Már épp lépnék ki az ajtón, amikor észreveszem, hogy ég a villany a konyhában. Bemegyek lekapcsolni. Így feltűnik, hogy az asztalon pihen a szendvicsem. (Ezért hagytam égve a villanyt). Felmarkolom egy félmosollyal, és újra kifelé indulok. A konyha felől közelítve viszont beleütközöm az odakészített szemétbe. Felkapom, és már mehetek is. (Ezért tettem oda, és ezért erről az oldalról). A hifi majd kikapcsol magától.

Jópár hónapja felújították a liftet. Nem sokkal azután, hogy belülről a természetben elő nem forduló, kellemetlen látványt nyújtó barnára mázolták. Sokkal, sokkal lassabb lett, lassabban is indul és áll meg, viszont a motorjának a hangja már nem hallatszik be a lakásba. Kapott egy új, egyébként nagyon trendi, profi konzolt, ami alól egy kicsit azért kilóg a korábbi, sötétbarna festés. Van benne egy használati útmutató is. Ha a lift gépezete azzal az igényességgel készült, ahogy a mester az írott magyar nyelvhez viszonyul, a helyzet életveszélyes.

De változott még valami, amit akkor nem tudtam hova tenni, és most, hogy visszacsinálták, már végérvényesen és reménytelenül nem értem. A lift mélysége nagyjából 110 cm. A hátsó fala elé kb. 30 cm-re egy, az oldalfalaktól és az eredeti hátfaltól különböző anyagú és színű lemezt tettek fel, ami jelentősen leszűkítette a rendelkezésre álló teret. Az oldalfalak felső, kissé behajló részéből kivágtak egy kis szakaszt, a végigfutó alumínium csíkokat pedig leszedték, hogy rendesen illeszteni tudják.

A napokban pedig kivették ezt a pót-hátfalat. Nincs a helye mögött semmi (illetve nyoma sincs semminek). Se egy kábel, se valami elektromotor, se egy mumifikálódott macska… Semmi. De akkor miért kellett odatenni?

Egy távoli, az épületben dolgozó, de általam csak látásból ismert kollégámnak viszonylag rövid haja van, amit párhuzamos sávokba rendezve zseléz, az elején pedig olyan kis frufrut hajlít belőle, amit egyébként csak betiltott dán rajzfilmekben lehet látni. Szerintem a behajtáson kell, hogy dolgozzon. Legalábbis ott lehet ezzel a külsővel az utolsó pillanatig fenntartani a komolytalanság látszatát. A döntő pillanatban pedig egyszerre kell lesimítani a játékos kis frizura elemet, és az asztalra csapni a fizetési meghagyást.

Vannak azok a hölgyek, akik a gyorsúszást a nyolcadik fő bűnként tartják számon, és fájdalmasan fordítják el mártír-arcukat a feléjük fröccsenő vízcseppektől. Ha ezeket a hölgyeket a fordulóban érem utol, még pont előttem elindulnak, hogy aztán újra meghozhassák áldozatukat, mialatt megelőzöm őket.

Vannak azok az urak, akik versenyezni kezdenek, ha észreveszik, hogy előzöm őket. Mindent beleadnak, így a fordulóhoz már össze-összeomló mozgáskoordinációval érkeznek, majd szúró oldalukat fogva pihennek öt-hat percet. És elindulnak, pont mielőtt a fordulóhoz érnék. Aztán észreveszik, hogy előzöm őket.

Vannak azok a csajok, akik jelentős sebesség különbséggel húznak el mellettem, ráadásul nagyon szép mozgással teszik. Ha a fordulóban érnek utol, elengedem őket. Ehhez némelyikük újabb nonverbális megerősítést is vár, mintha egyszeri, véletlen esemény lenne, hogy jobban úszik nálam.

Vannak azok a csókák, akik jelentős sebesség különbséggel húznak el mellettem. Ha úgy jön ki a lépés, elengedem őket a fordulóban, de általában megoldják önállóan, és a beérkezésük oldalán lökik el magukat újra.

Most, hogy már kitapasztaltam az alaptípusokat (de itt nem soroltam fel mindet), szívesen vennék egy felajánlást, hogy a komplett uszodát ürítsék ki, amikor én szeretnék úszni. Én nagyvonalúan úgy reagálnék, hogy elég, ha az én sávomba nem engednek be rajtam kívül egynél több embert. Legyen mondjuk egy, a szép mozgású csajok közül.

Az ablaktörlő alatt megint van egy reklámcetli. Megint akkor veszem észre, amikor már beszálltam, és be is kötöttem magam. Úgyhogy kikötöm az övet, kiszállok, és kiveszem a papírt. Amikor a papírt a kezemben tartva állok, és körülnézek, hogy hol a tárolására szolgáló narancssárga, vagy zöld műanyag doboz, már egyértelműen szemétnek számít. Ez biztos. Azon lehetne vitatkozni, hogy már korábban is az volt-e. Szerintem az a nyomdából való kikerülés pillanatától. Legkésőbb. De meggyőzhető vagyok korábbi stádiumokról is.

A boltban furcsa halomban álltak a tejek. Hátul nem volt semmi, az elején meg hegybe pakolva magasodtak. Beleérző képességemet – egyébként erőlködés nélkül – mozgósítva kiemeltem kettőt a hátul szomorkodó hoszonharmadiki tejek közül, akik alig jutottak levegőhöz és fényhez a sok rájuk pakolt huszonkettedikitől.

Mennyire lehet hatékony hivatali önérdek-érvényesítő az a bácsi, aki ma a buszon a „Te rokkant nyugdíjat kapsz?” kérdésre azt válaszolta, hogy nem tudja?

Régi megfigyelésem, hogy ha alkonyat után esik az eső, akkor a magyar útburkolati jelek gyakorlatilag láthatatlanná válnak. Ugyanúgy verik vissza, illetve szórják a fényt, ahogy az aszfalt. Nem tudom hogyan, de ezt a technológiát valahogy fel kéne használni valamilyen ellenség megtévesztésére. (Csak ahhoz kéne egy ellenség, annyit meg nem ér az egész).

Ez a jelenség ma azzal egészült ki, hogy fekete és szürke ruhás gyalogosok tették próbára a látásomat. A próba egyébként sikerült, mert ahogy mozogni kezdtek, szinte rögtön gyanússá vált, hogy talán van(nak) ott valaki(k).