Ursula

Aznap este – a szokásostól eltérő módon – csak Ursulával ketten mentünk sétálni. Amúgy semmi különös nem volt, ugyanazt az útvonalat jártuk be, mint amit mindig szoktunk; Ursula, mint minden kutya, szereti az ilyenfajta kiszámíthatóságot.

Sokat szaglászott, kifejezetten vidám volt, de azért most is mindig lemaradt. Hiába, tizennégy éves már, persze, hogy nem fürge. Most is, ahogy az már megszokott, én mentem elöl, és mindig a következő sarkon vártam be. Nem türelmetlenkedtem: tudom jól, hogy én is megöregszem egyszer. Különben is szívesen bámészkodom, minek mindig rohanni…

Már majdnem megtettük a teljes körünket, azaz az utolsó olyan kis utcához értünk, ahol át kell menni. Ursula megint lemaradt, de én úgy döntöttem, hogy átmegyek, és majd megvárom a kapu előtt. Ahogy átértem, jött is már. De hirtelen bőgő motorhangot hallottam, és a nagyobb útról, amit reggel és koradélután iskolás gyerekek szoktak ellepni, egy autó fordult be irdatlan sebességgel, csikorgó kerekekkel. Ursula egyre közelebb ért, és láttam, hogy mi fog történni, láttam, hogy az a suhanc a kocsiban nem figyel, nem látja Ursulát! Felkiáltottam, hogy állj!, hogy álljon meg legalább valamelyikük, de mire a hang elhagyta a számat, már csak artikulálatlan ordításnak hangzott. Egy pillanattal később az autó a jobb elejével elgázolta Ursulát. Szegénynek meglepődni, de még megijedni sem volt ideje, egy nagy nyekkenéssel messze előre repült, és csonthangú puffanással csapódott az aszfalthoz.

Iszonyúan megijedtem. Szinte megbénulva álltam pár pillanatig, érezem az adrenalin ízét a számban. Ahogy elindultam, kiszállt a sofőr is, és rögtön a földön fekvő, hangosan, kétségbeesetten sivító Ursula felé indult – ahogy én is. De először az autóját nézte, hogy mekkora a kára. (Szinte semmi nem látszott rajta egyébként, de ez mindegy is). Látható haraggal indult Ursula felé, és még mielőtt én odaértem volna, belerúgott egyet!

A kurva istenit! Ez azért nálam is kicsapta a biztosítékot! Még ő rúg bele? Mennyivel jött? Nem tudja, hogy egy kutyánál számítani kell arra, hogy le fog lépni az útra? Egyáltalán, milyen ember ez?! Közben Ursula sivítása kicsit halkabb lett, és habos bugyborékolásba fordult.

Élesen, röviden ráordítottam a fickóra. Meglepettségéből láttam, hogy eddig engem észre sem vett. Feléje indultam, és minden lépesemmel egyre jobban éreztem, hogy elönt a düh. A férfi visszafordult, és az autóból egy baseballütőt vett elő. Egyenesen rám nézett, és elindult felém.

Nem gondolkodtam többé, csak az érzékeimre hagyatkoztam. Kitértem előle, majd kis távolságot tartva mögötte visszafordultam, elkezdtem körbe járni körülötte, egyre szűkülő körökben. Jóval fürgébb voltam nála. A külvilág már nem létezett számomra, csak azt konstatáltam, hogy Ursula elhallgatott, nem is nyüszít már. Egyre gyorsabban köröztem az ember körül, aki igyekezett mindig szembe fordulni velem. Láttam az aggodalmat a szemében, és éreztem, ahogy fárad, ahogy mozdulatai bizonytalanná válnak. Megbotlott, és én azonnal, gondolkodás, és tétovázás nélkül nekimentem. Elkaptam a karját, amelyikben a baseballütőt szorongatta, és teljes erőmből rászorítottam. Azonnal elengedte, és fájdalmasan felordított. A mellkasának ugrottam, és feldöntöttem. Megéreztem a rettegését, de ez csak fokozta a dühömet, szemeim befordultak, és marcangolni kezdtem. Semmit nem ért azzal, hogy a pofámat megmarkolta, és próbált eltaszítani. Kapálózott, ordított, de én csak haraptam, téptem, ömlött a vér, én pedig nem tudtam abbahagyni. Aztán egyszer csak nem szorította a pofámat, nem kapálózott és nem adott ki hangot már.

Jókora csődület jött össze, vagy húszan álltak körbe, és földbegyökerezett lábbal bámultak rám. Az egyik felém lépett, én pedig egyenesen felé. Az utolsó pillanatban félreállt, én pedig, rohanni kezdtem, vágtázni, és éreztem, ahogy a nyál és a vér a pofámról és a bundámról fröcsköl a földre, aztán már dermedni kezd, de én csak rohantam, rohantam…

Novemberi infláció

Most hallottam a hírekben, hogy – az üzemanyagárak folyamatos esésének sokadik hetében, és a fogyasztás szakadatlan szűkülése közepette – a Magyar Nemzeti Bankot meglepte az alacsony novemberi inflációs adat. Tűkön ülve, magamra parancsolt reménykedéssel várom a következő híreket, hátha lesz bennük valami homályos utalás arra, hogy stratégiai szakembereink mégis értik, hogy mi történik az országban.

Karaoke

– Na figyelj. Az egész onnan jön, hogy a kara azt jelenti, hogy üres, a te pedig azt, hogy kéz. A kara-te tehát szó szerint üres kéz, de érdemesebb talán úgy fordítani, hogy puszta kézzel. Namost. Ennek alapján a kara-oke az… tehát amikor… mindent eljátszanak, de neked kell énekelned…

Mozart

Leültek a sarokgarnitúrára. A nő – csak úgy ültében hátrafordulva – egy Mozart lemezt tett fel. A férfi kissé zavarban volt: meg tudta ugyan különböztetni egymástól a híres zeneszerzőket, de mindent összevetve alig értett a komolyzenéhez. A felcsendülő muzsika olyan hangos volt, hogy beszélgetésről vagy meghittségről szó sem lehetett. A férfi azt tervezte, hogy közelebb húzódik a nőhöz, de mielőtt megmozdulhatott volna, az asszony lehunyta szemeit, és mintha vendége ott sem lenne, teljesen átadta magát a hangok hullámainak.

Lassan, mélyen lélegzett, arca a zene hatására hol elérzékenyült, hol fájdalmas, hol csodaváró kifejezést öltött. Ajkai lassan szétnyíltak, gyöngy fogai tiszta fénnyel csillantak meg. A férfi zavara fokozódott. Alig váltottak pár szót, és a nő rögtön feltette ezt a zenét, ami még egy perce sem szólt, de máris teljesen magával ragadta. Talán, mert nem értett igazán a zenéhez, de furcsállta a nő viselkedését. Túlzónak és bizarrnak érezte a viselkedését. Ettől függetlenül nem tudta nem mohón falni a látványát, ugyanakkor attól tartott, hogy vendéglátója egyszer csak kinyitja a szemét, és rajtakapja, hogy leplezetlenül bámulja őt.

Az asszony, miközben újból, de az előbbinél még intenzívebben csodavárást fejezett ki arcjátékával, ujjait görcsösen a bársonykarfába mélyesztette, aztán mintha fájdalom futott volna át rajta, de épp csak egy múló pillanatig, majd hirtelen nagyra tátotta a száját, mint aki kiáltani készül, és ezzel egy időben szemei tágra nyíltak, de valahova a messzi távolba révedtek. A zene minden eddiginél katartikusabb ütemeinek felcsendülésére a nő háta íjként feszült meg, elemelkedett a pamlagról, és ahogy szembogara reszkető szemhéja alá úszott, sikertelenül próbált elfojtani egy sikítást. Mélyből feltörő, minden porcikáját átjáró orgazmusa teljesen hatalma alá hajtotta, és csak hosszú-hosszú, örökkévalóságnak tűnő másodpercek után bocsátotta el újra. Ahogy elernyedt, nyelt egyet, megnedvesítette ajkait, és halkan, szinte suttogva csak ennyit mondott: – Úristen… Puccini csodálatos.

A kiállítás

Én már egy ideje a leghátsó teremben voltam, amikor megjelentek. Elöl jött a férfi, kezeit dereka mögött összekulcsolva peckesen lépdelt, és minden képnél megállt egy pillanatra – de tényleg csak egyre. Némelyiknél mintha bólintott is volna egy alig észrevehetőt.

Felesége (feltételezem, hogy az volt) kissé ziláltnak tűnt. Rögtön balra az első képbe belefeledkezett, majd mint aki tiltott álomból riad fel, egyre távolodó férje után pillantott, és tekintetét sóvárgón az első képen tartva a következőhöz lépett, hogy ott megismételje az előbbieket.

A férfi közben körbeért, azaz minden képet kipipált. – Na! – szólt elégedetten, de olyan sürgető, katonás keménységgel a hangjában, hogy az szinte tömör gumilabdaként pattant felesége dobhártyáján. Az asszony összerezzent, a férj pedig ugyanebben a pillanatban hosszú, határozott léptekkel, nyílegyenesen a kijárat felé indult.

A feleség az összes, még nem látott képnek szóló, többszörösen fájdalmas tekintettel nézett körbe a teremben, mint aki tudja, hogy soha többé nem láthatja ezeket a festményeket. Pár pillanatig állt így, aztán fejét először jobbra-balra kapkodva, majd csak szomorúan, ernyedten lehajtva lépegetett férje után.

Egy zöldfülű antropológus kalandjai

Elolvastam az Egy zöldfülű antropológus kalandjai című könyvet. A szerző (Nigel Barley) egy kameruni törzsnél, a doajóknál szerzett tapasztalatairól ír nem annyira antropológiai igénnyel (nyilván úgy is írt a témáról), hanem a kíváncsi átlagember érdeklődésére számot tartó módon.

Tetszett a könyvben, hogy mind – a talán elsősorban régen szokásos – felsőbbrendűségi allűröktől, mind a vizsgált törzs kritika nélküli bálványozásától mentes. Egyszerűen (de humorral) bemutatja, hogy milyenek a doajók, miben különböznek tőlünk, hogyan gondolkodnak másképp, mint mi.

A legelgondolkodtatóbb rész az volt számomra, amikor kiderült, a doajók hogyan viszonyulnak saját környezetükhöz. A mi fejünkben olyan kép él a természeti népekről, hogy környezetük minden apró részletét kimerítően ismerik, tudják, melyik növény milyen nyavalyára jó, melyik állat milyen nyomot hagy, ha vemhes, ha sérült, ha hím, vagy ha nőstény.

A valóság ezzel szemben az, hogy ezeknek az embereknek nincs külön szavuk például az oroszlánra, a leopárdra és az ocelotra. Csak leopárd szavuk van, minden mást ebből képeznek. Az oroszlán (hogy hím vagy nőstény, az már tökmindegy) idősebb nőstény leopárd. Az ocelot gyermek leopárd. Hasonlóképpen vannak a nyomolvasással: a szerző megfigyelése szerint csúcsteljesítményük az, hogy a kutya nyomát meg tudják különböztetni a motorkerékpárétól.

Cselekedeteiket elsősorban hitviláguk határozza meg, alapvetésük az, hogy ha az ősök csináltak vagy mondtak valamit, az – akár észérvek ellenében is – szükségképpen megállja a helyét. Éjszaka például nem teszik ki a lábukat a faluból a sok veszély miatt. Nem azért, mert valakivel valaha baj történt, hanem mert az ősök mondták. Az antropológus így csak a rendszeres éjszakai sétái során lehetett egyedül. Soha nem esett baja.

Mindent összevetve ennek a törzsnek be van vésve, hogy véletlenül se fedezzenek fel semmit, ki ne próbáljanak valami újat, el ne gondolkozzanak valamin, hogy lehetne-e másként is. És ez olyan dolog, ami – ezek szerint – generációk tucatjain keresztül újra és újra átadódik, és alapvetően meghatározza, hogy egy nép mire viszi, hogy hogyan lesz képes reagálni az őt érő kihívásokra.

A veterán

Kartenberg beteges kisfiú volt, mégis (vagy éppen ezért) arról álmodott, hogy egyszer hős katona lesz. Elolvasott minden, a hadviseléssel és a katonák életével kapcsolatos könyvet, amihez csak hozzáfért. A lehetőségei szinte korlátlanok voltak e téren: apja katonatiszt volt.

Természetesen nem csak elméletben akarta képezni magát, hanem már kisgyerek korában is elsősorban katonásdit szeretett játszani. Sajnos ebben ingatag egészségi állapota jelentősen akadályozta. Egyik nagy vágya, hogy katonai középiskolába mehessen, teljesült ugyan (apja elintézte, hogy felvegyék), de általános testi gyengesége miatt pár hónap után eltanácsolták az intézményből.

A háború kirobbanásakor az elsők között jelentkezett a frontra. Oda éppenséggel nem engedték, de mivel mindenkire szükség volt, a hátországban teljesíthetett szolgálatot. Két egész hétig, amikor is tüdőgyulladással kórházba került.

Állapota csak nem akart javulni, sőt, lázálmok gyötörték. Elméje nem tudott többé különbséget tenni képzelet és valóság között, téveszméi feneketlen kútjába zuhant. Talán furcsa mód a kórházban fekvő sebesültek más és más, de mégis mindig ugyanolyan elbeszélései alapján teljesítette be élete legnagyobb vágyát, és őszintén megélte a háború poklát, a bőrén érezte a kegyetlen viszontagságokat, a húsában a fájdalmat, a lelkében a küzdeni akarást, a bajtársak elvesztését, a diadalt és az elbukást.

Mivel tüdőgyulladása időközben javulni látszott, elmeállapota azonban aggodalomra adott okot, egy hegyi szanatóriumba küldték. Itt töltötte a háború hátralévő részét, és ahogy erőre kapott, illetve ahogy a háborús sebesültek emléke kissé halványodni kezdett, feje fokozatosan kitisztult, egészen odáig, hogy az orvosok helyesnek látták hazabocsátani.

Családja körében – azok legnagyobb megdöbbenésére – sorra előadta a csak a képzeletében átélt eseményeket. Szülei és bátyja azonban nem ellenkeztek vele, nehogy elcsigázzák. Annál is inkább, mert annak ellenére, hogy (mondjuk ki) bolondnak tűnt, ugyanakkor előnyére is változott. Határozott tartásra tett szert, tekintete nyílt, egyenes, kiállása férfias lett.

Munkahelyén már ilyennek ismerték meg, és gyakran kérték, hogy meséljen a háborúban szerzett élményeiről. Ő ezt soha nem utasította vissza, és mindig különös gondot fordított arra, hogy történetein keresztül a hazafiasságról, a bajtársiasságról és a küzdeni tudásról is egyértelmű üzeneteket fogalmazzon meg – elsősorban a fiatalok számára.

Kicsivel később belépett egy politikai pártba. Feladatának mindenek előtt a felnövekvő nemzedék erkölcsi nevelése ügyének fáradhatatlan előmozdítását tekintette. A háborúról, és annak tanulságairól szóló beszédei, melyeket gyűléseken, sportrendezvényeken és iskolákban egyaránt tartott, lázba hozták az ifjúságot.

Ez így ment évekig, de aztán a dolgok megváltoztak. Szónoki képességei és karizmája kezdett megkopni – párhuzamosan azzal, hogy mintha az akkori fiatalok sem ugyanazok lettek volna már. Egyre szerényebb érdeklődéssel és egyre kevesebben hallgatták beszédeit, és – ez már a vég kezdete volt – egy-egy gúnyos megjegyzés is elhangzott a hallgatóság sorai közül.

Kartenberg egészségi állapota újra romlani kezdett, életkedve elpártolt tőle, tenni akarása halványodásnak indult, majd elhivatottsága végleg semmivé foszlott. Egy gazdag szülők gyerekeinek tartott, különösen rosszul sikerült előadása után rosszul lett, kórházba szállították, és rövid szenvedés után meghalt.

A hullamosdató hallott már a híres veteránról, sőt, nagy tisztelője volt, így egyáltalán nem volt meglepve, hogy a hányattatott sorsú hős mellkasát és vállát golyó által okozott sebek hegei, lábujjait pedig fagyási sérülések nyomai borították.

Mikulás

Feltűnt, hogy a ma reggel a munkaállomásomnál talált tej-bevonómasszás mikulás rajzolt szemei rettegéssel merednek egy tőle balra elhelyezkedő, rejtélyes tárgy vagy személy felé. Akárhogy mozgatom, forgatom a mikulást, szemei nem mozdulnak, a belőlük sugárzó balsejtelem nem enyhül. Mivel én nem látok semmi, illetve senki rémisztőt, illetve úgy is forgattam, hogy tekintete falba ütközzön, kénytelen vagyok azt gondolni, hogy rémületének okozója csak túlhajszolt agyában létezik.

Jött egy húsvér mikulás is (zselés szaloncukrot osztott). Őt biztonsági őr kísérte. Egyrészt nyilván akármi is lehet a zsákjában, másrészt – gondolom – nem tudta megmondani a portán, hogy pontosan kihez jött.