A múltkor még görkorcsolyázni tanultam álmomban. Kicsit billegtem az elején, de aztán lenéztem a lábaimra, és láttam, hogy az egyikkel meg kell támaszkodni, és a másikkal erre merőlegesen, azaz előre kell siklani. Kipróbáltam, és működött.

A tegnapi álmomban viszont több, különböző képarányú monitort szerettem volna egyszerre használni a munkahelyemen, hogy elférjenek rajtuk a teendőim, de az erre szolgáló ablakban megszámlálhatatlan mennyiségű téglalapot láttam csupán, és bármit csináltam, csak az eredetileg is előttem lévő monitoron lévő szövegek váltak egyre olvashatatlanabbá.

Az ezt követő délelőttön a dolgozói mágneskártyámat tartottam a közért saválló acél forgóajtaja elé, azonban az nem mozdult, de még csak nem is csipogott. Megjegyzem, a hétnek nincs még vége.

Mindenki tudni véli, hogy a szűz kéz szerencsét hoz. Én sima búvármaszkkal először az Ócsa környéki bányatóban nézegettem a víz alatti világot, aztán sok-sok évvel később, részben a tanfolyam keretében, különböző tavakban merültem készülékkel. Mégis úgy tekintettem, hogy az adriai első merülésem is magától értetődően első volt a maga nemében, így minden további nélkül alkalmazható rá a szűz kéz teória.

A tengeri fűvel benőtt területekkel kapcsolatban a tapasztaltabb búvárok azt tanácsolják, hogy gyorsan álljunk onnan odébb, mert nincs ott semmi látnivaló (az a sziklák, korallok környékén keresendő). Én mégis varázslat hatása alatt álltam. A kristálytiszta vízben megélt igazi háromdimenziós élmény hatása alatt. Kezdeti ügyetlenedéssel persze, de játszottam a szintezéssel, a szinte fehér iszap fölé ereszkedtem közvetlenül, kerestem az apró élőlényeket, figyeltem a tengeri fű hullámzását.

Egyszer csak egy búvárcomputer került a szemem elé. Heves izgalmat éreztem. Ahogy közelebb úsztam, láttam, hogy ez egy, nem hogy működőképes, de effektíve működő készülék, az értéke alighanem több százezer forintnál. A kezembe vettem, a szűz kezembe, és boldogabb voltam, mint bármelyik karácsonykor életemben, nevetnem kellett örömömben, hogy az arcom rést vetett maga és a maszk közé. Amíg megszabadultam a feleslegesen beáramló víztől, a computert addig sem eresztettem.

A további nevetést üggyel-bajjal visszatartva emeltem fel a tekintetemet, hogy boldogságomat megoszthassam a többiekkel, mert egyedül nem bírtam vele. Ekkor láttam meg Lacit a látóterem kellős közepén. Csupasz csuklóját markolászva forgott saját tengelye körül, és a tengerfeneket pásztázta fürge, ideges pillantásokkal. Enerváltan emeltem feléje a talált kincset. A következő pillanatban minden boldogság, ami pár másodperce még az enyém volt, átpártolt hozzá. Az övé volt a nyerő sorrend: elveszteni és megtalálni. Nem fordítva.

A vezetéknevem egyúttal keresztnév is. Nem pontosan értem én sem, hogy miért, de gyűlölöm, ha keverik. Az emailben elkövetett visszaélések külön kategóriát képeznek. Ha külföldi keveri a két nevet, az tiszta sor: nem tudja, hogy nálunk előre jön a családnév, és hogy az email címben mi az alapértelmezett sorrend.

Ugyanis okkal gyaníthatja, hogy magyar létemre fordított logikát alkalmazok. Ezrek teszik ezt azok közül is, akik soha ebben a szenvedelmes életben nem váltanak levelet külföldivel. Őket – mivel az idegen ajkúakkal való érintkezés leggyakoribb nyelve az angol – angloidiótának nevezzük.

Közülük kerülnek ki azok is, akik a keresztnevemmel aláírt levelemre a „Kedves Vezetéknév,” formulával válaszolnak – gondosan ügyelve arra, hogy semmiképpen ne a magyarban használatos felkiáltójelet alkalmazzák, hanem az angolban szokásos vesszőt.

Eddigi életemben egyszer adódott csak elő, hogy egy szintén keresztnév vezetéknevű címzett meg így a válaszlevelében. Áradó örömmel viszonoztam a gesztusát. A második válaszlevelében sikerült eltalálnia a nevemet.

Azt mondja a fogorvos, ne egyek, amíg a zsibbadás el nem múlik. Ez egy olyan kérés, ami gyakorlatilag magától teljesül. Olyan a fél arcom, mintha csupán szapora légzéssel menedzseltem volna le egy agyvérzést. A szívószál hajlított végének a beesési szögét is a Föld középpontja felé kell irányítanom, hogy ne folyjon ki a dobozos tejeskávé a szám renyhe szélén. Bár… Éppenséggel tehetnék egy kistányért jobbra, a nagyobbik mellé, és hullhatna oda a számból kipergő veszteség-falat kupac. Azzal a kis nyállal, ami óhatatlanul a helyzettel jár.

Négy éves korom körül rendszeresen megakadt a szemem egy, a Milói Vénuszt ábrázoló történelmi olvasókönyv narancsszínű borítóján. A csonkolt karok mély aggodalommal töltöttek el. Sokat gondolkodtam a dolgon, és arra jutottam, hogy annak a kockázata, hogy egy éjszaka katonák ütnek rajtunk, és levágják az én és a családom összes karját, lényegesen nagyobb annál, mint amit még félvállról lehetne venni.

– Arra szeretnék reagálni, amit az előbb mondott az úr…

– Ne hozzon zavarba kérem, mondja egyszerűen, hogy ön.

– Figyelj csak, lenne egy költői kérdésem.

– OK. Tedd fel, és maradjunk ennyiben.

Nincs TV-m. A foci számomra érdektelen tevékenység. Minél inkább azt olvasom mindenhol, hogy vuvuzela, annál szilárdabb az elhatározásom, hogy nem nézem meg, hogy konkrétan mi az. (Annyit már így is kénytelen vagyok sejteni, hogy hangképző eszközről van szó). 

Gondolom, addig fog megveszni érte az emberek egy egyébként jól körülírható csoportja, ameddig a VB tart, plusz négy nap.

Igyekszem magyar terméket vásárolni, ha csak lehet. Nézzük a tejeket. Sokáig CBA tejet hordtam haza, de egyszer csak azt vettem észre, hogy az egyébként sem túl magasra helyezett lécet egy csendes koppanással, óvatosan a földre helyezték. A tej vízízű lett. A kávém mintha bő lére eresztett amerikai lett volna, az épp akkortájt párszor kipróbált müzli ázott takarmány. A 1,5%-ost nem mertem kipróbálni. Azt hittem, hogy az aznapi gyártásba csúszott hiba, úgyhogy legközelebb is megvettem – azonos eredménnyel. Az utolsó esélyt egy-két hónappal később kapta, de nem élt vele.

Azóta Mizo tejet veszek. A múlt héten megkeseredett. Vettem mást egy hétig, majd most visszatértem, de megint ott érzem a kezdődő kellemetlen ízt. Van még két doboz, tartok tőle, hogy kedd reggel egyértelművé fog válni a helyzet.

Az a baj, hogy így rossz üzenete van ennek a magyar árus palávernek. Szeretném hinni, hogy úgy működik, hogy a gyártók egy kis plusz figyelmet kapnak, aminek a fényénél megmutathatják, hogy ők is vannak olyan jók, mint egyes külföldiek, vagy akár jobbak is. Ehhez képest úgy látom, hogy megnyugtatja őket a tudat, hogy megpróbálják felkarolni őket, és hátradőlve aljasítják le a terméküket annyira, amennyire csak tehetik.

Még kísérletezek egy kicsit, aztán – ahogy az előítélet működik – egy idő után ösztönösen elkezdek tartani majd a magyar termékektől, és jé, a kör bezárul, már nem is kell jobbaknak lenniük, mint a külföldieknek, mert már nem lesznek olyan helyzetben, hogy ez egyáltalán kiderülhessen. És akkor meg kell menteni szegényeket. Propagáljuk például a magyar termékeket egy „Vásárolj magyar terméket!” mozgalommal.