Tudás-megtagadás

Nincs TV-m. A foci számomra érdektelen tevékenység. Minél inkább azt olvasom mindenhol, hogy vuvuzela, annál szilárdabb az elhatározásom, hogy nem nézem meg, hogy konkrétan mi az. (Annyit már így is kénytelen vagyok sejteni, hogy hangképző eszközről van szó). 

Gondolom, addig fog megveszni érte az emberek egy egyébként jól körülírható csoportja, ameddig a VB tart, plusz négy nap.

Magyar termék

Igyekszem magyar terméket vásárolni, ha csak lehet. Nézzük a tejeket. Sokáig CBA tejet hordtam haza, de egyszer csak azt vettem észre, hogy az egyébként sem túl magasra helyezett lécet egy csendes koppanással, óvatosan a földre helyezték. A tej vízízű lett. A kávém mintha bő lére eresztett amerikai lett volna, az épp akkortájt párszor kipróbált müzli ázott takarmány. A 1,5%-ost nem mertem kipróbálni. Azt hittem, hogy az aznapi gyártásba csúszott hiba, úgyhogy legközelebb is megvettem – azonos eredménnyel. Az utolsó esélyt egy-két hónappal később kapta, de nem élt vele.

Azóta Mizo tejet veszek. A múlt héten megkeseredett. Vettem mást egy hétig, majd most visszatértem, de megint ott érzem a kezdődő kellemetlen ízt. Van még két doboz, tartok tőle, hogy kedd reggel egyértelművé fog válni a helyzet.

Az a baj, hogy így rossz üzenete van ennek a magyar árus palávernek. Szeretném hinni, hogy úgy működik, hogy a gyártók egy kis plusz figyelmet kapnak, aminek a fényénél megmutathatják, hogy ők is vannak olyan jók, mint egyes külföldiek, vagy akár jobbak is. Ehhez képest úgy látom, hogy megnyugtatja őket a tudat, hogy megpróbálják felkarolni őket, és hátradőlve aljasítják le a terméküket annyira, amennyire csak tehetik.

Még kísérletezek egy kicsit, aztán – ahogy az előítélet működik – egy idő után ösztönösen elkezdek tartani majd a magyar termékektől, és jé, a kör bezárul, már nem is kell jobbaknak lenniük, mint a külföldieknek, mert már nem lesznek olyan helyzetben, hogy ez egyáltalán kiderülhessen. És akkor meg kell menteni szegényeket. Propagáljuk például a magyar termékeket egy „Vásárolj magyar terméket!” mozgalommal.

Haragszom rád

Nem láttam a kisgyereket; háttal felém ült a babakocsiban. Csak azt hallottam, hogy felkacag. – Ne nevess. Most haragszom rád. Nagyon nem tetszik, amit csinálsz – korholta az anyja. A szavai szigorúak voltak, de a hangja selymes, simogató. Elvette a szívószálat a gyerektől. Ő erre gügyögni kezdett, majd pár pillanat némaság után morgolódni, aztán hirtelen sivítani, ordítani. Az anya összeráncolta szemöldökét, a szívószálat az üveg sörébe mártotta, és odaadta a gyereknek. Az felkacagott, mohón kapott utána, behúzta a látóteremből a babakocsiba, és halkan nyammogni kezdett.               – Haragszom rád, amikor ilyen vagy – mondta az anyja, és szigorúságot mímelve csípőre tette a kezét.

Csapda

Ma szabályszerűen csapdába csaltak – ráadásul méltatlanul egyszerű módszerrel. Három kanyarra voltam otthonról a bringázásból hazafelé, amikor egy ház állványzata alatt akartam áttekerni. (Az utat kerülöm azon a szakaszon, mert nem férnek el mellettem az autósok, de csak egy részüknek van annyi esze, hogy ezt belássa). De egy anyuka épp a szűk bejárót választotta, hogy ott nézegessék a gyerek rollerét.

Állva egyensúlyoztam egy kicsit, míg körbenéztem, de se a járda fennmaradó része, se az út felé sem mehettem: szalaggal voltak lezárva. Leszálltam hát. Az anyuka ekkor nézett fel először, majd közvetlen környezetét is szemügyre vette. – Ó, épp itt akart átjönni? – kérdezte ártatlanul, és felállt a guggolásból. Aztán úgy tett, mint aki kijön az állvány alól. De nem. Csak kifelé mozdult, míg én elindultam befelé tolva a bringát. Alig fértünk el egymás mellett.

– Megpróbáltuk feljebb állítani a kormányt, de nem megy – tette hozzá amolyan magyarázatként, hogy miért álltak az útban. Nem örültem neki, hogy ezt mondja, különösen, hogy ilyen kesergő hangon. Ilyenkor segíteni kell. És ahogy a falnak támasztottam a biciklit, már jött is a kérés, hogy nem tudnám-e megnézni.

Sikerült feljebb állítanom, mivel ők nem próbálták meg forgatni a kormányt a foglalatban, én meg igen. (Ha ennél fogósabb lett volna a dolog, a legnagyobb sajnálkozás mellett ott kellett volna hagynom őket). Megköszönték, én azt mondtam, hogy igazán nincs mit, és lenyaltam a számról a menetszél megszűnte miatt ömlő verítéket, nyeregbe pattantam, és a szitáló hátsóra pillantva konstatáltam, hogy lassú defektem van.

Forgóajtó-reflex

Mindig borzongó csodálattal néztem azokat, akik akár az életüket is kockáztatják, hogy elérjék a három percenként járó busz adott pillanatban észrevett példányát. Reakciójuk hevessége, mozgásuk elemi ereje alapján arra a hipotézisre jutottam, hogy cselekedetük alapvetően nem tudatos. Nem gondolják végig, hogy így hamarabb odaérnek, csak elemi szerzésvágy ébred bennük, üldözési reflex serken inaikban. 

A hipotézisem ma meggyőződéssé vált. Az irodaház, ahova minden reggel kénytelen vagyok bemenni, többek között forgóajtón keresztül is megközelíthető. Egy kolléga srégen közelített felé, majd amikor a szeme elé került, szinte rávetette magát, nekiugrott, és egy kis zúzódás árán sikerült bepréselnie magát annak a negyednek a múló résébe, ami két másodperccel hamarabb juttatta az előtérbe, mint ahogy az utána következő tette volna.

Péntek

Liverpoolban bementünk az egyik, Angliában szokásos módon pazar és ingyenes múzeumba, a Walker Art Gallerybe. Több nagyon jó képet is láttunk, most azt említem meg, ami a legnagyobb hatást gyakorolta rám.

Walter Dendy Sadler festő zseniális módon ragadta meg egyetlen hibátlanul megfestett képen (itt látható nagyban), hogy miképp lehet a törvény betűjét úgy magunk elé tartanunk, hogy annak szellemét már látnunk se kelljen.


A képnek van egy előzmény-párja is, a Thursday című. Szintén szerzeteseket ábrázol, miközben – a Friday-től eltérő módon, inkább ártalmatlan idiótának, mint kéjgyilkosnak látszva – a pénteki vacsorájukat igyekeznek kifogni a tóból.

Ezt a Friday-hez fűzött kis kommentárban olvastam ugyanúgy, ahogy most az interneten, de közben hiba csúszott az információ-feldolgozó processzusomba, és úgy jöttem el a rövid szövegtől, hogy meg voltam győződve róla, hogy a Thursday azt a csütörtöki nagy zabálást ábrázolja, amikor a szerzetesek csülkökkel és bélszínnel készülnek az önsanyargatást ígérő péntekre. Esetleg érdemes lenne tudnom, mi minden van még az agyam tények mappájában, aminek a fantázia címszó alatt kellene szerepelnie.

A gazdagság utáni sóvárgás maradványtünete

Sok évvel ezelőtt eldöntöttem, hogy nem alázom meg magam a gazdagság utáni sóvárgással, és nyitott szemmel járok a világban valódi értékek után kutatva. Döntésem a szabadság édes ízével ajándékozott meg, de boldogságom nem teljes. Maradványtüneteim vannak. 

Mióta először megláttam, mindig ugyanannyira felzaklat, hogy a nálam talán tíz évvel fiatalabb bűnöző, akit rendszeresen kénytelen vagyok látni, egy tizennyolcmilliós kocsival parádézik. Ilyenkor baleknak érzem magam, gyanakodni kezdek, hogy nem megajándékoztam magam valamivel, hanem megfosztottam valamitől. 

Ma megint láttam az autót. Kiderült, hogy nem az általam gondolt srácé. A valódi tulajdonosa egy legalább ötven éves bűnöző. A fiatalabbik apja vagy főnöke talán. Óriási kő esett le a szívemről. De sikerül-e ezt a követ a látóhatáron túlra gurítani, mire én is ötven leszek?

Nem, kisfiam

A pénztár mellé – aljas módon – oda vannak téve a fagyik. Ez nem kerülte el annak a maximum három éves kisfiúnak a figyelmét sem, aki az anyjával állt a sorban. – Anyu, veszünk fagyit? – kérdezte. – Nem, kisfiam, most nagyon hideg van, majd ha meleg lesz, akkor veszünk – válaszolta az anyuka. A gyerek megértette a választ, és rögtön föltette a soron következő kérdését. – Mikor lesz meleg?

– Majd ha igazán meleg lesz, akkor ehetsz csak fagyit – válaszolta újra az anyuka kicsit tagoltabban, de olyan kedves hangon, olyan türelmesen, hogy ennyi erővel oda is figyelhetett volna a gyerek kérdésére, ami nem mellesleg olyan összeszedett, praktikus és logikus gondolkodásról árulkodott, hogy én már csak a kérdésért magáért is megdicsértem volna. Jó kérdés, hogy miért is nem tettem…

Itt biztonságban vagy

Alapvetően jó napom volt, csak úgy dőlt belőlem a szó, folyamatosan meséltem, újabb és újabb poénokat építettem fel, és sütöttem el. Még az sem idegesített, hogy a társaság egyik tagja állandóan a szavamba vágott, és megpróbálta kitalálni a csattanót. Még iránta is szeretetet éreztem, és a jövőjéért aggódtam. Felhívtam a hóbortos figyelmét, hogy itt biztonságban van, de egy másik társaságban egy másik mesélő talán már épp a mozdulatot tervezné, ahogy majd felüti az orrcsontját az agyába.