Megint én voltam az, aki elhitte, hogy esni fog, ezért magával vitte az esernyőjét, de aztán éppen ezért nem esett. Délután, ahogy izzadt markomban a felesleges teherrel gyalogoltam hazafelé, látnom kellett, ahogy az esernyő nélküli emberek tízes csokrokban fürdetik arcukat a nap meleg sugarában. Ennek az áldozatnak a fáradt fényénél értettem meg, hogy annak idején, amikor magára vette a bűn terhét az emberek válláról, mibe szaladt bele szegény Jézus is – csak, ha lehet, még ennél is durvábban, mint én ma délután.
Címke: #ezvan
Nehéz gyerekkor
Minden első szombaton Tom&Jerryt néztem a lakásunkban csodával határos módon fogható Osztrák Televízió 1-es csatornáján. Minden második szombaton azonban iskolába kellett mennem. Miközben a padban görnyedve próbáltam a lelkemet a résnyire nyitott ablakon át szabadon engedni, az Osztrák Televízió 1-es csatornáján, teljes részvétlenséggel irántam, ugyanúgy, mint az első szombatokon, a Tom&Jerry három epizódját sugározták.
Öt perc
Mindig furcsállják, hogy a „mikor?” kérdésre nem a szokásos ötperces bontásban válaszolok, hanem például azt mondom, hogy kábé huszonhat perc múlva. Én meg azt furcsállom, hogy valaki úgy használja az öt percet, mintha az huszonhatot jelentene. Vagy sokat. Vagy keveset.
Az adott szó
Ha egy értekezlet végén kimondtuk, hogy végeztünk, majd valaki ahelyett, hogy némán kivonulna, mégis megszólal, az a gongszó után bevitt ütéssel összemérhető aljasság.
Mennyi?
Ma csekkeket fizettem be a postán kártyával. A hölgy az ablak mögött azt kérdezte, hogy akkor milyen összeget akarok befizetni. Erre visszakérdeztem, hogy a csekkek összegén kívül milyen opció adódik még. Annyit mondott, hogy amennyit én mondok, annyit üt a gépbe. Hát akkor legyen pont annyi, amennyit az előbb kiszámolt – mondtam, ugyanis egyszerűen nem bírtam kimondani, hogy tudja mit, asszonyom, csapjon hozzá egy ezrest mondjuk a Díjbeszedő Vállalatnak!
Operett
Amikor a bonviván még épp nem bánik olyan ocsmány, embertelen módon a táncoskomikussal, ahogyan a köztük fennálló társadalmi és egzisztenciális különbségek alapján egyébként megtehetné, hanem csak a természettől kapni vélt felsőbbrendűségéből fakadóan – az érintett és a közönség rajongásától kísérve – pajkosan kezeli le a beosztott hőst, operettről beszélünk.
A kutya vacsorája
Egy kutya hiába hagyja érintetlenül a garantáltnak tekintett vacsoráját, egy hirtelen adódó falatra nem tud nemet mondani. A fogyókúráját töltő ember a svédasztalnál vagy vendégváró sütemények közelében halálpontosan ugyanezt a stratégiát követi.
A síró gyermek téma
A beteg, bajbajutott gyerekek megsegítésére fordítandó pénzek összegyűjtésére indított kampánystratégia kialakítása során óhatatlanul ingoványos talajra lép a reklámszakember. Fel kell keltenie a potenciális adakozók tettvágyát, azaz át kell lépnie, lépetnie az ingerküszöbüket. Kézenfekvő ötlet tehát a síró gyermek téma bevetése. Ha azonban nagyon direkt módon, vagy láthatóan valami konkrét tragédiához kötődően ábrázolják a szomorúságot, az – a tapasztalatok szerint – ki-kicsapja a célközönség biztosítékát. Kérdés, hogy a kívánt hatás elérhető-e úgy is, hogy egy jól láthatóan csak a fürdetés és/vagy hajmosás tragikus elkerülhetetlenségén közepesen elkeseredő gyerek képét illesztik az érző szívek megindítására szánt helyre.
Belső békesség
Sajnos a mai napig sincs meg az a belső békességem, hogy követni tudnám azoknak a kollégáimnak a példáját, akik egy nagy létszámú kerekasztal értekezlet közben, anélkül, hogy feszengenének vagy magukban vívódnának, be tudják hunyni a szemüket, és kisimult arccal tudnak belső tavuk álmos mélyére merülni, hogy onnan csak valami váratlan zaj hatására bukkanjanak a felszínre arra a pár pillanatra, amíg kiderül, továbbra sincs semmi okuk hagyni megzavarni magukat.
Frank Drebin
Általában szívesen idézem fel magamban a Csupasz pisztoly egyes jeleneteit, de ha úszás közben teszek így, annak szomorú apropója van.
Ma minden eddiginél többször történt meg, hogy egy idősebb úr várakozott a medence végén, majd a benyúlásomat megelőző másodpercet gondosan kivárva indult el lehetőleg úgy, hogy szemből (azaz mögöttem) máris érkezzen valaki mire én őt előzöm (mert mögötte dekkolni nem fogok), és végül ketten rúgkapálhassanak felháborodva, hogy négy centiről bizony rájuk hullik pár csepp víz abból, amit magam körül kavarok.
A kedves emlékeim közül felmerülő jelenetben Drebin és helyettese, Ed ülnek egy autóban, és feszülten merednek egy jelvevő készülék képernyőjére. A szignál egyre erősebb, egy piros pont közeledik a kijelzőn a kocsijukat szimbolizáló piktogram felé; a valóságban pedig Nordberg csúszik be egy elszabadult görgős szerelő deszkán a kocsi alá. Taposs bele! – kiáltja Drebin a becsapódás pillanatában, Ed pedig le is padlózza a gázt, de olyan magától értetődően, mintha bármi értelme lenne annak, amit Drebin parancsolt neki. Szegény Norberg meg a görgő deszka és az alváz közé szorulva száguld velük egy újabb, általa elszenvedni rendelt baleset színhelyére.
A filmbéli és a megtörtént eset között az a megrázó különbség, hogy míg Frank Drebin kitalált figura, addig a rossz pillanatok mestere hús-vér idióta. Azok – a tőle különböző – emberek, akik életképesek egy más emberek által is lakott vagy látogatott környezetben, rendelkeznek azzal az egyébként oroszlánok és farkasok által is birtokolt képességgel, hogy belássák, nem egyedüli létezői az univerzumnak, sőt, tovább menjenek, és értelmezzék a másik egyed viselkedését, és rájöjjenek annak magától értetődő céljára. Az ilyen emberek fel szokták ismerni, hogy ha a náluk gyorsabban úszónak odaajándékoznak még két másodpercet az addig pihenéssel töltött huszonhét mellé, akkor mindenki jobban jár.
Mert – dögöljek meg – nem értem, hogy mi játszódik le az ilyen ember fejében. Látom, hogy topog a peremen, előredől, kapaszkodik a zsinórban, indulna már, csak várja az alkalmas pillanatot. Még két csapás, még egy, és látom, ahogy nekirugaszkodik. Neki nem épp ekkor sikerül elindulni, hanem neki ez a pillanat kell, és semelyik másik.
egypercesek 