Nem láttam a kisgyereket; háttal felém ült a babakocsiban. Csak azt hallottam, hogy felkacag. – Ne nevess. Most haragszom rád. Nagyon nem tetszik, amit csinálsz – korholta az anyja. A szavai szigorúak voltak, de a hangja selymes, simogató. Elvette a szívószálat a gyerektől. Ő erre gügyögni kezdett, majd pár pillanat némaság után morgolódni, aztán hirtelen sivítani, ordítani. Az anya összeráncolta szemöldökét, a szívószálat az üveg sörébe mártotta, és odaadta a gyereknek. Az felkacagott, mohón kapott utána, behúzta a látóteremből a babakocsiba, és halkan nyammogni kezdett.               – Haragszom rád, amikor ilyen vagy – mondta az anyja, és szigorúságot mímelve csípőre tette a kezét.

Ma szabályszerűen csapdába csaltak – ráadásul méltatlanul egyszerű módszerrel. Három kanyarra voltam otthonról a bringázásból hazafelé, amikor egy ház állványzata alatt akartam áttekerni. (Az utat kerülöm azon a szakaszon, mert nem férnek el mellettem az autósok, de csak egy részüknek van annyi esze, hogy ezt belássa). De egy anyuka épp a szűk bejárót választotta, hogy ott nézegessék a gyerek rollerét.

Állva egyensúlyoztam egy kicsit, míg körbenéztem, de se a járda fennmaradó része, se az út felé sem mehettem: szalaggal voltak lezárva. Leszálltam hát. Az anyuka ekkor nézett fel először, majd közvetlen környezetét is szemügyre vette. – Ó, épp itt akart átjönni? – kérdezte ártatlanul, és felállt a guggolásból. Aztán úgy tett, mint aki kijön az állvány alól. De nem. Csak kifelé mozdult, míg én elindultam befelé tolva a bringát. Alig fértünk el egymás mellett.

– Megpróbáltuk feljebb állítani a kormányt, de nem megy – tette hozzá amolyan magyarázatként, hogy miért álltak az útban. Nem örültem neki, hogy ezt mondja, különösen, hogy ilyen kesergő hangon. Ilyenkor segíteni kell. És ahogy a falnak támasztottam a biciklit, már jött is a kérés, hogy nem tudnám-e megnézni.

Sikerült feljebb állítanom, mivel ők nem próbálták meg forgatni a kormányt a foglalatban, én meg igen. (Ha ennél fogósabb lett volna a dolog, a legnagyobb sajnálkozás mellett ott kellett volna hagynom őket). Megköszönték, én azt mondtam, hogy igazán nincs mit, és lenyaltam a számról a menetszél megszűnte miatt ömlő verítéket, nyeregbe pattantam, és a szitáló hátsóra pillantva konstatáltam, hogy lassú defektem van.

Mindig borzongó csodálattal néztem azokat, akik akár az életüket is kockáztatják, hogy elérjék a három percenként járó busz adott pillanatban észrevett példányát. Reakciójuk hevessége, mozgásuk elemi ereje alapján arra a hipotézisre jutottam, hogy cselekedetük alapvetően nem tudatos. Nem gondolják végig, hogy így hamarabb odaérnek, csak elemi szerzésvágy ébred bennük, üldözési reflex serken inaikban. 

A hipotézisem ma meggyőződéssé vált. Az irodaház, ahova minden reggel kénytelen vagyok bemenni, többek között forgóajtón keresztül is megközelíthető. Egy kolléga srégen közelített felé, majd amikor a szeme elé került, szinte rávetette magát, nekiugrott, és egy kis zúzódás árán sikerült bepréselnie magát annak a negyednek a múló résébe, ami két másodperccel hamarabb juttatta az előtérbe, mint ahogy az utána következő tette volna.

A pénztár mellé – aljas módon – oda vannak téve a fagyik. Ez nem kerülte el annak a maximum három éves kisfiúnak a figyelmét sem, aki az anyjával állt a sorban. – Anyu, veszünk fagyit? – kérdezte. – Nem, kisfiam, most nagyon hideg van, majd ha meleg lesz, akkor veszünk – válaszolta az anyuka. A gyerek megértette a választ, és rögtön föltette a soron következő kérdését. – Mikor lesz meleg?

– Majd ha igazán meleg lesz, akkor ehetsz csak fagyit – válaszolta újra az anyuka kicsit tagoltabban, de olyan kedves hangon, olyan türelmesen, hogy ennyi erővel oda is figyelhetett volna a gyerek kérdésére, ami nem mellesleg olyan összeszedett, praktikus és logikus gondolkodásról árulkodott, hogy én már csak a kérdésért magáért is megdicsértem volna. Jó kérdés, hogy miért is nem tettem…

Konkrét tudomásom van róla, hogy létezik a világegyetemben akkora bolygó, hogy a Föld hozzá képest pixelhibának tűnik. Nincs is már meg a füzetem, amibe a jelentőséggel bíró dolgokat írtam fel még régebben.

Ma Kétségbeesett Irodai Dolgozók Sportnapját tartok. Délelőtt – negyven perc alatt – úsztam két kilométert, aztán a medence partján – a napraforgó stratégiáját intellektuálisan felülmúlva – nem mindig szembe álltam a nappal, hanem minden oldalamat megmutattam neki. Ezek után szaunáztam tíz percet, vettem egy hideg zuhanyt (dézsa nincs), majd az öltözőben – az egyébként feleslegesen ott lévő tükrök egyikében – azzal szembesültem, hogy márványos, vörös bőrömmel úgy nézek ki, mint egy tűzből kimentett keszonbeteg. Délután bringázni megyek.

A kapuszínben a kapunyitó kapcsolót akkora erővel kell megnyomni, mintha egy Kamaz laprugójának az ellenállását kellene leküzdenem. Nem is mindig sikerül elsőre: az ajtó nem berreg, vissza kell lépnem, és megnyomni a kapcsolót rendesen, karból. Máshol is találkoztam már ennek a kapcsolócsaládnak a tagjaival. Fehérben és barnában is gyártják. De – könyörgöm – miért?