– Nocsak. Hát ez a csomag rágó meg honnan van?

– Ja, azt nem itt vettem. Láthatja, hogy meg is van bontva.

– Hát persze. Csak nem azt rágcsálja éppen, amit éppen ebből a csomagból vett ki?

– Micsoda? Mi ez az őrület? Ne öklendezzem fel a gyomortartalmamat?! Hátha felfaltam egy vizeszsömlét a sorok között!

– Felesleges gúnyolódnia, uram. Egy pillanat alatt megtükrözzük a gyomrát a biztonsági helyiségben. Jöjjön velem!

Alapjában véve olyan voltam, mint bárki más. Átlagos. Nem magas, nem alacsony, nem kövér, nem sovány. Barna hajú, barna szemű. Egy nagyvállalatnál dolgoztam. Nem akarom e sorok olvasóját azzal terhelni, hogy pontosan mi volt a dolgom, de pár részletet meg kell említenem, mert szerintem a dolgok későbbi alakulásában szerepük volt.

 

Egy szinte hangárszerű, egy légterű irodában ültem egy kisebb asztalnál. Nem volt előttem más, csak a billentyűzet és a monitor; még a gép maga sem, mert minden adatot a hálózaton küldtünk és fogadtunk. (Ami azt illeti, nem is lehetett elöl semmi személyes tárgyunk).

 

Munkámra jellemző volt, hogy hús-vér emberekkel nem volt dolgom. Persze ott ültek körülöttem, a saját munkaállomásuknál, de jóformán nem is ismertem őket. Ők sem engem. Munkaidőm legnagyobb részében egy informatikai rendszer működését kellett felügyelnem. Követni, hogy az adatok a helyükre kerülnek, hogy egyetlen szereplőnél sem torlódnak fel feladatok, hogy a rendszer működésével kapcsolatos kérdések nem maradnak megválaszolatlanul. Ez utóbbiak kifejezetten rám tartoztak.

 

Minden, mindig ugyanúgy zajlott. Meghatározott ritmusa volt a napoknak, a heteknek, a hónapoknak, az éveknek. Mindig tudtam, hogy mi történik éppen, és hogy milyen időtávon belül mire számíthatok.

 

Aztán egyszer csak, nagyjából egy hét leforgása alatt, valami megváltozott. Arra lettem figyelmes, hogy a munkaterhelésem csökkent. Láttam, hogy az ügyek tovább folynak a maguk medrében, de hozzám határozottan kevesebb kérdés érkezett, aztán pénteken már egy sem. Akkor, rögtön nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolognak, de a következő kedden rá kellett jönnöm, hogy valami komoly dolog történt.

 

Egy másolatban kapott e-mailben azt olvastam, hogy küldője valaki mástól kér segítséget, mert engem egy ideje nem láttak, mert szabadságon vagyok, és úgy tudják, nem is jövök vissza egyhamar. De hiszen én nem vagyok szabadságon! – kiáltottam fel. Egy kicsit meg is ijedtem a saját hangomtól, ami élesen hasított bele a billentyűzetek tompa pufogásába.

 

Különben nem reagált rá senki. Ettől – hogy nem kell kínos magyarázkodásba bocsátkoznom – kicsit megkönnyebbültem, de aztán mindjárt fel is bosszantott a dolog. Itt ülök egész nap, dolgozom, és ezek meg azt hiszik, hogy szabadságon vagyok?! Mit jelent ez? Valami csapda? Odaszóltam a velem szemben ülőnek: – Hallod ezt?! Valaki kitalálta, hogy én szabin vagyok, de még azt is hozzá, hogy nem is vagyok várható egyhamar! Hülyék ezek? Hát itt ülök. Itt írom az e-maileket!

 

A szemben ülő nem reagált. Tulajdonképpen ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy miért bosszantottam fel magam. Mert úgy érzem, hogy levegőnek néznek. Nem is csak egy gépezet apró, pótolható fogaskerekének, hanem semminek, mintha egyáltalán nem is lennék! – Hallod, amit mondok?! – kiáltottam a szemben ülőnek. – Figyelsz rám egyáltalán?! – csaptam az asztalra, de erre sem reagált. Körülnéztem. Mindenki nyugodtan folytatta a munkáját.

 

Ekkor dühbe gurultam. Egy artikulálatlant ordítottam, hogy mindenki rám figyeljen, majd hozzátettem még mindig kiabálva: – Egy kis figyelmet kérek, droidok! A hatás elképesztett. Illetve a hatás hiánya.

 

Odébb mentem két asztallal, és megszólítottam az ott ülőt. Semmi reakció. Még eggyel odébb. Semmi. A következőnek böfögtem, a negyediknek halandzsáztam, az ötödiknek az asztalát csapkodtam, a hatodik előtt letoltam a gatyámat, a hetedik és monitorja közé betoltam a seggemet, de semmi, semmi, semmi reakció!

 

Még utoljára körbenéztem, hátha valaki elröhögi magát; de nem történt semmi ilyesmi. Egy hirtelen ötlettől hajtva berohantam a főnököm szobájába, újra letoltam a gatyámat, és hangosan, jól érthetően megkérdeztem: – Uram, megengedi, hogy az asztalára vizeljek? Az előbbiek után már meg sem lepődtem, hogy provokatívnak szánt kérdésem ezúttal is válasz nélkül maradt, de ahogy felnéztem a főnököm mögött, a falon lógó csiszolt fém jelmondatos táblára, az ő tarkóját láttam csak tükröződni benne. Magamat nem.

 

Iszonyú felismerés hasított belém. Felrángattam a nadrágomat, és tiszta erőmből a mosdó felé futottam, felrántottam az ajtaját, és a tükörbe néztem. Amitől tartottam, bebizonyosodott: Láthatatlanná váltam.

 

Kirohantam az irodából, aztán ki az épületből, fel a buszra, de mindenhol észrevétlen maradt a létezésem, nem számít, mekkora ribilliót csaptam.

 

Tudom, hogy csak azok értik meg, akikkel már történt valami, amit korábban elképzelhetetlennek tartottak, de új állapotomat tulajdonképpen elég hamar megszoktam. Van benne valami megnyugtató, ami az itt és most típusú helyzeteket illeti. Nem kell figyelnem rá, hogy mit szólnak az emberek ahhoz, amit éppen csinálok, szabadon bámulhatok bármit és bárkit, bemehetek bárhová (bárhová! – gondolják csak végig!), nincs olyan helyzet, ahol fizetnem kellene, stb.

 

De mondanom sem kell, hogy mindent összevetve egyáltalán nem vagyok nyugodt. A bennem feltoluló kérdéseket nem tudom elhessegetni magamtól. Egyáltalán mikor váltam láthatatlanná? Meddig tart majd? Hogy tudok így állást keresni, ha innen kirúgnak, mert sosem látnak? Mikor fogok beleőrülni, hogy mindenki ignorál, hogy teljesen egyedül maradtam a világon, hogy nincs kihez szólnom, hogy nincs, aki szólna hozzám?! Olyan lesz az átmenet, mint az alkonyat? Vagy hirtelen, éles? Észre fogom venni? Vagy már megtörtént?!

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Aranka mindig olyan volt nekem, mint a kishúgom. Három évvel voltam idősebb nála; kis túlzással mondhatom, hogy születésétől kezdve ismertem. Számomra érthetetlen okból én voltam az egyetlen, akire rá merték bízni. Egyedül – vagy rajtam kívül bárki mással – nem engedték el soha, sehova. Sokszor megsajnáltam, ahogy esdeklőn nézett rám, hogy ugye elviszem magammal, akárhová is megyek.

 

Azt hiszem, túlságosan féltették a világtól. Nem simogathatta meg a kutyákat, nem szaladhatott, nem mehetett természetes tóba, és a többi, és a többi. Amikor együtt voltunk, sokszor csábítottam, hogy tegye meg azokat a dolgokat, amiktől tiltják, de rá kellett jönnöm, hogy a szülei által elültetett félelme erősebb volt nála, képtelen volt kikapaszkodni rettegése olajos falain kívülre.

 

Minden furcsasága közül a legfurcsább a teherautó-sofőröktől való eszelős félelme volt. Édesanyja – talán korábban, mint bármilyen más, az életre szóló útravalót – az eszébe véste, hogy bármi áron tartsa magát távol ezektől az emberektől. Ezektől, akik kifüttyögnek szennyes pilótafülkéjükből, és mosdatlan szájukból árad a gyalázat, akik ha Aranka akár csak el félszeg pillantással reagál ocsmány ajánlataikra, bestiális erővel leteperik, és bemocskolják hamvas testét és ártatlan lelkét.

 

Az útravaló hatása rendkívüli volt. Ha teherautó ment el a közelünkben, Aranka szemébe rettegés költözött, vasmarokkal szorította a kezem, és olyan közel bújt hozzám, hogy igazán nem rajta múlott, hogy nem váltunk eggyé. Ha a vezető – mint ahogy az elő is fordult időnként – valóban kifüttyentett a fülkéből, páni félelem uralkodott el rajta; minden erőmre szükségem volt, hogy megakadályozzam, hogy kitépje magát a karjaim közül, és addig fusson végtelen rémületében, amíg el nem ütik, le nem esik valahol, vagy jártányi ereje sem marad.

 

Félelmei annyira uralták egész életét, hogy az így vagy úgy, de mindenhol, minden körülmények között megnyilvánult. Például az uszodában is. Úgy ereszkedett be a vízbe, mint aki mellben fog úszni, de karjait mintegy védekezőn maga előtt tartotta, anélkül, hogy egy kicsit is széttárta volna őket, kurtát húzott velük, aztán gyorsan visszakapta őket maga elé. Lábait nem a szokásos békatempó szerint mozgatta, hanem combjait szorosan összezárva, kicsit úgy, mintha pillangózna – azzal a különbséggel, hogy mindeközben fenekét igyekezett szinte maga alá húzni. Úszás közben idegesen pillantgatott körbe, fejét soha nem merítette a víz alá, mert ott rosszul látott, márpedig a látása az életét mentheti meg a medencében, ahol – értelemszerűen – nem rögtön látszik a férfiakon, hogy teherautó-sofőrök-e, vagy sem.

 

Őszintén mondom, hogy szerettem őt, de sajnos tény, hogy gyakran felidegesített ezzel a lehetetlen gyámoltalanságával. Amikor ezt észrevette rajtam, bocsánatkérőn nézett, és szemmel láthatóan lelkiismeret-furdalás, bűntudat mardosta. Ezzel csak még jobban feldühített. Legalább vitatkozott vagy kiabált volna!

 

Azon az estén is ez történt. Felidegesített, úgyhogy ott hagytam a francba a Kálnoky téren, és amikor riadt arccal utánam akart sompolyogni, ráordítottam, hogy hagyjon békén, hogy halálosan meguntam, hogy nem volt értelme a rá pocsékolt rengeteg energiának, hogy reménytelen. Csak állt ott szegény, és azt hiszem elpityeredett, de ezt nem tudhatom pontosan, mert szánt szándékkal nem néztem hátra, mert tudtam, hogy akkor elszégyellem magam, megsajnálom, és bocsánatot kérek tőle.

 

Később mégis visszamentem. A mentőket találtam ott, és rendőröket. Aranka kócos és izzadt volt, elkékült kezével eltakarta az arcát, de nem sírt. És ez borzasztóbb volt, mintha zokogott volna. Nem szólt semmit, nem nézett sehova, tágra nyitott szemei elvesztették a kapcsolatot a külvilággal, az emberekkel, már csak megtébolyodott lelkének félig élő, félig halott tükrei voltak.

 

Végül is a kórházban derült ki egyértelműen, hogy megtámadták, de hála Istennek meg nem erőszakolták. Talán megzavarta a támadót valami. Azóta sem beszél senkivel, sőt egyáltalán nem beszél, a szülei már tőlem is tiltják, már egyáltalán sehogy, senkivel nem mehet sehova, legfőképpen persze velem nem.

 

A nyomozás (nem a rendőrök hibájából, hanem mert nem volt szemtanú, mert Aranka nem mondott semmit, és mert alig volt valami nyom) érdemben nem jutott semmire. Egy rövid ideig volt valami gyanúsított, egy teherautó-sofőr, de végül bizonyíték hiányában megszüntették az eljárást.

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Hajnalban gyalogoltam hazafelé a főutcán. Egyszer csak, anélkül, hogy hátrafordultam volna, megéreztem, hogy valaki figyel, valaki jön mögöttem. Hátranéztem. Egy férfi volt az. Engem nézett. Arca kifejezéstelen volt, de a tekintetében volt valami a ragadozók kíméletlenségéből. Úristen – gondoltam. Mióta jöhet mögöttem észrevétlenül? Ideges lettem. Nem akartam többet hátranézni, csak hallgattam a lépéseit. Súlyos, szinte rengő léptei voltak. A távolság – úgy hallottam – elkezdett csökkenni közöttünk. Megköszörülte a torkát, és egyszerre meghallottam, hogy még közelebb van, mint az előbb volt, amikor észrevettem. Úgy tűnt, talán mondani akar valamit. Meg akar szólítani. Biztos ezért krákogott. Mit akarhat? Nem jó ember, nem akarom, hogy hozzám szóljon, nem akarom, hogy a közelembe érjen! Félni kezdtem. Meggyorsítottam a lépteimet, amennyire csak tudtam, de futni nem akartam, mert tudtam, hogy ha futni kezdek, az a vég kezdete, akkor biztosan üldözőbe vesz, és gyorsabb nálam, erősebb is, és az a tekintet… Éreztem a hátamon. A levegőm fogytán volt, a szíven ki akart ugrani a torkomon át, az az ember pedig egyre közelebb ért! A pánik kerülgetett, de erősnek kellett lennem. Befordultam a sarkon, fogalmam sincs, hogy hová, csak be, el innen, hátha továbbmegy egyenesen. De nem! Ő is befordult. Futni kezdtem, de két lépés után megembereltem magam, és csak mentem tovább, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve az egyik kaput belöktem, és egy lendülettel bementem rajta. Ha zárva lett volna a kapu, biztos, hogy elvesztem a fejem, és a rémület maga alá gyűr. Átloholtam a kapuszínen, ki az udvarra, és a fal mellett megálltam. Kapkodtam a levegőt, sikítani szerettem volna, de nem mertem, nem jött ki hang a torkomon. Hallanom kellett, hogy utánam jött-e. Nem hallottam semmit. Továbbment. Összeroskadtam a fal mellett, és zokogni kezdtem.

 

***

 

Hajnalban gyalogoltam hazafelé a főutcán. Egyszer csak minden előzmény nélkül egy nőt vettem észre magam előtt. Hol lehetett eddig? Itt kellett lennie előttem, de csak most vettem észre. Ő is hasonlóképpen lehetett, mert hátranézett, de csak egy futó pillanatra, aztán többször nem is. Valahogy furcsa volt. Én elég gyorsan gyalogolok (főleg ilyen időben, amikor a mozgással fűteni is kell magamat), de ez a nő majdhogynem tartani tudta a tempót. Feltűnt, mert alig tudtam a közelébe érni. Néha már azt hittem, hogy elkezd futni. Pár méterre lehettem, amikor befordult a sarkon, pont a mi utcánkba. Itt megint az az érzésem volt, hogy szinte rohanni kezd. Biztos túl akart lenni ezen a kellemetlen hajnali megpróbáltatáson… Olyan erővel lökte be a négyes számú ház kapuját, hogy azt hittem, kiszakad. Megálltam a kapu előtt. A halovány izzófénynél alig láttam, így inkább csak a cipője kopogását hallottam, aztán az is elnémult. Megráztam magam. Miért is állok meg egyáltalán? – kérdeztem magamtól, és gyorsan hazasiettem a nyolcas számba, és csak ledobáltam a ruháimat, és máris bebújtam a takaró alá. Talán valami új szomszéd… Majd legközelebb, ha úgy jön ki a lépés, mondjuk egy ilyen hajnali hazaséta alkalmával, megszólítom… Ezzel a kellemes gondolttal aludtam el.

– István, van fogalma róla, hogy hányadiknak sikerült telefonálnia? Elárulom magának! Ön a kilencedik!! István! Ön nyert! Nyeert!!

– Köszönöm.

– Nahát… Nem tűnik valami boldognak, István. Mások ujjongani, sőt sikoltozni szoktak! Próbálja csak meg!

– Kedves öö… Nézze. Most két koncertjegyről beszélünk, ugye?

– Úristen. Azt hiszem, elvesztettem a gésagolyócskáimat.

– Hol hagytad őket utoljára?

– … Az most mindegy. A lényeg, hogy nincsenek ott!