Az osztályfőnökünk vezetett, mi pedig egy osztálytársammal csodálkoztunk a hátsó ülésen, hogy mit ki nem bír egy ezerkettes. Mikor a motor bőgése ideiglenesen alábbhagyott, az osztálytársam megkérdezte, hogy nem árt-e a kocsinak, ha egyesben annyira kihúzatják, hogy onnan már rögtön hármasba lehet tenni, és teszi is Éva néni. – Miért, a kettesből négyesbe talán nem árt? – kérdezett vissza az osztályfőnök kicsit felháborodva, és mi – a korunknak egyébként megfelelő filozófiai képzettségünk korlátai mögé szorulva – nem találtunk fogást a visszakérdésen.
Címke: #ezvan
A belső sávban
Amikor egyszer a sógorommal elautóztunk Franciaországba meg vissza úgy, hogy abba egy legalább harminchat órás nem alvást is sikerült belefoglalni, akkor hallucináltam Barkas nagyságú fekete macskákat az útra, meg fánál magasabb, masírozó vörös törpéket. De az attól is lehetett, hogy nem én vezettem, így nem tudtam tevékenyen elfoglalni magamat. Szerintem a sógorom is unatkozott, mert többször nekiállt elaludni.
Most, főleg a kis belga szakaszon erősen oda kellett figyelni, mert egy pár órás veszteglés után takarítatlan hóban kellett csapatni a sztrádán. Nem tartom magamat kiemelkedően tehetséges sofőrnek, de ez a rész kifejezetten feldobott. Mentem nyolcvannal, ahol a – felteszem, Európa szerte töketlenséggel vádolt – belgák harminc körül óvatoskodtak. Mivel a hó alatt érezhetően jég volt, figyelni kellett rá, hogy egyenesen tartsam a kormányt, illetve hagyjam megvezetni a jégbordák által, és ne ellenkezzek a természettel.
Sokára kerültem ágyba, és nem sok időre. Az angol szakaszon jött elő igazán a fáradtságom. A belső sávban hó, a másik kettőben szürke takony, a lámpáim a felvert mocsoktól egy-egy haldokló gyertya. Szomorúan konstatáltam, hogy egyre rosszabbul vezetek, noha korom ezt még nem indokolná. Állandóan fognom kellett a kormányt két kézzel, mert ha csak a szokásos módon, könyöklő ballal tartottam, mindig ki akartam táncolni a sávomból.
Aztán arra lettem figyelmes, hogy a forgalom többi résztvevője is hasonló problémákkal küzd. Egyszerűen szarul volt megépítve az út, húzta, tépte a kormányt az ember kezéből a sok dőlés, egyenetlenség. Itt olyan is van, hogy a kanyarok meg vannak döntve, amennyire kell, csak nem abba az irányba. Mintha az lenne a cél, hogy felszálljunk.
Szóval az útviszonyok miatt itt sem jött szóba az elbóbiskolás, de azért egy kicsit most is sikerült hallucinálnom. Az ilyesmi inkább utólag szokott vicces lenni, de sajnos ezúttal mindössze néhány funkcionális, avagy biztonsági látomással lettem gazdagabb: rendőrökké és félreállított autókká egészítette ki az agyam az itt-ott látott foltokat, árnyékokat. Szépen elkerültem őket, és egyben megérkeztem.
Kérdés
Ki mered jelenteni, hogy gyáva vagy?
Die Autobahn
A német autópályák a sebességkorlátozás hiányáról híresek. A határon annyi van csak kitáblázva, hogy 130-at javasolnak. Örök vita, hogy ez jó ötlet-e. Nem tudom a választ, úgyhogy inkább nem is arról írok.
Az első szakaszon az tűnt fel, hogy egyáltalán nem mennek annyival, amennyivel bírnak, sőt, a 130-at se éri el a többség. El is bizonytalanodtam, hogy tényleg korlátozás nélküli-e a szakasz, de az volt annak ellenére, hogy némelyik kanyar húzósabbnak tűnt annál, mint hogy akármennyivel be lehetne venni. Ezek szerint ezt is az úrvezetőkre bízzák, hogy ítéljék meg maguk, menni fog-e a dolog.
Azt viszont korábban hallottam már, hogy egyes szakaszokon azért mégis van sebességkorlátozás, és azt érdemes is komolyan venni, hiszen ha már itt is kiírják, hogy ebbe a kanyarba tilos mondjuk 120-nál gyorsabban belemenni, az alighanem valódi jelentést hordoz.
Találkoztam is – leggyakrabban – 120-as korlátozással, de az értelmét egyetlen egyszer sikerült megfejtenem: amikor kiírták, hogy este tíz és reggel hat között a zajártalom csökkentése végett nem szabad nagyon taposni a pedált.
Ezen kívül minden más korlátozás hajánál fogva előrángatottnak tűnt. Háromsávos, nyílegyenes szakaszokon virított a 120-as tábla. Hipotézisem szerint erre azért van szükség, hogy a németek szabályok iránt érzett patológiás vonzódását élőn tartsák.
Az is feltűnt, hogy hiába tartott fel valaki egy másikat gyakorlatilag akármeddig, az nem próbált jobbról előzni, nem villogott, nem dudált, nem mutogatott, és egyáltalán: a kedélyállapot káros megváltozásának semmilyen jelét nem mutatta.
Akarattal optimista
Az akarattal optimista fiatal felem tegnap egész nap kuncogott magában, hogy hiába a cipekedés, csak nem fájdult meg a derekam. Az öreg csak annyit mondott, aludjunk rá még egyet. Aludtunk, és fáj.
Idős bácsi a bankban
Idős bácsi áll a bankban az ügyfélszolgálatos hölgy pultja előtt. Posztókabátja szürke, arca fehér, szeme ijedt. Kezében kockás papír remeg, rajta egy kamatos kamat számítással, aminek a végeredménye harmincezer forint. Az ügyfélszolgálatos hölgy türelmét vesztve tagolja: – Nem érti?! Hiába áll itt! Nincs itt a pénze! Bankszámlája sincs!
Másabb
A „másabb” szót használóknak kis könnyebbség a jövőre nézve, hogy mondanivalójukat a gyorsabban kiejthető „más” szó már eleve kifejezi.
A semmibe vetett tekintet
A boltba belépve a pénztáros semmibe vetett tekintetét keresztezem. Arcán méla undor, fényre, hangra, mozgásra nem reagál.
Részvényjutalom
A folyosón, annak a szobának az ajtaja előtt, ahol a kiválóan teljesítő kollégák számára megalkotott részvényjutalom program adminisztratív ügyeit intézik, egy, az épületből ismert figurával futottam össze. – Szintén? – kérdezte tőlem. – Nem. – mondtam, és az újsággal a hónom alatt benyitottam a szemben lévő WC-be.
A nagy magyarországi nyugdíjrablás
Vállalhatatlan, megalázó, de mégis el kell járni szavazni, kurvára gondolkodni kell, hogy hova a vérvörösbe lehet ikszet tenni a legkisebb öklendezés terhe mellett, de hiába tűnik úgy elsőre, végül mégsem mindegy, hogy melyik kerül hatalomra. Mindig van legalja. Elsőre nem lehetett megmondani, lehetne éppen más miatt, máshogy is rossz a helyzet, de a jelenből nézve a napnál világosabb, hogy nem szabadott volna a Fidesznek hatalomra jutnia. Dermesztő látni, felfoghatatlan, (a)hogy a Fidesz felzabálja a jövőt.
Nem akarom iderángatni a jól ismert történelmi példát, mert – egyelőre – túlzó és aránytalan lenne, de mégiscsak az a helyzet, hogy bármikor megtörténhet olyasmi, amiről az ember azt gondolná, hogy az biztos nem történhet meg, csak egy másik kontinensen, egy másik évszázadban.
