Címke: #ezvan

Ne féljünk a szavaktól

Dr. Veres Pál Beszélnünk kell róla sorozatában volt egy eset, ahol egy lány olyan szoros kapcsolatot ápolt a bátyjával, hogy abból egyenesen gyermek született – vagy készült születni(?). Nem emlékszem már, mi volt a lány konkrét kérdése, de a kialakult helyzetet úgy jellemezte, mint kellemetlenséget, furcsaságot vagy ehhez hasonlót. Dr. Veres Pál azonban hamar a segítségére sietett, és válasza első sorában leszögezte, hogy „Ami önnel történt, az nem kellemetlenség, furcsaság vagy ehhez hasonló, hanem sorstragédia”.

Paradicsom

Hallom egy ismerősömtől, hogy a kertjében csak most érett meg az első paradicsom. Eléggé meglepett, mert annak idején a Gusztiék kertjében is nőtt a piros zöldségből pár tőnyi a kerítés tövében, és amikor érettségi után a matematika feladatgyűjteményekből rakott máglyán szalonnát sütöttünk, már javában számolatlanul faltuk hozzá a savas-édes koktélparadicsomokat.

Emberi vs. állati

Szokás azt mondani, hogy az ember a leggonoszabb a világon, hogy őt aztán nem érdekli a másik, és bármilyen szenvtelen kegyetlenségre képes a célja elérése érdekében. Nem úgy, mint az állatok. Nekem szimpatikus minden gondolat, ami az istenített embert képzelt trónja széle felé lökdösi, de ebben az esetben be kell látnom, hogy nem vagyunk rosszabbak, mint az állatok. A különbség „csupán” az eszköztárunk gazdagságában rejlik.

 

Sarkítva arról van szó, hogy az állatok életvezetésében az emberénél összehasonlíthatatlanul nagyobb súly jut az ön-, illetve fajfenntartással kapcsolatos tevékenységekre. Nekik nem kell kontinensek meghódításával, vagy saját vallásuk másokra erőltetésével bajlódniuk. Amit viszont csinálnak, abban – persze sok kedvesség(nek tűnő momentum) mellett – erősen jelen van egyfajta fokozott célratörés.

 

Például a zebra csődörök a kancákért küzdve fogaikkal alapvetően egymás hátsó lábát és heréit célozzák. Mindkettőt a végleges hatástalanítás céljából. (Igaz, hogy olyan állatok is vannak, akik csak méretpróbát tartanak, és azzal döntik el, hogy ki a nyerő). Vagy ott van a grizzly, aki – ahogy azt egy National Geographic filmen láttam – az éppen utolért őzet, ahogy leteríti a földre, azonnal enni kezdi egy, a háton megejtett méretes harapással. Ha a patásnak szerencséje van, a harmadikat már nem áll módjában érezni. Ehhez hasonló az oroszlánok esete a prédájukkal, amikor az elöl, a torkán és az orrán fojtogatott, de még élő áldozatot másik két csapattag hátul, az ágyék környékén már enni kezdi.

 

 

Ezek mind olyan megnyilvánulások, amik arról tanúskodnak, hogy az elkövetők szélsőségesen udvariatlanok, híján vannak minden empátiának, illetve erkölcsi megfontolásnak (persze, hiszen ezek eleve emberi konstrukciók), és csak az érdekli őket, hogy ők a lehető legjobban jöjjenek ki a helyzetből.

Slash

Bennem semmilyen rossz szándék nem volt, de még csak tisztességre nevelni sem akartam volna, mégis azt éreztem, hogy Slash haja mögött, a külvilágtól elzárt arcbőr mélyebb rétegeiben valami rettenetes dolog bujkál, készülődik, gyűjt erőt, és egyszer csak kifakad, pont, amikor a legkevésbé venné ki jól magát. Ezért szívből kívántam ennek az embernek, hogy borotváljanak le végre mindent a fejéről, hogy egyáltalán látni lehessen, hogy mekkora a baj, és hogy lehet-e még segíteni rajta.

Láthatatlan kiállítás

Nem csak hogy tudom, hogy így van, de egyenesen a kedvenc megállapításaim közé tartozik, hogy az ember vezető érzékszerve a szeme. Ezért is voltam kíváncsi a vakok életébe bepillantást engedő Láthatatlan kiállításra.  

 

 

Az ott dolgozó fiatal, nem látó vezetőink nagyon élvezetessé tették a látogatásunkat az intelligenciájukkal, a humorukkal, meg azzal, hogy minden kérdésünkre igyekeztek válaszolni. Mivel számukra a világnak nincs vizuális reprezentációja, nekünk pedig pont fordítva; elsősorban a látásunkon alapuló élmény a valóság (akkor is, ha imádjuk a zenét, az ízeket meg az illatokat, és tapintás nélkül sem tudnánk élni – hisszük), előfordult, hogy nem értettük meg egymást. Például arra, hogy mit tartanak szépnek egy arcon, nem tudtak válaszolni. Valahogy számukra nincs értelme ennek a kérdésnek – gondolom én. Ahogy ők nem tudják elképzelni, hogy mi az, hogy kék, úgy mi sem tudjuk felérni ésszel, hogy milyen az, ha nem létezik az a dolog, hogy szín.

 

A kiállítás tulajdonképpen töksötétben való botorkálást jelent. Hogy ez milyen, azt mindenki el tudja képzelni – és aligha téved sokat, amikor így tesz. Úgyhogy csak egy, számomra meglepő dolgot említek meg.

 

Előtte még csak annyit, hogy a sötétben rögtön felerősödött a többi érzékszervem. Jobban figyeltem a hangokra, a beszédre (amit ugye csak a hallásommal fogadhattam be, mindenféle metakommunikációs segédlet, illetve a szájról puskázás lehetősége nélkül). Hamar rájöttem, hogy a többieknek is úgy mutathatom meg legegyszerűbben a falon lévő agancsot, hogy megkopogtatom (vagy persze odateszem a kezüket). Éreztem az emberek közelségét az általuk leadott hő, illetve az illatuk alapján.

 

Kicsit rontotta az élményt, hogy ahogy hozzászoktam a sötéthez, nagyon derengősen, nagyon halványan, de mégiscsak láttam valamit. A közvetlenül előttem álló ember körvonalát, hogy hol húzódik a plafon, ilyesmiket.

 

Aztán egyszer csak, amikor a falat akartam megpaskolni, meglepődtem. Nem volt ott semmilyen fal. Zoli ott volt ugyan, ahol „láttam”, de nem egészen úgy, és kicsit odébb is. Az történt, hogy az agyam, az ilyen-olyan érzékekkel begyűjtött információk alapján mégiscsak megpróbált összeeszkábálni nekem egy képet. Tudom, hogy néz ki Zoli, hát odateszi nekem, ahol egyébként nagyjából van is. Tudom, hogy most hármat mutatok a kezemmel, és látom is. De ha jól megfigyelem, semmi különbség nincs a befogott fotonok számában (0), ha eltakarom a szememet, meg ha tágra nyitom se.

 

Na, az milyen lehet – összevetve az iméntiekkel –, amikor az ember soha, egy pillanatra sem volt látó életében? Mivel ez költői kérdésnek is övön aluli, inkább azzal fejezem be, hogy az egyik srác azt mondta, hogy ha letapogat például egy fejet ábrázoló szobrot, utána meg tudja formázni agyagból.

A pillanatnak élés büntetése

Mindig előre gondolkodom. Én nem csodálkozom, hogy most mit kell csinálni, hogy most milyen papírt kérnek tőlem, mert tudom előre, hogy mi következik. Ez azért van, mert gyerekkoromban vasárnap délután volt a Tarzan. Az ebéd utáni alvásból bő fél órával a kezdés előtt fel kellett kelnem, és a fekete-fehér Videoton Delta TV-t be kellett kapcsolnom, hogy legyen ideje bemelegedni. Ezt életemben egyszer vétettem el. Nem kívánom senkinek azt a keserves leckét, amit nekem kellett megtanulnom. A tehetetlen dühtől megbéklyózva ültem a Tarzan előtt, hallottam a hangját, de látni csak a sötét képernyőt láttam. A pillanatnak élés büntetése volt ez.

Machine Head

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Séta közben épp előttem állt meg egy apuka a két kislányával a zebra előtt. A kisebbik eleve a férfi kezét fogta, az idősebb viszont a húga mellett állt szabadon. Az apa kissé előrenyújtotta a nyakát, szemét fókuszálatlanra állította, és egy C++ forráskód melegségével, egyes szám harmadik személyben, kijelentő módban maga elé szavalta, hogy „most pedig Laura átjön a másik oldalamra, és megfogja a kezemet”. Félek, hogy ebben a családban a születésnapot se ünneplik, hanem végrehajtják.

Hűlt hely

Egy kis szöveget láttam felvillanni alul, ahol azt szokta kiírni, hogy épp honnan tölt, vagy hogy kész van, stb. De nem volt időm elolvasni, úgyhogy önkéntelenül a rendszerüzenet hűlt helyére tévedt a szemem, és vártam. Egészen addig, amíg be nem ugrott, hogy amit olvasgatok épp, az egy nyomtatott napilap.

Szakma

Ha valaki, én értem, hogy milyen keserves hajnalban kelni vagy este dolgozni, de a kertész, aki a déli napon locsolja a gondjára bízott pázsitot, mégis csak olyan a szakmájában, mint a sofőr, aki – szivacs híján – smirglivel is minden további nélkül lemossa az autót.