Ki mered jelenteni, hogy gyáva vagy?

A német autópályák a sebességkorlátozás hiányáról híresek. A határon annyi van csak kitáblázva, hogy 130-at javasolnak. Örök vita, hogy ez jó ötlet-e. Nem tudom a választ, úgyhogy inkább nem is arról írok.

Az első szakaszon az tűnt fel, hogy egyáltalán nem mennek annyival, amennyivel bírnak, sőt, a 130-at se éri el a többség. El is bizonytalanodtam, hogy tényleg korlátozás nélküli-e a szakasz, de az volt annak ellenére, hogy némelyik kanyar húzósabbnak tűnt annál, mint hogy akármennyivel be lehetne venni. Ezek szerint ezt is az úrvezetőkre bízzák, hogy ítéljék meg maguk, menni fog-e a dolog.

Azt viszont korábban hallottam már, hogy egyes szakaszokon azért mégis van sebességkorlátozás, és azt érdemes is komolyan venni, hiszen ha már itt is kiírják, hogy ebbe a kanyarba tilos mondjuk 120-nál gyorsabban belemenni, az alighanem valódi jelentést hordoz.

Találkoztam is – leggyakrabban – 120-as korlátozással, de az értelmét egyetlen egyszer sikerült megfejtenem: amikor kiírták, hogy este tíz és reggel hat között a zajártalom csökkentése végett nem szabad nagyon taposni a pedált.

Ezen kívül minden más korlátozás hajánál fogva előrángatottnak tűnt. Háromsávos, nyílegyenes szakaszokon virított a 120-as tábla. Hipotézisem szerint erre azért van szükség, hogy a németek szabályok iránt érzett patológiás vonzódását élőn tartsák.

Az is feltűnt, hogy hiába tartott fel valaki egy másikat gyakorlatilag akármeddig, az nem próbált jobbról előzni, nem villogott, nem dudált, nem mutogatott, és egyáltalán: a kedélyállapot káros megváltozásának semmilyen jelét nem mutatta.

Az akarattal optimista fiatal felem tegnap egész nap kuncogott magában, hogy hiába a cipekedés, csak nem fájdult meg a derekam. Az öreg csak annyit mondott, aludjunk rá még egyet. Aludtunk, és fáj.

A „másabb” szót használóknak kis könnyebbség a jövőre nézve, hogy mondanivalójukat a gyorsabban kiejthető „más” szó már eleve kifejezi.

A boltba belépve a pénztáros semmibe vetett tekintetét keresztezem. Arcán méla undor, fényre, hangra, mozgásra nem reagál.

A folyosón, annak a szobának az ajtaja előtt, ahol a kiválóan teljesítő kollégák számára megalkotott részvényjutalom program adminisztratív ügyeit intézik, egy, az épületből ismert figurával futottam össze.          – Szintén? – kérdezte tőlem. – Nem. – mondtam, és az újsággal a hónom alatt benyitottam a szemben lévő WC-be.

Vállalhatatlan, megalázó, de mégis el kell járni szavazni, kurvára gondolkodni kell, hogy hova a vérvörösbe lehet ikszet tenni a legkisebb öklendezés terhe mellett, de hiába tűnik úgy elsőre, végül mégsem mindegy, hogy melyik kerül hatalomra. Mindig van legalja. Elsőre nem lehetett megmondani, lehetne éppen más miatt, máshogy is rossz a helyzet, de a jelenből nézve a napnál világosabb, hogy nem szabadott volna a Fidesznek hatalomra jutnia. Dermesztő látni, felfoghatatlan, (a)hogy a Fidesz felzabálja a jövőt.

Nem akarom iderángatni a jól ismert történelmi példát, mert – egyelőre – túlzó és aránytalan lenne, de mégiscsak az a helyzet, hogy bármikor megtörténhet olyasmi, amiről az ember azt gondolná, hogy az biztos nem történhet meg, csak egy másik kontinensen, egy másik évszázadban.

Még várom, hogy kiderüljön, gerillanovella annak a srácnak a története, akinek nem volt elég jó a felsőteste ahhoz, hogy – akár csak sikkasztásért elítélt – rabként statisztáljon egy filmben, de aztán mégis rámosolygott a szerencse, és egy tenyérrel lefelé feléje nyújtott bal kéz érintésétől olyan fényes tizenöt másodpercet élt át, amire egész életében úgy fog emlékezni, mintha két perc lett volna.

Hatévente ki kell cserélni a lakásokban a vízórát, mert csak az isten tudja, mi minden meg nem történhetne, ha nem cserélik ki őket. Az enyémben volt 348m³, meg előtte még két nulla annak a két nagyságrendnek, amit még vidáman elpörgött volna.

A cserét két cég jogosult elvégezni. Az egyik volt olyan kedves, és kiküldte egy szakemberét. A régi – most látom csak, talán nem eléggé becsült – vízórám helyett kaptam egy olyat, aminek az esztétikai értéke annyi, mint egy bedeszkázott Wartburg műszerfalnak.

Megrázó, hogy az új mérőműszer milyen pontossággal fejezi ki a hatóság és a fogyasztó viszonyának dinamikáját.