A fogorvosi székben ültem, a fúró sikított a fogamon, a nyálszívó szörcsögött kibiggyedt ajkamat nyomva, a rádióból pedig a Csillagok háborúja főcímzenéje szólalt meg. – Maguk nem emlékezhetnek rá – szólt a doktornő elábrándozva hozzám és az asszisztenshez –, de annak idején ez volt az Orion űrhajó zenéje. – Hogyne emlékeznék?! – vágott vissza az asszisztensnő, én pedig, még ha értetlenül állok is a csillagok háborúja jelenség előtt, az igazság kibillenésétől felsértve nyitottam tágra nedves szemeimet, de a fúró hatalma alatt nem mertem megcsóválni a fejem, csak szorítottam a karfát, és ennyit mondtam.   – Hhhkkgg, kkhhhggk, khh!

Mindig csodálkoztam azokon az embereken, akik elcsípnek egy párbeszédet, és ahelyett, hogy a maguk dolgával törődnének, kéretlenül bekapcsolódnak, tanácsot adnak, szakértenek. Ma én is ráléptem erre az útra.

Egy idős hölgy topogott az utca sarkán, a tábla alatt, ami azt mutatja, hogy a tömb hányas számtól hányas számig tart. Azt kérdezte az útjába kerülő úrtól, hogy merre van a kettes szám. A férfi mélyre merült az emlékei között, és ott azt a hibás tételt találta, hogy a hármas szám abban az irányban van, ami a tábla szerint nem abban az irányban és nem azon az oldalon kell, hogy legyen.

Felnéztem még egyszer a táblára, és elárultam a néninek, hogy merre érdemes indulnia ahhoz, hogy ne kelljen hatszázhat métert gyalogolnia a rossz irányba, majd ezeregyszázat a helyesbe.

A szivargyújtóról hajtott hűtőtáska lejáró füle okozott némi bosszúságot, de a készülék egészében véve jól vizsgázott az utazás során: effektíven hűtött, és a jégakkukkal kiegészülve – hacsak nem tűző napon állt – jól tartotta a belé zárt hideget. Egyetlen hiányossága az volt, hogy 220Voltról nem ment.

Ezt tegnap orvosoltam: a Media Marktban találtam egy átalakítót. Kellemes látvány, igényes formaterv jellemzi, szerencsére elég kicsi és vékony ahhoz, hogy az elhelyezése semmilyen gondot ne jelentsen: bármilyen zsebben megbújik, és csekély súlya sem okozhat gondot.

Ha mégis ki kéne emelnem egy hibáját, akkor az az lenne, hogy nem működik. Ha bedugom a falba, zölden világít, ha pedig csatlakoztatom hozzá a hűtőtáskát, villogni kezd, és ezt szépen át is adja a táska szintén zöld ledjének, de érdemi munkavégzés nem történik. Kipróbáltam a kocsi szivargyújtójával is. Az még ahhoz is kevés volt, hogy legalább szaggatottan sugározza a magabiztos zöld fényt – amivel arról értesíti a külvilágot, hogy ő ugyan megkapja a 220 Voltot, de még 12-t is túlzásnak tartana továbbadni belőle.

A Media Markt ügyfélszolgálatán röviden csak annyit mondtam, hogy szeretném visszakapni a pénzemet, mert a készülék nem működik. A csaj elővett egy eléggé hasonló átalakítót, majd a „Ja, ezzel nem megyek semmire” szavak kíséretében visszatette oda, ahonnan kivette. Ezután megírta a papírokat, én meg a pénztárhoz fáradtam.

Megint igazolást nyert, hogy soha nem szabad elbízni magunkat, nem szabad azt gondolnunk, hogy végleg bölccsé értünk, mert mindig van új és újabb tanulnivaló.

Önállóan rájöttem az egyterű autók, a városi terepjárók és a palackos víz magáért, illetve semmire valóságára, de semmit nem tudtam a borotvahabról és a borotvakrémről.

Ezek nélkül igazi kellemetlenség borotválkozni: a pengével csak rövideket lehet húzni, már közben is kellemetlen a bőrnek, másnapra pedig jó eséllyel lép fel bőrpír, esetleg valamilyen kisebb gyulladás, irritáció a szőrtüszőknél. Ezt korábbi utazásaim során tapasztaltam, ahova elfelejtettem borotvahabot vinni.

Most is kimaradt a csomagomból, de egyszer csak beugrott, hogy annak idején a borbélyok szappannal dolgoztak. Igaz, hogy az valami vízzel higított pempő lehetett, hiszen borotválkozóecsettel tudták felhordani, de alapjaiban talán mégiscsak egyszerűen szappan volt.

Bevizeztem borostás arcomat, fogtam a szappant, és körbedörzsöltem vele az érintett felületet, majd eldolgoztam kézzel. A penge pont úgy futott rajta, ahogy az a legjobban sikerült borotválkozásnál szokás: selymesen csúszva, könnyed lendülettel, akadálytalanul.

Nem akarom elhallgatni, hogy utána éreztem a szappan szárító hatását, de ez nem fog megakadályozni abban, hogy az utazás során bepakolandók listájáról örökre kihúzzam a borotvahabot.

Most hallom a rádióban ezeket a ravasz rablókat… Olyan arab pénzváltókat szemeltek, majd raboltak ki, akik a sajnálatos eset után vélhetően nem tesznek majd feljelentést. Nem tudom meddig ment ez így, de az utolsó akciójuk során egy logikai trükkel egyszerűen fejbe lőtték az áldozatukat, aki így kénytelen-kelletlen a feljelentést vélhetően nem tevők között találta magát, plusz a lóvá tettek szégyenérzetét is át kellett élnie, amiért ilyen furmányosan húzták csőbe.

A munkámban mindig is gondot jelentett, hogy annak magasabb szintű célja nehezen megragadható, az elért eredmények csak egy szűk értelmezési tartományban bírnak jelentéssel. Ez negatívan hatott a motiváltságomra, de most rájöttem a megoldásra. Egy excel táblába írom a feladataimat, és ha elvégeztem őket, az adott cellát zöldre színezem. A cél tehát a folyamatosan új sorokkal gazdagodó tábla minél nagyobb hányadának bezöldítése. Ezt már értem, ezzel tudok mit kezdeni, így sikerélményem lehet, azaz – definíció szerint – sikerült életszerű, értelmes célt magam elé tűznöm.

Már a sorban álltam, amikor a bolt ajtajában egy lány jelent meg félénken, a hóna alatt egy nyolcszáz grammos kutyával, és tipródni kezdett, meg a nyakát nyújtogatta, hogy felkeltse a késő negyvenes pénztáros figyelmét. A pénztáros pontosan tudta, hogy a lány akar tőle valamit. Láttam a szemén, amivel nem nézett felé.

A lány – belátva esélytelenségét – megszólalásra szánta el magát, de tanácstalan volt, hogy mit mondjon, hogy mit szokás olyankor mondani, amikor nem tudunk egyből a lényegre térni. Végül így szólt: – Bocsika… be lehet hozni ide kutyát? A pénztáros az undor, a kelletlenség és a felháborodás elegyével az arcán, tekintetét fáradtan félárbocra emelve válaszolta: – Hát nem kéne…

A pénztáros hozta, amit vártam tőle, de a lánytól egy kicsit azért elszomorodtam, és eszembe jutott egy hónapokkal korábban hallott történet. Egy általános iskolai tanár azt játssza a még alsós gyerekekkel, hogy egy tanéven keresztül mindenkinek magáznia kell mindenkit. Mint – megkönnyebbülésemre – megtudtam, nem a pedagógus pszichés zavara szülte az ötletet, hanem az a felismerése, hogy a gyerekek nem tudják, hogy kell magázódni. Hogy milyen szavakat kell használni közben, az igéknek hányadik személyét, stb.

Amúgy nem vagyok a magázódás feltétlen híve, korombélivel például kifejezett idiótaságnak érzem az ilyesfajta formalitást, de hogy emberek úgy ne ismerjék az anyanyelvük alapvető, és azért a hétköznapokban jól hozzáférhető elemeit, mint én a szkipetár igeidőket, az sajgó hideg űrt növeszt a szívemtől balra. Ennek a lánynak meg olyan volt a viszonya a beszélt nyelvvel, mint a funkcionális analfabétának a verselemzéssel. Könyörgöm: ez a lány nem tudta nyelvi értelemben kezelni azt a helyzetet, hogy nem rá néznek éppen, vagy nem kérdeztek tőle valamit, vagy nem ő következik a sorban, vagy nem egy géppel áll szemben.