A madárcsontú fiatalember

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

A férfi elbóbiskolhatott pár pillanatra, mert hirtelen azt vette észre, hogy egy kisebb, körülbelül hat-hétfős társaságban ücsörög, pedig amikor a fotelba ereszkedett, úgy tűnt, hogy a többiek is ugyanolyan idegenek, mint ő. Egyelőre nem zavartatta magát, maradt a helyén, a kompánia meg csak beszélgessen. Hátradőlt, bambult, megdörzsölte a szemét, és élvezte, hogy nem kell semmire gondolnia, csak úgy létezhet.

 

De pár pillanat múlva észrevette, hogy mindenki rá néz. Nyilván kérdeztek valamit. Vagy csak róla beszéltek? Most, hogy belegondolt, rájött, hogy fogalma sincs semmiről, nem figyelt oda, a körülötte folyó párbeszéd csak valami furcsa, ütemes háttérzajként jutott el hozzá. Elmosolyogta magát, és inkább kinézett a körből, hogy jelezze, ő nincs is itt, nem is idevalósi.

 

Erre egy kis csend volt a válasz, aztán a többiek folytatták a beszélgetést, de már egy kicsit halkabban. Részben ezért meg volt győződve róla, hogy most már egészen biztosan róla folyik a szó. A szeme sarkából lopva rájuk pillantott, és sejtését beigazolódni látta. Miről beszélnek? Pontosabban: mit mondanak róla? – merült fel benne a természetes kérdés.

 

Újra a társaság felé fordult, de csak óvatosan, nemtörődömséget tettetve, nehogy azt gondolják, hogy be akar kapcsolódni a beszélgetésbe. Hegyezni kezdte a fülét. Meglepve konstatálta, hogy nem ért egy szót sem. Ez furcsa, mert beszél elég nyelvet ahhoz, hogy szinte bármelyikből (ami egy ilyen helyzetben felbukkanhat) legalább egy foszlányt, egy hangot, egy hangsúlyt el kellene tudnia csípni. De nem.

 

Most már leplezetlen érdeklődéssel fordult a társalgók felé, előre is hajolt, sőt, mohón próbálta inni az épp megszólaló szavait, de egyszerűen nem értette. Ekkor az egyik, egy madárcsontú, szürkés arcú, hollófekete hajú fiatalember felé fordult, és egyenesen nekiszegezte a kérdést… Hogy mi volt a kérdés, azt persze nem értette. De nem ez volt a legnagyobb baj. A beteges külsejű ember – legalábbis ő így hallotta, és máshogy mondani sem lehet – kotkodácsolt.

 

Kotkodácsolt! Ezért nem értett semmit, ezért kutatott hiába az általa ismert nyelvek környékén. Nyirkos, hideg bizsergés futott le az arcától az ujjai begyéig. Önkéntelenül széttárta a karjait, elmosolyodott, hogy jelezze, ez így nem fog menni, találjanak ki valami mást, valamit… De azok csak mereven, várokozással teli tekintettel meredtek rá.

 

Mosolya az arcára fagyott, így fordította ki tekintetét a sokadalom felé. Nem is tudta, hogy mit vár tőlük, de nem kapta meg, annyi bizonyos. Azt remélte, hogy amint visszanéz, az egész kínos helyzet valahogy elmúlik magától, de csalatkoznia kellett. Feszült arcok, szúrós tekintetek meredtek rá. Egészen elenyészett, ami a mosolyából maradt.

 

Ekkor a szürkearcú fiatalember, hitetlenkedve, kissé türelmetlenül előrehajolt, és szinte sértően tagolva, mintha egy idiótának magyarázna valami mindenki más számára egyértelműt, megismételte kérdését. De már az első szótagnál… Nem. Már az első hangnál egyértelmű volt, hogy ezt megint csak kotkodácsolásnak hallja. Dühösen felnevetett. Elég ebből! Nem vagyok tréfás kedvemben, gondolta egyre növekvő indulattal. De az őrület fokozódott. A többiek egészen elképedtek, felváltva néztek egymásra, aztán a kérdezőre, majd megint mindenki őrá. A sustorgásból, a tekintetekből egyértelmű volt, hogy a helyzetet – ha ez egyáltalán lehetséges – még furcsábbnak ítélik meg, mint ő.

 

A nyomás elérte az elviselhetetlen szintet. Újra, mint aki az utolsó esélyt akarja megragadni a menekülésre, kinézett, de nem jött segítség. Elhatározta, hogy véget vet ennek a komédiának, és határozott hangon így szólt: – Sajnálom, de egyetlen szavát sem értem. Kérem, ismételje meg a kérdést, vagy segítsen valaki, ha lehet.

 

A madárcsontú fiatalember, mielőtt megszólalt volna, hosszasan a férfi szemébe nézett, és szemmel láthatóan gondolkodott, mérlegelt magában. Aztán döntésre jutott, és a többiek fesztült, néma figyelmétől kísérve megszólalt. A férfi azonban a jól ismert első hangokat meghallva elvesztette a türelmét. – Elég! Kuss! Ne szórakozz velem, beszélj rendesen, ha akarsz valamit, az istenit! – ordította. – Te kotkodácsolsz! – tárta szét teátrálisan a kezét, és mintegy segélykérően, visszaigazolást várva a többiekre nézett, akik azonban nem szóltak egyetlen szót sem. – Kotkodácsol! – ordította nekik, és mindkét kezével, sőt, mindkét karjával rámutatott, de még fel is állt, és egész törzsével a feketehajú fiatalember felé fordult, szinte ráhajolt, mélyen belenézett a szemébe, és metsző élesen, fenyegető hangon, tagolva ismételte meg: – Kot-ko-dá-csolsz!!!

 

Mire utolsó szavait kimondta, siket, vákuumszerű, fájdalmasan üres csend nehezedett a teremre, csak az ő hangja vert rövid visszhangot. A döbbent elnémulás közepette elképedt, hitetlenkedő, megbotránkozott, sajnálkozó és kétségbeesett arcok villantak mindenfelé, majd a mindenki mást összekötő döbbenet fojtott morajlása töltötte meg a helyiséget. A férfi valami nagyon nagy bajt csinált…

 

Szinte halálra rémült szavai, viselkedése hatásától, a körös-körül lévők reakciójától, és képtelenség, de most éppen a fiatalemberhez fordult segítségért, rá pillantott, hogy oldozza fel, hogy mondja már, hogy igaza van, vagy hogy legalább nem haragszik! De a fiatalemberre alig lehetett ráismerni. Szinte valós méretének felére zsugorodva ült a pamlagon, fejét lehajtotta. Ahogy újra csend lett, amelyet itt-ott azért egy-egy pisszenés, köhintés zavart meg, a fiatalember kezeit térdére tette, és mintha tonnányi tömeget kellene megmozdítania, lassan, nehezen felegyenesedett. Utoljára a fejét, majd a tekintetét emelte fel. Szemei könnyel teltek meg, a férfi szemébe nézett, és valami megfoghatatlan, de kétségkívül jelenlévő bölcsességgel, ugyanakkor lemondással és végtelen szomorúsággal a hangjában halkan csak ennyit mondott: Kotkodács. És lassan, lehajtott fejjel, a többiek óvó figyelmétől kísérve kitántorgott a teremből.

A bérelt szoba

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4


/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Csitkovits szerette a szobát, amit a Gartner utcában bérelt
már három éve. Szerény berendezése (egy ágy, egy íróasztal, egy szekrény és egy
kopottas szőnyeg) ugyan nem az övé volt, de ha lett volna rá lehetősége, maga
is ilyen bútorokat választott volna: korrekt iparosok dísztelen, mégis nemes
vonalú, becsülettel elkészített munkáit.

 

Egyébként Csitkovits életének jó kétharmada itt zajlott; a
másik egyharmadban dolgozott. Nem járt el sehova, nem találkozott senkivel,
igazából a ház többi lakóját sem ismerte. Olyan elidegenedett ember volt, hogy
hetente fizetendő lakbérét is egy borítékban tette le az étkezőasztalra, a
főbérlővel nem is találkozott. Ez a módszer mindkettejüket kielégítette.

 

A fiatalember hétköznapjai mindig azonos forgatókönyv
szerint teltek el. Felszínes álmából nyugtalanul ébredt, az álláig felhúzott
paplan alatt nyújtózkodott egyet, de nem ernyedt el újra, mint aki még öt perc
lustálkodást engedélyez a maga számára, hanem figyelni kezdett. Leginkább a
hangokra koncentrált, de várakozásában volt valami mágikus is. Talán azt várta,
hogy végre kiderül valami, történik valami, ami egy csapásra helyre teszi a
dolgokat zilált agyában, amit látva (vagy hallva, érezve?) felnevethet végre
felszabadultan, mint akinek elárulták a barátai, hogy az utóbbi időben, mióta
olyan furcsa minden, ártatlan tréfát űztek vele.

 

De csak a szokásos zajokat hallotta. A szemetes autót,
egy-egy távoli vagy akár közelebbi dudálást, aztán ahogy a munkába igyekvők
beindítják az autójukat, illetve a szemközti ház egyik nyitott ablakából
kiszűrődő hangos zenét. A zene mindig más volt, de valahogy mindig ugyanaz. Mindenesetre
semmi olyasmi, amit bárhol máshol hallott volna. Egyszerű és durva, bár volt
benne mégis valami, amiért talán szeretni lehet, de nem tudta volna
megfogalmazni (mert megérteni sem tudta), hogy mi az. De legfőképpen azt nem
értette, hogy szólhat ilyen erővel.

 

Felült az ágyban, felvette drótkeretes szemüvegét, és az
ablakhoz ment. Pár pillanatig csak állt ott, mint aki tízig számol, aztán
hirtelen, energikus mozdulatokkal félrerántotta a függönyt, és szélesre tárta
az ablakot. Ekkor megint tétovázott egy szempillantásnyit, majd kinézett. Újra
a szokásos látvány… Éledező utca autókkal, motorokkal, az a furcsa zene
szemből.

 

A hangokat még meg tudta szokni valahogy, de a látvánnyal
soha nem tudott betelni. Már-már veszélyes mértékben hajolt ki az ablakon,
szeme ide-oda cikázott, aztán próbált nyugalmat erőltetni magára, hogy
szisztematikusan végig tudjon nézni mindent, de aztán megint elkapta a hév, egyik
lábát fel is emelte, hátra is nyújtotta, hogy még kijjebb hajolhasson, hogy még
többet láthasson. Hogy néznek ki belülről ezek az autók? Nehéz kormányozni
őket? Honnan jönnek, és hova tartanak?

 

Na jó, ideje készülődni – gondolta, és a szoba felé fordult.
Becsukta az ablakot, az este odakészített lavór vízben megmosakodott,
megborotválkozott, majd akkurátusan felöltözött. Nem feledkezett meg a
mandzsettáról és a mellényről sem. Borotválkozó-tükrét ide-oda forgatva
győződött meg róla, hogy mindene a helyén van, úgyhogy felvette a felöltőjét,
fogta a sétapálcáját, és elindult.

 

A lépcsőházban hűvös, borzongató huzat bújt a gallérja mögé,
és csak a földszinten csendesedett el újra észrevétlenül. A kapuhoz érve újra
megállt, de csak egy pillanatra. Lenyomta a kilincset, és kilépett az utcára.
Mohón nézett körbe, aztán csalódottsággal vegyes harag futott át az arcán, még
a pálcájával is koppantott egyet dühösen, de aztán egy pillanat alatt rendezte
vonásait.

 

Határozott léptekkel elindult a hivatal felé, elment a reggeli munkáját
végző lámpaoltó mellett, gépiesen adott egy negyedkoronást az újságos fiúnak az
aznapi Kurírért, és csak ment, csak rótta a macskaköves utcát a kellős közepén, és nem figyelt
se a szenesemberre, se a konflisokra, se az őt szidalmazó kocsisokra, senkire.
Ugyanis ez az egész nem érdekelte őt. Csak az érdekelte, amit soha nem
ismerhetett meg, amibe minden reggel csak bérelt szobája ablakából pillanthatott
be oly fájdalmas sekélyen.

A szappan sejtés

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Messze nem látok még minden részletet pontosan, csak annyit tudok, hogy egy ország prosperitásának megalapozásánál mindig ott vannak az olyan emberek, akik a már használhatatlanul kicsire zsugorodott szappant hozzáragasztják a következőhöz.

Zenét az alkalomhoz

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

A karácsonyi forgatagban szükséged lesz egy mp3 lejátszóra, benne elkeseredett, a fennálló világrend megdöntését áhító emberek által szerzett és előadott dühös, könyörtelenül bestiális zenével.

Karácsonyi vásárlási láz

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Újabb halálos áldozata van a karácsonyi vásárlási láznak. Ezúttal egy, az ünnepek idejére hibernálással kecsegtető készülék feltalálóját és forgalmazóját taposták halálra üzletének megnyitásakor.

Mit mondjak?

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

– Most erre mit mondjak?

– Miért, te azt hitted, hogy mindenre mondanod kell valamit?

Shisha

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Nem dohányzom. Amikor pedig régen mégis cigarettáztam, mindig ugyanúgy csináltam. Nagyjából fél szál elszívása után összeszorítottam a gyomromat, színemet szürkészöldre változtattam, és a következő néhány órát keserves, végeláthatatlan hányással töltöttem. A kortárs csoportban ennek volt ugyan egy kellemetlen mellékzöngéje, de mégiscsak be kellett látnom, hogy nem leszek nikotinista.

 

 

A pipázás is csak annyira érdekelt, hogy szívesen szippantottam kellemes füstjéből, de szívni – még letüdőzés nélkül is – egyértelmű kellemetlenségnek tartottam. Párszor tettem még óvatos kísérleteket a cigarettával, melyek során – még a rosszullétet elkerülve is – arra a következtetésre jutottam, hogy ez a drogok legalja. Valami könnyűség érzést ad, meg elveri az éhséget, de amúgy se magamra nézve hízelgő tévképzetek, se egy értékelhető hallucináció, semmi.

 

 

Mindezek ellenére még Egyiptomban megtetszett a shisha, azaz a vízipipa. Vettem is egy rendes, működő, nem csak dísznek való darabot, ma is megvan. Ezt is meg tudom számolni talán egy kezemen is, hogy hányszor használtam, de az volt benne a pláne, hogy gyümölcsös dohányt tettünk bele, és – legalábbis én – csak a számban öblögettem a füstjével, ahogy azt a pipákkal kapcsolatban hallottam, hogy kell.

 

 


 

Szíriában és Jordániában is nagy népszerűségnek örvend a shisházás. Vannak külön erre szakosodott helyek is, ahol ezen kívül maximum még egy teát iszik meg az ember, de az éttermekben is magától értetődik, hogy a vendégek rendelnek egy pipát maguknak. Ez velünk is sokszor előfordult.

Egyik önkéntes segítőnk elárulta, hogy egyetlen shisha elfogyasztása körülbelül egy doboz cigaretta elszívásának felel meg, és szó sincs róla, hogy öblögetni kellene vele: rendesen le kell tüdőzni. Az egész nagyon hangulatos egyébként, az ember szívesen eljátszik a kifújt füsttel, az illata kifejezetten kellemes. Úgyhogy gondoltam, kipróbálom úgy, ahogy elő van írva. Maximum rosszul leszek.

A futással, úszással és biciklizéssel szerzett vitálkapacitásomat hadrendbe állítva konokul szívni kezdtem, aztán kövér, sűrű füstöt eregettem, és újra meg újra, amikor rám került a sor. (A helyiek, illetve mindenki, aki érdemben vízipipázik, egymaga bánik el eggyel). Tulajdonképpen meg sem lepődtem rajta, hogy nem lettem rosszul. Csak tüdőztem, pöfékeltem, karikákat eregettem, élveztem az illatot, és helyezgettem a nyelvemet, hogy a dohány ízének minden komponensét felfedezhessem. Közben beszélgettünk, és nevetgéltünk. Könnyűnek és vidámnak éreztem magam, az egyik alkalom előtti mardosó éhségem pedig nyomtalanul elillant. Szóval semmi rosszat nem tudok mondani. (A tüdőrákról sok más helyen lehet olvasni).

Az éttermekben kifejezett szakemberek foglalkoznak a shishák beüzemelésével és élőn tartásával. Megtömik, faszenet tesznek rá, (saját szipkájukat használva) megszívogatják, és működőn teszik le a vendég elé, később pedig cserélgetik rajta a szenet. Ennek az egésznek kb. délben állnak neki, és folytatják késő éjszakáig. Aztán másnap, meg nyáron, és jövőre. Nem tudom, ez hány doboz ciginek felel meg, de idősebb „felszívót” nem láttunk egyet sem.

A rendíthetetlen ólomkatona

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Amikor már rohanni kell, a legtöbbször feledésbe merül a tény, de azért lehet tudni, hogy a gyilkos galócából készült gombapaprikásnál csodálatosabb étel – a maga műfajában persze – alig-alig van a világon. Ez A rendíthetetlen ólomkatona című meséről jutott eszembe. Andersen kis története tanítani valóan egyesít magában mindent, ami egy izgalmas, tanulságos, léleképítő meséhez kell, de a végén van benne valami a gyilkos galóca humorából. 

 

 

Az emberben azonnal szimpátia ébred a testi fogyatékosságán elszántsággal, állhatatossággal felülemelkedő ólomkatona iránt. Nehéz helyzetből indul – ahogy azt el is várjuk egy fejlődési potenciállal rendelkező mesehőstől –, és meglehetősen kihívó célt, egy balerina meghódítását tűzi maga elé. Igazi, gyereknek való perspektíva. Adódik is a párhuzam: Kis emberekként elindulva az élet rögös útján – nyilván megpróbáltatások, leküzdésre váró akadályok során át –, de végül győzedelmeskedniük kell, el kell érniük, amit akarnak, amit várnak az élettől. (Érdemes talán a boldogságot megcélozni).

 

A rendíthetetlen ólomkatona is így tesz. A papírbalerináról álmodozik, és már a fixírozásnál tart, amikor részleteiben tisztázatlan körülmények között kiesik az ablakból, hogy veszélyes kalandokba sodródjon. Ólomsúlyúként egy gyerekek által készített, azaz nem feltétlenül üzembiztos papírhajón kénytelen utazni a csatornában, ahol egy patkány állja az útját. A vele való dacolás során is csak férfias kiállására hagyatkozhat, ugyanis a jelek szerint néma (is). Egy zuhatagon leesve egy hal gyomrában köt ki, majd a halpiacon át csodával határos módon épp ahhoz a családhoz kerül vissza, ahonnan elindult.

 

Kimosdatják, újra láthatja szerelmét, aki ezúttal már viszonozza forró pillantását, mégis csak érdemes volt szenvedni, küzdeni, hiszen a jó elnyeri jutalmát! Hacsak a szerző be nem dobja a gyilkos galóca effektust, mely szerint a tulajdonosi jogokat gyakorló kisfiú minden különösebb ok nélkül behajítja az ólomkatonát a kályha tüzébe, egy gonosz fuvallat pedig utána libbenti potenciális barátnőjét is. Innentől kezdve nincs több meglepetés: a katona hosszasan elnyújtva, heroikusan pusztul el, a balerina pedig egy szempillantás alatt, nagylángon. Előbbiből ólomszíve, utóbbiból szénné égett (eredetileg aranycsillám) rózsája marad meg.

 

Ha tehát egy gyerek innen akar példát meríteni, illetve kijelölni a saját útját, akkor a nyugdíj előtti utolsó napon bekövetkezett üzemi baleset, vagy a mozgáshiányos kishivatalnokként, szív- és érrendszeri eredetű betegségben való elpusztulás környékén kell keresgélnie.

Ja, ez az ítélet

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

– Figyelj csak, én gyakorlatilag alig tudok valamit az iszlámról, te meg eléggé képben vagy. Szóval tudnál nekem ajánlani egy könyvet, ami az iszlámról szól? Ki akarom mutatni, hogy a kereszténység magasabb rendű, vagy hogy igazibb… vagy mi. Érted, nem?

Ólomlábak

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

A mi családunk – amennyire tudom, generációkra visszamenőleg – ügyetlenül bukdácsolt a hétköznapokban. Nem tudtunk mit kezdeni egymással (még magunkkal is csak üggyel-bajjal). Együttélésünk folytonos konfliktusok forrása, és régről, újra és újra felserkenő sérelmek láncolata volt. Egészen addig, amíg valami baj nem történt.

 

Ilyenkor – mint a kókadozó növény, ha vizet kap, mint a régi gép, amiről letörlik az évtizedes koszt, és áram alá helyezik – felocsúdtunk, és egyszerre tudtuk, hogy mihez kezdjünk magunkkal és egymással.

 

Anélkül, hogy valaha beszéltünk volna az ilyen vészforgatókönyvekről, mindenki hiba nélkül, azonnal és hatékonyan tette a dolgát. Nyúltunk a garázs plafonján várakozó mankóért (volt többféle méretben, hónalj és könyök változatban), hívtuk az adott esetben releváns specialistát, megszereztük és kivonatoltuk a vonatkozó jogszabályokat, megszerveztük az elkövetkezendő időszak teendőit, idő- és munkamegosztást alakítottunk ki, stb. Senki nem esett pánikba, senki nem téblábolt tehetetlenül. Azt kell, hogy mondjam, még valami furcsa módon vidámak is voltunk. És ez megnyugtatott minket.

 

Éppen ezért nem mondhatom, hogy az ilyen esetek különlegesek lettek volna, hiszen nálunk pontosan ezek a helyzetek voltak az alapértelmezés szerintiek, a normálisak. Ha azonban azt nézzük, hogy életünkből mennyi időt töltöttünk a hétköznapi élettel, és mennyit kármentéssel, az jön ki, hogy az előbbiből volt sokkal több. Azaz sokszor évek teltek el úgy, hogy semmi baj nem történt. Ezek az évek voltak a legkeservesebbek, ezek vánszorogtak ólomlábakon.