodába, és nem is lett semmi baja egészen addig, amíg ki nem jöttem a vízből. Ott elengedte magát a számlapot fedő plexi. Ezt visszaragasztottam, és minden ment tovább, ahogy addig.

 

Hét évig működött az eredeti elemével, a másodikkal már csak egyet, aztán többet sehogy, semmivel. Még ma is megvan. Emlék.

 

***

 

Pár éve elhatároztam, hogy veszek egy olcsó, strapabíró órát, amiben lehet sportolni, úszni, merülni, kirándulni, amit nem sajnálok véletlenül odavágni, stb. Fel sem merült bennem más opció, mint a Casio.

 

De szomorúan láttam, hogy a pontosság ikonjából divatcikk lett – legtöbbször vállalhatatlan külsővel. Rövid kesergés után kiválasztottam a fenti igényeknek legolcsóbban megfelelő, és engem nem nyolcéves, nemi identitásában bizonytalan gyermekként feltüntető darabot.

 

 

Az óra minden fontos paraméterében teljesíti, amit vállalt, de… Az egyik gond a szíjával van. A negyedik lyukban szoros, az ötödikben tág, elforog. Ehhez mérhető tragédia, hogy tulajdonképpen nem tetszik – még akkor sem, ha szemből úgy néz ki, mint egy robotmacska. Mindent egybevetve megakadályoz abban, hogy újra átéljem azt a minőségélményt, amit annak idején. A végén még – ha nincs szerencsém – kiderül, hogy nem is különösebben pontos.