Aznap este – a szokásostól eltérő módon – csak Ursulával ketten mentünk sétálni. Amúgy semmi különös nem volt, ugyanazt az útvonalat jártuk be, mint amit mindig szoktunk; Ursula, mint minden kutya, szereti az ilyenfajta kiszámíthatóságot.
Sokat szaglászott, kifejezetten vidám volt, de azért most is mindig lemaradt. Hiába, tizennégy éves már, persze, hogy nem fürge. Most is, ahogy az már megszokott, én mentem elöl, és mindig a következő sarkon vártam be. Nem türelmetlenkedtem: tudom jól, hogy én is megöregszem egyszer. Különben is szívesen bámészkodom, minek mindig rohanni…
Már majdnem megtettük a teljes körünket, azaz az utolsó olyan kis utcához értünk, ahol át kell menni. Ursula megint lemaradt, de én úgy döntöttem, hogy átmegyek, és majd megvárom a kapu előtt. Ahogy átértem, jött is már. De hirtelen bőgő motorhangot hallottam, és a nagyobb útról, amit reggel és koradélután iskolás gyerekek szoktak ellepni, egy autó fordult be irdatlan sebességgel, csikorgó kerekekkel. Ursula egyre közelebb ért, és láttam, hogy mi fog történni, láttam, hogy az a suhanc a kocsiban nem figyel, nem látja Ursulát! Felkiáltottam, hogy állj!, hogy álljon meg legalább valamelyikük, de mire a hang elhagyta a számat, már csak artikulálatlan ordításnak hangzott. Egy pillanattal később az autó a jobb elejével elgázolta Ursulát. Szegénynek meglepődni, de még megijedni sem volt ideje, egy nagy nyekkenéssel messze előre repült, és csonthangú puffanással csapódott az aszfalthoz.
Iszonyúan megijedtem. Szinte megbénulva álltam pár pillanatig, érezem az adrenalin ízét a számban. Ahogy elindultam, kiszállt a sofőr is, és rögtön a földön fekvő, hangosan, kétségbeesetten sivító Ursula felé indult – ahogy én is. De először az autóját nézte, hogy mekkora a kára. (Szinte semmi nem látszott rajta egyébként, de ez mindegy is). Látható haraggal indult Ursula felé, és még mielőtt én odaértem volna, belerúgott egyet!
A kurva istenit! Ez azért nálam is kicsapta a biztosítékot! Még ő rúg bele? Mennyivel jött? Nem tudja, hogy egy kutyánál számítani kell arra, hogy le fog lépni az útra? Egyáltalán, milyen ember ez?! Közben Ursula sivítása kicsit halkabb lett, és habos bugyborékolásba fordult.
Élesen, röviden ráordítottam a fickóra. Meglepettségéből láttam, hogy eddig engem észre sem vett. Feléje indultam, és minden lépesemmel egyre jobban éreztem, hogy elönt a düh. A férfi visszafordult, és az autóból egy baseballütőt vett elő. Egyenesen rám nézett, és elindult felém.
Nem gondolkodtam többé, csak az érzékeimre hagyatkoztam. Kitértem előle, majd kis távolságot tartva mögötte visszafordultam, elkezdtem körbe járni körülötte, egyre szűkülő körökben. Jóval fürgébb voltam nála. A külvilág már nem létezett számomra, csak azt konstatáltam, hogy Ursula elhallgatott, nem is nyüszít már. Egyre gyorsabban köröztem az ember körül, aki igyekezett mindig szembe fordulni velem. Láttam az aggodalmat a szemében, és éreztem, ahogy fárad, ahogy mozdulatai bizonytalanná válnak. Megbotlott, és én azonnal, gondolkodás, és tétovázás nélkül nekimentem. Elkaptam a karját, amelyikben a baseballütőt szorongatta, és teljes erőmből rászorítottam. Azonnal elengedte, és fájdalmasan felordított. A mellkasának ugrottam, és feldöntöttem. Megéreztem a rettegését, de ez csak fokozta a dühömet, szemeim befordultak, és marcangolni kezdtem. Semmit nem ért azzal, hogy a pofámat megmarkolta, és próbált eltaszítani. Kapálózott, ordított, de én csak haraptam, téptem, ömlött a vér, én pedig nem tudtam abbahagyni. Aztán egyszer csak nem szorította a pofámat, nem kapálózott és nem adott ki hangot már.
Jókora csődület jött össze, vagy húszan álltak körbe, és földbegyökerezett lábbal bámultak rám. Az egyik felém lépett, én pedig egyenesen felé. Az utolsó pillanatban félreállt, én pedig, rohanni kezdtem, vágtázni, és éreztem, ahogy a nyál és a vér a pofámról és a bundámról fröcsköl a földre, aztán már dermedni kezd, de én csak rohantam, rohantam…
egypercesek 