Sajnos a mai napig sincs meg az a belső békességem, hogy követni tudnám azoknak a kollégáimnak a példáját, akik egy nagy létszámú kerekasztal értekezlet közben, anélkül, hogy feszengenének vagy magukban vívódnának, be tudják hunyni a szemüket, és kisimult arccal tudnak belső tavuk álmos mélyére merülni, hogy onnan csak valami váratlan zaj hatására bukkanjanak a felszínre arra a pár pillanatra, amíg kiderül, továbbra sincs semmi okuk hagyni megzavarni magukat.

Újabb fegyvertény. A notebook, a konvektor, a fürdőszobai csap és a nappali kilincsének megjavítása után ma szinte mellékesen áramot, vagy ha súlyán akarom kezelni, fényt, fényességet vittem a galériákra, majd itt sem álltam meg, hanem kicseréltem a grillsütő porrá öregedett vezetékét, és – ahogy mondani szokás – úgy összeraktam, hogy még maradt is egy pár alkotóelemből álló alkatrész, amiről viszont kipróbált szakértelmemre támaszkodva bátran kijelenthetem, hogy valójában szükségtelen, de legalábbis nincs az az isten, hogy még egyszer szétszedjem a sütőt, amikor már a helyére is beraktam, és a sikeres próbaüzemen is túl vagyunk.

Figyelem! A törülközni szó töve törül, aki pedig az azzalt avvalnak mondja, annak minden egyes ilyen alkalommal önmagában észrevétlenül parányi mértékben, de megrövidül az alsó álkapcsa egészen odáig, hogy egyszer csak már nem is tudja a z hangot kiejteni többé.

A csomagokra várva egy jóval nyolcvan fölötti, igazi, régivágású angol úr lépett el mellettem, és szinte katonásan rántott ki egy csomaghordó kocsit a többi szorításából, aztán durván rádobta a kézipoggyászát. Ahogy felém fordult és rám mosolygott, kissé meglepve láttam, hogy egyáltalán nem ideges; egyszerűen dinamikus. A táskája lenyomva tartotta a kocsi fogantyúját, ami egyúttal a fék oldását is szolgálta. 

Ahogy az öreg leült, pillanatok alatt egy három év körüli kislány kezdett el fészkelődni anyja ölében, és végül egy kis hisztivel érte el, hogy szabadon engedjék. Első útja az idős férfihoz vezetett, és úgy bújt oda hozzá nevetgélni, mintha az unokája lenne, aztán elszaladt egy kicsit, majd vissza, és így tovább. A férfi gügyögött neki, és elragadtatással vegyes csodálkozással mondta az anyának, hogy olyan pokolian élénk ez a gyerek, mintha kokainon élne. A nő vidáman nyugtázta, hogy hát igen, tényleg olyan, és mindhárman mosolyogtak tovább.

Cserepesre száradt, fakó kézhátamat bámulva írom e sorokat. A gyógyszertárban – szélfútta kezemet tördelve – krémet kértem. A gyógyszertáros azt mondta, hogy tud adni márkásakat három vagy négyezer forintért, illetve készítenek ők is egy minden fakszni nélkülit, az ötszáz. 

Szeretem, ha valami sallangoktól mentes, úgyhogy ezt választottam. Egy kicsit ugyan meglepődtem, amikor a kezembe vettem, mert legalább annyival volt kisebb, mint amennyivel olcsóbb. Azért kifizettem. 

Ha este bekenem vele a kezemet (ami nem megy könnyen, mert kicsapatott kígyónyálként próbálja magát minden erejével a bőrfelszínen tartani), reggelre a két kézfejemmel ugyanúgy le tudnám csiszolni a festéket egy közepes méretű kutyaházról, mintha az ott lakó kuvasz könnyével kezeltem volna az érintett bőrfelületet. 

A valódi tartalommal töltött emlékvilág utolsó holografikus bástyája roppant össze lelki szemeim előtt.

Egyre több barkácsolós feladattal szembesít a sors. A notebook és a konvektor járóbeteg-ellátása után meglehetős tócsa kezdett gyűlni a kagyló alatt a fürdőben. Először lavórt tettem alá, aztán elkezdtem érezni, ahogy a probléma befészkeli magát a lelkembe, ott feketéllik, mélyül, és pulzál; ezzel kezdeni kell valamit.

Leszedtem hát a kagyló alól azt a szép burkolóelemet, amit annak idején kértem, hogy ne rakjanak alá, mert engem kicsit se bánt a csupasz fém látványa, és amúgy sem fogom keresni a lehetőséget, hogy a fajansz alá nézzek. A csövek és csavarok között minden rendben lévőnek tűnt, csak hát a víz szivárgott. Úgy láttam, hogy itt nagy baj nem lehet, azaz valószínűleg a tömítést kell kicserélni. Lecsavartam a csatlakozót, és láttam, hogy belül is a lehető legszebben fest minden. Kicsit megmozgattam a tömítést, aztán visszacsavartam a csövet a helyére – kicsit erősebben, mint ahogy eddig volt.

Ezután gondosan kiürítettem és kitöröltem a lavórt, hogy majd biztos lehessek benne, ha vizet látok az alján, az a meg nem szüntetett hiba eredménye. Egy szenior róka ravaszságával gátat szabtam a türelmetlenségemnek, és a burkolóelemet nem csavaroztam vissza a helyére, hanem vártam két napot, ami alatt nem került víz a lavórba, és csak utána állítottam helyre teljes egészében az eredeti állapotokat. Azóta se rosszabb, mint új korában.

A fürdőből kifordulva a szobába menet a kezemben maradt a kilincs. Előfordult már korábban is. Egy girbegurba szög van benne csapszegként, de – noha a felső lyukon épp befér – alul már nem elég vaskos ahhoz, hogy egy bizonyos nagyságú erő hatására ne kalandozna ki a kis vájatból, amit a kilincs ajtón átnyúló részén képeztek ki az elődje számára.

Ilyenkor elég szokott lenni, hogy visszateszem a szöget, és továbbra is óvatosan használom a kilincset, de ezúttal valami végleg megromlott a viszonyunkban, és amikor már azon kaptam magam, hogy olyan óvatosan, mintha szappanbuborékhoz nyúlnék, emelem fel a lefittyenő kilincset, és az egyébként sose használt kulcsnál fogva fejtem ki az oldalirányú erőt, megharagudtam.

Korábban már próbálkoztam más szögekkel, de most alaposan megnéztem a műveleti területet, és láttam, hogy hiába, annyira kopott már. Elszántságot éreztem a szívemben, és azt mondtam magamnak: annyi csoda van a világon a felkelő Naptól kezdve a Holdra szállásig, hogy ide bele kell, hogy menjen egy szemre túl nagy facsavar, ha elég erősen ütöm a kalapáccsal. Igazam lett. A facsavar igenis bement, és olyan prímán feszesen tartja a kilincset, hogy már szükségtelenül gyakran járok ki be azon az ajtón.

Biztos jelent valamit, hogy sokadszorra ezt tapasztalom, de valószínűleg még nem vagyok kész rá, hogy befogadjam, hogy ésszel vagy intuícióval felérjem a jelentését.

Megyek az utcán, messzebbről egy hároméves forma gyerek szalad felém. Lát engem, sőt, a szemembe néz, ahogy kicsit kacsázva közeledik. Én lassítok, majd az utolsó pillanatban meg is állok, mert tudom, hogy mi fog történni, de ugyanakkor nem is hiszem el igazán, hogy megtörténhet.

Vagy magam elé teszem a kezem, vagy kicsit elfordítom a csípőmet, hogy a gyerek ne fejeljen tökön, ahogy lassítás nélkül nekem szalad, majd a becsapódáskor úgy néz rám, mintha addig nem látott volna, mintha nem tudott volna a létezésemről, mintha a negyedik dimenzió által elé gördített akadály lennék.

Az anyuka ilyenkor aztán lép két nagyobbat, sietést mímel, valami elnézést kérő nevetéssel néz rám, mintegy összekacsintást kezdeményezve, hogy hát a gyerekek már csak ilyenek, és általánosságban azt tanácsolja a csemetéjének, hogy nézzen előre.

Én meg mosolygok, hogy semmi gond, aztán mindig azon rágódom, hogy szólnom kellett volna, hogy asszonyom, az ön gyereke előre nézett, látott engem, itt valami nagyobb gond van, az ön gyermeke aranyos és külsőre teljesen rendben lévőnek látszik, de biztos, hogy valami alattomos attitűd rágja a központi idegrendszerét, én attól tartok, hogy sok lehetetlen helyzetbe fog keveredni felnőttként – ha megéri a tavaszt.