Én adnék vért minden további nélkül, ha az egészet el lehetne intézni egy egyszerű aláírással, vagy pláne a neten. A legördülő menüben még fel is srófolnám hat decire az ötöt. De így, tűvel…

Többször is írtam már a házunkban bevett kedves és hasznos szokásról, miszerint a lifttel szemben kipakoljuk a feleslegessé vált magazinokat, könyveket, hogy mások is átböngészhessék őket, mielőtt az enyészeté lesznek.

Tegnap is találtam két jókora kupacot. Az egyik autós újságokból állt, a másik pedig lakberendezéssel, belső építészettel foglalkozó magazinokból. Most az utóbbi paksamétát találtam érdekesebbnek, ezért felmarkoltam két darabot a tetejéről.

Újra bebizonyosodott, hogy milyen hasznos szokás ez a folyóirat újrafelhasználás, mert azon túl, hogy szép, és nem szép képeket, ötletes és tiltani való megoldásokat láttam, megint olyasvalami derült ki, amire nem számítottam, ami eszembe se jutott volna magamtól.

Rögtön a következtetést mondom. Aki már tud angolul, és szeretné a németet is mellé venni, az várjon egy kicsit: jó eséllyel kibekkelheti azt az átmeneti időszakot, amíg a német nyelv még különbözni fog az angoltól.

A címlapon a következők olvashatók: Lifistyle, Luxusfeeling mit exklusiven Home- und Fashion Accessoires.

Ez már eddig is nagyon szép volt – mondtam a szúnyognak, és agyoncsaptam.

Szinte minden reggel valamivel nyolc után találkozom egy gyerekkel, aki ha esik, ha fúj, lelkiismeretesen sétáltatja a család kis francia bulldogját. Jó ránézni. Annyira megbízható, kötelességtudó, hogy akár járhatna iskolába is. De ő csak int a másik fiúnak a házból, aki ilyenkor rendre iskolatáskával a hátán szalad a villamos felé.

Már az ajtón kívül, ahol a hangja még nem állt össze szavakká a fülemben, már ott tudtam, hogy ez az fajta idióta, aki csak hasznot húz e máskülönben hátrányosnak tűnő tulajdonságából. Boldog, magabiztos lendülettel éli az életét, amerre jár, igazságot oszt.

A gyűrődő zónák elvéről és gyakorlatáról mit sem tudva meséli, hogy egy Volvonak valósággal eltűnt az eleje, amikor belehajtott az ő vonóhorgos Opel Asconájába. Hiába, a régi német kocsikban még volt anyag. Nem lehet ujjal benyomni az oldalukat, mint a japánoknak.

A többiek, két roma meg két nem roma helyeselnek. Majd a német-japán vonalon hibásan elindulva egy Volvo és egy Honda esetét mesélik el, ahol viszont a Volvo játszotta a bezzeg abban még volt anyag szerepet, és szinte fényesebben jött ki az ütközésből, mint ahogy belement. A Hondának esélye sem volt. Hogy lett volna.

Az egyik srác Suzuki kulcsa a padon hever. Szerencsére kiderül, hogy viszont ezek az új Suzukik, ezek már rendben vannak a töréstesztek szerint. Viszont a törésteszteknél általában (de nem a Suzuki esetében) felmerül a gyanú, hogy kamu az egész, az autógyárak csak belefizetnek, és kész.

Közben az egyik roma srác nadrágjának a zsebéből egy parányi zokni kerül elő, a csávó kislányáé. – Ó, egyem a drága húsát, úgy imádom a kis kutyulikámat – lábad könnybe a szeme, és az autós fonalat teljesen elvesztve tántorog ki az öltözőből tezsvérével együtt.

Épp időben, mert jön a következő történet, ahol megint egy sértetlen és egy porrá zúzott autó játssza a főszerepet, csak most az egyikben négy cigány ül. A mesélő rutinból, cinkosan a többiekre mosolyint, ahogy ezt mondja, és szemmel láthatóan nem tűnik fel neki, hogy épp az előbb beszélgetett másik két romával. A történetben egyébként végül semmi jelentőségre nem tett szert a szereplők etnikai hovatartozása. Csak biztos jó volt tudni. Persze az övék volt a vesztes autó, de csodák csodájára a hajuk szála sem görbült.

Én meg csak állok kezemben a levetett cipőmmel, és tátott szájjal bámulok ki a sötétbe, hogy még mindig tágul vajon a világegyetem, vagy elkezdett már összeroppanni. El kellett, hogy kezdjen.

A nyolcvanas évek sorozási történetei örök klasszikusok. Élénken élnek a fantáziámban az ép kisiskolás ésszel a befogadhatóság határán billegő városi legendák az olyan esetekről, amikor a fitymaszűkületet még a folyosón orvosolták, hogy aztán a potenciális sorkatona körülmetélt péniszét pityeregve lógathassa egy jódoldattal töltött pohárba, amíg a következő stációhoz nem ér, ahol egy-másfél liter vért vesznek le tőle, hogy végre készen álljon a teljes menetfelszerelésben vezényelt erőltetett menetre a laktanyáig.

Én már a kilencvenes évek dereka után és a kétezresek elején jártam sorozásra. Egy sorstársam mesélte, hogy le kellett tolnia az alsógatyáját is, hogy utat engedjen egy puha férfikéznek. A sorozóorvos azt kérte, köhögjön, és elégedett mosollyal nyugtázta a herék táncát. Mosolyunk zavart csalt a mesélő arcára. Rövid hallgatás után száraz torkát megköszörülte, és halkan kérdezte, hogy velünk is történt-e hasonló. Némán nemet intettünk.

A srác elfehéredett arcába beleveszett két múltba révedő szeme, bennük egy már ezerszer látott film pörgött – egy egészen új kameraállásból.

A szülő meg a gyerek mint legjobb barátok állnak kinn a gangon. Együtt cigiznek. Népszerűségnek olcsó, árnak drága.

Évek óta bosszant, hogy a darabra árult tojások egyre kisebbek és kisebbek egészen odáig, hogy a boltban már jóformán egy helyben állok egyik lábamról a másikra, és egy eladót keresek a tekintetemmel, hogy a galambtojásokat megtaláltam, de a tyúktojásokat nem látom sehol.

Olvastam valahol, hogy (nem nálunk) felmerült, hogy adják súlyra a tojást, és így vessenek véget ennek a kevéssé elegáns trükknek. De az sem rossz, ami e helyett történt. A múltkor a megszokottak mellett egy új, Jumbó(?) nevű márkát is észrevettem. Kinyitottam a dobozt, és tényleg bazinagy tojások voltak benne. Nem haboztam ezt választani.

Még nem értem a végükre, de az eddig felütöttek mindegyike iker volt. Azon kaptam magam, hogy ennek a kis hétköznapi, a piacgazdaság sötét oldala felett aratott diadalomnak úgy örülök, hogy az már igazán túlzás.