Nem győzöm hangsúlyozni az önismeret, a magunkkal szembeni őszinteség fontosságát. Megint azt olvasom, hogy egy idős úr még mindig vezet, noha az ehhez szükséges képességei többségének időközbeni elvesztése potenciális gyilkossá avatja. 

 

 

A magával őszinte ember kell, hogy érzékelje a képesség-vesztés jeleit, hogy egyre többször lepődik meg tereptárgyak létezésén, a forgalom többi résztvevőjének hirtelen, és/vagy váratlan helyről való felbukkanásán. Vagy ami még rosszabb, azon, hogy integetnek neki a kereszteződésben, hogy figyelj csak, az a kurva nagy csattanás, amit nem hallottál, az az volt, hogy, elcsaptál valakit. 

Hogy ez utóbbi nem kitaláció, arra konkrét képeket szerettem volna betenni arról az esetről*, amit egy – azt hiszem – német közlekedési kamera rögzített. A két-három képből álló sorozaton egy idős hölgy mereszti a szemét maga elé, feje szinte egyvonalban van a kormánnyal. Koncentráló arckifejezése, testtartása mindegyik képen tökéletesen azonos, noha épp egy, a zebrán jól láthatóan elinduló urat gázol el. Az ilyesmi csattan. Megmozgatja a karosszériát. Árnyékot vet az utastérre. A hölgy pedig megy tovább, és láthatóan sejtelme sincs az általa okozott helyzetről.

 

Csak egy-két esetről olvastam, ahol az érintett idős hölgy vagy úr arra a következtetésre jutott, hogy elengedi a görcsösen markolt kormányt, és nem vezet többé.

 

* Kipróbáltam a baleset, gázolás, mercedes, idős vezető, női vezető, forgalomfigyelő kamera, accident, hit and run, mercedes, old driver, female driver, traffic camera, Unfall, Umfährt, Mercedes, alte Fahrer, frau / weiblich Fahrer, Verkehr Kamera hívószavakat és azok – szándékaim szerint – összes kombinációját, de nem találtam.

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Végre sorra kerültem, úgyhogy az ablakhoz léptem, és már be is szívtam a levegőt, hogy majd azzal köszönök az ügyintézőnek, amikor tompa ütést éreztem, és egy idős hölgy kövér alkarját láttam meg a magamé helyén.

 

Bocsánat, csak… – mondta anélkül, hogy akár csak egy pillanat erejéig is tervezte volna befejezni a mondatot, és máris a postás hölgyhöz fordult. – Ez a számla kilencedikére szól, ma pedig tizennegyedike van. (Üssenek botokkal és széklábakkal, amíg ki nem hűlök, ha az idős hölgynek nem volt teljesen mindegy, hogy mikorra szól a számla). A postai dolgozó az álmennyezet felé emelte a tekintetét, majd a számlára, amin tényleg kilencedike szerepelt.

 

Erre visszatartott lélegzettel megmarkolt egy spirálfüzet vastagságú papírköteget: az aznapi számlák egy parányi hányadát. Azt olvastam ki a tekintetéből, hogy mindre kilencedike van írva. – Egy pillanat – mondta, majd becsapta a kisablakot, és elment hátra azzal a kényszeredett, fájdalom lassította ügyintéző járással, ami mindig csak elfelé vezet, vissza soha. De – legnagyobb meglepetésemre – egy percen belül újra megjelent.

 

Kilépett a számlázó programból. Ki a Windowsba. Ugyanebben a pillanatban valami kesernyés, okkersárga homály úszott el a szemem előtt. Nyeltem egyet. Az ügyintéző kattintgatni kezdett. A beállítások, vezérlőpult felől közelített. A dátum és idő ikonra klikkelve egy ablak ugrott fel azzal, hogy nincs jogosultsága mélyebbre menni.

 

A start menühöz húzta az egeret, majd a lehetséges opciók közül az újraindítást választotta, ami kétséget kizáróan meggyőzött arról, hogy – nyilván a neki az imént tanácsot adó kollégának is köszönhetően – nem ismerte fel a probléma természetét, és nem tudja, hogy mi (és mi nem) fog történni az elkövetkező percekben.

 

Úgyhogy magabiztosan, minden további tépelődés nélkül adtam fel az első helyemet az ablaknál, és beálltam a mellettem lévő sor végére. Azt végigcsoszogva elintéztem a dolgomat, és elégedetten, de rezignáltságot magamra öltve sétáltam el a csukott kisablak előtt, ami mögött az ügyintéző sokadszorra szembesült vele, hogy az istennek nem bírja kiérdemelni a rendszergazdai jogosultságot, bárhányszor is indítja újra a gépet.

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

A cseplesz a belek és a hasfal között elhelyezkedő, zsírszövettel átszőtt hártya. Létezése gyakorlatilag titok. Még a word is aláhúzza pirossal. Akinek a sörhasa kőkemény, annak a csepleszében raktározódott el nagyobb mennyiségű zsír. Komolyan mondom.

 

 

 

Ma rám csukták a szovjet típusú metró kocsi ajtaját a Déliben. Kb. három órával az eset után még mindig érzek egy kis zsibbadást. Fülhallgató volt rajtam, nyilván ezért nem hallottam a figyelmeztetést. Már háromnegyed részben átléptem a küszöböt, és épp egy utastársamon próbáltam féloldalazva átjutni, amikor elindult az ajtó két irányból, és kicsukta a könyökömet meg az övtáskámat.

 

Vártam egy kicsit, hogy újra kinyitják, de nem. Kissé ellehetetlenített helyzetemből vissza kellett fordulnom, és szabad jobb kezemmel elhúzni a figyelemre méltó ellenállást tanúsító vasat. Mivel közben kicsúszott a kezemből, még egyszer rácsukódott – ezúttal – a kézfejemre.

 

A helyzetet úgy értelmeztem, hogy egy frusztrált, boldogtalan metróvezetőnek szerezhettem pár kellemes pillanatot, hozzásegítettem, hogy átélhesse az igazság mámorító diadalát. Én lehettem a flegma köcsög, aki nem hallja vagy leszarja a figyelmeztetést, és nem behúzott nyakkal, hanem emelt fővel, az ilyenkor kötelező meghunyászkodó testbeszédet hanyagolva próbál bejutni a szerelvénybe. De megmutatták nekem, hogy rendnek kell lennie, hogy a csengetés után bazmeg nincs ugrálás. Vagy úgy, hogy direkt rám csukták az ajtót, vagy úgy, hogy hadd menjen, ha megoldja, úgy is jó, ha nem úgy is. Magának kereste a bajt.

 

Hogy az ajtó feketés guminyomot hagy a bőrön, nem gond, lemostam a munkahelyemen. Ha mondjuk világos kabát lett volna rajtam, már nehezebben rándítanék vállat a dologra. De nem is ez érdekel az esetben igazán, hanem elképzeltem az esetet egy kicsit másképp.

 

Tegyük fel, hogy 76 éves néni vagyok, és a csontjaim ritkulásnak indultak már egy ideje. Oroszországban ez talán nem tétel (csodákról hallani az ottani nyugdíjasok állóképességét illetően), de nálunk simán csontot törhet ez az ajtó. De az akaratosabb, rátartibb nyugdíjas ebből sem tanul. Neki így, törött al- és/vagy felkarral mennie kell még egy megállót, hogy tényleg bevésődjön a lecke.

A pókokat soha nem bántom a lakásban, mert számítok a segítségükre például a molyok megtizedelésében. De a molyok maguktól is eltűntek már jó régen, mert felfedeztem és megsemmisítettem a bázisukat, egy fűszeres zacskót.

 

Más rovarok meg szerencsére nincsenek. Legalábbis én így tudtam. De most vettem észre, hogy a fény felé csalogató ablak sarkaiban kis pókhálók vannak, tele muslicákkal.

 

Szeretem, amikor úgy oldódnak meg a dolgok, hogy a legokosabb, ha semmit nem csinálok.

Az az érzésem, hogy a dolgok eleve nem lehetnek tökéletesek. Az evolúció is úgy működik, hogy hiba csúszik a másolásba, majd az így létrejövő mutáció akár hasznosnak is bizonyulhat. Ha tökéletesek lennének a kópiák, az élet csak egy fekete fénykép lenne színes, szélesvásznú film helyett.

 

Akik csúnyán meggazdagodtak, de mégsem borult el teljesen az elméjük, gyakran arról számolnak be, hogy életük legboldogabb periódusa éppen az volt, amikor csak egy hajszál választotta el őket céljuk elérésétől. Utána kiüresedés, lejtmenet, talajvesztés következett.

 

Az emberi arcokat is annál szebbnek látjuk, minél szimmetrikusabbak, egyik felük minél tökéletesebb tükörképe a másiknak. Egészen odáig, amíg a teljes szimmetria be nem áll. Onnantól kezdve ugyanis valami nem stimmel, kínosan beragad az egyensúly, a tökélyre vitt szépség még sincs olyan szép, mint a csak majdnem tökéletes.

 

 

Szóval mozgásban kell lenni, mindig törekedni a tökéletesre. Hogy soha ne érjük el, azzal külön nem kell bajlódni, az megoldódik magától. Ha pedig orbitálist vétünk, még mindig ott van az „olyan csúnya, hogy az már szép” lehetősége.

Az éjszakába nyúló mulatozás szomszédok általi éles bírálata, ami fiatalabb koromban olyan kellemetlenül érintett, ma már kifejezetten szórakoztat.

 

Most szombaton jól sikerült, értékteremtő összejövetelt tartottunk a ház amúgy totálisan kihasználatlan hátsó kertjében. A szomszédok egyetértésével létrehoztunk egy kis tűzrakó helyet, és a viharkárban elesett fa törzsének szeleteiből ülőalkalmatosságokat raktunk köré. Este aztán sörrel főzött, currys, gyömbéres, fokhagymás, krumplis, répás csülök-egytálat készítettünk bográcsban, amit relatíve halk zene mellett, beszélgetve fogyasztottunk el.

 

Gyermeki örömünk a végletekig elkeserített egy idős házaspárt a szomszéd, szintén kihasználatlan hátsó kerttel rendelkező házból. Érdekes módon először a rendezvény előtt fejezték ki aggodalmukat, majd utána a csalódottságukat, de közben nem adtak életjelet.

 

A másnapi romeltakarítás közben levitézlett ajtókkal, farostlemezekkel és kartonokkal körülbástyázott erkélyükről lenézve kérdezték, hogy most ugye végleg elmegyünk. Ezt a kérdést őszintén nem értettem, ezért kifejtőleg azt mondtam nekik, hogy tegnap volt mulatság, ma pedig – ahogy láthatják – a nyomokat tüntetjük el. Ennek nagyon megörültek, de – súlyos aránytévesztésről tanúbizonyságot téve – nem tudták magukban tartani, hogy iszonyú volt, amit tettünk.

 

Fordított helyzetben, ha azt veszem észre, hogy mások mulatni akarnak, amikor én alvást terveztem, pulzusszámom változatlansága mellett veszem tudomásul, hogy ez az együttélés triviális velejárója, hogy nincs vele semmi tennivaló, és – kicsit késleltetve – elalszom.

 

Ők azt mondták, hogy becsületes emberek ilyen iszonyatos ricsajt és tivornyát semmilyen körülmények között nem csinálnának. Azt feleltem, hogy ennek a becsülethez nincs köze, amire gondolnak, azt úgy hívják, hogy az emberek jól érzik magukat, illetve társas életet élnek. Azt is mondták, hogy harminc éve laknak a házban, de itt még ilyesmi soha nem történt. Erre sajnálkozásomat fejeztem ki az eseménytelenül, keserűen töltött három évtized miatt. Talán a becsületre visszautalva(?) hozzátették, hogy ilyet csak bérlők csinálnak, tulajdonosok (akik metakommunikációjából ítélve eleve értékesebb embernek számítanak) soha. Gyorsan visszapörgettem az ezzel kapcsolatos emlékeimet, és elárultam nekik, hogy ez egyszerű tévedés, a tények nem őket igazolják. A meccset a „Látom, maga is fiatal… Mai fiatal!” kiáltással igyekeztek lezárni, de mielőtt befelé indulhattak volna a világot kívül rekesztő remetelakként szolgáló lakásukba, még kénytelenek voltak hallani, ahogy megköszönöm a kedves szavakat. Igazán jól esett, hogy lefiataloztak. El kell már kezdenem megbecsülni az ilyen alkalmakat, mert nincs is olyan sok időm, amíg már majd nekem kell leordibálnom az erkélyemről. És addig még kellene egy erkély is…

Eddig Ausztriában, egy egyszerű közértben tűnt fel leginkább az a szakadék, ami a hazai és az ottani eladók kedvessége között tátong. Most hallom, hogy Ausztráliában viszont ez a kedvesség annyira zavarba ejtő, hogy a Magyarországon kiképzett vásárló először lázasan kutatni kezd az emlékei között, hogy a valószínűtlenül kedves boltos esetleg gyerekkori jóbarátja-e, azért örül neki ennyire. A sokadik eset után aztán nyilvánvalóvá válik, hogy a gesztus üres, nem több egyszerű póznál.

 

Ennél azért talán az itthoni helyzet is jobb. Múltkor, amikor DVD-ket mentem venni például, az eladó épp egy cigit vett elő a kapuban, amikor meglátott. Rögtön tudta, hogy mire készülök, és a sóhajtásában semmi manír, semmi megjátszás nem volt, ha pedig nem értettem volna az elkeseredett testbeszédét, akkor is kisegített volna a bizonytalanságomból, hogy a szájáról könnyen le tudtam olvasni egy szomorú óakurvaanyád-ot.

Az Auchan parkolóját minden parkolók legaljaként tartottam számon – a jelölési rendszere miatt. Ott ugyanis nem betűkkel vagy számokkal jelzik az egyes sorokat, hanem állatokkal. Így a tanácstalanul toporgó analfabétákat kedvesen kisegítik kínos helyzetükből, az írástudókat viszont feleslegesen fárasztják.

 

Tegnap egészen máshol bukkantunk ki az épületből, mint ahol behatoltunk: a csiga soron hagytuk a kocsit, és a medvénél kerültünk elő. Elindultunk hát a parkoló másik széle felé, én pedig az állatokat néztem, és azon gondolkodtam, hogy miért nincsenek legalább nagyság szerinti sorrendben, vagy mondjuk az élőhelyük szerint blokkosítva.

 

Ahogy lépegettünk a medvétől a lovon át, a kengurun keresztül a csiga felé, beugrott, hogy abc sorrendben haladunk. Így viszont már azt gondolom, hogy egész jó, „a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad” megoldás az Auchané.

A síkos padló táblát – a kézenfekvő okon kívül – azért teszik ki, hogy az elcsúszva combnyakát törő ne perelhessen eredményesen. Na de mi van, ha épp az útba rakott táblán esik át?