Címke: #ezvan

E-könyv olvasó

Rengeteg elméleti vitát hallottam a könyv vs. e-könyv témában. Most kaptam egyet karácsonyra, és az azóta eltelt idő tapasztalatai alapján a vitát a magam részéről lezártnak tekintem.

A konkrét típusnak biztos, hogy jelentősége van, ezért elárulom: Kindle Paperwhite. Én attól tartottam, hogy az e-könyv olvasók képernyője túl sötét, mert nincs önálló világítása, vagy túl világos, pontosabban fénylő, mint egyes laptopoké, illetve hogy a felbontás nem ér fel a nyomtatott szöveg esztétikai és vizuális élményéhez.


Ennél a típusnál legalábbis – ezek közül egyik sem merült fel. A kezelőfelületről, meg memóriáról nem is szeretnék írni, mert felfedeztem valami sokkal fontosabbat.

Amikor jó könyvet olvas az ember, a papír és a betűk „csak” médiummá válnak, a cselekmény, a képek, a hangulatok az agyban bomlanak ki, és az olvasó szinte el is felejtkezik róla, hogy ezeknek mi a forrása.

Amikor hagyományos könyvet olvastam, volt pár apróság, ami ennek az élménynek az útjába állt – persze alapvetően sikertelenül, de azért mégis tapinthatóan. Az apróbbik a lapozás. Én mindig szívesebben és kényelmesebben olvastam azon az oldalon, ami mögött a lapok többsége állt. Az nem hajlott, nem kellett a törés mögé lesni, stb. Az e-könyv olvasónál a lapozás egy pöttyintés a képernyőn, és minden oldal ugyanolyan sík, egyik szél sem rejtőzködik.

A jobb és bal oldal létezése támasztott egy nagyobb problémát is. Azt, amikor az ember talál egy kényelmes fekvő helyzetet, és úgy mélyed bele az olvasásba. Mármint addig, amíg a másik oldal nem következik, mert akkor tartani kell a könyvet, az erre épp legmegfelelőbb ujjakkal nyomni, feszíteni, stb. Magyarul a kényelmes helyzet másfél percig tart, aztán egy kis szenvedés, majd megint vissza. Aztán az ember keres egy hosszabb távon fenntartható pozíciót. Az e-könyv olvasót elég egyszer bepozícionálni, aztán lehet alámerülni.

Aztán van még az is, hogy a könyvek különböző méretűek, illetve puha- és keményfedelesek. Az egyik túl nagy, a másik nyeklik, többen persze pont jók egy bizonyos helyzetre, de nem mindre, mint például táskában hordás és asztalnál olvasás. Az e-könyv olvasó mérete és formája – legalábbis nekem – pont ideális. Simán elfér az amúgy telepokolt kesztyűtartóban, fogása és súlya pont jó – megint csak nekem.

Magyarul az a lényeg, hogy az olvasási élmény útjába nem áll semmi. Hacsak az nem ugye, hogy nincs mit olvasni. Angolul persze korlátlan a választék, és ami még szívmelengető, elég sok ingyenes tartalomhoz is hozzá lehet férni, közöttük pedig olyanokhoz, mint Verne, H. G. Welles vagy Oscar Wilde.

Magyarul persze nem ennyire fényes a helyzet, nem úgy működik a dolog, hogy elindulunk egy szerző, korszak vagy stílus nyomán, aztán berendelünk mindenfélét. Hanem úgy, hogy megnézzük, hogy mi van, aztán abból igyekszünk választani. Úgy tűnik viszont, hogy magyarul is vannak ingyenes könyvek (már persze az olvasni érdemesekre gondolok: még például Gogol is), illetve az elérhető olvasmányok száma is folyamatosan növekszik.

Szoktak még két – egyébként hiúságon, illetve sznobizmuson alapuló – ellenérvet felhozni. Egyiktől sem vagyok mentes én sem. Az első a könyv szaga, amit tényleg jó szippantgatni – feltéve, hogy az adott könyv nem kemikália-büdös. A másik, hogy az e-könyv tulajdonosnak nem adatik meg a telepakolt könyvespolccal való villantás öröme. Ez az öröm persze sekély, és mint ilyen, lemondani róla a jellemfejlődést szolgálja. De az, hogy a már elolvasott, saját kategóriarendszerünk szerint elrendezett könyvekből álló tarka polc látványa nem átélhető többé, az valódi probléma.

Hősök

Itt van még egy példa, amikor egyes angolok elsiklanak egy ház nagyságú körülmény mellett, és az egyik értéktételezésüket úgy veszik, mintha az objektív valóság lenne minden szemlélő számára.

Elég sok kocsi hátsó szélvédőjére fel van ragasztva az alábbi kép. A matrica kibocsátója egy jótékonysági szervezet, ami az Afganisztánban, Pakisztánban, meg itt-ott-amott a világban csúnyán megsérült katonákat, meg azoknak a családjait segíti anyagilag és egyéb módokon.


(A hordágyon fekvő katona nem a józan ész határain túlmenően optimista, vagy kegyelmet oszt éppen. A feltartott hüvelykujj – legalábbis itt, Észak-Nyugat Angliában – a köszönet jele)

Mindig is ellenállást éreztem ezzel az üggyel kapcsolatban, mégpedig azért, mert én akárhogy erőltetem az agyam, nekem nem áll össze, hogy hogy lesz ezekből a jobbára tizenkilenc éves gyerekekből hős.

Én úgy látom, hogy elég befolyásolhatók ahhoz, hogy elhiggyék, nekik – meg Angliának – bármiféle dolga van az ország határain kívül. Nem ástam bele magam a történelem vonatkozó oldalaiba, csak emlékeim vannak, hogy például a Közel-Keleten éppen Anglia kezdett el annak idején haszonszerzés céljából rendezkedni, országhatárokat rajzolgatni, fegyvert eladni Iraknak Irán ellen, aztán inni ennek a levét, satöbbi.

Most egyrészt a terrorizmus elleni harc a jelszó, másrészt meg egyfajta lelkiismereti ügy, miszerint az angoloknak felelősségük van abban, hogy ezeket az országokat a jó útra térítsék, meg segítsenek nekik jobb országokká válni.

Ha persze kivonulnának ezekből az országokból, akkor állítom, hogy csoda történne, és nem menne rá a „hősiességre” heti két-három fiatal angolnak az élete, meg hat-nyolcnak a végtagjai.

Bizonyítás

Nagyvállalati környezetben forogva biztos, hogy mindenki találkozott azzal az egyébként szégyellősen elhallgatott ténnyel, hogy az emberek ordenáré módon hazudnak.

Hazudnak arról, hogy ők milyen jól érzik magukat a munkahelyükön, hogy a „kihívások”, az „emberekkel foglalkozás”, meg az „élethosszig tartó tanulás” az, ami élteti és boldoggá teszi őket, ami egyúttal egy szakmai és morális minimum is, ami alá süllyedni halálos szégyen.

Amikor ez a hazugság penetráció elér egy bizonyos szintet, egyébként korrekt és becsületesen dolgozó emberek kapják magukat azon, hogy szégyellhetik a pofájukat, amiért csak annyit tesznek le az asztalra, hogy megdolgoznak a pénzükért, viszont nem adják oda a teljes életüket a cégnek. Egy (jó) részük tehát a könnyebbnek tűnő ellenállás irányába sodratva hazudni kezd – egy kicsit még undorítóbbá és leküzdhetetlenebbé téve a helyzetet.

Egy itteni magazinban olvastam egy rádióról, ami valami legjobb munkahely díjat nyert. Az igazgatóját kérdezték arról, hogy mi folyik a cégnél. Pár dolog megszúrta a szememet. Az egyik egy olyan gondolat volt, amivel amúgy – elvi síkon, ha nem nekem kell fáradnom vele – szimpatizálnék is valamelyest, de annyian hazudják, hogy már öklendezem inkább, ha meghallom. Az igazgató azt mondta, hogy a kedvenc helyzete az, amikor valaki megállítja a folyosón, és azt mondja neki, hogy talált valamit, amit radikálisan máshogy kéne csinálni, mint ahogy eddig tették. A valóságban ugye ezek egy része idiótaság és/vagy valami személyes karrier célt szolgál, de mégis megvalósítják. Ezt leggyakrabban átszervezésnek nevezzük, és rengetegen szopnak miatta, a kiagyaló pedig az erről szóló sikerbejegyzéssel az önéletrajzában egy kicsit messzebb húzódik a cégtől.

A másik dolog az volt, hogy van ennek a cégnek vagy négy-hat alapvetése, viselkedési normák, meg ilyenek, amit nagyon komolyan vesznek. Komolyabban mindennél. Hogy mik ezek pontosan, az persze tökéletesen érdektelen, igazán bármi lehet bármelyik. Itt viszont volt két apró részlet, ami azért megkülönböztette ezt a négyest vagy hatost a szokásos leosztástól.


Az egyik dolog az volt, hogy a vidámság is szerepelt az elvárt attitűdök között. Ide is fordítom, hogy hogyan:

„Móka. Élvezd a munkát! Legyen az spontán vagy szervezett, de egy olyan környezet kialakítása, ahol ha az emberek meglátják egymást, rendszeresen mosoly ül az arcukra, mindenki felelőssége.”

Szóval mondom, sokan játsszák el, hogy nekik orgazmus közeli élmény egy értekezleten (meetingen) részt venni, de ha ugyanezt leírva látják, azért egy részük még nekik is csettint egyet.

A harmadik dolog, ami szemet szúrt, az volt, hogy itt már nem kettő, nem három vezetőnek kellett elhúznia azért, mert ugyan a munkájuk rendben volt, de a cég értékeit egyszerűen nem tudták elég meggyőzően képviselni.

Ekkor már fogtam magam, és az eleve, az első pillanattól gyanús képen letakartam mindent, csak a szemeket hagytam szabadon beszélni.


100+

Hogy ez az ország milyen gazdag, azt számos kézenfekvő módon meg lehet figyelni. Az elsőre nem kézenfekvő árulkodó jelek egyike a száz év felettiek magas száma az autók kormánya mögött. Nálunk a nagyszüleim komplett generációja lemaradt arról, hogy valaha autója legyen vagy jogosítványt szerezzen, itt viszont ez – úgy tűnik – soha nem volt gond.

Óriási szabadság ezeknek a már nehezen mozgó embereknek, hogy autóba ülhetnek, és eljuthatnak vele bárhová, ahova egyéb külső segítség nélkül esélyük sem lenne. Én mégis inkább azt mondom: ne szégyelljenek segítséget kérni, vagy maradjanak ott, ahol vannak.

Az itteni százévesek kétségtelenül szert tettek egyfajta beérkezett bölcsességre, így száguldozókat nem találunk közöttük. Épp ellenkezőleg. Olyan lassan mennek, hogy az általuk okozott torlódás az űrből is megfigyelhető.

Mindig lúdbőrös leszek, ha közelről figyelhetek meg egy ilyen közlekedőt. Előrenyújtott nyakkal mennek az ég alja felé, és mind a cselekedeteiken, mind a tekintetükön látszik, hogy a külvilágból szinte semmit nem érzékelnek. Látják a fényeket, nagyjából felismerik, hogy hol van út, és hol nincs – legalábbis a bejáratott útvonalakon – de a többi közlekedő szándékát, vagy egyes kialakuló helyzetek várható következményeit megsejteni matematikai esélyük sincs.

A múltkor két jobbra kanyarodó sáv mellett a balra tartó felé vitt az utam. Kis lendületet vettem, hogy jó eséllyel átérjek az éppen felsejlő zöldön, amikor a mellettem lévő busz takarásából egy kis Suzuki orrát láttam előbukkanni. Mivel gyanakvó ember vagyok, úgy voltam vele, hogy persze lehet, hogy csak lassan ki akar nézni valaki, majd amikor meglát, elnapolja a keresztbeautózási szándékát, de azért arra az esetre, ha mégse így lenne, elvettem a gázt.

A Suzuki egyenletes csigatempójában folytatta az útját, én pedig dagadó combizmokkal tiportam a fékbe, miközben épp annyira húztam balra az autót, hogy se a másiknak, se a padkának ne menjek neki. Dudálni se volt időm, és káromkodni is csak akkor tudtam, amikor már nem bírtam tovább kerekíteni a szememet annak láttán, hogy az idős úrvezetőnek nem jutott eszébe, hogy attól, hogy a buszvezető maga előtt átengedte, még van egy komplett sáv, ahonnan ő a fizika törvényei közé kényszerülve láthatatlan. Meg hogy nem tűnt fel neki a látómezeje perifériáján, hogy valami relatíve nagy, mozgó tárgy takarja el a napot, hogy nem vette észre, hogy egy nő a jelenet láttán már eltakarta az arcát, és csak a becsapódás várt időpontja után, hanghatás hiányában nézett ki újra a kezei mögül, vagy hogy egy úr felnevetett, mert ő sem hitte el, amit látott.

Mindezen gyanús jelek nem léteztek az idős úrvezető számára. Ő csak lassan, a külvilág érzékelésének esélye nélkül haladt előre, a többi közlekedőre bízva, hogy megoldják, ha mindeközben valami probléma merülne fel. Ezért kell hát felfoghatatlanul lassan menni, hogy másoknak legyen ideje reagálni. Én sem rohannék, ha előzőleg tejet kentek volna a szememre.

Most már nagyon messziről kiszúrom ezeket az embereket, és úgy kalkulálok velük, hogy ők semmire nem fognak reagálni, amit maguktól csinálnak, azt meg nem lehet tudni, hogy mi lesz, de legalább lassan fog történni.

Justin Bieber

A kereskedelmi rádiók hallgatása közben figyelmes lettem egy hangra, aminek a hatására az undornak, a felháborodásnak és a dühnek valami pusztító elegye kerített hatalmába. Az énekes az a típus volt, akiről egyszerűen teljes bizonyossággal tudja az ember, hogy az iskolában körbeállták, hogy korrektül meg tudják lökdösni, a kénytelen-kelletlen segítségére siető tanárok pedig egy kicsit lelassították léptüket, hátha túl későn érnek oda, és valami komolyabb baj történik a sráccal. Legyen a viktimológia tárgya, hogy miért érzem ezt az ösztönös ellenszenvet, amúgy sem erről akarok írni.


 

A BBC Radio 1-on, amit itt a fiatalok rádiójának szánnak, nemhogy interjú, hanem hosszas beszélgetés meg játszadozás zajlott a múltkorában ezzel az emberrel. Bieber valami egészen elszomorítóan felszínesnek tűnt, nem derült ki egyáltalán, hogy a problémás hajú fiú valójában normális lenne. Az olyan rajongói kérdésre, hogy mit akart üzenni a Boyfriend című számával, először lefagyott, majd végül azt sikerült kikönnyeznie, hogy azt, hogy figyeljenek oda a fiúk a lányokra. Például vegyék észre, ha a csajnak új frizurája van. A betelefonáló lány, illetve akit visszahívtak, aligha bánta a kiábrándítóan semmilyen választ, ugyanis javarészt azzal volt elfoglalva, hogy Justin hangja hallatán beálló légzősokkját még az élettel összeegyeztethető szinten tartsa.

 

A sztár kapott egy csomó kérdést, amiket nem értettem igazán, mert valami korábbi műsorban elhangzott infókra vonatkoztak. Ekkor őszintén szólva meglepetés ért. Bieber nagyon sikeresen válaszolt a kérdésekre, de közben olyan benyomást keltett, mint aki éppen felel. Nem a sztár képét sugározta, akinek akár ki is nyalhatják a seggét, hanem a stresszelő diákét, akinek könnyen elverik a valagát, ha az eredménye szerényebb, mint ötös alá.

 

Miközben gratuláltak neki, hogy az összes eddigi meghívott vendég közül a legjobban tudja a válaszokat, „viccesen” megvádolták, hogy talán valamiféle csalással operált. Kissé ijedten bizonygatta, hogy nem így történt, hanem nagyon figyelt, és most is koncentrál.

 

Diagnózisom végül is az, hogy a gyereket a szájába vette a lemezipar, és most a kiköpés előtti – valószínűleg igen hosszadalmas – fázis tanúi vagyunk. Megmondták neki, hogy kisbarátom, híressé teszünk, a lányok majd légzősokkot kapnak, ha meglátnak, ájultra fogod keresni magad, feltéve, hogy azt csinálod – és semmi mást –, mint amit mondunk. Különben mehetsz Tökölre. A szülők meg aláírták, hogy részükről ez így teljesen rendben van.

 

Szerintem még meg fogom érni, hogy szabadon fut majd még pár utolsó évet gyakorló elmebetegként, akkor aztán végleg elengedik a kezét, és megkezdik az üzleti terv második felének a megvalósítását, aminek során a halálából szednek ki annyit, amennyi üzletileg lehetséges.

Miről van szó?

Mindig is tudtam, hogy a politikusaink mellébeszélnek. Azt is tudom, hogy az itteniek is hazudnak, nem is kis tételben. Találtam viszont egy megrázó különbséget.

Magyarországon olyanok hangzanak el, hogy modernizáció, versenyképesség, tehetség, büszkeség, Trianon, a felnövekvő generáció, a kis- és középvállalkozások megerősítése, Moszkva, Brüsszel, diktátum, önrendelkezés, szabadság, európai értékek, Balkán, stb.

Ezzel szemben David Cameron nemrég, amikor egy Európát átfogó pénzügyi tranzakciós adó bevezetéséről volt szó, egyszerűen azt mondta, hogy a londoni City gyakorlatilag abból él (nem is rosszul), hogy a pénzügyi világ egyik fővárosává nőtte ki magát. A tervezett adó ezt a kivételezett helyzetet szüntetné meg, így – a józan paraszti ész szerint – egyszerűen nem írják alá a dolgot, és helló.

Itt egy csomó dolgot szégyenkezés és felesleges absztrahálás nélkül kimondanak és megcselekszenek. Ez mondjuk persze nem vonatkozik az iraki háború kirobbantásának a körülményeire, de nálunk mire vonatkozik vajon? Van olyan?

Más(?). Van itt egy műsor a BBC-n, amiben öt csúnyán befutott üzletembertől lehet pénzt kuncsorogni a saját vállalkozás beindításához, fejlesztéséhez. A műsor főcíme gyakorlatilag abból áll, hogy miközben a szereplők éppen a Porschéjükkel vagy helikopterükkel érkeznek valahova, elmondják, hogy miből szerezték a vagyonukat.

A történetekből az derül ki, hogy egyik sem valami szakma szerelmese, nem asztalos, aki ihletett állapotba kerül az akác illatától, mindig is értéket akart teremteni, és közben lett üzletember, hanem mindegyik pénzt akart keresni, és ha azt éppen ingatlanfelvásárlással, textilgyártással és rendezvényszervezéssel sikerült (ebben a sorrendben), akkor úgy volt jó.

A magyar gondolkodás szerint (de az én fejemben mindenképpen) van ebben valami kellemetlen. A belém ivódott kulturális örökség szerint ez így nem szép, azt úgy kell, hogy az ember szerelmese a szakmájának, a világon a legjobb benne, szenvedélyből csinálja, és nem a pénzért, de aztán végül – egyfajta mellékhatásként – mégis meggazdagszik.

Továbbá azt is gondoltam volna, hogy ebben a műsorban ezek a font multimilliomosok jófejségből segítenek az ifjú titánoknak, és adnak mondjuk hatvanezer fontot, hogy megépíthessék a csarnokot a sajtoknak. Ezzel szemben ezek az emberek, ha pénzt adnak, még több pénz akarnak látni cserébe. Részesedést akarnak, és adott esetben, ha egy ötlet jónak tűnik, leplezetlen mohósággal a szemükben licitálnak egymásra, hogy megszerezzék a lehetőséget egy újabb adag pénz megszerzésére.

Ennek a műsornak a nézése közben vált igazán élővé számomra, hogy létezik olyan, hogy üzleti tudomány. Nem mondom, hogy atomfizika, de egy használható keretrendszer arra, hogy valamiről relatíve nagy biztonsággal el lehessen dönteni, hogy hoz-e pénzt. Ebben a műsorban nem álmokról kérdezgetik a jelentkezőket, hanem pénzügyi tervről, az egyes költségelemek összköltséghez képesti arányairól, a célcsoportról és a hirdetési csatornákról.

Lehet érteni, hogy miről van szó, nem elvont fogalmakat és történelmi utalásokat kell lefordítani, aztán egyezkedni róla, hogy akkor az a gyakorlatban végül is hogy nézne ki.

Száz szónak is egy a vége: Nálunk a fent vázolt retorikai máz és a gyakorlat között van a valóságnak az elfedni kívánt része. Magyarul. Konkrétan pedig a gátlástalan, az ország jövőjét keddről szerdára feláldozó, mohó lopás. És ez az egész beszivárog mindenhova.

Tudsz úszni?

Az indiai főnök-helyettest fuvaroztam haza a napokban. Egyszer csak megkérdezte, hogy tudok-e úszni. Mondtam, hogy igen. Nem lepte meg a dolog, mert már régen feltűnt neki az eleinte hihetetlennek tűnő tény, miszerint az európaiak szinte mind tudnak úszni.

Azt mondta, náluk az emberek kilencvenöt százaléka nem tud. (Ez azért lehet, hogy túlzás). Én meg azt, hogy nálunk meg a kilencvenöt százalék tud. (Ez azért lehet, hogy túlzás). Nálunk a gyerekeket vagy valaki a családból megtanítja, vagy tanfolyamra mennek az egyik nyáron, de hogy ne tanuljanak meg úszni, az nem merül fel.

Egy kicsit kölcsönösen csodálkoztunk. Én azon, hogy egy vízzel bőven ellátott országban az emberek nem tudnak úszni – bár az araboknál is ugyanez a helyzet –, ő meg azon, hogy nálunk pont fordítva áll minden. Végül megkérdezte, hogy meg tudnám-e tanítani őt is úszni. Egy kicsit meglepett a kérdése, és azt mondtam, hogy sose próbáltam még, de gondolom, hogy meg tudnám tanítani, igen.

Még meghallgatta, amit arról mondtam, hogy először a vizet el kell fogadni természetes közegnek, és belátni, hogy teleszívott tüdővel nem süllyed el az ember, hanem lebeg a víz tetején, és hogy ha lyukkal lefelé tartja az orrát, akkor abba se megy víz, stb., aztán elmondta, hogy annál is inkább meg kéne tanulnia úszni, mert meggyőződése szerint meglehetősen kevés időnk van hátra a világvégéig (vagy legalább egy világvége kísérletig), és az elkövető elég nagy eséllyel áradással is fog operálni. Igazi balekságnak érezné, ha ilyen szerencsétlenül pontozódna ki mindjárt az elején.

Apropó 30%

A BBC4-en hallottam, hogy a világon az élelmiszerek nagyjából harminc százaléka veszendőbe megy. A harmadik, illetve fejlődő világban gondok vannak a tárolással és a szállítással, valamint a kórokozók ellen sem tudnak olyan hatékonyan védekezni, mint ahogy világ szerencsésebbik felén képesek rá.

A bolygó felénk eső oldalán ezekben elég jók vagyunk, ezért úgy érjük el az eleve elrendeltnek tűnő harminc százalékot, hogy imponáló technológiai fegyelemmel és magas szervezési színvonalon juttatjuk a boltok polcaira, majd szorgalmasan hazahordjuk, és a hetven százalékuk elfogyasztása után megpenészedve, savanyodásnak indulva, vagy csak egyszerűen érdekmúlás okán vágjuk ki a kaját a szemétbe.

A patkányoknak tök mindegy, ők így is, úgy is megtalálják a számításukat. Éjszakánként kellemetlenül sokszor találkozom velük, és nem kell sikátorokba mennem értük. Ott szaladnak, szimatolnak a házak, kerítések tövében.

Elég erősen tartok tőlük gyerekkorom óta, de azért nem annyira, hogy ne tudjam, nincs mitől félnem: nem mennek torokra, ők vállalják az igazi kockázatot, ha emberrel futnak össze. Illetve az itteni viselkedésükből úgy látom, nem ítélik túlságosan nagynak a kockázatot.

Az egyik diákszállásnál fiatalok szöszmötöltek, hangoskodtak mondjuk tíz méternyire egy patkánytól, aki – úgy tűnik – pontosan tudta, hogy jó eséllyel észrevétlen maradhat. Én közöttük álltam félúton, mozdulatlanul. A patkány ide-oda osont a fal tövében, aztán a levegőbe szimatolt, és kisebb előrerohanásokkal megindult felém.

Mivel ez a viselkedés meglepett a korábban tapasztaltakhoz képest, felvontam a szemöldökömet, hogy legyen hely a szemeim elkerekítéséhez, és a nyakamat is kissé előre nyújtottam. Ez utóbbi árulhatta el a patkánynak, hogy nem tereptárgy vagyok. Hirtelen megtorpant. Testbeszéde és gombszemei olyan hatást keltettek, mint amikor egy tinédzsert kapnak rajta az utcasarkon kifordulva, amint éppen későbbi rock sztár énjét próbálja már jó előre tökélyre vinni.


A patkány egy hosszú másodpercig állt döbbenten, majd nyílegyenesen visszarohant a léckerítés mögé, ahonnan előbújt. Ha az egész jelenetet egyetlen szóval kéne leírnom, azt mondanám: aranyos volt.

Ez nekem új élmény a patkányokkal kapcsolatban, és örülök neki, hogy tehettem egy lépést ebbe az irányba még akkor is, ha nem célom, hogy odáig jussak, hogy széttárt karokkal, a boldog nevetéstől könnyezve álljak a napsütésben, ahogy patkány-barátaim rajtam fürtökben lógva ostromolnak szeretetükkel.

Aki hülye…?

2005-ben két tizenhárom éves lány megállt a vasúti átjárónál, mert piros volt a lámpa. Átment előttük a vonat, ők meg – miközben a jelzés még mindig vörösen égett – elindultak. Csak hát volt még egy vonat, úgyhogy a lányok meghaltak.

A szülők beperelték a vasutat, mivel szerintük nem tettek meg mindent, hogy ezt, és az ehhez hasonló baleseteket megakadályozzák. A bíróság úgy döntött, hogy a szülőknek igazuk van.

Gyakorlatilag az ítélet megszületésének pillanata óta megy egy felhívás a rádióban arról, hogy a vasúti átkelők fényjelzései nem időrabló, hanem életmentő készülékek. A „hangjátékban” a beszélő épp az érvelése magvát készül kifejteni, amikor egy száz fölött elsuhanó vonat zakatolva süvítő hangorkánja nyom el minden más hangot. A narrátor, ahogy a távolodó vonat zaja elhal, a „na erről beszélek” érzést árasztó hangsúlyt hozzáadva fejezi be a mondatát.

Persze a rádió a hírműsorok környékén foglalkozott a témával már korábban is. Ezekből a nyilatkozatokból és beszélgetésekből kiderült, hogy mindenhova az átkelést fizikailag megakadályozó sorompót tenni gazdasági értelemben vett képtelenség. (A kis osztott, átrohanást gátló páros korlát itt is megvolt).

Lehet, hogy másnak is eszébe jutott, de szerintem emellé a felhívás mellé elférne az átkelőkben egy piktogrammal súlyosbított pár szavas kis szöveg arról, hogy irányból biztosan kettő van, de lehet, hogy átszáguldó vonatból is. Piroson ne menj át.

A tragikus eseményt önző módon a magam életére lefordítva nekem az a tanulság, hogy olyan esetekben is eséllyel lehet tenni valamit, amikor az ember reflexből széttárná a kezét, hogy a lányok hülyék voltak, meg a szülők dolga lett volna még jóval korábban, hogy képbe rázzák őket a világ ilyen dolgaival kapcsolatban. Szerintem mindkettő igaz, de ha értékarányosan szeretnénk ítélni, azt kell, hogy mondjuk, hogy a halálbüntetés szankciónak erős.

Embert autójáról?

Ez a parkoló napközben sokszor teljesen megtelik. Az ilyenfajta bunkóság jutalma egyes otthoni lakótelepeken az, hogy az elkövető összes kilincsét gazdagon bekenik kutyaszarral. Persze lehet, hogy nem ebben a gépjármű-kategóriában. Kutyaszar amúgy itt is van, talán csak a kreativitás, a látszólag össze nem függő elemek közötti kapcsolat megtalálásának a képessége hiányzik.