Kutyáknál teljesen természetes, hogy időnként hánynak egyet csak úgy, illetve valamilyen gyomortisztítási megfontolásból. Az enyém ezt úgy csinálja, hogy egy ötvenezerszer lehugyozott fa töve mellől legel egy kis füvet, majd a gyomrát össze-összerándítva öklendezni kezd, és minden ütemhez egyet előre lép, egészen ki egy sarokig. Így az utolsó lépéseinél az addig kihalt környéken 100%-os biztonsággal megjelenik néhány járókelő, akik a kutyára sajnálkozva, rám vádlóan néznek, hogy miért nem csinálok már valamit. Így még ketten-hatan effektíve szemtanúi a rókázásnak, majd Döme újra a megszokott, az iménti katarzis megtörténtét szinte tagadó, unott arcával bandukol lefelé a néptelen utcán.

Tömegesen előforduló jelenség, hogy mozgásukban hosszú kabáttal, nagyméretű amorf csomaggal, vagy általános testi gyengeség által korlátozott emberek ésszerűtlenül nagy kockázatot vállalva, körülnézés vagy bármi fajta mérlegelés nélkül, a fejjel előreesés határán billegve rohannak az autók közé, hogy elérjék az adott időszakban híresen 2-3 percenként járó buszt. Tekintetükből egyértelműen látszik, hogy agyuknak csak a feltételes reflexek által érintett része működik.

Egy etológiai vizsgálat során egyszerűen följegyezhetnénk, hogy a kísérleti személy a busz megjelenésének hatására minden egyéb körülménytől függetlenül nekiiramodik. Ez első ránézésre ugyanolyan primitív reakció, mint az ürgének egy ragadozómadár sziluettjének látványára kiváltódó rejtőző reflexe. Ha belegondolunk, csak annyi különbség adódik, hogy az ürgének igaza van.

A második Frankenstein típusú, azaz négy-öt roncsból feltámasztott, de egyébként azóta is hibátlanul működő konvektor beszereléséhez a szokásos, eddig még le nem szerepelt gázos kontaktomat hívtam. Nem a szokásos ember jött, hanem két ismeretlen. Egy tizenhét éves, jóindulatú, ostoba testépítő srác, és egy harmincegynéhány éves, riadt tekintetű, madárcsontú szaki, szeme alatt gyógyulófélben lévő mokkával.

Részletesen elmagyarázott mindent, hogy mit hogyan tervez tenni, udvariasan kérdezgette, hogy nekem mik az elképzeléseim az elrendezéssel kapcsolatban, melyik falhoz állítsa a két releváns közül, stb. Korrekt szakember benyomását keltette, emberként pedig végtelenül félénknek, visszahúzódónak, halkszavúnak tűnt. Túlzás nélkül mondhatom, hogy szinte végig egyfajta meghunyászkodó testtartást, és arckifejezést vett fel.

Munka közben kiderült, hogy bizonyos anyagok és/vagy szerszámok nincsenek náluk. Mivel a fiatalabbik srác önálló munkavégzésre alkalmatlan volt (egyszerre maximum azt lehetett rábízni, hogy hajtson ki egy csavart), őt küldte el a mestere a kb. 800 méterre lévő víz-gáz szakboltba. Nehezítette a helyzetet, hogy a srác sajnos ehhez is ostoba volt. Mennie kellett volna 750 métert nyílegyenesen, majd kiolvasnia egy utcanevet, ami véletlenül korrektül ki van táblázva mind a mai napig, aztán további 50 méter megtétele után észlelnie kellett volna a jobb oldalon a szaküzletet. Egy órán át azt sem sikerült megtudni tőle, hogy hol akadt el. Végül azt állította, hogy megtalálta a boltot, de ott nem volt a kért alkatrész, amire nem emlékszem már pontosan, hogy mi volt, de arra igen, hogy annyira volt unikális, mint a hatos anya.

A szaki először egész nyugodtan beszélt vele. Türelmes volt, figyelt arra, hogy inkább arról beszéljenek, hogy mit és hogyan kellene csinálnia, és nem arról, hogy mit rontott el, stb. Aztán persze vékonyodott a cérna, meg a szakember hangja, és rövid pillanatokra egész démonivá torzult az arca, elfehéredő ujjakkal szorította a fejétől messze eltartott telefont, majd egy-egy szótagnyit ordított, de hirtelen újra lehalkította magát. Ilyenkor riadtan, szabadkozón rámmosolygott, és újra türelmesebb volt a kollégájával, de aztán megint előbújt belőle a sátán nagyobbik bátyja.

Amikor még az is kiderült, hogy mikor nálam végeztek, egy újabb helyszínt is meg kell látogatni, még tisztelettudóan lefolytatta a telefonbeszélgetést a főnökével, de közvetlenül utána kiszabadult a személyiségének eddig csak pillanatokra előbukkanó sötétebbik, egyértelműen ketrecbe való fele. Hangja megmélyült, hadarni kezdett, megfeszített izmokkal rohant fel-alá az előszobában, és bizonygatta, hogy vele akármit nem lehet megcsinálni, itt a vége, eddig bírta cérnával, de most tényleg be fog pöccenni. Hirtelen szerzett lendületében visszaszaladt a korábbi évek sérelmeire is, melyeket sikeresen használt fel dühe további fokozásához.

Ennek a rohamnak is egy ijedt pillantása, majd zavart mosolya vetett véget. Olyan volt, mint aki nem biztos benne, hogy pontosan mi történt eddig, de abban igen, hogy valami kínos. Mintha az én arcomról próbálta volna meg leolvasni, hogy mi történhetett. Eddigre egyértelművé vált számomra, hogy a mokkát sem az udvarias, segítő szándékú szaki kapta, hanem a másik fele szedte össze valahol.

Egy multinacionális vállalat kiadványa fekszik mellettem. Csak a borítóját látom. A Föld domborzati térképe előtt egy kosztümös fekete csajt és egy öltönyös ázsiai csókát karol át hátulról egy mindegyikőjüknél egy fejjel magasabb, az öltönyön kívül mellényt is viselő, vörösesszőke német úr. Az a típus, akinek futnia kell a kocsitól a napernyőig.

Nyilván az lenne az üzenet, hogy az egész világon egy hajóban eveznek a cégcsoport dolgozói, egy, a mennyországot néhány vonatkozásban felülmúló, szebb, közös jövő felé. Ehhez képest a szőke olyan lekezelően mosolyog a kamerába, és segít egy helyben állni a másik kettőnek, mint akinek magától értetődő erkölcsi alapja lenne kirúgni a vállalatbirodalom teljes ázsiai csapatát, de ő mégis jófej, és ajándékozott nekik a napjából 4 percet, és együtt fényképezkedik velük.

Ha egy ártatlan kislány csupa fodor ruhácskájában, rózsaszín masnival a copfos hajában réti virágokat szedegetve egyre közelebb szökdécsel az erdőhöz, ahol a tücskök vidám ciripelését egy valahogy mindenhonnan áradó, nagyon halk, de nagyon mély morajlás váltja fel, mely hol mintha morgássá torzulna, hol meg hurutos nehéz légzéssé aljasul a fák hideg, nyirkos suhogása mögé rejtőzve, aztán amint a kislány belép a fák közé, egyszerre síri csend lesz, hogy pár néma pillanat múlva egy rettenetesen gonosz szörnyszülött velőtrázó ordítása torzítsa a rémület fehér szobrává a gyermeki arcot, horrorról beszélünk.

Ma egy munkaügyből kifolyólag beszélgettem egy német csókával. Az írott szabályok szerinti és a valós folyamatok összevetésekor azt mondta a magyarokról, hogy mindegyik individuum akar lenni, mindegyik jobban tudja, hogy mit és hogyan kell csinálni, ami adott esetben igaz is lehet, de rettenetesen nehéz szabályok, illetve határok között tartani őket.

Sok igazság van ebben. Elég, ha arra gondolunk, hogy mit sikerült legutóbb hatékonyan elintéznünk: amit szépen, a szabályokat pontról pontra követve közelítettünk meg, vagy amire volt egy ötletünk, hogy hogyan, kin keresztül lehetne egyszerűbben vagy hamarabb a végére járni.

Üdítő volt hallani, hogy az érem másik oldalára rávilágítva azt mondta még a német úr, hogy náluk (a német vállalatoknál) először felhúzzák az épületet, telepítenek minden infrastruktúrát, aztán beteszik az embereket, akiket alapvetően költségsorokra lefordítva tartanak nyilván. Mindkét hozzáállás tárgyalásakor összemosolyogtunk.

A metró első kocsijában, ahol egyébként olyan szag volt, mintha valaki lefolyótisztítót próbált volna emészteni, majd mégis inkább kihányta, egy párbeszédre lettem figyelmes. Két tizenhat körüli lány beszélgetett, az egyikük anyuka volt.

A téma is a gyermekneveléssel volt kapcsolatos: hogy ki (nem) vigyáz rá, ha vigyáz, miket hibázik, stb. (Természetesen az anyós operatíve és morálisan is alkalmatlan volt arra, hogy unokáját őrizze akár csak egy délutánra is). De nem is a témára kaptam fel a fejemet, hanem a leplezetlen, hangos, jól érthető, ordenáré nyelvhasználatra. Mindenki hallhatta, hogy az a faszszopó anyós múltkor felszólt a másodikra, hogy szarik a mesélő szájába és Dominik (az unoka) szájába is szarik. Csak egy-egy órára hajlandó vigyázni a gyerekre, akinek ez idő alatt a hátán folyik a szar, mert az említett hölgy nem teszi tisztába. Beszélgetőpartnere díjazta az életképeket és a szófordulatokat, így az előadó egyre hangosabban bocsátkozott a részletekbe.

A kocsi közönsége az általában megfigyelhető módokon reagált. Egyesek nem törődtek az egésszel, mások döbbenten hallgatták a lányt, néhányan úgy csináltak, mintha nem hallanák. Volt azonban két fiatal lány a közelemben, akik a nem használt ajtó felé fordított babakocsiban alvó gyereket is láthatták. Ők semmit nem észleltek az előadásból, csak a kis Dominikot látták, és úgy mosolyogtak, mint akiknek kisméretű, nem túl nehéz angyalka szállt a vállára.

Az öltöny abszurd, képtelen voltára jellemző, hogy ha a kabátot úgy veszem fel, hogy a zakó össze van gombolva, a felső gomb hajlamos leszakadni. Tehát az öltönyben nem lehet mozogni, csak állni, járni és ülni lehet benne (ez utóbbit is csak kigombolva). Régi álmom visszamenni az időben, hogy ott lehessek, amikor az öltöny (vagy annak jogelődje) kipattan a feltaláló fejéből. Természetesen a legmélyebb sajnálatom őszinte kifejezése mellett, de mégiscsak elvágnám az úr torkát. És elégetném a vázlatait.

Az egyik cipőm röviddel a megvásárlása után elkezdett halkan nyöszörögni valahonnan a talpa tájékáról. Először nem törődtem vele, de aztán egyre hangosabb lett. Megnéztem a talpát; nem láttam rajta semmi különöset. A hang a következő napokban tovább erősödött. A zaj tónusa és a hozzá kapcsolódó érzés a talpamban olyanná vált, mintha félig megszáradt lítium bázisú kenőzsír lenne a talp és a talpbetét között. Annyira bosszantott a hang, hogy ez utóbbit kirángattam a helyéről, de nem láttam vagy éreztem semmi különöset. Azért szórtam bele egy kis hintőport, hátha mégis ragad, vagy súrlódva csúszik valami valamin. Ez sem segített.

A cipő egyébként kényelmes, minden egyéb szempontból hibátlanul működik, de minden nap, amikor ezt veszem fel, lelkileg készülnöm kell a minden jobblábas lépésemre jutó aláfestésre. A múlt héten, mikor már minden reményt feladtam, egyszercsak megmutatta magát a megoldás. A bal is halkan nyöszörögni kezdett. Ezzel ki is egyeznék, nem is annyira a hang zavart, mint inkább az aszimmetria. Ez a nyöszörgés is felerősödött, de kétségbeesve tapasztalom, hogy zörejének frekvenciája egy-másfél hanggal magasabb, mint a jobbé. A jobb erőszakos, az a típus, aki nem tudja, mikor illik befogni a pofáját, a bal szemtelen, a jobb minden rossz tulajdonságával felvértezve, és kiegészítve azzal, hogy mindig magának akarja az utolsó szót. Ezen a ponton meg tudom ugyan fogni, de érzem, hogy végül nem én fogom tovább bírni cérnával.

Tegnap megfigyelőként részt vettem egy salsa esten. Úgy látom, komoly bázisa kezd kialakulni ennek a táncnak. Rengetegen voltak, gyakoroltak, figyelték egymást, és tanácsokat adtak. Ez a csapat alapvetően reményteli közép-kezdők közösségének tűnt. Volt azonban közöttük egy lány, aki hihetetlenül sugárzó, a mozgásból táplálkozó jókedvvel, ráadásul komoly rutinnal táncolt. Lehet mondani, hogy lenyűgöző volt a mozgása. Különönösen csípő tájékon. Ahogy a többiekkel konzultáltunk, arra jutottunk, hogy nem emlékszünk, hogy a partnere hogy nézett ki, vagy hogy táncolt, de úgy tűnt, legalább nem akadályozta a lányt a mozgásban.