Normal
0
21
false
false
false
MicrosoftInternetExplorer4
/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}
Aranka mindig olyan volt nekem, mint a kishúgom. Három évvel voltam idősebb nála; kis túlzással mondhatom, hogy születésétől kezdve ismertem. Számomra érthetetlen okból én voltam az egyetlen, akire rá merték bízni. Egyedül – vagy rajtam kívül bárki mással – nem engedték el soha, sehova. Sokszor megsajnáltam, ahogy esdeklőn nézett rám, hogy ugye elviszem magammal, akárhová is megyek.
Azt hiszem, túlságosan féltették a világtól. Nem simogathatta meg a kutyákat, nem szaladhatott, nem mehetett természetes tóba, és a többi, és a többi. Amikor együtt voltunk, sokszor csábítottam, hogy tegye meg azokat a dolgokat, amiktől tiltják, de rá kellett jönnöm, hogy a szülei által elültetett félelme erősebb volt nála, képtelen volt kikapaszkodni rettegése olajos falain kívülre.
Minden furcsasága közül a legfurcsább a teherautó-sofőröktől való eszelős félelme volt. Édesanyja – talán korábban, mint bármilyen más, az életre szóló útravalót – az eszébe véste, hogy bármi áron tartsa magát távol ezektől az emberektől. Ezektől, akik kifüttyögnek szennyes pilótafülkéjükből, és mosdatlan szájukból árad a gyalázat, akik ha Aranka akár csak el félszeg pillantással reagál ocsmány ajánlataikra, bestiális erővel leteperik, és bemocskolják hamvas testét és ártatlan lelkét.
Az útravaló hatása rendkívüli volt. Ha teherautó ment el a közelünkben, Aranka szemébe rettegés költözött, vasmarokkal szorította a kezem, és olyan közel bújt hozzám, hogy igazán nem rajta múlott, hogy nem váltunk eggyé. Ha a vezető – mint ahogy az elő is fordult időnként – valóban kifüttyentett a fülkéből, páni félelem uralkodott el rajta; minden erőmre szükségem volt, hogy megakadályozzam, hogy kitépje magát a karjaim közül, és addig fusson végtelen rémületében, amíg el nem ütik, le nem esik valahol, vagy jártányi ereje sem marad.
Félelmei annyira uralták egész életét, hogy az így vagy úgy, de mindenhol, minden körülmények között megnyilvánult. Például az uszodában is. Úgy ereszkedett be a vízbe, mint aki mellben fog úszni, de karjait mintegy védekezőn maga előtt tartotta, anélkül, hogy egy kicsit is széttárta volna őket, kurtát húzott velük, aztán gyorsan visszakapta őket maga elé. Lábait nem a szokásos békatempó szerint mozgatta, hanem combjait szorosan összezárva, kicsit úgy, mintha pillangózna – azzal a különbséggel, hogy mindeközben fenekét igyekezett szinte maga alá húzni. Úszás közben idegesen pillantgatott körbe, fejét soha nem merítette a víz alá, mert ott rosszul látott, márpedig a látása az életét mentheti meg a medencében, ahol – értelemszerűen – nem rögtön látszik a férfiakon, hogy teherautó-sofőrök-e, vagy sem.
Őszintén mondom, hogy szerettem őt, de sajnos tény, hogy gyakran felidegesített ezzel a lehetetlen gyámoltalanságával. Amikor ezt észrevette rajtam, bocsánatkérőn nézett, és szemmel láthatóan lelkiismeret-furdalás, bűntudat mardosta. Ezzel csak még jobban feldühített. Legalább vitatkozott vagy kiabált volna!
Azon az estén is ez történt. Felidegesített, úgyhogy ott hagytam a francba a Kálnoky téren, és amikor riadt arccal utánam akart sompolyogni, ráordítottam, hogy hagyjon békén, hogy halálosan meguntam, hogy nem volt értelme a rá pocsékolt rengeteg energiának, hogy reménytelen. Csak állt ott szegény, és azt hiszem elpityeredett, de ezt nem tudhatom pontosan, mert szánt szándékkal nem néztem hátra, mert tudtam, hogy akkor elszégyellem magam, megsajnálom, és bocsánatot kérek tőle.
Később mégis visszamentem. A mentőket találtam ott, és rendőröket. Aranka kócos és izzadt volt, elkékült kezével eltakarta az arcát, de nem sírt. És ez borzasztóbb volt, mintha zokogott volna. Nem szólt semmit, nem nézett sehova, tágra nyitott szemei elvesztették a kapcsolatot a külvilággal, az emberekkel, már csak megtébolyodott lelkének félig élő, félig halott tükrei voltak.
Végül is a kórházban derült ki egyértelműen, hogy megtámadták, de hála Istennek meg nem erőszakolták. Talán megzavarta a támadót valami. Azóta sem beszél senkivel, sőt egyáltalán nem beszél, a szülei már tőlem is tiltják, már egyáltalán sehogy, senkivel nem mehet sehova, legfőképpen persze velem nem.
A nyomozás (nem a rendőrök hibájából, hanem mert nem volt szemtanú, mert Aranka nem mondott semmit, és mert alig volt valami nyom) érdemben nem jutott semmire. Egy rövid ideig volt valami gyanúsított, egy teherautó-sofőr, de végül bizonyíték hiányában megszüntették az eljárást.
egypercesek 