Ahogy megírtam a legutóbbi kis bejegyzést a bonszájról, arra lettem figyelmes, hogy az állapotának javulása mintha alábbhagyott volna. Az utóbbi napokban erősen lecsökkent a napsütéses órák száma, és a gyufákkal megtartott potenciális ág két levele erősen fittyedni kezdett.

Én is érzem, hogy ez már túlzás, de újabb gyufákkal emeltem meg ezeket a leveleket, hátha így tetszetősebb szögben rögzülnek az őket tápláló ágacskával együtt. Majd a borongós nap vége felé jó pár órára betettem a növendéket a konyhaszekrény, illetve az abba applikált fénycső alá, hogy áthidaljuk az ezzel a mostani tavasszal kapcsolatos bizonytalanságot.

Ha ez a metódus sem lesz elég, hogy megerősödjön, akkor az „Azok után, amit érted tettem?!” sziszegése mellett fogom kikaparni a cserepéből, és a szeme láttára fogok beleültetni egy kaktuszt, majd kivágom a szemétbe. Vagy megpróbálok kitalálni valamit.

Még tavaly nyáron, vagy talán ősszel kaptam egy kis növényt egy barátomtól, hogy az majd nálam növekedjen a továbbiakban. Józan, megalapozott optimizmussal álltam a dologhoz: eddig jó tapasztalataim voltak a növényeimmel, nem csak hogy túléltek, hanem csodálatosan fejlődtek, burjánzottak, csoda, hogy iskolaérettek nem lettek.

Ennek a kis növénykének is találtam egy neki való helyet, és öntözgetni kezdtem. De ahogy az ősz az otrombábbik arcát kezdte mutatni, majd aztán konkrétan tél lett, elkezdte egyesével elengedni a leveleit. Ez először lesújtott, aztán arra gondoltam, hogy talán mégis normális lehet, biztos így vészeli át a telet, majd tavasszal kiderült, hogy az első megérzésem volt helyénvaló, és ez baj volt.

A többi növényem már rég emelkedő pályára állt, amikor ez még mindig csak szárazon meredezett. Én azért csak öntözgettem, mire pár apró levélkezdeményt csiholt magából, amiknek viszont a többsége még a levélállapot előtt leszáradt. Egy ponton túl baromi depresszíven nézett már ki a növény, úgyhogy ultimátumot adtam neki, és az alul ígéretesnek látszó hajtások fölött csonkoltam a „törzset”, illetve a föld fölött szétágazó ágakat. Az átvágáskor vált egyértelművé, hogy elszáradtak.

A növényke megérthette az üzenetet, mert az egyik hajtást kettőzött erővel kezdte kitolni, hogy lássam, fog ez menni. Aztán nekiállt egy másiknak is, de azzal még nem olyan vehemens. Ahogy az „A” hajtás viszont egészen nekieredt, elkezdtem a cserép forgatásával szabályozni a növekedés irányát, ami egy pontig szépen működött, de aztán mégis elkezdett lefittyedni, ami megengedhetetlen egy olyan szereplő esetében, akinek később a törzs szerepét kell majd játszania.

Tudtam, hogy lépnem kell, és egyúttal az is eszembe jutott, hogy a bonszájok esetében teljesen szokványos dolog, hogy menet közben aktívan alakítják a fácskát. Én ezt első körben egy kettétört, és egy végén kettéhasított gyufaszállal oldottam meg, és hajlok rá, hogy a drótozást később sem fogom alkalmazni, de majd meglátjuk. Reneszánsz ember programomban újabb frontot nyitottam.

Van az embernek egy végső magányossága, ami abból fakad, hogy élményei csak a sajátjai, a saját szubjektumán átszűrve, a nyelv és az ember, mint beszélő szűk keresztmetszetén átpréselve jutnak csak el másokhoz, akik azt szintén saját élményeiken és értelmezésükön keresztül fogadják be, hogy mire megérkezik, már ne lehessen pont ugyanaz, mint amikor elindult.

Igazi megértést csak ritkán, és csak pillanatokra élhetünk át, olyankor, amikor egy, vagy több embertársunkkal ugyanott és ugyanakkor veszünk részt valamiben. Tegnap ilyen élményben volt részem a frissen elkészült Széll Kálmán téren.

A szemerkélő esőben az egyik villamostól a másik felé igyekezve átvágtam egy, a tér egészének kövezetétől anyagában, és színében meleg-vidáman eltérő burkolaton. Az első lépésnél éreztem, hogy istentelenül csúszik. Szemöldököm felszaladt, és gondolatok sora rohant át az agyamon az így különös veszélybe sodort idős emberekkel kezdve, a tervezési és kivitelezési folyamatból kimaradt józan paraszti ellenőrző pontokon át addig, hogy ez az egész mennyire szimbolikus, vagy nem az, a mai, vagy a mindenkori Magyarországra nézve. A feltolult gondolatok jellegüknél fogva nem oldhatók fel egyszerre és egyértelműen, inkább egy lefelé húzó spirálba csábítják a rutintalan gondolkodót, így én csak hagytam, hogy az ismerősség poshadt, kesernyés érzése töltsön el, aminek hatására viszonylag nagy kilengéssel csóváltam meg a fejem, és kifelé csak sóhajtottam, magamban viszont a reményvesztett felháborodók gyufalángjának erejével azt mondtam, hogy aztakurva.

Halálpontosan ugyanebben a pillanatban egy két lépéssel mögöttem gyalogló utastársam kifelé, hangosan, jól érthetően mondta ki ugyanezt, pontosan azzal a hangsúllyal és intonációval, ahogy én tettem magamban.

 

Ha te is megcsúsztál a Moszkván, és ugyanezek a gondolatok futottak át az agyadon, vagy ha nem, de hátha legközelebb valami másban ugyanazt látjuk, itt tudsz lájkolni a facebookon, hogy le ne maradj.

Mindig értetlenül álltam az előtt, hogy valaki személyi edző segítségét kéri ahhoz, hogy egy konditeremben tudjon mihez kezdeni. Olyan ez, mint étkezési asszisztenst kérni és fizetni az étteremben, nehogy rosszul használjuk a villát.

A gépek adják magukat, és a többiek megfigyelésével – feltéve, hogy felismerjük és figyelmen kívül hagyjuk az idiótákat – bármilyen átlagos intellektusú ember érdemben képes edzeni. A személyi edző létezésének tehát két életszerű oka lehet. Az egyik az akaratgyengeség, amikor valaki külső nyomás nélkül képtelen rávenni magát az edzésre. A másik, hogy a saját ostobaságától megmentse a kuncsaftot, és ne hagyja, hogy az tönkrevágja az egészségét.

Fentiek fényében elkezdtem módszeresen megfigyelni az általam látogatott edzőterem személyi edzőit, és végtelenül szomorú tapasztalatokra tettem szert. A testi egészség szempontjából közvetlenül nem ártalmas, de pszichésen beteg dolog az a rajongás és kritikátlan elfogadás, amivel az ügyfelek fordulnak az edzőik felé. Tátott szájú tinédzserek, rebbenő szempillájú fruskák, és ugyanezek felnőtt verziói – gyerek üzemmódban.

A dolog ott válik veszélyessé, hogy az edzők komoly hányada elképesztő mértékben dilettáns, az ügyfél pedig a rajongástól ezt nem veszi észre. Akkor sem, amikor fizikai fájdalmai vannak egyes gyakorlatok közben, meg úgy általában.

A rombolás fő színtere persze a hát. Karjukkal tizenöt kilós tárcsákat ölelő, negyvenkilós csajokat hajtanak fel olyan állványokra, amiket eleve legyártani sem lett volna szabad, ahol aztán derékban meghajolva, rögzített lábakkal emelgetik magukat. Gondolom, a cél a tartás javítása lenne, illetve a gerinc mellett futó izmok megerősítése, de azt földön, hason fekve hátemelgetéssel éppenséggel veszélytelenül lehetne végezni. Hátborzongató volt látni, ahogy az egyik ilyen csaj gerince az egyik csigolyánál élesen szöget váltott, ő pedig az erős fizikai fájdalom látható jeleit produkálva, behunyt szemekkel, összeszorított foggal megcsinálta a gyakorlatot tizenkétszer, majd learatta személyi edzője elismerő ajakbiggyesztését.

Egy másik edzővel váltottam pár szót, mert épp foglalta az egyik gépet, amit használni szerettem volna. Egy másikat javasolt, mire felfedtem neki, hogy van az nem jó a hátamnak. Ő nagyon kedvesen felsorolt pár ökölszabályt, hogy a hátnak mi jó, meg mi nem, majd az egyik tanítványa felé fordult, aki épp azt kérdezte, hogy a húszas tárcsát hogy szokás felemelni a földről. Ne törődj vele, csak emeld – hangzott a válasz, és a vékonydongájú srác már hajolt is előre, és púpos háttal nagyot rántott a tárcsán. (Nem mintha egyenes háttal, de törzsdöntve sokkal okosabb lenne: az ilyesmire a combizmok valók).

Az evezőpad is slágergép, a fizetős gerincgyógyászati szakrendeléseken szobrot is fognak állítani neki. Itt is mindenperces látvány, hogy púposan, az erőlködéstől majd’ beszarva húzzák maguk felé az ésszerű súly másfélszeresét az egészségkárosodásra ítéltek, és lelkesen keresik edzőjük elismerő pillantását. És meg is kapják.

Azt a hátgépet, ahol ehhez hasonlókat elölről megtámasztott törzzsel, azaz a másik minden előnyét felsorakoztatva, de annak hátrányai nélkül lehet végezni, általában üresen találom.

 

Ha tetszett a bejegyzés, vagy épp felháborított, de te pont azt szereted, akkor itt tudod lájkolni a facebookon, hogy le ne maradj semmiről.

Pár hete elégedetlenkedtem egy kicsit a Dalai Lámával kapcsolatban, aztán vegyes érzelmeket keltettek bennem a kommentelők, amennyiben egyszerre voltak szórakoztatóak és elszomorítóak. Persze nem mindegyikük. Kaptam pár hasznos hozzászólást is. Egyikük elkövetője, Máté, felvetette, hogy beszélgessünk el az általam felvetett kérdésekről, meg ami még azokból adódik úgy, hogy ő a személyes véleményét osztja meg velem, mint gyakorló buddhista. Így is tettünk egy-egy tejeskávé, meg tatár bifsztek, illetve füstölt pisztráng mellett. A dolog jó másfél órát tartott. Ami itt következik, az egy, a rövidítés céljával szerkesztett ízelítő azoknak – köztük velem – akiknek nem sok fogalmuk volt / van a buddhizmusról. Az alapszabály természetesen itt is érvényes: a bejegyzés (végig)olvasása nélkül is lehet kommentelni.

suhodminyák: Mi az, amit itt az elején a legfontosabb tudni a buddhizmusról?

Máté: A buddhizmus szerint nincsen teremtő. A buddhizmus annyit mond, hogy a tudat van, a tudat munkája van, tudatok hozzák létre ezt az egész struktúrát, amiben mi most kávézunk, de nincs az a szakállas öregúr ennek az egésznek a tetején, aki majd jegyzeteket készít a végén, hogy fiam, ezt tegnap láttam, és nem jól csináltad.

s: Ki ez a Dalai Láma, és végül is akkor most újjá fog születni, vagy nem?

M: Fogalmam sincs, nem beszélgettem a Dalai Lámával erről, hogy újjá fog-e születni, vagy nem fog újjá születni. De hogy ki a Dalai Láma, az azért érdekes. A Dalai Láma a tibeti buddhizmuson belül Csenrezig energiáját, kapcsolatát képviseli. Csenrezig pedig a szeretet abszolút kinyilatkoztatása. Az együttérzés Bódhiszattvája.

A Dalai láma magáról annyit mond, hogy ő egy szerzetes, aki gyakorol, és szeretne is az maradni. […] Véleményem szerint a Dalai Láma egy úgynevezett megvalósított mester. Megvalósított mestereknek azokat a mestereket nevezzük, akik valószínűleg megvilágosodtak. Hogy honnan tudjuk, hogy megvilágosodtak… Szerintem sehonnan. Nem tudjuk, hogy megvilágosodottak, csak az tudja ezt, aki szintén megvilágosodott. Külső célja nincs ennek az állapotnak. Nekem a jelenlegi tapasztalatom x év gyakorlás, olvasás és belerakott munka után, hogy nincsenek ilyen központosított célok. Egyéni megvalósítások vannak. Tehát egyéni célja van a buddhizmusnak és a meditációnak.

s: Mik ezek az egyéni célok?

M: A buddhista szimbolika és a buddhista rendszer egy pszichológiai rendszer, tehát valójában az érzelmekkel való munkáról szól mindig és minden körülmények között. […] A buddhizmus azt mondja, hogy mindennel dolgozzál. Mindennel. A legjobb hírtől a legrosszabb hírig, a legjobb állapottól a legrosszabbig, minden a Gurud, minden a tanítód része. Sosem látod a buddhizmusban azt, hogy bűnhődjél, meg szenvedjél, meg száz miatyánk, meg fájjál. Bocsánat, nem akarok senkit megbántani a hitében, de ez a fajta „ha te csóró vagy és rosszul vagy, akkor te jó buddhista vagy”, ilyen nincsen a buddhizmusban. […] A buddhizmus arról beszél, hogy eleve meg vagy világosodva; csak nem látod. Te egyébként tök jól vagy, csak most kis felhők eltakarják a napodat. Míg más vallásokban eléggé előfordul az a kinyilatkoztatás, hogy te legyél szarul, nagyon szarul, örülj, hogy egyáltalán bejöhetsz ide és majd meglátjuk, hogy mi lesz, majd szétégsz valahol, de amúgy nagyon bűnös vagy. Na ebben a frusztráltságban próbálj már meg dolgozni érzelmileg akár egy családban, vagy akárhol.

Engem egyébként ezért is talált meg úgy igazából a buddhizmus. Mert azt látom, hogy egy olyan gyakorlati struktúra, ami nyit, old, felszabadít, és ezért jobbá tesz.

s: Mit jelent az érzelmekkel dolgozás?

M: A Laárnak van egy nagyon jó példája. Ő ugye egy buddhista pap tulajdonképpen, egy tanító. Imádom a példáját, amikor azt mondja, hogy van nekem egy autóm, és látom, ahogy az autómat egy kulccsal meghúzzák. És ez belül elkezd tekerni. De valójában nem belém szúrtak egy kulcsot, hanem az érzés a birtokviszonyom miatt jön létre. Az nekem nem fáj effektíve, hogy az autómat egy kulccsal karistolják.

s: Bár úgy tűnik…

M: Úgy tűnik, de valójában nem fáj. Fizikailag sehol nem hat rám az a mozdulat. Tehát csak az érzelmi kötésem, és az abból fakadó érzelmi munkák: hogy megindulok, dühös leszek, úristen, pénz, anyag, ez a sok gondolat, ami egymásra torlódik ebben a pillanatban, ahogy végignézem, hogy az autómat karcolják, ez okoz egy olyan tudatállapotot, amire mi azt mondjuk, hogy szar, nekem nem jó. De ha ezt lerakom, ha tudok dolgozni az érzelmeimmel, akkor abban a pillanatban is akár, ha jól gyakorlok, akkor abban a pillanatban is jól reagálok erre az autó meghúzásra. Elfogadom egyrészt, mert már meg van húzva. Mi az istent pörögjek rajta még. Másrészt, ha éppen a meghúzás előtt vagyok, akkor leütöm azt, aki meg akarja húzni.

A buddhizmusban nincs konfliktus ezzel egyébként. Ez is egy nagyon fontos dolog. Az erőszakmentesség nyilván alapvető. Most kicsit sarkítottam, de ha valaki az utamba áll a gyakorlás során, akkor ő volt a könnyelmű, és én őt arrébb tolhatom az útból. Az arrébb tolhatom az nyilván nem jogosít fel arra, hogy én most valakit lekaszaboljak, de egyébként a buddhizmus szerint, ha lekaszabolom is, az majd az én karmámban jelentkezik. És, hogy miért kaszabolom le, az meg a szándék, és az határoz meg mindent a buddhizmus szerint, nem a cselekedet az, ami a legvalóságosabb karma-alakító, hanem hogy mi az, ami mögötte van. Tehát ha én ráütök a gyerekem kezére, mert kilóg az ablakon, és majdnem meghalt, mert kiesett, akkor egy pozitív szándékról beszélünk egy negatív mozdulat mögött.

s: Ez kicsit eltér az általam elképzelt békés buddhisták képétől.

M: Igen, a bejegyzésedben írtad, hogy a buddhizmusban meg kell valósítani a békét, meg a nyugalmat. Ez is nagyon felületes. Nem azt valósítom meg, ami a béke, hanem amit éppen az adott pillanat megigényel. A békét megvalósítani, az tipikusan szellemi materializmus. Hogy akkor én létrehozom ezt az ilyen nagyon izé… és lebegek, és abban úgy kiteljesedik az egóm, mint az állat. Azt kellene rendszeresíteni, hogy mindenre úgy reagáljak, ahogyan kell. És ne egy ilyen álreakciót tegyek bele csak azért, hogy azt gondoljam, hogy én most nagyon megvalósítottam valamit, mert például folyamatosan halkan beszélek. Ezt egér-buddhizmusnak is hívják egyébként a buddhizmuson belül.

Ha valaki azt várja a Dharmától (ösvény, tan), meg attól a belső ösvénytől, ami egyébként a meditáció, hogy ő jól lesz, az baromira az elején van. Egyébként mindenki az elején van… A gyakorlásnak nem az a célja, hogy én jól vagy rosszul legyek, hanem hogy dolgozzak jól helyzeteken, dolgozzak pontosan ott, ahol annak a helye van.

s: Említetted a szenvedést, hogy az nem célja egy buddhistának. Járjuk egy kicsit körül, hogy hogy van ez az egész a lemondással, éhezéssel, barlangban vegetálással. Jogos vagy nem jogos elvárás a részemről, hogy egy buddhistát szenvedni lássak, vagy csak az az egy rongya legyen, ami rajta van?

M: Egyáltalán nem jogos elvárás, én azt gondolom. De ma végig az „én ezt gondolom” kísérni fogja ezt. Nekem meggyőződésem, hogy nem jogos elvárás. 

s: Tehát tud valaki úgy hiteles buddhista lenni, hogy…

M: …jó anyagi körülmények között él, és ez hozzásegíti ahhoz, hogy gyakoroljon. Mert nem azzal kell minden este foglalkoznom, hogy holnap milyen párizsit rakok a gyerek elé.

Hogy a francba kezdjek addig bele, hiszen a párizsival foglalkozom. A szerzetes nagyon okosan hamar realizálja, hogy ő a párizsival se akar foglalkozni. „Tehát berendezem magam abba a struktúrába, hogy van egy tál rizsem, és aztán gyakorlok.” Ez az ő döntése. De nem azért egy tál rizs, mert szegény akar lenni, hanem ő azt mondja, hogy ő ezen már nem megy végig, hanem ő inkább gyakorol, folyamatosan. […] Milarepa történetében olvassuk, amikor elvonul, és már konkrétan egy rongya sincs, és csak meditál egy barlangban, és hetekig nem eszik, csak csalánt, és romlik a gyakorlási minősége, a meditációs minősége. És akkor vadászok a környékre kerülnek, és visznek neki ételt. Egyrészt megtámadják, de az most egy más kérdés, aztán realizálják, hogy nem kéne megtámadni, mert nem lehet vele mit kezdeni, és akkor visznek neki ételt, és írja is, hogy sokkal jobb lett a gyakorlásom, most, hogy hozzájutottam egy kis halhoz. A fizikai állapotom egy kicsit jobb, és ezért jobban tudok figyelni a gyakorlásomra. Nem mondja senki, hogy de jó, neked nincsen cipőd, akkor te nagyon jó buddhista vagy. Valójában nem ott érted meg [a lényeget], hogy te eszel, vagy nem eszel, hanem hogy hogyan meditálsz, mit valósítasz meg a meditációddal. Azt pedig te fogod tudni, amikor leülsz.

Vagy ott van Sákjamuni Buddhának a példája ugyanerre, aki évekig gyakorol jógik mellett, és éhezik, és nagyon rosszul van, együtt meditálnak, meg különböző jógagyakorlatokat végeznek, és megisznak hetente „két csepp vizet”, és alig esznek. Baromira nem jó, és rájön, és otthagyja őket, mert ez egy baromság. És persze mindegyik azt mondja, hogy nahát ez elfordult az igazi úttól. Ő maga az életén át mutatja meg, hogy nem kell ezt csinálni. Azt kell csinálni, amiben te megtalálod azt az állapotot, amiben a gyakorlás a lehető leghatékonyabban tud működni. És ha az az állapot az, hogy te elmész, és egy erdőben vagy egyedül, akkor te vagy az erőben levő ember, aki meditál. Vagy a BMW-ben lévő ember, aki meditál. És a hangsúly azon van, hogy a meditáció hogyan működik, és hogyan strukturálódik, és hogyan valósítod meg a belső ösvényt, az önismeretet, és ott aztán a lebontást, és ennek az egésznek az eltűnését, amit énnek nevezünk. Ha ezt valaki meg tudja valósítani egy BMW-ből, akkor ő azt egy BMW-ből valósította meg. És nem dől össze tőle a világ.

s: Ez visszavezet minket a Dalai Lámához, aki ugye engem azzal bosszantott fel, hogy kitűnően él ahelyett, hogy fájdalmai vagy akár hétköznapi gondjai lennének, de tanácsot, azt tud adni, amit nekem az én életemre alkalmaznom kellene tudni. Az egyik kommentelő írta, hogy előfordulhat olyan, hogy egy babonás kínai üzletember első osztályú repjegyet vesz a Dalai Lámának, aki ezt elfogadja.

M: Szerintem van igazsága annak, amiről te beszélsz, abból a nézőpontból, ami arra keresi a választ, hogy őneki éppen ebben a pillanatban könnyebb a dolga, és miért beszél arról, hogy hogyan kell ezt csinálni. De gyakorlatilag nem arról beszél, hogy te legyél nyugodt. Ő nem kér számon senkit. Láttuk őt számon kérni? Mert ugye ez nagyon érdekes, hogy miért mondja, hogy hogyan meditálj. Hát mert nagyon sokat meditál. Merthogy arra van környezete (karmája). Tehát azt tudja, hogy hogyan kell csinálni. Attól, hogy neki könnyebb a környezete, attól még a funkcionális részét, pont emiatt, hogy többet tudja csinálni, jobban érti. Gyakorlatilag nem kéri számon rajtad soha. Nem látsz olyat, hogy ő felháborodva azt mondja, hogy márpedig te esténként, amikor a csekket már befizetted a postán, és meghalni nincs időd otthon, mit képzelsz magadról, hogy nem etetsz meg három hajléktalant. Ilyet soha nem hallasz tőle. Hogy miért fogad el egy első osztályú repjegyet? Azért, mert első osztályon utazni kényelmesebb. És megint csak, ha valakinek ezzel gondja van, annak ott van a gondja, önmagában.

Valaki vett egy repjegyet neki. Van egy helyzetem, amivel dogoznom kell. Mi a péknek ne utazzak, amikor megvettek nekem egy repjegyet? Ez hol negatív karmikusan? Nem elvettem a repjegyet tőled. […] Sokszor nyugatiként, amikor valamilyen lehetőséget kapunk, azt rosszul reagáljuk le, és megijedünk tőle. Ez is egy belénk épített, én azt gondolom, hogy nem jól működő folyamat. Miért? Kapok egy ebédet, amit megehetek, akkor legyek tőle frusztrált? Érted? És nagyon sokan csináljuk ezt, hogy ettől rosszul leszünk. Megint bennem jön föl egy érzelem, Őbenne meg már nem jön föl. […] Tehát ott tartottunk, hogy a Dalai Láma milyen könnyen beszél a meditációról, mert őt kiszolgálják, és ül – mondjuk úgy – egy jó miliőben, nem kell csekket fizetnie, nem kell családot nevelnie. Személyesen volt tapasztalatom szerzetesekkel és lámákkal beszélni arról, hogy nekik milyen megdöbbentő, és milyen nagy dolog az, hogy mi, nyugati emberek gyakorlunk. Ez azért nagyon fontos infó szerintem, hogy az ő szájukból hallottam azt a kinyilatkoztatást, hogy WOW, hogy ti ebben a materialista környezetben gyakoroltok. Szerintük ez baromi nagy dolog.

De lehet, hogy pont az az ügyes, aki olyan környezetben tud egész nap a Dharmával foglalkozni, és meditálni, és gyakorolni, és a tudatát megérteni, és önmagát megérteni, aki kizárhatja ezeket a hétköznapi tényezőket. Aki ilyen karmát alakított ki magának. Ettől még a gyakorlást lehet, hogy tökéletesen át tudja adni, sőt, valószínűleg pontosabban tudja átadni magát a funkcióját.

s: Tegyük egy kicsit tisztába, hogy a szerzeteseknek, meg a Dalai Lámának mi a dolga. Magukon segítenek, vagy másokon?

M: Én nem vagyok szerzetes, tehát megint csak a saját gondolataimat osztom meg. A Buddha-állapotot elérők között több „típus” is van. Van olyan karakter, aki önmaga megvilágosodása miatt akar Buddha-állapotot elérni, és megvilágosodni, és őt ez motiválja, és kész. Vannak ugyanakkor Bódhiszattvák akik fogadalmat tesznek, és azért gyakorolnak, hogy mindenkinek jobb legyen, és mindenki jobban érezze magát. […] Ha a Bódhiszattva fogadalmat nézzük, és azt mondjuk, hogy a Bódhiszattvák mindig segítik a létezőket, hogy kevésbé szenvedjenek, és könnyebb úton haladjanak afelé, hogy ők is megvilágosodjanak és megértsék ezt a struktúrát, akkor ez egyáltalán nem biztos, hogy azt jelenti, hogy a Bódhiszattva azzal segít, hogy mindig támogat, és mindig mindent a segged alá rak, mondjuk így.

Mert akkor te sosem dolgozod át önmagadat a folyamatokon. Ha felületesen foglalkozol a buddhizmussal, akkor azt gondolod, hogy ezek a szent lények körülötted zsizsegnek, és szentkednek veled, és mindenképpen jó lesz, kényelmesebb lesz. Nem lesz. Sokszor, ha egy igazi Bódhiszattvával összefutsz, és jól alád rúg a buszon, akkor ő neked egy tök nagy tanító volt éppen, hogy te azt az érzelmet jól dolgozd föl, és ne úgy reagálj, hogy… és ezzel te megfejlődsz egy olyan szakaszt a te állapotodban, amit meg kellett fejlődj. És ő pont lehet, hogy egy tanító volt, amit te sose fogsz tudni, vagy csak később jössz rá, hogy ő egy tanító volt, és nem vettem észre, mert arra vártam, hogy az majd egy köpenyes lesz, aki ápolgat.

Szerintem ez az egyik legkritikusabb, amit meg kell értsünk a buddhizmus terén, hogy ezt nem szabad elvárni, vagy nem érdemes elvárni. […] A buddhizmusnak az a valódi célja, nem is célja, de mondjuk úgy, hogy az a létjogosultsága, hogy egyszer csak mindenki elérje ezt a tiszta tudatállapotot, hogy mindenki megvilágosodjon. De ez nem egy zászlóra kitűzött valamilyen izmus, ezért jó buddhizmus helyett a belső ösvény útja kifejezést használni, mert így nem válik izmussá. Buddha nem volt buddhista. Most már struktúrába rendeztük ezt, de a központi cél, hogy lebontsuk ezt a létezést, és nem az, hogy fenntartsuk. Szerintem…

Szerintem az [a cél], hogy ezt a mandalát, amit itt élünk, ezt le kell bontani. Ne legyen. Mert ennél vannak jobb környezetek… lehetnek a tudaton belül, amiket még nem értünk.

És akkor nem kell, hogy „fájjon a lábunk”, meg nem kell csekket fizetni, ha ez megszűnik, mint lebontott környezet.

A buddhizmus nem úgy bontja le, hogy felrobbantjuk, mert attól az még megmarad. Hanem kirezegtetjük, mondjuk úgy, kirendeződik ebből a tudat, ha mindenki megfelelő gyakorlási szinten egyszer csak átlényegül.

A múlt héten élesen(?) bíráltam a Dalai Lámát. A mondanivalóm lényege az volt, hogy nem érzem hiteles figurának az illetőt, ugyanis speciális, kiválasztott helyzete erősen segíti abban, hogy ellazult, békés buddhista legyen: nem kell a holnapon aggódnia, nem tud olyat csinálni, ami bizonytalanságba döntené jól bejáratott életét, vagy egzisztenciális kérdéseket vetne fel. Magyarul nem ismeri azt a stresszt, azt a sürgetést, amit pl. a keddről szerdára élő, effektíve dolgozó, gyerekük jövőjéért aggódó emberek élnek át egész életük minden napján a bolygó számtalan pontján. Azaz nem tudja, hogy tanítványai honnan, és milyen nehézségek közepette tartanak a kitűzött cél felé. Így ez olyan, mint az oroszlán tanácsai a rókának a helyes bivaly-fojtási technikáról.

A beérkezett kommentek szórakoztatóak voltak, de tanulságosak is. A fősodor az volt, hogy milyen egy paraszt / ostoba / eszmecserére eleve alkalmatlan, arrogáns troll vagyok, hogy ezt a vitán felül kitűnő embert nem a legmélyebb tisztelet és elismerés hangján hozom szóba. Érdekes módon az ennek szellemében hozzászólók egyúttal mintha azt is sugallták volna, hogy ők nálam sokkal jobban képben vannak a buddhizmus témájában.

A gond persze az, hogy ha ez így van, annak a viselkedésben kell megnyilvánulnia. A buddhizmus elsajátításában nagyon a rettenetesen hosszú út elején jár az, aki így felbassza az agyát egy magánvéleményen, miközben az általa magáénak vallott filozófia szerint legalább nyugalmat kéne megélnie, ha elfogadást és szeretetet nem is. (Figyelem: magasabb szinten sajnos ez utóbbi kettő is elvárás!).  De ez még mindig inkább a szórakoztató része a dolognak, és végső soron igaza van az egyik kommentelőnek, aki trollnak minősített.

A szomorúbb rész az, hogy nagyon úgy tűnik, hogy – míg remélem, több tucat buddhista olvasta el kisimult arccal a bejegyzésemet – a hozzászólók a primitív tagadás szintjéig elzárkóztak attól, hogy felhalmozott tudásukból akár csak egy morzsát is megosszanak velem, hogy miért nem gond D.L. és a világ többi lakója közötti életviteli és életkörülményekben megnyilvánuló különbség, hogy lesz a módszer univerzálisan alkalmazható, stb. Csak teljesen üres kioktatásra futotta (lásd második bekezdés), és némi olvasásra bátorításra.

Sajnos ezek alapján az a gyanúm támad, hogy a hozzászólók maguk sem mélyedtek el a buddhizmus elméletében és gyakorlatában, hanem csak mint divatcikket, vagy a bölcsesség (hamar kipukkadó) látszatát keltő csecsebecsét aggatták magukra azt.

Szerintem akkor tud valamit valaki, amikor azt el tudja magyarázni valaki másnak. Mit tud az, aki erre kísérletet sem mer tenni? (Tisztelet az egy kivételnek, aki megosztotta a saját buddhizmushoz való viszonyának egy-két aspektusát, és természetesen teljesen rendben vannak a velem egyetértő kommentelők is). Summa summarum (vigyázz, troll-horog kivetés!), ezek az emberek a szememben birkák, akik leemeltek a polcról egy dobozt, és azt mutogatják, mint egy feliratos öngyújtót ’75-ben, miközben tulajdonképpen soha bele sem néztek. Persze ez még mindig vastagon jobb, mint ha a náci dobozt vették volna le. (Remélem, nincs átfedés a két halmaz között).

Azt olvastam, hogy a Dalai Láma egyelőre bizonytalan abban, hogy újjá fog-e születni. A dolog nyilván attól függ, hogy sokadik reinkarnációja végére elérte-e végső célját. A bizonytalanság önmagában mutatja, hogy D.L. nincs képben. Milyen olyan, hozzá méltó magasztos célt tudunk elképzelni, aminek akár csak a közelébe jutott volna? Vallások felettiség? Félelem és harag nélküli élet a Földön?

Én ezt az életét elfogadnám meglehetősen sikeresnek, ha csak annyit megjegyezne, hogy az ő élete elég speciális volt: előbb lett „kiválasztott”, mint az eszét tudta volna, aztán emigrálnia kellett, de a nemzetközi figyelem fényében ez „csak” egy utazást jelentett Indiába, és nem kibelezést, agyonverést vagy akár csak szegénységet. Később meglehetős nyugalomban élte a valódi felelősség nélküli celebek életét. Ezért, bár fenntartja, hogy a buddhista szakirodalomból felböfögött irányelvek helyénvalók, és a bolygón mindenkinek a hasznára válna, ha el tudná érni az ott tárgyalt énállapotokat, mégis azt kell mondania, hogy semmilyen érdemi tanáccsal, vagy a saját maga életén átégetett bölcsességgel nem tud szolgálni kényszernyugdíjazott uránbányászoknak, a megugró lakásbérleti díjak után loholó irodai dolgozóknak, gyereküket egyedül nevelő anyáknak, vagy tulajdonképpen bárkinek, aki nem az ő szélsőségesen speciális helyzetében van.

Az ilyen útmutatások kidolgozása legyen a következő megtestesülés dolga. Ha pedig így lesz, soha többet a rohadt életben nem fog felmerülni, hogy akkor most kell-e újjászületni, vagy már minden ok.

Ma abban a szerencsében volt részem, hogy órákon át rácsodálkozhattam a háttérben suttogó M1 adására. Olyan volt, mint amikor egy párhuzamos univerzum disznóölésébe bámul az ember – egy kapuszín ajtó kétharmadig betömött kulcslyukán át.

A világ Magyarországból, illetve vitatott státuszú környező országokból áll, akik egyrészt a mieinket sanyargatják (például a szlovákok épp az oktatást verik szét, aminek persze a levét megint a sokat szenvedett magyarok isszák) – bár nem világos, hogy ez technikailag hogy lehetséges, mert ez az egész Kárpát-medence egyetlen ősi szerves egésznek tűnik, ami nem mellesleg a világ középpontjában helyezkedik el.

Itt mi apró örömök és nagy veszélyek között élünk. Disznóhússal el vagyunk látva, főleg a téma köré szervezett fesztiválokon fogyasztjuk, ahol a fiatalok álmodozhatnak róla, hogy egyszer majd ők is böllérek lehetnek, ha böcsülettel kitanulják a mesterséget, de az mondjuk jó pár esztendő. Előfordul, hogy állatvédők tüntetnek, ezek a nem ördögtől való, hanem inkább csak kedves elmebetegek, ne haragudjunk rájuk, még ha meg is mosolyogjuk őket.

A gond akkor van, ha e mögött az egész paláver mögött muzulmánok állnak, akik ugye nem esznek disznóhúst. Egyébként is velük van a legtöbb gond. A rajtunk kívül eső világ híreit ők töltik meg. Nekünk elég annyit tudni (de az ezzel kapcsolatos leckét a az M1-nek hála van lehetőségünk alaposan begyakorolni), hogy sokan, nálunk kevésbé szerencsés országok lakó nagy-nagy bajba kerültek, ahogy az oktondi pocok a mesében. Mondjuk nekik nincsenek bölcs vezetőik.

A Földgolyón van még a távol-kelet. Ott természeti katasztrófák vannak, meg furcsa helyi ünnepek. Nincs Amerika, se Észak-, se Dél. Viszont lesz exkluzív interjú az új lengyel külügyminiszterrel, aki pár további részletet fog elárulni nekünk a migránsokról. Tudunk ugyan mindent a témában, de az illem úgy diktálja, hogy meghallgassuk őt is.

Nagyon fontos, sőt meghatározó szerepet játszik még az egyház. Segítik például az elesetteket. Mármint a magyar elesetteket, a nemzetközi vonatkozások egyrészt nem érdekesek, másrészt nem is tartoznak a magyarok istenére. Az egyház szervezésében lehet ellenkező nemű polgárokhoz közel férkőzni, aztán házasodni, kisvártatva pedig sokasodni. Táncolni ugyanígy lehet.

Ha ezt mind végignéztük, de még mindig kurvára ég a gyomrunk, disznózsírt könnyezünk, vagy cukorkristályok settenkednek cserepes ajkainkra, arra is van megoldás: be kell venni pár pirulát. Aki ügyes szervező, és előre gondolkodik, annak ehhez fel sem kell állnia a TV elől.

Egyelőre ennyit tudtam meg. El kellett jönnöm, úgyhogy jó eséllyel lemaradtam azokról a műsorokról, amikben további földrészeket hoznak szóba, fény derül a világgazdaság, az internet, az űrkutatás, a lábon elrohadó hazai oktatás, az egészséges életmód (szélsőséges esetben természetjárás, tömegsport), a géntechnológia, a kivándorlás, a megújuló erőforrások, a gazdaság előtt álló kihívások, a kortárs irodalom, a rock’n’roll, az elektronikus zene, és még pár dolog létezésére.

Nem baj, majd legközelebb. Addig is jó látni, hogy jó irányba mennek a dolgok. Minket mondjuk konkrétan nem érdekel, de el tudom képzelni, hogy ha máshol is ennyire a helyén van minden, valaki még Amerikát is felfedezi egy fertály emberöltőn belül.

Nemrég felkerestem a háziorvosomat azzal a panasszal, hogy mindjárt negyvenegy leszek. A kerület honlapján próbáltam meg kitalálni, hogy hova kell mennem, de az információáradat ellenszelében elég hamar kiegyeztem egy döntetlenben, és egyszerűen elsétáltam az egyik legközelebb lévő címre.

Egy kicsit vártam, megpróbáltam memorizálni az arcokat, hogy majd tudjam, ha mind elfogyott, én következem, de aztán végül mégis odamentem a ruhatárosnak látszó, de mint kiderült, az egyik orvos recepciósaként dolgozó hölgyhöz, hogy megkérdezzem, tulajdonképpen jó helyen járok-e.

Ezt úgy lehet kideríteni, hogy az orvosok ajtóira kifüggesztett lapokon kell kikeresni a címem, és figyelni arra, hogy nehogy túl hamar megörüljek, ha látom az utcám nevét, mert az páros és páratlan oldalakra, és azon belül is szakaszokra van osztva. Miután az én konkrét címem nem szerepelt sehol, visszamentem a pulthoz további egyeztetésre.

A hölgy kérdezte a címem, bemondtam, majd ő rávágta az egyik orvos nevét, mire én az osztott szekciókkal érveltem. Elővett hát egy füzet szerűséget, és onnan próbálta meg kikeresni, hogy vajon hova tartozhatok. Ezt alighanem elunta, mielőtt megoldásra jutott volna, és inkább egy tipped adott le az egyik nem messze lévő utcában székelő hasonló intézményre.

Átsétáltam. A váró tömve volt beszédfoglalkozást tartó idősekkel. Itt is épp az arcokat figyeltem, amikor az egyik ajtó mögül kilépett egy asszisztens. Kiderült, hogy mindenki a másik ajtóhoz vár (ahova az én címem is tartozik). Mondtam, hogy én szívesen bejönnék, ha ez bürokratikus szempontból lehetséges. Lehetséges volt.

Az első meglepetés akkor ért, amikor a doktornő kezet nyújtott. Nem így emlékszem a felállásra, de nem is mostanában voltam utoljára háziorvosnál. Kedves, mosolygós nő volt; az asszisztens hasonlóképp. Miközben odaadtam a különböző igazolványaimat, elmondtam a panaszom. Ez meg számukra volt az első meglepetés. A jelek szerint rendkívül ritka lehet, hogy valaki azért megy be hozzájuk, hogy elvégeztessen pár ilyenkor elvileg esedékes állapotfelmérést.

A kórtörténetemről is beszéltünk persze, ami egyébként egy, az unalomig eseménytelen sztori, de azért két vidám részlettel így is tudtam két új meglepetést okozni. Az egyik, hogy régebben magas vérnyomásom volt, de ma már nincs. Ezt rögtön igazoltuk egy tankönyvi értékeket mutató méréssel. A másik az el nem múlt, de egész jól ráncba szedett gerincsérvem rövid története volt: Egy saját kárán rengeteget tanuló barátom útmutatásai alapján kiköszörültem a tartásomat, és az erre kimódolt gyakorlatok végzését (nem teljesen jó kedvemből, de tulajdonképpen nem is vonakodva) a halálom napjáig fogom folytatni.

Beszéltünk még az életvitelemről, azon belül a sportolási szokásaimról. Itt egy kis zavar támadt, mert megint vissza kellett kérdezniük, hogy jól értik-e, hogy a két órát alkalmanként mondom, és heti három-négy alkalomról, és különböző mozgásformákról beszélünk. A szokványos válasz – gondolom – az lehet, hogy „nincs nekem időm sportra”.

Ezután megkaptam a beutalóimat laborra, EKG-ra és mellkas röntgenre. Csak gyorsolvasással futottam át őket. A mellkas röntgenes meg is lepett, mert még soha nem hallottam olyat, hogy „köhögés alatt”-i képet akarnának készíteni; hiszen az értelemszerűen egy bemozdult fotó lenne. Úgyhogy rájöttem, hogy egyszerűen nem sikerült a gyorsolvasás, ránéztem hát még egyszer a papírra. Az állt ott, hogy „köhögés miatt” lesz szükség a röntgenre. Azaz a prevenció nem életszerű és legitim oka semmilyen vizsgálatnak. Persze, tessék egészségesnek lenni, de amíg ez sikerülni látszik, addig minket ne fárasszon – mondja az állam.

Laboron voltam már százszor, amikor a katonaságot akartam megúszni. A különbség annyi volt, hogy most volt egy fizetős tétel is a sorban. Brutális tömeg volt, pedig direkt a kezdőcsúcs mögé pozícionáltam az érkezésemet. A felvételi pultoknál volt egy-egy soron kívül fogadott belsős kolléga, akiknek az ügye a szokványosnál fogósabbnak bizonyult. Ezt leszámítva gyorsan ment minden. Rövid parancsszavakkal utasítottak: kabát a fogasra, üljön le, szorítsa ökölbe a kezét. Ezúttal nem durrantották el a vénámat, viszont három fiolát is levettek a nekem szokásosnak tűnő kettő helyett. Utána gyorsan elhajtottak. Szorítottam a vattát, egyik hónom alá gyűrtem a pulóveremet, másik kezemmel a papíros mappa után kaptam, amit csak a földre tudtam tenni, és elhúztam a fogas mellé. Ott két szék állt, az egyikre lepakoltam, közben jöttek a nyakamra a többiek, majd még szóltak is, hogy adjak már egy kis helyet az egyik hölgynek, úgyhogy még inkább a sarokba húzódtam, ahonnan még váltottam pár szót ezzel a másik beteggel, aztán a növekvő tumultus nyomása alatt megtörve magamban azt mondtam, hogy jól van bazmeg, és felvettem a pulóvert meg a kabátot, noha kissé még véreztem. Átvergődtem az azóta még tovább duzzadt tömegen, vizeltem egyet, a poharat meg az átadóablakban hagytam.

Az EKG sétatávolságra volt egy magánbetegeket is fogadó intézményben. Ruhatár kötelező. A pultnál három ember, akiknek mintha tiltva lenne a verbális és nonverbális kommunikáció, semmi életjelet nem adtak a közeledésemre. A félkörös pult egyik felénél mégis olyan közel kerültem az egyik nőhöz, hogy végül csak rám nézett. Megkérdeztem, hogy itt zajlik-e a betegfelvétel. Rezignáltan rám nézett, és a másik oldalára mutatott, hogy ott, értelemszerűen ott zajlik, ahogy azt minden épeszű beteg tudja. Innen tárgyszerűen intéztük az adminisztrációt. Utólag visszagondolva parasztnak kellett volna lennem a nővel, de ez nem jutott elég hamar eszembe, úgyhogy például rutinból rámosolyogtam, és megköszöntem a segítségét.

Rövid várakozás után behívtak, és kérdezték, hogy mi a bajom. Itt is elsütöttem, a viccesnek szánt, de tényszerű öndiagnózisomat az életkoromról. A nő azt mondta, hogy akkor fejfájást ír, az bárkinek lehet, és szokott is lenni. Mondtam, hogy felőlem rendben. Aztán a meglepően hamar lezajlott, de a doktornő autójának garanciális javításával kapcsolatos pokoljárás rövid ismertetését is magában foglaló vizsgálat után hozzátettem, hogy ha már valami igazán életszerűt és igazat akarunk írni, akkor írhatjuk, hogy magas vérnyomásom volt régebben, de ma már nincs. Noha egy pillanattal korábban, a papírra pillantva a nő még azt mondta, hogy ez tökéletes, ezt az állításomat azonnal és határozottan cáfolta: akinek magas vérnyomása volt, annak magas vérnyomása is van. Ebben maradtunk.

A mellkasröntgen tartott talán a legtovább. A betegfelvételnél úgy nézett ki a csaj arca, mint aki egyik meglepetésből a másikba esik, ami az informatikai rendszer kezelését illeti, majd meglehetősen hosszú várakozás következett egy legalább huszonhat fokosra fűtött, egyébként hangulatos, tágas folyosón. (Ez a hely is működik magánkórházként is). Innen aztán behívtak. Fel kellett vennem az ilyenkor szokásos pozíciót, majd kissé belélegezni. És egy jó darabig ennyi. Egy ponton túl már nagyon gyanús volt, hogy komolyan gondolják, hogy egy kis levegő ennyi időre elég lenne. Kisvártatva szóltak, hogy kifújhatom, aztán az egész megismétlődött most már kicsit gyorsabban. Ezek után oldalra fordulva is átvilágítottak – ilyen még nem történt velem korábban, ha jól rémlik. A vetkőzőből hallottam, hogy a csaj hívja a karbantartókat(?) telefonon, hogy a gép végképp térdre rogyni készül: csak tizedikre teszi a dolgát, aztán még ki is kapcsol. Ez, tekintve, hogy a másik gépük is rossz, elég hamar teljesen el fogja lehetetleníteni a munkavégzést.