Normal
0
21
false
false
false
MicrosoftInternetExplorer4
/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}
A férfi elbóbiskolhatott pár pillanatra, mert hirtelen azt vette észre, hogy egy kisebb, körülbelül hat-hétfős társaságban ücsörög, pedig amikor a fotelba ereszkedett, úgy tűnt, hogy a többiek is ugyanolyan idegenek, mint ő. Egyelőre nem zavartatta magát, maradt a helyén, a kompánia meg csak beszélgessen. Hátradőlt, bambult, megdörzsölte a szemét, és élvezte, hogy nem kell semmire gondolnia, csak úgy létezhet.
De pár pillanat múlva észrevette, hogy mindenki rá néz. Nyilván kérdeztek valamit. Vagy csak róla beszéltek? Most, hogy belegondolt, rájött, hogy fogalma sincs semmiről, nem figyelt oda, a körülötte folyó párbeszéd csak valami furcsa, ütemes háttérzajként jutott el hozzá. Elmosolyogta magát, és inkább kinézett a körből, hogy jelezze, ő nincs is itt, nem is idevalósi.
Erre egy kis csend volt a válasz, aztán a többiek folytatták a beszélgetést, de már egy kicsit halkabban. Részben ezért meg volt győződve róla, hogy most már egészen biztosan róla folyik a szó. A szeme sarkából lopva rájuk pillantott, és sejtését beigazolódni látta. Miről beszélnek? Pontosabban: mit mondanak róla? – merült fel benne a természetes kérdés.
Újra a társaság felé fordult, de csak óvatosan, nemtörődömséget tettetve, nehogy azt gondolják, hogy be akar kapcsolódni a beszélgetésbe. Hegyezni kezdte a fülét. Meglepve konstatálta, hogy nem ért egy szót sem. Ez furcsa, mert beszél elég nyelvet ahhoz, hogy szinte bármelyikből (ami egy ilyen helyzetben felbukkanhat) legalább egy foszlányt, egy hangot, egy hangsúlyt el kellene tudnia csípni. De nem.
Most már leplezetlen érdeklődéssel fordult a társalgók felé, előre is hajolt, sőt, mohón próbálta inni az épp megszólaló szavait, de egyszerűen nem értette. Ekkor az egyik, egy madárcsontú, szürkés arcú, hollófekete hajú fiatalember felé fordult, és egyenesen nekiszegezte a kérdést… Hogy mi volt a kérdés, azt persze nem értette. De nem ez volt a legnagyobb baj. A beteges külsejű ember – legalábbis ő így hallotta, és máshogy mondani sem lehet – kotkodácsolt.
Kotkodácsolt! Ezért nem értett semmit, ezért kutatott hiába az általa ismert nyelvek környékén. Nyirkos, hideg bizsergés futott le az arcától az ujjai begyéig. Önkéntelenül széttárta a karjait, elmosolyodott, hogy jelezze, ez így nem fog menni, találjanak ki valami mást, valamit… De azok csak mereven, várokozással teli tekintettel meredtek rá.
Mosolya az arcára fagyott, így fordította ki tekintetét a sokadalom felé. Nem is tudta, hogy mit vár tőlük, de nem kapta meg, annyi bizonyos. Azt remélte, hogy amint visszanéz, az egész kínos helyzet valahogy elmúlik magától, de csalatkoznia kellett. Feszült arcok, szúrós tekintetek meredtek rá. Egészen elenyészett, ami a mosolyából maradt.
Ekkor a szürkearcú fiatalember, hitetlenkedve, kissé türelmetlenül előrehajolt, és szinte sértően tagolva, mintha egy idiótának magyarázna valami mindenki más számára egyértelműt, megismételte kérdését. De már az első szótagnál… Nem. Már az első hangnál egyértelmű volt, hogy ezt megint csak kotkodácsolásnak hallja. Dühösen felnevetett. Elég ebből! Nem vagyok tréfás kedvemben, gondolta egyre növekvő indulattal. De az őrület fokozódott. A többiek egészen elképedtek, felváltva néztek egymásra, aztán a kérdezőre, majd megint mindenki őrá. A sustorgásból, a tekintetekből egyértelmű volt, hogy a helyzetet – ha ez egyáltalán lehetséges – még furcsábbnak ítélik meg, mint ő.
A nyomás elérte az elviselhetetlen szintet. Újra, mint aki az utolsó esélyt akarja megragadni a menekülésre, kinézett, de nem jött segítség. Elhatározta, hogy véget vet ennek a komédiának, és határozott hangon így szólt: – Sajnálom, de egyetlen szavát sem értem. Kérem, ismételje meg a kérdést, vagy segítsen valaki, ha lehet.
A madárcsontú fiatalember, mielőtt megszólalt volna, hosszasan a férfi szemébe nézett, és szemmel láthatóan gondolkodott, mérlegelt magában. Aztán döntésre jutott, és a többiek fesztült, néma figyelmétől kísérve megszólalt. A férfi azonban a jól ismert első hangokat meghallva elvesztette a türelmét. – Elég! Kuss! Ne szórakozz velem, beszélj rendesen, ha akarsz valamit, az istenit! – ordította. – Te kotkodácsolsz! – tárta szét teátrálisan a kezét, és mintegy segélykérően, visszaigazolást várva a többiekre nézett, akik azonban nem szóltak egyetlen szót sem. – Kotkodácsol! – ordította nekik, és mindkét kezével, sőt, mindkét karjával rámutatott, de még fel is állt, és egész törzsével a feketehajú fiatalember felé fordult, szinte ráhajolt, mélyen belenézett a szemébe, és metsző élesen, fenyegető hangon, tagolva ismételte meg: – Kot-ko-dá-csolsz!!!
Mire utolsó szavait kimondta, siket, vákuumszerű, fájdalmasan üres csend nehezedett a teremre, csak az ő hangja vert rövid visszhangot. A döbbent elnémulás közepette elképedt, hitetlenkedő, megbotránkozott, sajnálkozó és kétségbeesett arcok villantak mindenfelé, majd a mindenki mást összekötő döbbenet fojtott morajlása töltötte meg a helyiséget. A férfi valami nagyon nagy bajt csinált…
Szinte halálra rémült szavai, viselkedése hatásától, a körös-körül lévők reakciójától, és képtelenség, de most éppen a fiatalemberhez fordult segítségért, rá pillantott, hogy oldozza fel, hogy mondja már, hogy igaza van, vagy hogy legalább nem haragszik! De a fiatalemberre alig lehetett ráismerni. Szinte valós méretének felére zsugorodva ült a pamlagon, fejét lehajtotta. Ahogy újra csend lett, amelyet itt-ott azért egy-egy pisszenés, köhintés zavart meg, a fiatalember kezeit térdére tette, és mintha tonnányi tömeget kellene megmozdítania, lassan, nehezen felegyenesedett. Utoljára a fejét, majd a tekintetét emelte fel. Szemei könnyel teltek meg, a férfi szemébe nézett, és valami megfoghatatlan, de kétségkívül jelenlévő bölcsességgel, ugyanakkor lemondással és végtelen szomorúsággal a hangjában halkan csak ennyit mondott: – Kotkodács. És lassan, lehajtott fejjel, a többiek óvó figyelmétől kísérve kitántorgott a teremből.
egypercesek 