Az év egyik leggyűlöltebb napja számomra – versenyben persze minden más, címkézett ünneppel – a nőnap. Ilyenkor az igazgatóságon tucatnyi férfinak kell felnyalábolnia cserepes vagy vágott virágokat, hogy aztán egy kölcsönösen kínos, csoportos topogással, ügyetlenül elhelyezett puszikkal zajló pszeudo-ünnepség keretében csoportosan átadják azokat olyan kollegináknak, akiknek amúgy a nevét sem tudják, vagy kifejezetten gyűlölik őket.

A poklot képzelem úgy, hogy többszörösen összetett, egyre növekvő volumenű számítási feladatok kényszerű végzése közben zavarnak meg időről-időre azzal, hogy valamilyen ceremónián kell tevőlegesen részt vennem.

Szinte megkérdőjelezetlen alapvetés, hogy a kreativitást, szellemi erőfeszítést igénylő munka magasabb rendű, mint a különösebb gondolkodás nélkül nyélbe üthető. A szomorú helyzet ennek az ellenkezője.

A munkahelyek azért léteznek, hogy egy távoli – vagy legalább azonos szinten kellemetlen esetben közeli – tulajdonosnak minél több pénze legyen. Minden munkatárs létezésének ez a végső célja. Ebbe a virtuális valóságba kényszerülnek bele a homo sapiens faj egyedei, akiket a törzsfejlődés a többi állatnál összetettebb morfondírozási és problémamegoldó képességgel ruházott fel, hogy azt saját és utódaik életének optimalizálására kamatoztassák.

Ehhez képest nem elég, hogy már szinte semmit nem teszünk közvetlenül magunkért és családunkért, hanem pénzért dolgozunk, amivel aztán vélt és valós vágyainkat próbáljuk meg kielégíteni, hanem ezeken a munkahelyeken és szellemi, alkotó munkakörökben aztán az energiánk jelentős része nem közvetlenül valaminek a létrehozására fordítódik, hanem arra, hogy kisszerű, aljas, ostoba vagy közömbös gáncsvetéseken, értetlenségen, lustaságon küzdjük keresztül magunkat, és konkrétan harcoljunk valaminek a létrehozásáért, amihez – ha őszinték vagyunk magunkhoz – tulajdonképpen semmi személyes közünk nincs.

Kinek lehet értelmes célja munkaköri mátrixot, termékkatalógust, vagy egy belső rendszer használatára vonatkozó utasítást létrehozni? Csak a tulajdonosnak, aki helyett ezt kvázi rabszolgák végzik el a fent említett körülmények miatt egyébként meglehetősen gyenge hatékonysággal.

Innen nézve a befektetett sok ötlet, ravaszság és tudatosság nem hogy büszkeségre nem ad okot, de az ember által elszenvedhető megaláztatások egyik legocsmányabbika. Minél jobban bevonódsz ebbe a méltatlan viszonyrendszerbe, annál többet veszel el saját magadtól, annál kevesebb tered és erőd marad olyasmire használni a képességidet, ami valóban érdekel, valóban örömöt okoz, amihez valódi közöd lehet. Ha nem tudod elképzelni az életed munka nélkül, minden méltóságodat elvesztetted, és az életedet felajánlottad hasznosításra másoknak.

Ha sorozatot indítanék a világ legfeleslegesebb dolgairól, a motivációs levél az első bejegyzések között szerepelne. A HR szakemberek döntő többsége rutinból kéri és próbálja – egyébként sikertelenül – használni. Vagy nem tudják, hogy mire való, vagy rosszul tudják, vagy fel sem merül, hogy bármi tudni vagy gondolkodni való lenne vele kapcsolatban.

A motivációs levél elvileg arra való, hogy a cég fel tudja mérni, hogy a jelentkező valóban belsőleg motivált, hogy a vágyott cégnél és pozícióban dolgozhasson. Az az idióta, aki ezt őszintén le tudja írni, és tényleg azt hiszi magáról, hogy a munka világában fog kibomlani számára a boldogság illatos rózsája, és nem egyszerűen pénzt akar keresni a munkájával, könnyen azzal szembesülhet, hogy ugyanezt nála százszor jobban írják le nagypályás hazudozók, akik aztán el is viszik az állást.

Így aztán a motivációs levél a legjobban hazudó jelentkező kiválasztásának az egyik legjobb módszere. Gyalázatos termékeket forgalmazó cégek értékesítői számára kitűnő szűrő, mindenhol máshol rendkívül kártékony.

Számomra a legbámulatosabb az egészben, hogy a HR-esek nem hogy ebbe nem gondolnak bele, hanem az egészet valami, az eredeti céljáról leválasztott formagyakorlatként kezelik és hajtják végre az ignorancia langyos tavába hugyozgatva.

Rengeteg baromságot lehet olvasni az introvertáltakról, amiket itt nem szeretnék megismételni, de azt az egyet megerősítem, hogy az önmagáért való, időtöltésként űzött társas pofázást rühellik.

Én is introvertált vagyok, mégis nyitva tartottam a lift ajtaját, amikor meghallottam, hogy valaki épp túljutott a kapun, és befelé igyekszik. A szemben lakó szomszédaim közül az egyiknek volt a rokona, akit ablakon keresztül számtalanszor láttam már, de közvetlenül még nem találkoztunk.

Amikor valószerűtlenül túláradóan lelkesedett a kedves gesztusomat látva, már tudtam, hogy hibáztam. Bemutatkoztunk, én azonnal elfelejtettem a nevét, majd becsukódott az ajtó, én meg – a választ tudva – megkérdeztem, hogy ő is a harmadikra jön-e. Igen – hangzott a válasz, majd ugyanazzal a levegővel megkérdezte, hogy mi újság velem mostanában.

Eleve ostoba kérdés két ismeretlen között, hogy mi újság, de egy mostanábant csak az igazi idióták emelnek rá. Mivel konkrétan össze voltunk zárva három négyzetméteren, és hátra volt az út egésze, még nekem is sok lett volna egyszerűen ignorálni a kérdést, pedig én még jóval az az M6-os megépülése előtt elautóztam Budapestről Pécsre egy akkori kollégával úgy, hogy egyetlen szó sem hangzott el közöttünk, és a szemem sem rebbent.

Szóval válaszoltam neki, hogy a helyzet változatlan, de nem elégedtem meg ennyivel, hanem visszakérdeztem, hogy nála mi újság. A kérdés várakozásomon felül meglepte. Rövid lefagyás után azzal replikázott, hogy vele az történt, hogy megismert egy embert, amire felszaladt a szemöldököm, hogy hátha mégis valami érdemleges kommunikáció lesz a dologból. Majd folytatta: és éppen felfelé tart vele egy liftben.

Én nem tudom, hogy ez az ember egy szociális idióta extrovertált volt vagy egy pánikba esett introvertált, de részemről okosabbnak látom visszatérni a lépcsőzéshez, amit tulajdonképpen mindig is csinálni szoktam.

Az utóbbi időben egyre több helyen láttam, hogy az évszázadokat, meg a budapesti kerületek neveit nem római számmal írják, hanem egyszerűen arabbal. Első reakcióm a felháborodással vegyes szomorúság volt, ahogy láttam, hogy egy cizellált hagyomány átadja a helyét a hallás után tanulók módszerének, mintha a hagyományos ceruzafogásról állnánk át a marokra fogásra.

A második gondolatom meg az volt, hogy ezzel az érzésemmel vajon mennyire különbözöm azoktól a száznégy éves emberektől, akik afölött keseregnek, hogy ma már senki nem tud olyan latin idézeteket, amiknek amúgy a magyar fordítása tökéletesen kifejezi az eredeti jelentéstartalmat.

A harmadik gondolatom: semennyire.

Az egyik közeli plázában volt dolgom, és annak végeztével leereszkedtem legalulra, a szupermarketbe, hogy vételezzek pár magos zsömlét. Közben eszembe jutott, hogy tejet is veszek, de kosár nem volt nálam, notebook táska meg esernyő viszont igen, úgyhogy szabad ujjperceimmel szorítva az árukat a gyorspénztárak felé indultam.

Odaérve rögtön elfogott az érzés, hogy itt egy ideje áll az idő. Mindkét kassza meg volt akadva. Az elsőnél valami a pénztárgéppel történhetett, és a rendesen megrakott táskából mindent vissza kellett rakni a kosárba, és újra végigpittyenteni mindent. A másiknál egy vevő okoskodott.

Éveknek tűnő perceket töltöttem így, kezdett melegem lenni az öltönyben, a tejek sarkát a táskámhoz szorító ujjaim fehéredtek, a nyomásmérőm mutatója pedig szépen megindult fölfelé.

Aztán kicsit nyugodtabb lettem, amikor egyet előre tudtam lépni, és a bal oldalon már fizető vásárlótól és a pénztártól jobbra letehettem a dolgaimat. De ez a vevő is okoskodó volt, az a fajta, aki minden mondatát fontoskodó kérem szépennel kezdi, extra érméket rakott sorba, és arra is volt koncepciója, hogy a kézenfekvőhöz képest hogyan kéri a visszajárót.

Csakhogy a gépbe már minden be volt ütve, és a nyitott kasszafiók felett hamar kialakult a helyzet, amit végül is egyik résztvevő sem értett. A hatvan fölötti pénztáros felnézett, és már ekkor tudtam, hogy a következő felvonás nem percek alatt fog lemenni.

A segélykérésre megérkezett a kisfőnök(?). A pénztáros elmondta a problémáját, a nő meg többféleképpen is megpróbált segíteni neki. Olyanokkal például, hogy „Minek nyitottad ki a kasszát, ha tudtad, hogy…”, meg „Ilyenkor már én sem tudok semmit csinálni…”, és közben hosszú, nyúltagyig hatoló szemkontaktussal bolondított hatásszüneteket tartott, amit csak addig függesztett fel, amíg a körben állóktól is megpróbált begyűjteni pár, a felháborodásában osztozó pillantást.

A pénztáros nőnek le volt hajtva a feje, és olyan benyomást keltett, mint aki iszonyú nyomás alatt érzi magát, de próbál asszertív lenni, és válaszolni a fent említett költői kérdésekre. Eközben derült ki, hogy most tanul be. Meg az is, hogy tulajdonképpen nem történt semmi visszafordíthatatlan hiba, csak nem tudta, mit kell ilyenkor nyomni. A főnöke se jött rá, hanem a szomszéd pénztáros lépett oda.

Míg az okoskodó vevő is háborgott egy kicsit távoztában mintha azt feltételezve, hogy ez az egész tulajdonképpen ellene irányult, én leginkább elszégyelltem magam, hogy még bennem indult fölfelé a pumpa, noha a környéken az én problémám volt a legkisebb. Megsajnáltam a hatvanas nőt, aki ki tudja milyen életpálya után és körülmények között került pont ide, pont most, ahol és amikor öt méteres körzetben mindenki rá ventilálta a saját, külön bejáratú frusztrációit.

Nem javul a postásom állapota. Vezetéknevem sokaknak keresztnév. Amikor hónapokkal ezelőtt, a visszaköltözésem után (de amúgy életemben először) találkoztam vele, a nem működő csengőmet nyomta, de épp az előszobán mentem át, úgyhogy észrevettem, és ajtót nyitottam neki.

– Keresztnév Vezetéknév? – kérdezte. – Majdnem. Vezetéknév Keresztnév. – válaszoltam. Ő megint ránézett a kézbesítendő levélre, és résnyire húzott, gyanakvó szemeit újra rám emelte. – Biztos? – Az. – Tudja igazolni magát egy fényképes igazolvánnyal? – szegezte nekem a kérdést, és egy pillanatra sem vette le a szemét rólam, hátha megtörök. Igazoltam magam, aláírtam az ívet, megkaptam a levelet. Mondott még pár szót arról, hogy még nem találkoztunk, és ezért, meg amúgy is biztosra kell mennie, én meg biztosítottam róla, hogy értem.

A következő alkalommal kopogott. – Keresztnév Vezetéknév? – Vezetéknév Keresztnév. – mondtam, és kissé csalódottan láttam újra a gyanakvó kifejezést az arcán, úgyhogy megmutattam neki a címzésen a vezetéknevemet és a keresztnevemet, amit enyhe sértettséggel vett tudomásul, és a helyzetet azzal kezdte magyarázni, hogy még nem találkoztunk, mire újra meg kellett ingatnom a hitében, ami ugyan tovább fokozta a gyanakvását, de legalább nem akadályozta meg a kézbesítésben.

A legutóbbi találkozásunk nem személyesen történt: a levélszekrényemben hagyott többlövetű üzenetet. A hatos számú lakás lakóit értesítette az egyik közműszolgáltató, hogy csúnyán tartoznak, a postás pedig azzal, hogy az erről szóló levelet hozzám, a kilences számú lakás lakójához dobta be, engem értesített ugyanerről. Mindenezek után diagnosztizálatlan diszlexiát diagnosztizáltam nála.

Gyűjtőlencseszerűen összpontosította az amúgy az emberiség létezésével egyidős, felkavaró érzést a gyomromban, ahogy a környék legboldogabb kutyáját tartó néhány hajléktalan közül az egyik újságot árult a lámpánál álló autóknak, ami nekem is csak akkor tűnt fel, amikor egy nyitott Mustang V8-asa bugyborékolt egyet, ahogy kis gázfröccsel előrébb gurult, miközben a festett hajú későnegyvenes sofőr a fejét az ellenkező oldalon ülő, hozzá való barátnője felé fordította.