Belső békesség

Sajnos a mai napig sincs meg az a belső békességem, hogy követni tudnám azoknak a kollégáimnak a példáját, akik egy nagy létszámú kerekasztal értekezlet közben, anélkül, hogy feszengenének vagy magukban vívódnának, be tudják hunyni a szemüket, és kisimult arccal tudnak belső tavuk álmos mélyére merülni, hogy onnan csak valami váratlan zaj hatására bukkanjanak a felszínre arra a pár pillanatra, amíg kiderül, továbbra sincs semmi okuk hagyni megzavarni magukat.

Frank Drebin

Általában szívesen idézem fel magamban a Csupasz pisztoly egyes jeleneteit, de ha úszás közben teszek így, annak szomorú apropója van.

Ma minden eddiginél többször történt meg, hogy egy idősebb úr várakozott a medence végén, majd a benyúlásomat megelőző másodpercet gondosan kivárva indult el lehetőleg úgy, hogy szemből (azaz mögöttem) máris érkezzen valaki mire én őt előzöm (mert mögötte dekkolni nem fogok), és végül ketten rúgkapálhassanak felháborodva, hogy négy centiről bizony rájuk hullik pár csepp víz abból, amit magam körül kavarok.

A kedves emlékeim közül felmerülő jelenetben Drebin és helyettese, Ed ülnek egy autóban, és feszülten merednek egy jelvevő készülék képernyőjére. A szignál egyre erősebb, egy piros pont közeledik a kijelzőn a kocsijukat szimbolizáló piktogram felé; a valóságban pedig Nordberg csúszik be egy elszabadult görgős szerelő deszkán a kocsi alá. Taposs bele! – kiáltja Drebin a becsapódás pillanatában, Ed pedig le is padlózza a gázt, de olyan magától értetődően, mintha bármi értelme lenne annak, amit Drebin parancsolt neki. Szegény Norberg meg a görgő deszka és az alváz közé szorulva száguld velük egy újabb, általa elszenvedni rendelt baleset színhelyére.

A filmbéli és a megtörtént eset között az a megrázó különbség, hogy míg Frank Drebin kitalált figura, addig a rossz pillanatok mestere hús-vér idióta. Azok – a tőle különböző – emberek, akik életképesek egy más emberek által is lakott vagy látogatott környezetben, rendelkeznek azzal az egyébként oroszlánok és farkasok által is birtokolt képességgel, hogy belássák, nem egyedüli létezői az univerzumnak, sőt, tovább menjenek, és értelmezzék a másik egyed viselkedését, és rájöjjenek annak magától értetődő céljára. Az ilyen emberek fel szokták ismerni, hogy ha a náluk gyorsabban úszónak odaajándékoznak még két másodpercet az addig pihenéssel töltött huszonhét mellé, akkor mindenki jobban jár.

Mert – dögöljek meg – nem értem, hogy mi játszódik le az ilyen ember fejében. Látom, hogy topog a peremen, előredől, kapaszkodik a zsinórban, indulna már, csak várja az alkalmas pillanatot. Még két csapás, még egy, és látom, ahogy nekirugaszkodik. Neki nem épp ekkor sikerül elindulni, hanem neki ez a pillanat kell, és semelyik másik.

Fegyvertény

Újabb fegyvertény. A notebook, a konvektor, a fürdőszobai csap és a nappali kilincsének megjavítása után ma szinte mellékesen áramot, vagy ha súlyán akarom kezelni, fényt, fényességet vittem a galériákra, majd itt sem álltam meg, hanem kicseréltem a grillsütő porrá öregedett vezetékét, és – ahogy mondani szokás – úgy összeraktam, hogy még maradt is egy pár alkotóelemből álló alkatrész, amiről viszont kipróbált szakértelmemre támaszkodva bátran kijelenthetem, hogy valójában szükségtelen, de legalábbis nincs az az isten, hogy még egyszer szétszedjem a sütőt, amikor már a helyére is beraktam, és a sikeres próbaüzemen is túl vagyunk.

Coke

A csomagokra várva egy jóval nyolcvan fölötti, igazi, régivágású angol úr lépett el mellettem, és szinte katonásan rántott ki egy csomaghordó kocsit a többi szorításából, aztán durván rádobta a kézipoggyászát. Ahogy felém fordult és rám mosolygott, kissé meglepve láttam, hogy egyáltalán nem ideges; egyszerűen dinamikus. A táskája lenyomva tartotta a kocsi fogantyúját, ami egyúttal a fék oldását is szolgálta. 

Ahogy az öreg leült, pillanatok alatt egy három év körüli kislány kezdett el fészkelődni anyja ölében, és végül egy kis hisztivel érte el, hogy szabadon engedjék. Első útja az idős férfihoz vezetett, és úgy bújt oda hozzá nevetgélni, mintha az unokája lenne, aztán elszaladt egy kicsit, majd vissza, és így tovább. A férfi gügyögött neki, és elragadtatással vegyes csodálkozással mondta az anyának, hogy olyan pokolian élénk ez a gyerek, mintha kokainon élne. A nő vidáman nyugtázta, hogy hát igen, tényleg olyan, és mindhárman mosolyogtak tovább.

Fakó

Cserepesre száradt, fakó kézhátamat bámulva írom e sorokat. A gyógyszertárban – szélfútta kezemet tördelve – krémet kértem. A gyógyszertáros azt mondta, hogy tud adni márkásakat három vagy négyezer forintért, illetve készítenek ők is egy minden fakszni nélkülit, az ötszáz. 

Szeretem, ha valami sallangoktól mentes, úgyhogy ezt választottam. Egy kicsit ugyan meglepődtem, amikor a kezembe vettem, mert legalább annyival volt kisebb, mint amennyivel olcsóbb. Azért kifizettem. 

Ha este bekenem vele a kezemet (ami nem megy könnyen, mert kicsapatott kígyónyálként próbálja magát minden erejével a bőrfelszínen tartani), reggelre a két kézfejemmel ugyanúgy le tudnám csiszolni a festéket egy közepes méretű kutyaházról, mintha az ott lakó kuvasz könnyével kezeltem volna az érintett bőrfelületet. 

A valódi tartalommal töltött emlékvilág utolsó holografikus bástyája roppant össze lelki szemeim előtt.

Egy antropológus naplójából

Egy kisebb társaságot figyeltem messzebbről. Nem ismerték egymást, csak most elegyedtek szóba. Az egyik egy felháborító esetet emlegetett fel: egy BMW-s az IKEA előtt beállt egy mozgáskorlátozottak számára fenntartott parkolóhelyre. Rövid történetét támogatóan háborgó morajlás kísérte, majd egy másik tag említette, hogy ő gyakorlatilag ugyanilyen esetnek volt a szemtanúja: egy BMW-s egy rokkantak részére kijelölt helyre parkolt – még annak idején – a Budai Skálától nem messze. A méltatlankodó búgás, ha lehet, még erősebb volt, mint az eggyel korábbi történet esetében. A harmadik se maradt adós a maga megfigyelésével: Ő meg azt látta a saját szemével, ahogy egy BMW-s állt oda, ahova a tábla és a felfestés szerint csak mozgássérülteknek lenne szabad. Ezt már szinte el se akarták hinni a többiek, úgy csóválták a fejüket; ilyen már tényleg nincs. Az újabb elkeseredett csettegések után mindhárom megszólaló a negyedik tag felé sandított fél szemmel, de annak semmilyen, az iméntiekhez fogható eset nem jutott az eszébe, így némi kínos csöndet követően elbúcsúztak egymástól, és ki ki ment a maga dolgára.

Barkács sors

Egyre több barkácsolós feladattal szembesít a sors. A notebook és a konvektor járóbeteg-ellátása után meglehetős tócsa kezdett gyűlni a kagyló alatt a fürdőben. Először lavórt tettem alá, aztán elkezdtem érezni, ahogy a probléma befészkeli magát a lelkembe, ott feketéllik, mélyül, és pulzál; ezzel kezdeni kell valamit.

Leszedtem hát a kagyló alól azt a szép burkolóelemet, amit annak idején kértem, hogy ne rakjanak alá, mert engem kicsit se bánt a csupasz fém látványa, és amúgy sem fogom keresni a lehetőséget, hogy a fajansz alá nézzek. A csövek és csavarok között minden rendben lévőnek tűnt, csak hát a víz szivárgott. Úgy láttam, hogy itt nagy baj nem lehet, azaz valószínűleg a tömítést kell kicserélni. Lecsavartam a csatlakozót, és láttam, hogy belül is a lehető legszebben fest minden. Kicsit megmozgattam a tömítést, aztán visszacsavartam a csövet a helyére – kicsit erősebben, mint ahogy eddig volt.

Ezután gondosan kiürítettem és kitöröltem a lavórt, hogy majd biztos lehessek benne, ha vizet látok az alján, az a meg nem szüntetett hiba eredménye. Egy szenior róka ravaszságával gátat szabtam a türelmetlenségemnek, és a burkolóelemet nem csavaroztam vissza a helyére, hanem vártam két napot, ami alatt nem került víz a lavórba, és csak utána állítottam helyre teljes egészében az eredeti állapotokat. Azóta se rosszabb, mint új korában.

A fürdőből kifordulva a szobába menet a kezemben maradt a kilincs. Előfordult már korábban is. Egy girbegurba szög van benne csapszegként, de – noha a felső lyukon épp befér – alul már nem elég vaskos ahhoz, hogy egy bizonyos nagyságú erő hatására ne kalandozna ki a kis vájatból, amit a kilincs ajtón átnyúló részén képeztek ki az elődje számára.

Ilyenkor elég szokott lenni, hogy visszateszem a szöget, és továbbra is óvatosan használom a kilincset, de ezúttal valami végleg megromlott a viszonyunkban, és amikor már azon kaptam magam, hogy olyan óvatosan, mintha szappanbuborékhoz nyúlnék, emelem fel a lefittyenő kilincset, és az egyébként sose használt kulcsnál fogva fejtem ki az oldalirányú erőt, megharagudtam.

Korábban már próbálkoztam más szögekkel, de most alaposan megnéztem a műveleti területet, és láttam, hogy hiába, annyira kopott már. Elszántságot éreztem a szívemben, és azt mondtam magamnak: annyi csoda van a világon a felkelő Naptól kezdve a Holdra szállásig, hogy ide bele kell, hogy menjen egy szemre túl nagy facsavar, ha elég erősen ütöm a kalapáccsal. Igazam lett. A facsavar igenis bement, és olyan prímán feszesen tartja a kilincset, hogy már szükségtelenül gyakran járok ki be azon az ajtón.

Előre nézz!

Biztos jelent valamit, hogy sokadszorra ezt tapasztalom, de valószínűleg még nem vagyok kész rá, hogy befogadjam, hogy ésszel vagy intuícióval felérjem a jelentését.

Megyek az utcán, messzebbről egy hároméves forma gyerek szalad felém. Lát engem, sőt, a szemembe néz, ahogy kicsit kacsázva közeledik. Én lassítok, majd az utolsó pillanatban meg is állok, mert tudom, hogy mi fog történni, de ugyanakkor nem is hiszem el igazán, hogy megtörténhet.

Vagy magam elé teszem a kezem, vagy kicsit elfordítom a csípőmet, hogy a gyerek ne fejeljen tökön, ahogy lassítás nélkül nekem szalad, majd a becsapódáskor úgy néz rám, mintha addig nem látott volna, mintha nem tudott volna a létezésemről, mintha a negyedik dimenzió által elé gördített akadály lennék.

Az anyuka ilyenkor aztán lép két nagyobbat, sietést mímel, valami elnézést kérő nevetéssel néz rám, mintegy összekacsintást kezdeményezve, hogy hát a gyerekek már csak ilyenek, és általánosságban azt tanácsolja a csemetéjének, hogy nézzen előre.

Én meg mosolygok, hogy semmi gond, aztán mindig azon rágódom, hogy szólnom kellett volna, hogy asszonyom, az ön gyereke előre nézett, látott engem, itt valami nagyobb gond van, az ön gyermeke aranyos és külsőre teljesen rendben lévőnek látszik, de biztos, hogy valami alattomos attitűd rágja a központi idegrendszerét, én attól tartok, hogy sok lehetetlen helyzetbe fog keveredni felnőttként – ha megéri a tavaszt.

Filmtörténeti mérföldkő

Nem szeretnék ismétlésekbe bocsátkozni az Avatar című filmmel kapcsolatban, csak egyetlen tekintetben. Most érkezett el az a pillanat, amikor a számítógéppel alkotott szereplők mozgása és arcjátéka – még ha valódi emberek mimikája is az alapjuk – összemérhető, sőt, megegyező a húsvér színészekével – Steven Segalt pedig egyszerűen állva hagyják.


Szerintem mindenki számára egyértelmű, hogy ez filmtörténeti mérföldkő. El tudom képzelni, hogy pár rendező elábrándozik, hogy vége a keserves szereplő-válogatásoknak, meg a hepciáskodó, hisztérikus színészekkel való alkudozásnak.

De egyvalamire senki nem gondolt. Hogy ezentúl nem színészeknek, hanem informatikusoknak kell majd magyarázni, hogy például: Nem, nem, nem! Több átéléssel! Nem érted?! A bűntudata egyszerre teszi gyengéddé és támadóvá! Fél és dühös. Nincs vesztenivalója, de reménykedik. Ezt kódold le, és ne azokat a kurva képregényeket nézegesd állandóan!