Hazaérkezésem alkalmából – pár hét bemelegítés után – leszakadt a mennyezet egy darabja, amit ránézésre még pár másik fog követni vagy magától, vagy – optimális esetben – egy festő segítő keze által.

Hirtelen két szakemberrel léptem kapcsolatba. Az egyik egy nagydumás késő harmincas. Mindenre van egy története. Például, hogy miért késett egy órát a meló felmérésekor (töketlen autósok a nem működő lámpánál a Soroksárin). Vagy hogy az egyik legutóbbi ügyfele, Laci bácsi, egy hétszázezres munkára hogy adott száztízezer borravalót. Arra is biztos lesz egy kis színes, hogy a tegnapra ígért, több forgatókönyvet felvázoló árajánlat-mátrixa miért nem ért még ide.

A másik figura egy szomorú ötvenes mérnök, aki nyilván nem a legszórakoztatóbb körülmények között avanzsált festővé. A megbeszélt időpontnál bő fél órával ért ide korábban. Beszéltünk róla a telefonon, hogy minél korábban jön, nekem annál jobb, aztán ezek szerint vállalt valamit, amiben biztos volt, hogy meg tudja oldani, de nem volt szüksége a biztonsági tartalék időre.

A nagydumással előtte elég sokat morfondíroztunk, hogy mit lehet tenni, hogy ilyen leszakadás már ne nagyon forduljon elő. Hálót kell feltenni, és akkor jó tíz évig nem lesz ezzel gond – mondta. Az ex-mérnök ugyanezt úgy adta elő, hogy ez sajnos előbb-utóbb ugyanígy le fog jönni, bár ő fel fogja hálózni. A mérnök egyúttal az árajánlatát is megadta, és amikor az időzítésről beszéltünk, azt mondta, hogy a jövő héten tudja megcsinálni, vagy ha akkor nem jó nekem, akkor már csak ősszel. Őt választom.

Amúgy Angliában is találkoztam egy szakemberrel, amikor egy barátnak segítettem a költözésénél. Az volt a dolga, hogy teljes felelősségvállalás mellett, hatóságilag csavarja le a gáztűzhely csatlakozóját a csőről, azaz előtte elzárja a csapot. Ezért valami egészen meghökkentő óradíjat kapott.

Ő is mérnök volt korábban, de azt mondta, hogy nagyon feszélyezte a nagy felelősség, meg az a rengeteg dokumentáció, úgyhogy átképezte magát gázszerelőnek, és azóta is boldogan él anyagi és erkölcsi megbecsülésben.

Persze az angoloknál azért nem lehet tudni, hogy mi a valóság. Európai mércével kevés a diplomás. A most aktív negyven fölöttiek bármilyen diplomájukat réztáblára gravíroztatják, és már megy is a szobájuk ajtajára. Hirtelen három-négy ember jut eszembe, aki arról számolt be, hogy builderként (aki minden szakmunkához (kellene, hogy) ért(sen), ami egy épületben felmerülhet), vagy autómentőként boldogabb, mint értékesítési igazgatóként, vagy IT mérnökként. Maradjunk annyiban, hogy a PR-juk biztos profibb, mint a magyar mérnök-festőé.

Egy, a szokásosnál valamivel bosszantóbb nap délutáni csúcsában a pirosnál állva – utassal a hátsó ülésen – egyszer csak szorító érzés bontakozott ki a mellkasom közepéből indulva. Mintha körbefogták volna szívemet, és elkezdték volna összenyomni. Ösztönösen mély levegőt vettem, hogy ellensúlyozzam az érzést, de valahogy nem volt az igazi, csak felébe-harmadába sikerült teleszívnom a tüdőmet. Amíg így tettem, kicsit múlt a rossz érzés, de ahogy kifújtam, újra jött a szorítás, megfejelve valami, a torok felé kúszó érzéssel valahol a kellemetlen és a fájdalmas határán. Kihúztam magam, amennyire az ülésben tudtam, elindultam a zöld lámpánál, sávváltás közben folytattam a légzőgyakorlatot, de a tünetek nem enyhültek, ehelyett egy kis hőhullám, és enyhe, szinte csak páraszerű verejtékezés csatlakozott a homlokomon a kánonhoz.

Passzív memóriámból megpróbáltam felhozni bármi bejegyzést ezzel kapcsolatban, és homályosan olyasmik jöttek fel, amik az infarktus tünetei közé voltak felírva. Viszont ennyi idősen ez gyakorlatilag lehetetlen – gondoltam – mire újabb memória morzsa szivárgott fel: előfordul azért, ha ritkán is. Akárhogy is, nem úgy néz ki, mint ha meg készülnék halni, úgyhogy úgy döntöttem, hogy a műszakot lenyomom azért. Az egész kellemetlenség eltartott vagy tizenöt percig. A nap végére nagyjából el is felejtkeztem az egészről.

Aztán egy héten belül az egész újra lejátszódott ugyanígy. Ennek a műszaknak a végén már rákerestem az infarktus tüneteire, és ott pont ilyesmiket találtam, és a gyorstalpalót olvasgatva sorban ugrottak be az egyes elemek, hogy megy az elég fiatalon is, nem tűnik feltétlenül olyan drámainak, sokan észre se veszik, ha makk egészséges valaki (amihez mostanában eléggé közel vagyok), az se véd feltétlenül, satöbbi. Azaz volt miből magamra ismerni.

Egy kis tépelődés után úgy döntöttem, hogy egyszerűbb elmenni az orvoshoz, mint nem törődni vele, aztán beleszaladni valami reménytelenebb helyzetbe, és utólag bánni a dolgot. Felhívtam hát a háziorvost, pontosabban a rendelőt. Itt ez újabban úgy működik, hogy a recepciósnak elmondom, hogy be szeretnék nézni, mert ez és ez a panaszom, ők meg azt mondják, hogy hohó, majd az orvos eldönti, hogy mi a helyzet, úgyhogy majd később felhív, neki mondjam el, hogy mi van, és ha ő úgy gondolja, kapok időpontot.

Pár óra múlva hívott az orvos. Elmondtam neki a tüneteimet, hogy mit és milyen körülmények között éreztem. Mondta, hogy ok, be tudok-e menni mondjuk most. Persze – mondtam, és bementem.

Itt az orvosok kicsit másként néznek ki, mint otthon. Se köpeny nincs rajtuk, sztetoszkóp se lóg a nyakukból, és mintha latinul se tudnának: a legcélratörőbb egyszerű angolsággal beszélnek az emberhez.

Ez a fickó is ingben és nyakkendőben volt. Elmondtam neki újra, hogy mit tapasztaltam, miközben ő hümmögött, nekem meg ki-be kellett lélegeznem, hogy ő addig hallgassa a tüdőmet, szívemet, kopogtasson a hátamon, miegymás. Persze vérnyomást is mért. Mindeközben heroikus küzdelmet folytatott az informatikai rendszerrel, amivel nem találták a közös hangot.

Feltette a szokásos kérdést, hogy szedek-e valamilyen gyógyszert, mire én megadtam a szokásos választ, hogy igen, magas vérnyomás ellen szedek gyógyszert, napi ennyi és ennyi milligrammot. Miért nem látom ezt a rendszerben? – kérdezte egy kicsit furcsa hangsúllyal. Azt talán maga tudja megmondani (You tell me) – válaszoltam – Eddig tán háromszor jártam itt, ez a kérdés mindig elhangzott, és én mindig ugyanezt válaszoltam.

Ezek után azt kezdte feszegetni, hogy miért ezt a gyógyszert szedem, kitől szereztem. Mondtam, hogy még otthon táraztam be egy fészernyit (shedload), hogy elég legyen sokáig, ne kelljen ezzel foglalkoznom. Ezen a ponton az orvos egy kicsit úgy viselkedett, mint egy bevándorlási inspektor, és elmondta, hogy mit hogy kellett volna csinálnom, amit én egy kicsit türelmetlenül hallgattam, mint az ennél fontosabb tárgyhoz nem szorosan tartozó részletkérdést, majd egy nem túl flegma vállrándítással kombinált bólintással jeleztem, hogy majd akkor ezt később vagy elintézem vagy nem, hiszen nem a ’80-as évek Romániájában vagyunk.

A konkrét ügyemre visszatérve nagy nyugalommal azt mondta, hogy nyugodjak meg, ez kizárt, hogy infarktus legyen, a tünetek nem is hasonlítanak arra. Namost ebben az országban már voltam okosabb autószerelőnél és lakásfelújítónál is úgy, hogy egyáltalán nem értek egyikhez sem. Az, hogy esetleg most ugyanez történik orvossal, nem is annyira nyugtalanítani, mint inkább dühíteni kezdett. (Százával lehet olyan tragikus történeteket olvasni az itteni egészségügyről, hogy nyugodt orvosok mosolygósan hazaküldenek valakit pihenni, meg zöld teát inni, majd az illető nem éri meg az esti híreket, hanem bekerül a másnapiakba).

Azért abban maradtunk, hogy csinálunk egy EKG-t, amire pár nap múlva fog sor kerülni, viszont láthatóan nagyobb lelkesedéssel fordult a vérnyomásos probléma felé, és azt mondta, hogy a gyógyszer, amit szedek elavult, ma már sokkal jobbak vannak. Ezt készséggel elhittem: e történet idején még tán épp nem voltam negyven, a magas vérnyomásra meg kábé huszonnégy éves koromban kezdtem el szedni a gyógyszert (és amikor azt felfüggesztettem a sorozással kapcsolatos terveim megvalósítása keretében, a vérnyomásom az elvárásomnak és terveimnek megfelelően fel is ugrott százhatvanra).

Azt mondta a doki, hogy egyelőre ezzel álljak le, aztán lássuk meg, mi lesz. Ha felmegy, akkor majd felír valamit, ha az sem használ, akkor van egy második bogyó, amit az első mellé kell szedni pontosan ilyen esetekben, de minderre rá lehet dobni valami harmadikat is. Engem annak idején eléggé lelombozott már az is, hogy egyáltalán onnantól kezdve már mindig gyógyszert kell szednem, de ez a potenciálisan három tabletta, ez már nevetséges – gondoltam, és nagyjából el is döntöttem, hogy ezzel az egésszel nem fogok foglalkozni.

Viszont a mostani gyógyszerem szedését azért a megbeszéltek szerint abbahagytam. Az első napokban többször éreztem, ahogy dobog a szívem, illetve úgy kipirultam csak egy ültő helyemben, mintha erőlködtem volna, de ezektől eltekintve semmi egyéb kellemetlenségem nem volt. Pár nap múlva visszamentem megcsináltatni az EKG-t tudva, hogy a gyógyszer elhagyása meg fog mutatkozni a szintén ekkorra ütemezett vérnyomás mérésemkor – de nem lett igazam. A tankönyvi 120/80-at mértük.

Amikor harmadszor mentem be, ezúttal az EKG leletet megmutatni az orvosnak (Az EKG-n egyértelműen látszik, ha valakinek infarktusa volt az elmúlt – azt hiszem – egy-két évben), az derült ki, hogy nem volt infarktusom, hanem inkább minden a legnagyobb rendben van, a vérnyomásommal pedig pont ugyanez a helyzet.

Az orvos azt javasolta, hogy időnként ugorjak be az előcsarnokba, ahol van egy telepített vérnyomásmérő, és ellenőrizzem, hogy továbbra is minden rendben van-e, illetve persze, ha bármi gondom van, csak jöjjek vissza. Az ilyen bejárkáló rutinokon majd inkább nyolcvan fölött szeretnék először elgondolkodni, úgyhogy inkább rendeltem egy vérnyomásmérőt, amit egyre ritkábban használok, mert mindig tökéletes a vérnyomásom. Ha lenne szemüvegem, ezzel a lendülettel azt is eldobnám.

Már nagyon régóta csodálkoznak az angolok, hogy hogy lehet az, hogy itt élő muszlimok Szíriába utaznak, és beállnak az iszlám államhoz robbantgatni, meg fejezgetni, vagy épp nem mennek sehova, hanem igyekeznek mindezt itt helyben megoldani.

Nem értik, hogy hogy lehet az, hogy középosztálybeli, jó anyagi körülmények között élő, többedik generációs bevándorlókat is simán el tud csábítani egy ilyen terrorszervezet. Abból indulnak ki, hogy a demokrácia, meg a fogyasztói társadalom univerzálisan a legjobb a Földön, ami emberrel történhet, és a bevándorlóknak ezt önállóan fel kellene ismerniük, és csak élni boldogan, angolként.

Csakhogy ez így, ebben a formában ostobaság. Most hallottam először egyetlen embertől a rádióban (Jihadi John egy volt ismerősétől), hogy esetleg lehetett volna valamit tenni azért, hogy ezek az emberek otthon érezzék magukat Angliában. Nekem, gyakorló idegenként, ez évek óta a napnál világosabb.

Az angolok úgy tekintenek magukra, mint rendkívül liberális, befogadó nemzetre. Az én meglátásom szerint ez annyiban igaz, hogy ide tényleg lehet jönni kulimunkát végezni, vagy magasabb szintűt olcsóbban mint a helyiek tarifája, illetve tandíjat is lehet fizetni, majd hazafáradni oda, ahonnan jött az ember. Azaz minden jöhet, ami pénzt hoz, a több szempont igazából nincs, de PR szempontból adódik a befogadó nemzet legendája.

Még Londonban is, ami tényszerűen a legsokszínűbb és legbefogadóbb hely az országban, olyan statisztikákkal találkozni, hogy pl. a bangladesi bevándorlók 98%-a egy-két körzetben él. Azaz szigetszerűen. Magyarul gettókban.

Itt Liverpoolban, ahol három egyetem is van, tehát a fiatalos nyitottság kellene, hogy domináljon, pontosan ugyanez a helyzet a kínaiakkal, a muszlimokkal, stb. Vegyes társaságot, ahol fehérek és arabok együtt töltenek időt, soha nem láttam. Olyat, hogy feketék, és fehérek együtt mozogjanak, mondjuk kétszer.

Amikor tőlem kérdezik, hogy lengyel vagyok-e, és mondom, hogy magyar, „viccesen” elnézést kérnek, hogy nem akartak megsérteni. Sajnos az a helyzet, hogy itt rendesen megvetik a nem nyugati és/vagy nem fehér embert, csak a politikai korrektség súlyosan kötelező máza alól ez nem látszik ki annak, aki nem akarja látni.

Számos arab utasom számolt be arról, hogy bottal se nyúlnak hozzá a helyiek, képtelenség kapcsolatot teremteni velük, teljesen kizárják őket maguk közül.

Az érem másik oldala persze az, hogy a muszlim közösség egy része is hajlik arra, hogy elszigetelje magát az angoloktól, sőt, hallottam olyan véleményt, hogy szerintük az lenne a természetes, ha úgy élhetnének itt, mint ahogy ezt egy ideáltipikus közel-keleti országban elképzelnék maguknak, és az angolok hagyják békén őket a törvényeikkel, meg szokásaikkal. Ha pedig már el vannak szigetelve, és pl. egyetlen angol / fehér sincs az általános iskolában, bizony elő- előfordul, hogy a diákoknak nem világos, hogy a sharia törvénykezés nem kóser errefelé.

Most, hogy a legújabb három tinédzser lány is elutazott Szíriába, még mindig teljes az értetlenség. Semmi hajlandóságot nem látok arra az angol közvéleményben, politikusokban, újságírókban, hogy az egyébként nagyon durván vészjósló helyzet mélyére nézzenek őszintén, és belássák, hogy ők is tehetnek azért, hogy a dolgok ne ebbe az irányba menjenek tovább.

Ezeknek a lányoknak a kapcsán is főleg azon rugóznak, hogy kitűnő tanulók voltak, és mégis jaj, mi lett. Hát szerintem az, hogy szorgalom ötös, kritikus / önálló gondolkodás egyes. Szintén már az elutazásuk után derült ki, hogy (legalábbis) az egyikük vagy hetven lefejezős twitter fiókot követett, és erről – állítólag – a szülei sem sejtettek semmit.

Most van egy kis fellendülés a gazdaságban, de a fiatalok nem állnak jól. Már tényként kezelik, hogy most jön az első generáció istentelenül hosszú idő óta, akik szarabbul végzik, mint a szüleik. Lecsúszás, frusztráció, a felszín alá tuszkolt idegengyűlölet, az őszinte helyzetértékelés elsumákolása, és egy konkrétan bestiális, az egész világot behálózó terrorszervezet… Nehéz ebből happy endes forgatókönyvet írni.

A pénteki és szombati apró események, illetve azok hiánya, mint cseppben a tenger sűrítik össze az angol mindennapok egyik fő sajátosságát. Azt ugyanis, hogy jó néhány szolgáltatást olyan lendületes eleganciával terveznek meg a legapróbb részletekig, hogy már rágondolni is öröm, hogy milyen jó lesz minden, amikor a gépezet beindul. Viszont nem indul be.

És ez a végeredmény szempontjából pontosan ugyanolyan, mint ha abszolút meg sem tervezték volna, hanem kávézaccba kockadobással döntenék el az események menetét.

Csütörtökön rendeltem egy gitárt – most mindegy, hogy miért. Kérhettem volna úgy is, hogy másnap itt legyen, de nekem nem volt sürgős, így nem ikszeltem be ezt az egyébként fizetős extrát. Aztán reggel elmentem dolgozni, de alig másfél óra múlva kaptam egy sms-t, hogy huszonvalahány perc múlva kezdődik az az időablak, amikortól egy órán belül valamikor ott lesznek az ajtóm előtt. Volt már ilyen: akkor a legnagyobb megdöbbenésemre a lehető legkorábban hozták ki a csomagot.

Így az épp futó fuvart elintézve azonnal hazavezettem a reggeli csúcsforgalmon keresztül, és vagy nyolc perc késéssel otthon voltam. Nem hívtak, nem hagytak cédulát, tehát nem voltak még itt. Ittam egy kávét, kicsit olvasgattam a híreket, mikor – a végső ígért időpont is elmúlt már húsz perccel – újabb sms-t kaptam, hogy elnézést kérnek, de úgy néz ki, hogy a sofőr kicsit elvariálódott időben, de még ma mindenképpen megpróbálják kikézbesíteni a csomagomat.

Magyarul egy meghökkentően tempós, olajozott teljesítésből hirtelen egy nem eléggé meggyőző ígéret lett. Aki azt ígéri, hogy mindent meg fog próbálni – ahelyett, hogy azt ígérné, hogy el fogja intézni, amit el kell – az attól tart, hogy nem fog sikerülni a vállalása. Írtam egy gyors kérdést nekik az erre való rubrikába, de ezt a szálat most gyorsan el is varrom: nem válaszoltak rá.

Jelentkeztem jó pár állásra, újabb cikkeket futottam át, de nem történt semmi. Kiragasztottam a nevemet meg a lakásszámot a kapucsengőhöz, ez utóbbit a csengőn is megerősítettem tollal, majd bementem, és szomorúan láttam, hogy a telefon térereje nulla. Ez persze nem először fordul elő, sőt szokványos, de az utóbbi pár napban még ehhez képest is sokat romlott a helyzet, és gyakorlatilag csak három olyan pont van a lakásban, amit három centiméteres pontossággal kell eltalálni ahhoz, hogy tényleg legyen esély a távközlésre. Innentől az egyik ilyen ponton tartottam a telefont, és a neten beállítottam, hogy küldjenek sms-t és email-t is ha akár a legkisebb apróság is történik, például épp a sorban előttem lévőnek kézbesítenek.

De nem történt semmi. Ezen a ponton kezdtem komolyan elégedetlenkedni, de ugyanakkor annyira fáradt voltam a hatórás alvásoktól, hogy úgy döntöttem, most pótolok valamennyit. Aludtam egy órát. Ittam egy újabb kávét. Kicsit később felhívtam az ügyfélszolgálatot, majd az örökkévalóság harmadáig zenét hallgattam, de végül sikerült beszélnem egy hús-vér emberrel, aki – noha a hangja kiégett és kelletlen volt – megesküdött, hogy a csomagot még ma kihozzák, hiszen ott van a kocsiban, ami talán éppen felém tart.

Már akkor is tudtam, ami később bizonyossággá vált: nem tartott felém. A csaj azt is mondta, hogy este nyolcig kézbesítenek, legkésőbb akkor fog ideérni. Már akkor is tartottam attól, ami később bizonyossággá vált: nem ért ide.

Így ment a levesbe az átlagosnál a legtöbbször erősebb bevételt hozó péntekem a beteljesülés legkisebb árnyéka nélkül. Elhatároztam, hogy a szombattal nem hagyom, hogy ugyanez történjen: mindenképpen dolgozni fogok, a gitárt meg majd megoldom máskor és máshogy.

A szombat reggeli műszakban soha nem veszek részt annak sajátosságai miatt. Ilyenkor ugyan hosszú fuvarok kínálkoznak, az utasok viszont azok, akik péntek éjjel kettőkor még nem voltak szállítható állapotban, reggelre viszont már abban bíznak, hogy nem fognak hányni a kocsiban. Én nem tudok tiszta szívvel bízni ugyanebben, így délután egykor megyek ki.

Ez volt hát a tervem erre a szombatra is – a délelőttöt edzésre szántam, majd ebéd, utána munka. Azért rákattintottam az ügyre a neten, ahol azt láttam, hogy a késésre vonatkozó szabadkozás eltűnt, csak annyi információ maradt, ami alapján ki lehetett következtetni, hogy itt valami meghiúsult.

Azért felhívtam őket – most sem ment sokkal gyorsabban. Egy másik, de szintén enervált nő vette fel a telefont, és az adataim és azonosítóim bekérése után önállóan felismerte a helyzetet, és mondta, hogy látja, hogy tegnap nem jött össze, amit szerettem volna. Mi legyen – kérdezte – megvárom a hétfőt, vagy lerakják egy depóba?

A hétfő a szünnapom, amit ugyan nem szobafogsággal terveztem eltölteni, de mégis ezt választottam. Leraktuk a telefont, és meg is jött a visszaigazoló email és sms, hogy akkor hétfő.

Megnyugodva mentem el edzésre, meg is jöttem, és épp a kávémat ittam (elég sok kávét iszom), mikor a bejárati ajtómon keresztül hallom, hogy a lépcsőházban valaki más bezzeg éppen csomagot kap. Elvileg ez a cég is dolgozik szombaton, de mindegy.

Egy perccel később csörgött a telefonom. Egy nő volt az, akinek meghökkentő módon már a hangjából egyértelmű volt, hogy teherautót vezet főállásban vagy legalábbis túl sok időt tölt fuvarozók társaságában. Azt mondta, hogy van egy csomagom a hallban. Mondtam neki, hogy az szuper, egy másodpercig fog tartani odaérnem.

Kiléptem az ajtó elé, és ott a gitárom. Se csöngetés, se sms, se email – se arról, hogy az előző ügyfélnél járnak, se arról, hogy hozzám mikor jönnének, semmi, csak egy kellemes meglepetés.

Aki a csomagot átvette, a kaput tárva nyitva hagyta, és ugyan ezen a környékem nem igazán lopnak, azért nem bánom, hogy tök véletlenül, minden előzetes tervezéssel szembemenve végül csak beleakadtam a megrendelt gitáromba.

* * *

Hogy mindez hogy nézhet ki a cégnek dolgozók meg a tulajdonos egymásétól és az enyémtől jelentősen eltérő szemszögéből, arra vannak elképzeléseim, de az egy másik bejegyzés témája lehetne.

Gomolyog itt Angliában egy ügy egy ideje, ami pár ismerős eleme dacára kissé másként alakult, mint ahogy nálunk szokás.

Egy szokványos, kutyákkal és gyerekekkel fotózkodó konzervatív politikus – nyilván szintén PR szándékkal – biciklivel akart a miniszterelnök rezidenciájára gurulni, de az ott posztoló rendőr leállította azzal, hogy ezt valamilyen szabály alapján nem szabad. Ebből vita lett, aminek során a politikus gyakorlatilag leparasztozta a rendőrt. Erre ugyan a latin plebs szót használta, de ez valamiért a köznépnél ugyanúgy kicsapta a biztosítékot.

Történt ugyanis, hogy két másik rendőr kiszivárogtatta a dolgot egy bulvárlapnak (őket hipp-hopp ki is rúgták), az újság megírta a történetet, Mitchell meg tagadott mindent, és felháborodottan beperelte őket. A következő pillanatban megbukott mint politikus. Le kellett mondania, a karrierjének vége lett egy pillanat alatt – egyelőre nem tudni, mennyi időre.

Az ügy a bíróságon folytatódott két évig, és most lett vége. Hangfelvétel nem készült, úgyhogy a bírónak a vallomások, a körülmények és valószínűségek alapján kellett döntenie. Úgy döntött, hogy az egyes elemek valószínűsége abba az irányba billenti az ügyet, hogy a parasztozás megtörtént.

A bíró olyanokat említett, hogy a szóban forgó rendőr híresen becsületes, és múltja makulátlan (ezek ugye egy politikusnál nem értelmezhető kategóriák – teszem hozzá én), meg hogy a videofelvételen látszik, hogy a politikus kikel magából, ami könnyen elképzelhetővé teszi, hogy csúnyábbat mondott, mint ami belefér, meg azt is, hogy erre aztán a lehiggadás után nem, vagy nem pontosan emlékszik.

Feltűnt, hogy az üggyel foglalkozó műsorokban mindig azon van a hangsúly, hogy Mitchell parasztozott, és az szót sem érdemel, hogy ezek után még volt pofája beperelni az ezt leközlő lapot. Szerintem az első tízpontos parasztság (és egyúttal az őszinteség ritka megnyilvánulása), a második viszont egy száznegyvenhat pontos arcátlanság.

Más. A BBC4-en David Cameron miniszterelnök egy beszédéből vágtak be részletet. A többi politikushoz hasonlóan nála is a mozgó száj árulja el, hogy hazudik, aki azonban a hangjára is figyel, az tudja, hogy van abban a tettetett, fáradtságot nem ismerő, az ország jobbítására törő elszántságban valami mélyen gusztustalan, igazán undorító aljasság, ami tényleg csak a politika környékén fordul elő.

Az épp a kocsiban ülő négy egyetemista közül az egyik, a hátsó ülésről, nem emelt hangon, de szinte tapintható, vágyódó érzelmi töltettel mondta, hogy szívesen töltene hosszabb időt azzal, hogy üti Cameron arcát, és még csak bele se fáradna. Soha. (I would never get tired punching his face).