Egyszer be fogok ülni a boltba nézni az embereket, és jegyzetelni. Bár végül is jártomban-keltemben is ezt teszem.

 

Ma egy fiatal nő köszönt rá egy idősebb úrra. Szerintem egy házban lakhatnak. A lány kedves volt. Egy kicsit lesütötte a szemét, és olyan cinkosan (de mindenféle kihívás nélkül) mosolygott az öregre, mintha lett volna a közelmúltban valami apró, hétköznapi közös élményük. Mondjuk együtt ragadtak be a liftbe, vagy egyszerre láttak meg egy aranyos kutyát.

 

Önkéntelenül is a férfire néztem, hogy viszonozza-e, illetve hogyan viszonozza a köszönést és a gesztust. Meglepve láttam – mert a lány arcán a férfi negatív reakciójából semmi nem tükröződött –, hogy az öregnek helyén volt a szíve, és ha érzett is kísértést, hogy kedves emberként nyilvánuljon meg, győzött benne az önkéntes Bismarck imitátor, és szigorú kőarcát az egész interakció során sikerült hibátlanul megőriznie.

Most hallom, hogy talán megvan az Aranykéz utcai robbantás elkövetője. Közúti ellenőrzésen bukott le, és jelenleg a pankráci börtönben tartják fogva. Én egészen eddig azt hittem, hogy a Pankrácot csak Rumcájsznak, vagy más, Jičin vonzáskörzetében állandó bejelentett lakással rendelkező rajzfilmfiguráknak tartják fenn.

Magam sem tudom, miért, de a három kedvenc szakkifejezésem között (a lítium bázisú kenőzsír mellett) biztos helyet foglal el a funkcionális analfabetizmus.

 

A szerencsés ember nem tudja elképzelni, nem tudja átérezni, hogy milyen lehet funkcionális analfabétának lenni. Milyen érzés lehet az, hogy az ember ismeri a betűket, ismeri a szavakat, de azok megmakacsolják magukat, és nem állnak össze üzenetté, nem árulják el, hogy akkor most mit kell csinálni? Ilyesmi:

 

„Az a térítés, amelyet egy olyan magánszemély kap oktatásért vagy tudományos kutatásért, aki belföldi illetőségű vagy az egyik Szerződő Államba érkezését közvetlenül megelőzően belföldi illetőségű volt a másik Szerződő Államban, és az első Államban tudományos kutatás, vagy egyetemi kollégiumban, felsőfokú oktatási intézményben vagy hasonló intézményben való oktatás céljából tartózkodik, mentes az adó alól az első Államban, feltéve, hogy az ilyen intézmény a nonprofit jogi személyek közé tartozik”.

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Ma tüdőszűrésen voltam. Beadtam szépen a személyimet, a TAJ meg a lakcímkártyámat. Megkérdezték, hogy jártam-e már nálunk. (Igen). Mikor visszakérdeztek, hogy múltkor is ugyanott laktam-e, mint most, már tudtam, hogy hiába mondanám, hogy igen. Azért mondtam, de hozzátettem, hogy nézzék meg a régi, négy évvel korábbi címemet is, hátha úgy vagyok még a rendszerükben. Meg is voltam. Legközelebb már az aktuálissal elő sem hozakodok; most sem próbálták meg felülírni, csak – egyébként kedvesen – megjegyezte a hölgy az ablak mögött, hogy ó, hát ez nem régi cím, neki a régi az ezernyolcszázas évek végét jelenti, én meg még milyen fiatal vagyok. De cserélne velem… – tette hozzá elábrándozva. Aztán összeráncolta a homlokát: – Bár ebben a mai helyzetben talán mégse… 

 

Utánam egy úr jött, aki rögtön közölte, hogy a behívóját valahova elkavarta, így nem tudja felmutatni. – Akkor adja csak a TAJ kártyát. – TAJ kártyát? – kérdezett vissza megdöbbenve. Örömteli egyébként, hogy ez sem volt akadály, megkeresték a rendszerben, volt TAJ száma, megröntgenezték. Előtte még azért neki is feltették a standard kérdést, hogy itt lakik-e a kerületben. Sértett büszkeséggel a hangjában válaszolta, hogy már ezer éve. Mintha pontot kapna érte.

 

Az utána következő férfi a „Járt már nálunk?” kérdésre a „Sajnos” választ adta. A hölgy visszakérdezett, hogy miért sajnos, azért jobb szűrésre jönni, mint kórházba. – Mint kocsmába? – kérdezett vissza Freud az ember szájával, és már készen is állt a vitára, amikor a sorból kijavították, hogy „kórházba”.

 

Mielőtt behívtak magára az aktusra, már csak ketten kerültek sorra az ablaknál. A leletükért jöttek. A hölgy kikereste a kis papírokat, gondosan, résnyire húzott szemekkel leolvasta őket, és „Negatív” felkiáltással, mosolyogva átnyújtotta a zavart, de azért megkönnyebbült pácienseknek. Ennek a szolgáltatásnak szerintem sokkal több hozzáadott értéke lenne a bőr- és nemi beteg gondozóban.

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Mindig elmosolyodom, amikor csak eszembe jut, hogy milyen vállalhatatlanul féregszerű azt mondani, hogy: „Csak utánad, osztályvezető úr”.

Nem értem. Hetente háromszor – ilyen vagy olyan mozgással – úgy kiütöm magam, hogy csak botorkálok hazafelé, de a köztes időkben mégis majd’ szétpattanok, annyi a felesleges energiám. Most az mp3 lejátszómat hallgatva kellett a munkahelyem WC-jében törzsi robottáncot produkálnom a magam lecsillapítására. Ha rajtakapott volna valaki, meg kellett volna ölnöm.

Már régen szemet szúrt nekem ez a nagyhangú, otrombán törtető, kellemetlen bugris. Most, hogy a humorába is bepillantást nyerhettem valamelyest, élete hátralévő részében kénytelen lesz az iránta érzett mély megvetésemmel együtt élni. Helyzetét – érdemtelenül – megkönnyíti, hogy nem állunk semmilyen kapcsolatban, így erkölcsi ítéletemről valószínűleg soha nem fog tudomást szerezni.

 

A menzán egy kollégája érkezett először a pénztárhoz, fél lépéssel lemaradva pedig egy szintén a trióhoz tartozó lány. A manus megállt, és jelezte a lánynak, hogy nyugodtan álljon elé. A lány egy mosollyal megköszönte a kedvességet. Kicsit később a bugris a dobozukban megérdemelten elrohadt burleszk filmeket idéző vigyorral az arcán bevetődött az elsőként érkező srác elé (de érthetetlen módon még a lány mögé), hogy „ugye milyen duplacsavaros paréj tréfa lenne, ha kierőszakolnám, hogy engem is magad elé engedj?”. Aztán felcsillant a szeme. Rájött, hogy a tréfa így és éppen ebben a pillanatban érte el a csúcsát, és akkor már ott is maradt a kollégája előtt.

Mindig csodálattal adóztam azok előtt, akik egy világ döbbenetét vonják magukra anélkül, hogy erről a legcsekélyebb sejtelmük lenne. A menzán régóta figyelek egy ötvenes nőt, aki veterán snooker játékosokat porba sújtó lencseméretű szemüveget hord, és fejpántja alól úgy néz körül, mint aki minden pillanatban arra számít, hogy meg kell küzdenie valami hirtelen előkerülő elit kommandóval.

 

Imidzsének központi eleme egyértelműen a fejpánt. Egy széles, vastag, fehér frottír darabról van szó, melyet magas homlokára szorít, és mellyel túlzott szigorral zabolázza meg amúgy cselekvőképtelen, őszes fürtjeit. Talán a tekintete miatt, de mindig is azt gondoltam, hogy egy átlagember számára elviselhetetlenül kétségbeejtő látványt nyújtó háborús sebet, vagy egy, még magzat korában felemésztett ikertestvér vádlón néző arcát rejti el a világ szeme elől. Ennek megfelelően fel voltam készülve rá, hogy egyszer csak a biztonsági kapuknál, ahol csak bajosan lehet menekülőre fogni, patak vér üti át a textilt, vagy fojtott segélykiáltást fogok hallani alóla.

 

Aztán egy nap megjelent a pánt nélkül. Láttam a sok kollégát (és én sem voltam kivétel), ahogy lopott oldalpillantásokkal próbálják kifürkészni a titkot. De a máskor eltakart rész alatt nem volt semmi gyanús. Az irodaház dolgozói két táborra szakadtak. Az egyik megkönnyebbült, a másik most kezdett igazán szorongani.

Most olvasom, hogy „jólétet és fejlődést hoz 2009-ben az Ökör éve”. Mégis inkább az európai kultúrának lesz igaza, amikor bizonyos állatokhoz bizonyos tulajdonságokat társít, és a kínaiak ismerték félre az ökröt, a patkányt meg a többieket?

– Na? Mi a véleményed erről a figuráról?

– Ne hülyéskedj már. Hogy lehetne véleményem róla? Most láttam először, azt is csak pár percig, és egy szót sem beszéltünk.

– Jó, hát igaz. Ennyiből tényleg nehéz…

– Az ilyen lesüti a szemét, pirul, és tördeli a kezét. Azt mondja, hogy „ne haragudj rám, légy szíves”, meg hogy „én nem értek hozzá, de”, meg „félre ne érts”. Soha egy hangos szava nincs senkihez, csak szégyellősen mosolyog. Az igazgatóhoz se bemegy, hanem szinte úgy bukdácsol be, aztán dadogva beszél. De minden sornak, minden listának ott találod az elején. Többet keres nálad, nagyobb és erősebb az autója, és fizetik a benzinjét. Vigyázz, jön. Nekem most mennem kell. Ő meg kérni fog valamit tőled, nézd milyen esdeklően hozza azt a papírt. Te fogod elvégezni a feladatát. Ő majd azt mondja a főnöknek, hogy besegítettél, az meg azt fogja gondolni, hogy de jó szervező ez a kedves esetlen. Na csá.