Címke: #ezvan

A körte

A körte, amíg a fán van, savanyú, kemény, ehetetlen. Ha lehullott, két nap alatt elrohad. Akkor kell puha tenyérrel a gyümölcs alatt állni, amikor épp magától esik le. Ekkor egy a háromhoz az esélyünk, hogy a szóban forgó darab ízletes. Mindent összevetve nem javaslom a körtével való foglalkozást.

Bocsika

Már a sorban álltam, amikor a bolt ajtajában egy lány jelent meg félénken, a hóna alatt egy nyolcszáz grammos kutyával, és tipródni kezdett, meg a nyakát nyújtogatta, hogy felkeltse a késő negyvenes pénztáros figyelmét. A pénztáros pontosan tudta, hogy a lány akar tőle valamit. Láttam a szemén, amivel nem nézett felé.

A lány – belátva esélytelenségét – megszólalásra szánta el magát, de tanácstalan volt, hogy mit mondjon, hogy mit szokás olyankor mondani, amikor nem tudunk egyből a lényegre térni. Végül így szólt: – Bocsika… be lehet hozni ide kutyát? A pénztáros az undor, a kelletlenség és a felháborodás elegyével az arcán, tekintetét fáradtan félárbocra emelve válaszolta: – Hát nem kéne…

A pénztáros hozta, amit vártam tőle, de a lánytól egy kicsit azért elszomorodtam, és eszembe jutott egy hónapokkal korábban hallott történet. Egy általános iskolai tanár azt játssza a még alsós gyerekekkel, hogy egy tanéven keresztül mindenkinek magáznia kell mindenkit. Mint – megkönnyebbülésemre – megtudtam, nem a pedagógus pszichés zavara szülte az ötletet, hanem az a felismerése, hogy a gyerekek nem tudják, hogy kell magázódni. Hogy milyen szavakat kell használni közben, az igéknek hányadik személyét, stb.

Amúgy nem vagyok a magázódás feltétlen híve, korombélivel például kifejezett idiótaságnak érzem az ilyesfajta formalitást, de hogy emberek úgy ne ismerjék az anyanyelvük alapvető, és azért a hétköznapokban jól hozzáférhető elemeit, mint én a szkipetár igeidőket, az sajgó hideg űrt növeszt a szívemtől balra. Ennek a lánynak meg olyan volt a viszonya a beszélt nyelvvel, mint a funkcionális analfabétának a verselemzéssel. Könyörgöm: ez a lány nem tudta nyelvi értelemben kezelni azt a helyzetet, hogy nem rá néznek éppen, vagy nem kérdeztek tőle valamit, vagy nem ő következik a sorban, vagy nem egy géppel áll szemben.

A múltkor még

A múltkor még görkorcsolyázni tanultam álmomban. Kicsit billegtem az elején, de aztán lenéztem a lábaimra, és láttam, hogy az egyikkel meg kell támaszkodni, és a másikkal erre merőlegesen, azaz előre kell siklani. Kipróbáltam, és működött.

A tegnapi álmomban viszont több, különböző képarányú monitort szerettem volna egyszerre használni a munkahelyemen, hogy elférjenek rajtuk a teendőim, de az erre szolgáló ablakban megszámlálhatatlan mennyiségű téglalapot láttam csupán, és bármit csináltam, csak az eredetileg is előttem lévő monitoron lévő szövegek váltak egyre olvashatatlanabbá.

Az ezt követő délelőttön a dolgozói mágneskártyámat tartottam a közért saválló acél forgóajtaja elé, azonban az nem mozdult, de még csak nem is csipogott. Megjegyzem, a hétnek nincs még vége.

Szűz kéz

Mindenki tudni véli, hogy a szűz kéz szerencsét hoz. Én sima búvármaszkkal először az Ócsa környéki bányatóban nézegettem a víz alatti világot, aztán sok-sok évvel később, részben a tanfolyam keretében, különböző tavakban merültem készülékkel. Mégis úgy tekintettem, hogy az adriai első merülésem is magától értetődően első volt a maga nemében, így minden további nélkül alkalmazható rá a szűz kéz teória.

A tengeri fűvel benőtt területekkel kapcsolatban a tapasztaltabb búvárok azt tanácsolják, hogy gyorsan álljunk onnan odébb, mert nincs ott semmi látnivaló (az a sziklák, korallok környékén keresendő). Én mégis varázslat hatása alatt álltam. A kristálytiszta vízben megélt igazi háromdimenziós élmény hatása alatt. Kezdeti ügyetlenedéssel persze, de játszottam a szintezéssel, a szinte fehér iszap fölé ereszkedtem közvetlenül, kerestem az apró élőlényeket, figyeltem a tengeri fű hullámzását.

Egyszer csak egy búvárcomputer került a szemem elé. Heves izgalmat éreztem. Ahogy közelebb úsztam, láttam, hogy ez egy, nem hogy működőképes, de effektíve működő készülék, az értéke alighanem több százezer forintnál. A kezembe vettem, a szűz kezembe, és boldogabb voltam, mint bármelyik karácsonykor életemben, nevetnem kellett örömömben, hogy az arcom rést vetett maga és a maszk közé. Amíg megszabadultam a feleslegesen beáramló víztől, a computert addig sem eresztettem.

A további nevetést üggyel-bajjal visszatartva emeltem fel a tekintetemet, hogy boldogságomat megoszthassam a többiekkel, mert egyedül nem bírtam vele. Ekkor láttam meg Lacit a látóterem kellős közepén. Csupasz csuklóját markolászva forgott saját tengelye körül, és a tengerfeneket pásztázta fürge, ideges pillantásokkal. Enerváltan emeltem feléje a talált kincset. A következő pillanatban minden boldogság, ami pár másodperce még az enyém volt, átpártolt hozzá. Az övé volt a nyerő sorrend: elveszteni és megtalálni. Nem fordítva.

Név

A vezetéknevem egyúttal keresztnév is. Nem pontosan értem én sem, hogy miért, de gyűlölöm, ha keverik. Az emailben elkövetett visszaélések külön kategóriát képeznek. Ha külföldi keveri a két nevet, az tiszta sor: nem tudja, hogy nálunk előre jön a családnév, és hogy az email címben mi az alapértelmezett sorrend.

Ugyanis okkal gyaníthatja, hogy magyar létemre fordított logikát alkalmazok. Ezrek teszik ezt azok közül is, akik soha ebben a szenvedelmes életben nem váltanak levelet külföldivel. Őket – mivel az idegen ajkúakkal való érintkezés leggyakoribb nyelve az angol – angloidiótának nevezzük.

Közülük kerülnek ki azok is, akik a keresztnevemmel aláírt levelemre a „Kedves Vezetéknév,” formulával válaszolnak – gondosan ügyelve arra, hogy semmiképpen ne a magyarban használatos felkiáltójelet alkalmazzák, hanem az angolban szokásos vesszőt.

Eddigi életemben egyszer adódott csak elő, hogy egy szintén keresztnév vezetéknevű címzett meg így a válaszlevelében. Áradó örömmel viszonoztam a gesztusát. A második válaszlevelében sikerült eltalálnia a nevemet.

Ne egyél

Azt mondja a fogorvos, ne egyek, amíg a zsibbadás el nem múlik. Ez egy olyan kérés, ami gyakorlatilag magától teljesül. Olyan a fél arcom, mintha csupán szapora légzéssel menedzseltem volna le egy agyvérzést. A szívószál hajlított végének a beesési szögét is a Föld középpontja felé kell irányítanom, hogy ne folyjon ki a dobozos tejeskávé a szám renyhe szélén. Bár… Éppenséggel tehetnék egy kistányért jobbra, a nagyobbik mellé, és hullhatna oda a számból kipergő veszteség-falat kupac. Azzal a kis nyállal, ami óhatatlanul a helyzettel jár.

A Milói Vénusz

Négy éves korom körül rendszeresen megakadt a szemem egy, a Milói Vénuszt ábrázoló történelmi olvasókönyv narancsszínű borítóján. A csonkolt karok mély aggodalommal töltöttek el. Sokat gondolkodtam a dolgon, és arra jutottam, hogy annak a kockázata, hogy egy éjszaka katonák ütnek rajtunk, és levágják az én és a családom összes karját, lényegesen nagyobb annál, mint amit még félvállról lehetne venni.

Balra hajts! – II.

Utazni már utaztam jobbkormányos autóban, és persze bizarr érzés, de vezetni most vezettem először. Az is bizarr. A probléma kettős. Egyrészt az út rossz oldalán kell menni, másrészt szintén a rossz oldalon kell ülni. 

A dolgok tükrözése szerencsére nem teljes: a pedálok sorrendje, és az index ablaktörlő-karhoz való viszonya ugyanaz, mint nálunk. Felteszem, hogy e könnyítések nélkül jóformán lehetetlen lenne jobbkormányos autót vezetni. 

A váltó sincs tükrözve, úgyhogy balra fent van az egyes. Ezzel általában nem is volt gond, ha már eljutottam odáig, hogy a bal kezemmel keressem a váltót. De azért hirtelen helyzetben, vagy bambulásból eszmélve a jobb kezem lendült. Mindent összevetve úgy tűnik, hogy az agynak valahogy kézenfekvőbb a tükrözés, és valami olyan logikát követ, hogy felém vagy el tőlem váltok. De ez is kiverhető a fejből. 

A kocsit érezni nálunk azt jelenti – többek között –, hogy tudjuk, meddig tart a jobb oldala, elférünk-e vele valahol vagy nem. A bal amúgy is ott van az orrunk előtt, a bal könyökünk alatt. Talán ez volt a legfogósabb, legalattomosabb probléma. Ugyanis erre sehogy se akart átállni az agyam, és örömmel nyugtáztam, hogy pompásan tudom, hol a kocsi jobb oldala. Majd rendre észrevettem, hogy ugyanezt a balról nem mondhatom el, és igencsak közel járok már a padkához, járdaszegélyhez vagy falhoz. Erre a három nap során folyamatosan, tudatosan oda kellett figyelnem. 

A saját autómban rutinból nézegetek a belső tükörbe, a jobbkormányosban – érdekes módon – csak a harmadik napon tűnt fel, hogy eszembe sem jutott addig belenézni. Valószínűleg annyira elvonta a figyelmemet a sok más odafigyelnivaló, hogy erre már végképp nem maradt kapacitásom. Gyakorlatilag csak a jobb külső tükröt használtam. 

Persze a legkézenfekvőbb különbség az itthoniakhoz képest az, hogy az út bal oldalán kell menni, és ennek megfelelően jobbról előzni. Ez a legkönnyebben a sztrádán szokható meg: néhány bátortalan előzés után bevésődik, hogy bal oldalt a helyünk, és jobbra kell sávot váltanunk, ha gyorsabbak vagyunk. Nagy segítség, hogy az angolok következetesen balra tartanak, nem trónolnak feleslegesen a belső sávban vagy középen. 

A sima utakon se gond balra tartani, főleg, ha más közlekedőket is látunk a környéken. Nélkülük azért előfordulhat, hogy a jobb oldali sávot választjuk. A legnehezebb a körforgalom. Az ember csak ránéz a táblára, hogy majd az átellenes végén kell kimenni, és már szembe is találja magát egy kisebb sor angollal, akik a legkisebb izgalom nélkül várakoznak, és mutatják, hogy merre lenne érdemes mennem. Általában is jellemző, hogy nem bosszantják fel magukat közlekedési szituációkon, de ilyen helyzetekben ez különösen sokat emel a töketlenkedő komfortérzetén. 

Észak Walesben – nem mellesleg elképesztően gyönyörű helyeken – sikerült kanyargós hegyi utakon is mennünk. Na itt összeadódik minden. A kocsi meglepő módon önálló életet élő bal oldala a hegyoldal felé törekedve, a fakézzel bénázott visszaváltások, a felismerés, hogy tükrünk is van. Mindezek ellenére a végén már ráéreztem az ízére, és egyre nagyobb kedvvel hajlítgattam a Cliot a kanyarokba, egy kicsit azt képzelve, hogy egy – a meggyőződésem szerint éppen az ilyen helyzetekre megalkotott – angol roadstert vezetek. 

Saját, rövid kis tapasztalatom alapján megalapozottnak érzem azt a véleményt, amit rutinos kétlakiak mondanak, miszerint ha visszaülünk egy balkormányos autóba, nem kell újra bevésnünk a jobbkormányos által felülírt rutinokat, hanem a két dolog önálló életet él. Ha beül az ember egy autóba, attól függően, hogy ott hogy helyezkednek el a kezelőszervek, a megfelelő rutinkészlet aktiválódik.