Nincs TV-m. A foci számomra érdektelen tevékenység. Minél inkább azt olvasom mindenhol, hogy vuvuzela, annál szilárdabb az elhatározásom, hogy nem nézem meg, hogy konkrétan mi az. (Annyit már így is kénytelen vagyok sejteni, hogy hangképző eszközről van szó). 

Gondolom, addig fog megveszni érte az emberek egy egyébként jól körülírható csoportja, ameddig a VB tart, plusz négy nap.

Igyekszem magyar terméket vásárolni, ha csak lehet. Nézzük a tejeket. Sokáig CBA tejet hordtam haza, de egyszer csak azt vettem észre, hogy az egyébként sem túl magasra helyezett lécet egy csendes koppanással, óvatosan a földre helyezték. A tej vízízű lett. A kávém mintha bő lére eresztett amerikai lett volna, az épp akkortájt párszor kipróbált müzli ázott takarmány. A 1,5%-ost nem mertem kipróbálni. Azt hittem, hogy az aznapi gyártásba csúszott hiba, úgyhogy legközelebb is megvettem – azonos eredménnyel. Az utolsó esélyt egy-két hónappal később kapta, de nem élt vele.

Azóta Mizo tejet veszek. A múlt héten megkeseredett. Vettem mást egy hétig, majd most visszatértem, de megint ott érzem a kezdődő kellemetlen ízt. Van még két doboz, tartok tőle, hogy kedd reggel egyértelművé fog válni a helyzet.

Az a baj, hogy így rossz üzenete van ennek a magyar árus palávernek. Szeretném hinni, hogy úgy működik, hogy a gyártók egy kis plusz figyelmet kapnak, aminek a fényénél megmutathatják, hogy ők is vannak olyan jók, mint egyes külföldiek, vagy akár jobbak is. Ehhez képest úgy látom, hogy megnyugtatja őket a tudat, hogy megpróbálják felkarolni őket, és hátradőlve aljasítják le a terméküket annyira, amennyire csak tehetik.

Még kísérletezek egy kicsit, aztán – ahogy az előítélet működik – egy idő után ösztönösen elkezdek tartani majd a magyar termékektől, és jé, a kör bezárul, már nem is kell jobbaknak lenniük, mint a külföldieknek, mert már nem lesznek olyan helyzetben, hogy ez egyáltalán kiderülhessen. És akkor meg kell menteni szegényeket. Propagáljuk például a magyar termékeket egy „Vásárolj magyar terméket!” mozgalommal.

Nem láttam a kisgyereket; háttal felém ült a babakocsiban. Csak azt hallottam, hogy felkacag. – Ne nevess. Most haragszom rád. Nagyon nem tetszik, amit csinálsz – korholta az anyja. A szavai szigorúak voltak, de a hangja selymes, simogató. Elvette a szívószálat a gyerektől. Ő erre gügyögni kezdett, majd pár pillanat némaság után morgolódni, aztán hirtelen sivítani, ordítani. Az anya összeráncolta szemöldökét, a szívószálat az üveg sörébe mártotta, és odaadta a gyereknek. Az felkacagott, mohón kapott utána, behúzta a látóteremből a babakocsiba, és halkan nyammogni kezdett.               – Haragszom rád, amikor ilyen vagy – mondta az anyja, és szigorúságot mímelve csípőre tette a kezét.

Ma szabályszerűen csapdába csaltak – ráadásul méltatlanul egyszerű módszerrel. Három kanyarra voltam otthonról a bringázásból hazafelé, amikor egy ház állványzata alatt akartam áttekerni. (Az utat kerülöm azon a szakaszon, mert nem férnek el mellettem az autósok, de csak egy részüknek van annyi esze, hogy ezt belássa). De egy anyuka épp a szűk bejárót választotta, hogy ott nézegessék a gyerek rollerét.

Állva egyensúlyoztam egy kicsit, míg körbenéztem, de se a járda fennmaradó része, se az út felé sem mehettem: szalaggal voltak lezárva. Leszálltam hát. Az anyuka ekkor nézett fel először, majd közvetlen környezetét is szemügyre vette. – Ó, épp itt akart átjönni? – kérdezte ártatlanul, és felállt a guggolásból. Aztán úgy tett, mint aki kijön az állvány alól. De nem. Csak kifelé mozdult, míg én elindultam befelé tolva a bringát. Alig fértünk el egymás mellett.

– Megpróbáltuk feljebb állítani a kormányt, de nem megy – tette hozzá amolyan magyarázatként, hogy miért álltak az útban. Nem örültem neki, hogy ezt mondja, különösen, hogy ilyen kesergő hangon. Ilyenkor segíteni kell. És ahogy a falnak támasztottam a biciklit, már jött is a kérés, hogy nem tudnám-e megnézni.

Sikerült feljebb állítanom, mivel ők nem próbálták meg forgatni a kormányt a foglalatban, én meg igen. (Ha ennél fogósabb lett volna a dolog, a legnagyobb sajnálkozás mellett ott kellett volna hagynom őket). Megköszönték, én azt mondtam, hogy igazán nincs mit, és lenyaltam a számról a menetszél megszűnte miatt ömlő verítéket, nyeregbe pattantam, és a szitáló hátsóra pillantva konstatáltam, hogy lassú defektem van.

Mindig borzongó csodálattal néztem azokat, akik akár az életüket is kockáztatják, hogy elérjék a három percenként járó busz adott pillanatban észrevett példányát. Reakciójuk hevessége, mozgásuk elemi ereje alapján arra a hipotézisre jutottam, hogy cselekedetük alapvetően nem tudatos. Nem gondolják végig, hogy így hamarabb odaérnek, csak elemi szerzésvágy ébred bennük, üldözési reflex serken inaikban. 

A hipotézisem ma meggyőződéssé vált. Az irodaház, ahova minden reggel kénytelen vagyok bemenni, többek között forgóajtón keresztül is megközelíthető. Egy kolléga srégen közelített felé, majd amikor a szeme elé került, szinte rávetette magát, nekiugrott, és egy kis zúzódás árán sikerült bepréselnie magát annak a negyednek a múló résébe, ami két másodperccel hamarabb juttatta az előtérbe, mint ahogy az utána következő tette volna.

A pénztár mellé – aljas módon – oda vannak téve a fagyik. Ez nem kerülte el annak a maximum három éves kisfiúnak a figyelmét sem, aki az anyjával állt a sorban. – Anyu, veszünk fagyit? – kérdezte. – Nem, kisfiam, most nagyon hideg van, majd ha meleg lesz, akkor veszünk – válaszolta az anyuka. A gyerek megértette a választ, és rögtön föltette a soron következő kérdését. – Mikor lesz meleg?

– Majd ha igazán meleg lesz, akkor ehetsz csak fagyit – válaszolta újra az anyuka kicsit tagoltabban, de olyan kedves hangon, olyan türelmesen, hogy ennyi erővel oda is figyelhetett volna a gyerek kérdésére, ami nem mellesleg olyan összeszedett, praktikus és logikus gondolkodásról árulkodott, hogy én már csak a kérdésért magáért is megdicsértem volna. Jó kérdés, hogy miért is nem tettem…

Konkrét tudomásom van róla, hogy létezik a világegyetemben akkora bolygó, hogy a Föld hozzá képest pixelhibának tűnik. Nincs is már meg a füzetem, amibe a jelentőséggel bíró dolgokat írtam fel még régebben.