A pillanatragasztót óvatosan nyissuk ki (törjük meg, szúrjuk fel), ne szorítsuk, nehogy a ragasztó kibuggyanjon, és oda kerüljön, ahova nem való. Előre készítsünk elő egy zsebkendőnyi területet (esetleg egy zsebkendővel leterítve), ahova használat után tenni fogjuk a ragasztót. A célterületre egyenletesen hordjunk fel épp annyi anyagot, amennyire szükségünk van, majd miután a tubust az előkészített helyre tettük, szükség szerint tartsuk egyben a munkadarabot, amíg a kötés megindul. Ha ezzel megvagyunk, óvatosan, ismét figyelve arra, hogy nehogy feleslegesen megnyomjuk a tubust, zárjuk le a ragasztót, vegyük az erősebbik kezünkbe, és törzsünket kissé hátrahajlítva szerezzünk lendületet, hogy a készítményt olyan messzire hajíthassuk, amennyire tudjuk. Ha nem így teszünk, később azt fogjuk hinni, hogy úgyis van még egy kis pillanatragasztónk, de amikor legközelebb használni akarjuk, ki fog derülni, hogy az csak egy tubus egy kis szárazanyaggal.

Szeretem előre eltervezni a dolgokat, aztán kipróbálni, beépíteni a tapasztalatokat, és az így tökéletesített módszerrel továbbmenni, amíg még jobb ötletem nem támad. Az edzőteremben az így kimódolt menetrendet nem mindig sikerül tartani, úgyhogy rugalmasnak kell lenni, át kell csoportosítani. 

A bicepsz nem kerülhet a tárogatás elé, a váll nem előzheti meg a tricepszet, a fekvenyomásnak rögtön a futás után kell jönnie (aminek pedig feltétlenül a kezdőgyakorlatnak kell lennie), mert ez viszi el a legtöbb energiát, ráadásul kifárasztott vállal és/vagy karokkal már nem megy. 

Jó lenne a fekvenyomás után túlesni a combon, aztán az így közben egérutat kapott mellekkel tárogatni egyet, majd bicepsz, tricepsz és váll, hogy következhessen az ülve, megtámasztott mellkasom felé húzott hátgyakorlat nyomában rögtön a nyak mögé húzottal, hogy a csigolyáimat nyújthassam egy kicsit, ami – a lábhajlítás és vádli után közvetlenül – meghálálja magát, amikor a hasizmok következnek, hogy pár gerincvédő trükk után végül hazabotorkálhassak. 

Ma a fekvenyomás után a lábgépen egy érdemtelen koraötvenest találtam. Hörcsögként hordott minden húszas súlyt a gépre, majd megkapaszkodott, fejét hátravetette, és erős vicsorgás közben, épp csak jelzésszinten behajlította a lábát egy kicsit, majd ezt ismételgette. Azaz tökéletesen feleslegesen akadályozott engem abban, hogy harmadannyi súllyal, de négyszer őszintébben, konkrét lábmozgással végrehajtsam a saját gyakorlatomat. 

Vártam egy kicsit, hátha épp az utolsónál tart, de nem, elindultam hát tárogatni. Mikor ezzel – egy perces szüneteket tartva – megvoltam, újra a lábgép felé kacsintottam, de az ember még mindig ott volt. Kénytelen voltam a háttal folytatni. Közben már figyeltem, hogy a nyak mögé húzós gép elérhetősége hogy alakul, és nem voltak jók a jelek. Egy kecskeszakállú (szintén eleve rossz jel) figura adott elő egy megalázóan szerencsétlen, teljesen inkompetens és közepesen önveszélyes bohózatot, megszámlálhatatlan felvonásban – megint csak engem, aki tudom, hogy mit cselekszem, akadályozva. Napköziseknek mondom: az egész olyan volt, mintha a menzán egy gyerek az éhségtől épp térdre rogyó, jó tanuló cserediák feje fölött csúzlizná át a játékként értelmezett milánói makarónit. 

Szerencsésebb, ha a második hátgyakorlat az elsőt közvetlenül tudja követni, de mindegy, gondoljunk a hátnyújtásra, jól jön az még a has előtt. Visszaballagtam a lábgép felé, hogy ott azzal szembesüljek, hogy az „A” idióta még mindig ott tevékenykedik. Kénytelen voltam a tricepszet sorra venni, és onnan sajnos nagyon jól láttam, hogy ez a szerencsétlen milyen tudományos arckifejezéssel, bölcsnek hitt (a valóságban egyszerűen lassú) kimértséggel végzi közösségi és egyéni szinten egyaránt ártalmas tevékenységét. 

Mivel újabb és újabb súlyokat hordott, és csak vicsorgott, a gyakorlatok között pedig fejkörzött, a bicepszre is jutott időm. Utána végre odébbállt, úgyhogy le tudtam pakolni a súlyokat utána, és hozzá képest szempillantásnyi idő alatt letudni a combozást. Míg én vállaztam, a „B” idióta kecske végzett a hátgépen. Onnan egyenesen „A” idiótához jött, és tudálékos megfontoltsággal beszélgetni kezdtek egymással. Az arckifejezésükről ítélve rendkívül fontos, és az emberiség nagyobbik része számára talán örökre rejtve maradó tudást osztottak meg kölcsönösen egymással. Az egyik felemelt ujjal mondott valamit, a másik pedig elképedt csodálattal reagált. Igen-igen meg lennék lepve, ha nem nettó egytől egyig ostobaságok hangzottak volna el. Ebből a gyakorlatból csináltak – azt hiszem – öt szériát. 

Én végül a délben elkészített, majd rögtön elfogyasztott sajtos csirke, a fülhallgatómból szóló nyers, energetizáló zene és a két nyavalyás által okozott bosszúság együttes hatásaként a szokásosnál keményebben hajtott edzésen vagyok túl, úgyhogy se nekik nem sikerült kicseszniük velem, se – aminek még jobban örülök – nekem saját magammal.

Olvastam régen valahol, hogy egy rapper(?) azért ütközött akadályba a dala rádiós szerepeltetésével kapcsolatban, mert az túl hosszú volt, azaz több talán három percnél. A médiaszakemberek szerint ez így nagyon sok, a rapper meg azt mondta, hogy viszont neki Isten ezt pont így és ilyen hosszban diktálta le, úgyhogy ezzel nem tud mit kezdeni. 

A fenti eset óta eltelt vagy húsz év, és szomorúan látom, hogy nem jó irányba mennek a dolgok. Az utóbbi napokban arra lettem figyelmes az itteni kereskedelmi rádiókban, hogy bevágják egy aktuális dal refrénjét, amíg a rádiót magát ajnározzák, hogy az az első a körzetben (a városban, ahol élek, ezt legalább ketten állítják magukról), majd pedig maga a belengetett szám következik – nagyjából egy perc időtartamban, azaz a refrén első teljes lefutásáig. 

Itt aztán snitt, és jöhet a mai kereskedelmi rádiózásban létező öt sablon közül valamelyik. Találd ki, hogy egy gyerek melyik számot énekli, mi volt a legkínosabb állásinterjú életedben, vagy ad abszurdum, mi a rohadt istent fogsz ma csinálni, és ehhez hasonlók. 

A rendszer működtetéséhez szükség van pár tucat tökéletesen egyforma emberre. Nem tudom megkülönböztetni a hangjukat, a szókincsük azonos, egytől egyig konzumidióták, és van egy bizonyos képességük, aminek a közvetlen és áttételes alantasságával nem tudok betelni. 

Általában párokban dolgoznak, egy nő, egy férfi, akik évődnek egymással, alákérdeznek, bennfenteskednek, és mindeközben szabályos időközönként hisztérikusnak álcázott nevetésben törnek ki. Ehhez általában az kell, hogy bárki mondjon bármit, és akkor azt kell mondani, hogy há-há-há… majd emelni kell a tétet, és a frekvenciát a sivítási sávba vinni, és egy fulladásig kitartó, egy oktávval feljebb elvégzett záró hááááááá közben még csapkodni az asztalt (nem túl közel a mikrofonhoz, és nem túl távol tőle). Aki még ad valamennyit a látszatra, az utána kifújja magát, hogy hát életében utoljára az előző reklámblokk előtt nevetett ilyen jót, a fásultabbak meg egyszerűen az életvidám, mindig boldog, munkáját az obszcenitás határáig imádó ember hangján beolvassák a közlekedési híreket.

Ma a rádióban a félelmekről volt szó. Kiderült például, hogy David Beckham a békáktól tart az indokoltnál sokkal intenzívebben. Egy betelefonáló a középkori nyomorékoknak kijáró viszolygással vegyes lesajnálással mosolyogta meg Beckhamet ezért, majd kérdésre válaszolva elmondta, hogy ő a bohócoktól retteg.

Az ember nem tudja megállni, hogy erőlködése meg ne látsszon arckifejezésében. Ehhez képest vegyük észre, hogy amikor egy medve az ajtók közé dugja a karmait a B oszlopnál, és egyszerűen felnyitja a karosszériát, mintha az ázott origami papírból lenne, még csak nem is pislog.

Mindig azt mondom, hogy elmagyarázni valamit, az egy külön készség. Én azt gondolnám, hogy ez nem olyan nehéz, de kicsit körülnézve be kell, hogy lássam: valószínűleg nincs igazam. 

Vannak például a derékfájósoknak szóló kis oktatófilmek. Ezeknek egy jó részében egy makkegészséges ember megesküszik, hogy az általa bemutatott gyakorlatokat mindenki bátran végezheti. Aztán a derékfájósok egy hiszékeny csoportja esetleg a földön marad a műveletsor közben. 

A kicsit óvatosabbak azt mondják, hogy az, hogy milyen gyakorlatokat kell végezni, mindig a konkrét diagnózistól függ, ami nagyon helyes tanács, minden ilyen észosztás elé be kéne tenni – még ha magát a videót egy kicsit okafogyottá is teszi. 

Én a napokban tudtam csak meg, hogy a leggyakoribb deréktáji gerincsérv épp a fordítottja annak, mint amit nekem sikerült kifejlesztenem. Az összes fellelhető youtube-os gyakorlat nagy többsége is ez előbbire lő. 

Mindig is furcsálltam, hogy ezek egyáltalán hogy működhetnek bárkinek is, míg nem láttam egy kis oktatófilmet arról, hogy a sérv elöl és hátul is kialakulhat. Elöl akkor, ha valaki olyan erősen és kitartóan görnyed az autó ülésében vagy az asztal előtt, hogy ezzel passzírozza túl a porckorongot, hátul meg akkor, ha a gerincében alul a kelleténél nagyobb ív van.

Óriási dolog, hogy ebből a videóból ez egyáltalán kiderült. Én azért remélem, hogy létezik egy olyan is, ahol azzal kezdik, hogy előbb figyeljenek a szerencsétlen nézők anélkül, hogy bármibe belekezdenének, majd elárulják, hogy milyen fajtái léteznek ennek a sérvnek, leszögezik, hogy ezekre más és más kezelés alkalmazandó, és végül az egyes típusokat és a hozzájuk tartozó gyakorlatokat egymástól jól elkülöníthetően külön-külön bemutatják.