Egy – talán a gyerekek erkölcsi fejlődésére kieszelt – elmélet szerint a helyes viselkedést először a büntetéstől való félelem váltja ki, majd a normáknak megfelelően viselkedők megvetésének elkerülése iránt érzett késztetés, végül pedig a belátás, hogy valóban úgy szép viselkedni, ahogy. Ezzel az elmélettel az a bajom, hogy naiv baromság.

Vegyük az angolokat és a gyorshajtást. Itt a városban 30 mérfölddel lehet menni (ami kb. 50, pontosan pedig 49,8 km/h). Az egész város, az egész ország tele van táblákkal, hogy az adott helyen kameráznak, úgy vigyázz.

Sajnos ezek nem minden esetben egyszerű ijesztegetések, ahogy azt nemrég konkrétan megtapasztaltam. Papírom van róla, hogy 30 helyett 44-gyel mentem, ami 60 fontba került. Ha csak 42-vel mentem volna, nem kapnék 3 büntetőpontot, hanem elmehetnék egy sebességtudatossági tanfolyamra, ahol a lelkemre beszélnének, hogy milyen őrültséget csináltam, amikor egy többsávos úton, ami úgy néz ki, mint egy sztráda, 44-gyel ámokfutottam. (Ugyanilyen tanfolyam van a piros lámpákról is).

Az elmélethez visszatérve: továbbra is azt gondolom, hogy idiótaság az adott helyen a 30-as tábla (ahogy egyes hegyi szerpentineken meg épp a 60-as „korlátozás” a durva túlzás, ahol már 40-nel is fél, aki nem adrenalinfüggő). Mégis 30-cal fogok menni ezután. Illetve 35-tel, mert az autók órája úgyis siet egy kicsit, és azért a pár mérföldért meg már csak nem haragszanak meg. Mindezt pedig azért fogom tenni, mert félek a büntetéstől, félek kifizetni felesleges summákat, meg félnék többet fizetni a biztosításomért. Itt ugyanis a szerzett pontokat be kell jelenteni a biztosítónak. Már annak, aki van olyan erkölcsös, hogy ezt megteszi.

Egyszerűen nevetséges látni például azokat a suhancokat, akik vastagon 200 lóerő feletti kocsijukkal bestiálisan kilőnek a sztrádára vivő körforgalomból, majd úgy megállítják a mutatót 70-nél (ami kb. 120, pontosan pedig 116,2 km/h), mintha oda lenne rajzolva. Az 1100-as, 140 lóerős motorokon kuporgók is 70-nel repesztenek el a 69-cel totyorgók mellett.

Épp tegnap történt (nem először egyébként), hogy egy 20-szal menőt úgy előztem meg, hogy közben 35 fölé is lendültem. A megelőzött erősen villogott hátulról, így hozta tudomásomra, hogy megvet és/vagy neheztel rám, amiért ilyen törvényen felül állónak tartom magam.

Ugyanilyet tapasztaltam piros lámpánál is. Ugyanis jó párszor előfordult már, hogy egy-egy lámpa épp piros állapotában fagyott le. Szerencsére a legtöbbször éjjel történik ilyesmi. A néptelen útra csak a hibás lámpa miatt feltorlódott autók hoznak valami életet. Amikor a normál várakozási idő négyszeresének eltelte után nekivágtam, szintén villogtattak hátulról.

Meggyőződésem szerint ilyenkor egyszerűen arról van szó, hogy a félelemvezérelt ember egyfajta megszégyenülést, belső feszültséget él át. Vak szabálykövetésének eredménye derekas szopás, a szabályszegő meg hazaér vacsorára. Egy tökéletes világban ez ugye nem fordulhatna elő. A szabálykövető előtt két lehetőség áll. Vagy kijelenti magáról, hogy birka, vagy a másikat feketíti be. Az előbbi opciót valamiért nem szeretik választani ez emberek, pedig a fejlődés lehetőségét hordozza magában. Inkább a másodikra szavaznak, és villognak, meg felháborodnak, meg összeszörnyülködnek a feleségükkel.

A dologban számomra az az érdekes, hogy az ilyen emberek meg vannak győződve róla, hogy erkölcsi magaslaton állnak, pedig valójában csak azt igyekeznek minden erejükkel elkerülni, hogy magukat gondolkodni és önállóan cselekedni nem képes birkáknak lássák. (Az erre alkalmazott módszer neve egyébként kognitív disszonancia redukció).

Sejtésem szerint a jelenség generációról generációra száll. Akinek a dédapját karóba húzták adócsalásért, az már olyan családba születik, ahol nem kérdés, hogy azt a pénzt oda kell adni az államnak. Az ilyen ember könnyen gondolhatja, hogy neki belső meggyőződése, hogy ez így helyes. Azért a büntetések réme ott lebeg ilyenkor is – a biztonság kedvéért.

Attól tartok rájöttem a sikeres ország receptjére. Brutálisan egyszerű. Nagy-Britannia alapvetően két dolog miatt gazdagabb / sikeresebb nálunk.

Az egyik (bármily szarul hangzó) ok az eredeti tőkefelhalmozás. Ezt ők, ahogy sokan mások is, idegen területek leigázásával és kirablásával abszolválták. Döbbenetes belegondolni, hogy mekkora a szegénység azokban az országokban, ahova betették a lábukat. Magyarul elég ránézni ezekre az országokra, hogy lássuk az egyenleget: vajon nyertek vagy vesztettek az angolokon.

Számos ország eleve azért az az ország ami, mert az angolok (és esetenként több más európai állam, meg az USA) azzá tették. Mivel a helyi viszonyokkal nem törődve, vagy legalábbis azokat nem egészen értve tették ezt, ezek a helyek jelenleg is meglehetősen instabilak.

Amikor erre gondoltam, beugrott, hogy ja de ott van a szintén az angolok által leigázott Ausztrália vagy Új-Zéland. Azok gazdagok. Aztán a homlokomra csaptam. Ott is az angolok leszármazottai élnek jól; az őslakókat meg lehet nézni.

Ha az első lépést megugrottuk, a következő siker-faktor a minél hosszabb időn át tartó háborítatlanság. Hasonlítsuk össze Angliát és Magyarországot ilyen szempontból. Ha nem elég kontrasztos a kép, olvassunk kicsit utána annak, hogy Albániának milyen körülmények adódtak a komplett eddigi történelme alatt.

Egy meggazdagodott, majd nem háborgatott helyen lehet és érdemes hosszú távon gondolkodni. Meg lehet venni azt a cipőt, ami ötször drágább, de tizenötször annyi ideig tart, és be lehet vele menni egy elegáns étterembe. Lehet és érdemes elegáns éttermet építeni.

Azért jutottam az imént vázolt következtetésre, mert itt élve egyszerűen nem látom, hogy miben jobbak az angolok. Nincs ez az ország jobban megszervezve. Nem mennek könnyebben az ügyek. Nem értelmesebbek az emberek. Csak gazdagok, és nyugtuk van.

A híres demokratikus elkötelezettséghez is hozzáfűznék két gondolatot. Az úgynevezett demokrácia számos előnye mellett egy igazán hasznos eszköz arra, hogy a nyugati típusú piacgazdaságnak otthont adjon. A nemes cél mellett alapvető üzleti érdek, hogy a világ egészében jól táplált, vastag pénztárcájú fogyasztók mosolyogjanak. És fizessenek.

Másrészt, és az előzővel összefüggésben, a demokrácia luxuscikk. Ha alig bírok mozdulni, mert úgy telezabáltam magam, könnyebben intek, hogy parancsolj kérlek, tölts te először kávét magadnak, én pihenek egy kicsit, aztán megpróbálok még egy süteményt megenni.

Ilyen pozícióból nézve tényleg furcsának hat a kenyérhéjon marakodás, meg az ügyetlenkedés a pénzzel. Őszintén szólva eléggé felzaklatott ez a felismerésem. Ugyanis akkora és olyan régre datálódik a lemaradásunk, és ezáltal annyi nyomot hagyott rajtunk, annyi súlyt akaszt ránk, hogy tényleg kiábrándító belegondolni.

És mivel – ahogy mondani szokás – a baj nem jár egyedül, szükségképpen kitermeltünk egy pénzéhes, az eredeti tőkefelhalmozás személyes megvalósításán fáradozó politikai osztályt, akiktől – ahogy az többszörösen konkrétan bebizonyosodott – semmi jót nem várhatunk.

Öregedésem folyamata nem állt meg, de még csak nem is lassult, ugyanis itt is leginkább a közszolgálati rádiót hallgatom. Konkrétan a világhíres BBC 4-es csatornáját. Nálunk legtöbbször az etikai kódexüket emlegetik, és úgy beszélnek róluk, mint a pártatlan tájékoztatás és a szakmaiság létező legmagasabb csúcsáról.

Ezt most nem fogom megcáfolni, de két dolgot azért megfigyeltem. A mi MR1-ünk – jobb napjain(!) – nem marad el színvonalban a BBC4-től: a felolvasott hírek és a kulturális műsorok színvonala egyértelműen ugyanabba a ligába sorolja a két médiumot.

Feltűnt viszont, hogy itt hajlanak bizonyos engedményeket tenni a tények száraz közlése közben. Tegnapi hír volt, hogy Carlos (a terrorista) bíróság elé állt Franciaországban. Ezen a tényen kívül persze elmondták, hogy mivel vádolják, miről híres (miket tett), mi történt vele azóta, most milyen állapotban van, és miket mondott. Ez idáig tanítanivalónak hangzik.

Aztán a végén – ugyanabban a hanghordozásban, ahogy a tényeket sorolták – hozzátették, hogy az áldozatok hozzátartozóinak évtizedeket kellett várniuk arra, hogy végre igazságot szolgáltassanak, és Carlos megkapja a büntetését azért, amiket tett.

Szerintem ez az a pont, ahol már nem tényeket közölnek, hanem állást foglalnak. Mégpedig úgy foglalnak állást, hogy a saját álláspontjukat és értékeiket – bújtatott módon – beleszövik a hírekbe, és egyértelműen „segítenek” a hallgatónak abban, hogy helyesen gondolkodjon, és helyesen érezzen.