Reggel soha nem kelek túl korán – bár tudom, relatív, ki mit ért korai kelés alatt. Én mindenesetre nem is használok órát. Nekem mindegy, hogy pontosan mennyi az idő, mégis le merném fogadni, hogy adott esetben akár hozzám is lehetne igazítani azokat a ketyegőket.
Ébredés után egy kicsit ejtőzöm, iszom valamit, aztán elindulok Urbánnéhoz, hogy megreggelizzek. Mindig invitál, hogy menjünk be a nappaliba, de én szívesebben maradok a konyhában. A sparhelt közelébe húzódom, miközben a falatokat forgatom a számban, és élvezem a sugárzó hőt. (Ha jobban belegondolok, én nem ismerem a túl meleg fogalmát). Közben folyamatosan beszélgetünk, illetve ha őszinte akarok lenni, Urbánné beszél hozzám, én nem nagyon szólok. Amikor végeztem, fogom magam, és odébbállok.
Korábban ilyenkor Takácsékhoz jártam, de mióta megnőttek a gyerekek, kerülöm őket. Idegesítenek a rohangálásukkal, hogy állandóan jönnek felém a nyálas ujjaikkal, hogy mindig készülnek valamire, és ezért folyamatosan résen kell lennem. Meg az is igaz, hogy Magdi férje sem igazán kedvelt engem, de hamar átláttam, hogy ez nem sokat számít, úgyis mindig az van, amit a felesége akar. És végül is csak egy vendég vagyok. Mi van abban?
A reggeli után a saját dolgaimat intézem. Erről nem akarok sokkal bővebben nyilatkozni, csak annyit mondok, hogy lényegében nők után járok. Az emberek döntő többsége számára ez valami kihívásokkal teli, bonyolult, kudarcokkal fenyegető tevékenység. Na, ez baromság. A világon nincs ennél egyszerűbb dolog; a nők és mi ugyanazt akarjuk (egymást), és a felhozatal is pazar: nők mindenhol vannak, és mindenütt egyformák. (Ezt nem kritikaként mondom, sőt).
Dél körül újra megéhezem, úgyhogy irány Noémi, az egyetemista lány. Vele nem sokat szoktunk beszélgetni, inkább csak elvagyunk egymással. Megnyugtatjuk egymást. Máshol sem szoktam feszengeni, de itt különösen könnyen engedem el magam. Van, hogy órákat töltök ott, de olyakor-olykor még aludni is szoktam nála. Innen csak késő délután megyek tovább, még bóklászom egy kicsit a környéken, megnézem, mi újság a „birodalmamban”, aztán hazaballagok.
Otthon jöhet a vacsora, aztán egy kis pihenés. Pontosan tudják már, hogy ilyenkor azt szeretem, ha békén hagynak, maximum csak meghallgatom, hogy kivel mi volt napközben, de magamról nem beszélek. Tudom, hogy önzőnek tartanak, meg azt gondolják, hogy mégiscsak túlzás, hogy úgy járok haza, mint valami szállodába, de végül mégiscsak elfogadják.
Már javában sötét van, amikor újra nekivágok a városnak. Ha azt mondtam, hogy napközben a nőket hajtom, nem tudom, mit mondhatnék az éjszakára. Ez az a napszak, amit a legkomolyabban veszek, ilyenkor vagyok a legjobb formában, és szükségem is van rá, mert ilyenkor komoly játékosok vannak a pályán, akikkel – ha értik mire gondolok – alaposan meg kell mérkőznöm időnként. Na, ezek nem a korábban említett élhetetlenek, hanem olyan társaság, ahol mindenki mindenki ellen van, ahol csak minden és semmi között választhatsz, ahol vagy császár, vagy halálraítélt vagy.
Az sem ritka, hogy csúnya összetűzésbe keveredek a konkurenciával. Mondjuk úgy, hogy vannak páran, akikkel már nem lesz gondom, de nálam is rezgett a léc párszor. Ez benne van a játékban, és ez rendben is van, ha tudod, hogy mit vársz az élettől, és mit vagy hajlandó adni cserébe. Márpedig mi, macskák, pontosan tudjuk.
A cég mind anyagilag, mind erkölcsileg olyan magasra hágott, hogy végre van ideje és kapacitása arra, hogy a Föld iránti szerető elkötelezettségét hitelesen sugárzó környezetvédelmi hitvallást fogalmazzon meg, és azt széles körben nyilvánosságra is hozza.
egypercesek 