Ahogy költöztünk, a cipekedés közben két új szomszédunk is üdvözölt minket. Az egyik kedvesen, a másik – még ha biztos jó szándékkal is – kicsit úgy, ahogy a nevelőtiszt fordul a védencéhez. Miután megkérdezte, hogy kifelé vagy befelé költözünk, a nevünket tudakolta, és mivel úgy válaszoltunk, hogy éppen befelé költözünk, rögtön tudta, hogy akkor mi nem azok vagyunk, akik egy éve itt laknak, ezért meghívott minket egy bemutatkozó látogatásra abban a stílusban, amiről – a fenti részlettel kiegészítve – rögtön tudni lehet, hogy nem több vagy más, mint verbális szintű udvariassági megnyilvánulás.

Ugyanez a hölgy egy nappal később a tőle elvárt asszertivitással jelezte, hogy a mi autónknak nem az a helye, ahova éppen álltunk, hiszen az az övé. Éreztette, hogy egyelőre nincs nagy baj, csak jobb az ilyesmit a legelején tisztázni, mert később csak a nagyobb félreértés van mindig.

Egy harmadik szomszédunk is bekopogtatott aztán, szépen bemutatkozott, majd ránk erőltette azt az információt, hogy a feleségének a térde annyira nincs rendben, hogy már meg is kellett műteni, és jelenleg is komoly gondjai vannak a lépcsőzéssel. Apropó lépcső. Ezek ugye a mi cuccaink a lépcső alatt? Igen, azok. Apránként hordjuk ki őket a kukába, meg a charity shopba (Olyan bolt, ahova az ember a nem használt dolgait ingyen beadja, ők meg pénzért árulják, a bevétel pedig valamilyen jótékony célt szolgál). Igen, látja ő is, csak meg akarta erősíteni, hogy tűzvédelmi szempontból aggályos a dolog, ezért is lenne jó, ha mi is odafigyelnénk, nehogy baj legyen.

Ezzel egyébként teljesen egyetértek. Ha már egy lépcsőházban padlószőnyeg öleli körül a szintén padlószőnyeggel borított falépcsőt, ott már tényleg csak a plusz bajt okozza a bárszék, meg a kartondoboz, amikor végre kiüt a tűz.

Ezek után az ipse még elmondta, hogy a miénk fölötti kert az övé, és ő most nekilát ott tavaszi munkálatokat végezni, ami azzal fog járni, hogy adott esetben a látóterünkbe kerülhet groteszk sziluettje. És zajt is fog csapni – tettem hozzá egy kedves mosollyal, hogy érezze, számomra is kiemelt fontossággal bír a rendezett keretek között csordogáló közösségi élet, de még az ilyen túlkapások miatt sem haragszom. Aztán nekiálltam falat fúrni.

Sokat gondolkodtam, hogy melyek azok a helyzetek, amikor az itteni (és a világ sok más táján használatos) dátum- és címformátumnak van értelme, és arra jutottam, hogy annyira kevés az ilyen, hogy összegezve kijelenthetjük: mi csináljuk jól, és a világon nagyjából-egészében mindenki más hülye.

Ugyanis akárhogy is, de az ilyen esetekben ahhoz, hogy egyre közelebb jussunk a megoldáshoz, és minél hamarabb legyen használható információ a birtokunkban, a nagyobb egységek felől kell a kisebbek felé haladni.

Könnyű belátni, hogy ha valakinek a születési dátumára vagyunk kíváncsiak, és az adatközlő az információ átadása közben teszem azt meghal, akkor a hajunkra kenhetjük, hogy a szóban forgó illető mondjuk 7-én született. Ugyanennyit ér a születési hónap tudásának a birtokában lenni.

Ugyanez a helyzet a címeknél. Tegyük fel, hogy indulnánk már, és a cím ismerője komótos, talán túlzottan is megfontolt ember. Úgy kezdi, hogy 47. Tehát a páratlan oldalon lesz a ház. Egyesbe tehetjük a váltót. Aztán folytatja, hogy Wilkinson street. Akkor megvan az irány is – amíg meg nem halljuk, hogy nem Ellesmere Port, hanem London felé kell tekernünk a volánt. És már négyesbe is kapcsoltunk, mire újabb érdemleges információ kerül elő: nem az angliai, hanem az USA-beli Londonról van szó.

De a neveknél is ugyanez van. Ha meg akarunk találni valakit, a keresztnevével vagy vezetéknevével megyünk többre? Mi alapján rakjuk sorrendbe a neveket? Miért kell akkor mindent fordítva csinálni?

Egy Atkinson nevű figura arra gondolt még a nyolcvanas években, hogy a cégek a rugalmasságuk növelésével igyekeznek fokozni a verseny- illetve életben maradási képességüket. Ennek egyik módja, hogy nem egyformán bánnak a dolgozóikkal.

Leegyszerűsítve alapvetően kétféle van belőlük: a belső körösek, meg periférikusak. Az előbbiek nagy megbecsülésnek örvendenek, mert magasan képzettek, és a munkaerő-piacon nehezen elérhető, és/vagy cég-specifikus tudással rendelkeznek. A munkaadók igyekeznek a kedvükben járni, ők meg igyekeznek a pikszis belső oldalán maradni, azaz keményen dolgozni.

A periférikusak viszont szívnak. Őket (határozott idejű szerződésesek, ügynökségi által foglalkoztatottak, alvállalkozók) egy pillanat alatt ki lehet rúgni, rájuk nem vonatkoznak a különböző jóléti juttatások, örüljenek, hogy lyuk van a seggükön. Azért jártak így, mert annyi van belőlük a munkaerő piacon, hogy a cég telephelyei szerinti folyókat el lehet rekeszteni velük. Nekik nincs empirikus tapasztalatuk az úgynevezett foglalkoztatás-biztonságról.

Atkinson szerint ők azért dolgoznak keményen, hogy egyszer bekerülhessenek a bödön belsejébe. Szerintem meg úgy vannak vele, hogy idióták lennének kidolgozni a belüket egy olyan cégért, ami csak költség-haszon szempontból tekinti létezőnek őket.

Otthon is tetten érhető ez a jelenség, de itt éreztem át igazán, hogy hogy működhet ez a valóságban – ha igazam van. Sokszor járok a csodájára, hogy mennyire ki vannak találva, milyen döbbenetes szinten vannak integrálva az itteni szolgáltatások. Az ember csak bemegy egy boltba, ott mindent a szájába adnak, minden ügyet intéznek, a vásárlónak csak bólogatnia kell, hogy igen, azt is kéri, az is jó lesz, stb.

Például csak kérdésekre felelgetve, egy helyen meg lehet oldani azt, hogy az ember TV-je és kábel előfizetése egyszer csak az otthonában működni kezdjen. A mobil szolgáltatónál be lehet állítani úgy a feltöltést, hogy minden hónap adott napján történjen meg, vagy akkor, ha egy bizonyos szint alá süllyedt az egyenleg. Egy autóbalesetnél a károkozó biztosításának a terhére elviszik, megjavítják és visszahozzák az autómat, és adnak egy csereautót a köztes időszakra, amit az egész végén majd ők megtankolnak helyettem – ráadásul olcsóbban, mint a számomra elérhető kutak bármelyikén én magam meg tudnám tenni –, aztán hazavisznek.

Szóval rengeteg szolgáltatás úgy van megszerkesztve, hogy látszik, kiagyalói végiggondolták, hogy minek örülne legjobban az ügyfél. És tényleg sokszor az az érzése az embernek, hogy magától talán nem jutott volna eszébe, hogy ezt így kéne, de baromi jó ötlet, és rohadt kényelmes, hogy így van. Ezeknek a szolgáltatásoknak a szülőatyjai az esetek döntő többségében belső körös munkatársak.

Na de hol vannak a perifériára szorult dolgozók? A végrehajtásban. Ott vannak a boltban, megesküsznek, hogy a set top boxhoz nem jár HDMI csatlakozó, hanem azt külön meg kell vennem, bár értik ők is, hogy ez hihetetlenül hangzik – és az is, mivel kiderül, hogy persze, hogy a csomag része a madzag. Ott vannak a beszerelő csapatban, akik kitépik a HIFI-m hátuljából az antennát, aztán elsunnyognak, ott vannak az online ügyfélszolgálaton, ahol minden kérdésre hipp-hopp válaszolnak, de pont az ezt firtatónak nincs nyoma a rendszerben.

Ott vannak az autókölcsönzőnél, ahol végül is nekem kellett telefonálnom, hogy tényleg számítok a csereautóra, és ahol nem tankolták meg a kocsit (és nem is fizettették ki velem, a következő kuncsafttal viszont alighanem igen), és nem vittek sehova, mert szegény csaj egyedül volt az üzletben kb. hétszeres ügyfél túlerővel szemben, és csak tehetetlenül hallgatta, ahogy a kettőnél többet csörrenő telefon büntető pontot karcol a teljesítmény-menedzsment rendszerébe. (Ezt a minőségi kritériumot az engem eggyel korábban kiszolgáló mókus említette. Ha kettőnél többet csörög a telefon, jön a levonás).

És szerintem ott lehetnek a mobilszolgáltatóknál is, ugyanis itt annyira gyalázatos a beltéri lefedettség, hogy aki csak teheti, vezetékes vonalon kommunikál.

Mindent összevetve nekem nagyon úgy tűnik, hogy ameddig megbecsülik a dolgozókat, addig csodálatosan megy minden, aztán ahonnan nem, onnantól meg pont az tükröződik vissza. És valahogy ebben az országban (persze főleg a tengely pozitív vége miatt) akkora a szakadék az ötletek és a megvalósulás között, hogy azt már nem lehet nem észrevenni.

Te Steve! Tudod mi jutott eszembe a kávéházban, amikor – tudod – nem volt kedvem bejönni, ezért onnan dolgoztam? Hogy amikor begyűjtik a szelektív hulladékot a kijárósok, igazán bedobhatnának egy-egy szórólapot, az új hibrid autóról. Meg mondhatnának pár szót is róla, hogy milyen jó. Megkérdezem Briant a HR-en, hogy be tudjuk-e tenni a teljesítmény ösztönzőjükbe. Amúgy lejössz csocsózni a másodikra?

Míg Magyarországon telefonszámok tucatjait kell felhívni, és hivatalok sorát végiglátogatni, hogy aztán az ember ügyével ne történjen semmi, itt elég egyetlen hívás vagy látogatás ugyanennek az eredménynek az eléréséhez.

Ne féljünk kimondani, hogy az angol nyelv a világ füleinek többsége számára menőbben hangzik, mint a magyar. Mennyivel durvább arccal kell belenéznie a kamerába, mennyivel nagyobb bicepszet kell pattanásig feszítenie egy Bab Bélának mint egy Sean Beannek?

Akkor most kereken megígérem, hogy nem utoljára lesz szó a pénztárosokról. A magyarokat mindig is csodálattal néztem, mert tudtak számolni. A számomra már elviselhetetlenül bonyolult fizetési tranzakcióktól sem riadtak meg, amikor bankjegyek és étkezési utalványok repkednek oda-vissza, majd fémpénzek szállnak be a játékba; abból is válogatnak egy kicsit, aztán visszaadnak.

Itt, amikor jelzem, hogy várjon egy pillanatot, mert megragadnám az alkalmat, hogy megszabaduljak két kétpennysemtől és három egypennysemtől (ezeket az érméket még az automatáknak is derogál benyelni), mert mondjuk kilencvenhétre végződik az összeg, mindig nagyon megörülnek. Azaz elsütnek egy szabványos, de kétségtelenül kedvesen előadott szót arról, hogy az apróval kapcsolatos ötletem, jó, szeretnivaló vagy csodálatos.

Aztán kezükben az érmékkel merednek maguk elé, majd a kijelzőre néznek csodavárón. Ugyanis az már kiírta nekik, hogy mennyit kell visszaadni, de most meghekkeltük az eseményeket, és így önállóan kellene kitalálni, hogy akkor mennyi is jár vissza.

Soha nem gondoltam volna, hogy ez velem valaha elő fog fordulni, de a legutóbbi ilyen helyzetben matematikai segítséget nyújtottam, és egy nemtörődöm legyintéssel mondtam a pénztárosnak, hogy adjon csak egy tízpennyst, aztán el van intézve. Iszonyúan megkönnyebbült, hogy az imént még reménytelennek tűnő helyzet egy csapásra megoldódott, és vakon elhitte, hogy tényleg ennyit kell visszaadnia. (Utánaszámoltam azóta többször is, és a számításaim helyesek voltak).