Amikor a Föld élőlényeinek fejlettségéről, illetve arról gondolkodnak az emberek, hogy melyik vitte többre, melyiké a nagyobb pontértékű evolúciós teljesítmény, részben túl bonyolultan fogják meg a jelenséget, részben meghatározó jelentőségű dolgok mellett sétálnak el.

Ma a molylepkék esetén keresztül jöttem rá valamire. Több, mint egy éve vannak a lakásomban – hol többen, hogy kevesebben –, de soha nem sikerült behatárolnom a fészküket. Néztem a ruhák között, a fűszereknél, a száraztésztáknál, a lisztben, a kamra eldugott sarkaiban, de semmi gyanúsat nem láttam. Aztán ma felbontottam egy egy-két hónapja vásárolt héjas, pörkölt földimogyoró csomagot. Közben vettem észre, hogy belül, a csomagolás átlátszó részén fészkelődik egy példány. Lehet, hogy többen is vannak.

Tehát ez a rovar hónapokig eléldegélhet azon a törmeléken, amit egy ilyen csomagban talál az ép héjas mogyorón kívül, illetve az oxigén mennyisége sem szűk keresztmetszet számára. Ha az ember, méreteinek megfelelő arányban felnagyítva, hasonló környezetbe kerülne, akkor legnagyobb valószínűséggel megfulladna, majd szomjan, utána éhen halna. Ha egy szerencsés mutáció folytán a levegő, a víz, vagy a táplálék valamelyikének hiányát jól tűrné, akkor csak e három tényező, mint legvalószínűbb halálok sorrendje változna. Ha pedig ezeket mind kibírná, akkor az elméje bomlana meg.

A molylepke – jelenlegi ismereteink szerint – nem tűz komoly, absztrakt célokat maga elé az életben, egyszerűen élni akar. És ezt jól csinálja. (A teljes fajra vetítve ezen a tényen az sem változtat, hogy most módszeresen ki fogom irtani az összeset ebben a zacskóban).

De ez nem minden. Akkor lesz igazán okunk az evolúcióról újra, de ezúttal már sokkal alaposabban elgondolkodni, ha kiderül, hogy nem a hanyag gyártás-, illetve csomagolástechnológia miatt keveredtek ezek az állatok a mogyoró közé, hanem tudatosan, generációk óta alkalmazzák a trójai faló módszert.

A gyerekek egy bizonyos életszakaszban szívesen adják ki magukat (ha minden jól megy, csak játékból, és csak korlátozott ideig) különböző állatoknak. Eközben egyetlen igazán fogós problémával találkoznak: hátsó végtagjuk (lábuk) az elsőkhöz viszonyított hosszával, ami vagy térdre kényszeríti őket, vagy a hátuk emelkedik folyamatosan, hogy végül az eljátszott lény a fenéknél érje el a maximális magasságot. Egyik megoldás sem megnyugtató, de még az arany középút is sután fest. A dolog élét úgy lehetne elvenni, hogy pl. nagyokat ugrani képes, így jól fejlett hátsó lábakkal rendelkező nyulat játszik a gyerek. A ragadozók, azon belül is a nagymacskák, viszont sokkal népszerűbbek, tehát óriási nyomás nehezedik az óvodásokra, hogy mégis inkább mondjuk oroszlánost játsszanak.

A hatodik sorozásom után, egy rövid, nagyon keserves hónapig úgy tűnt, hogy katona leszek. Minden évben vittem néhány papírt, amire mindig ideiglenesen alkalmatlan minősítést kaptam, mert vagy nem olyan orvostól volt, amilyentől kellett, vagy nem (csak) olyan formájú pecsét volt rajta, ami igazán megnyugtatta a bizottság tagjait, stb. De hatodszorra mindent sikerült összeszednem. Csakhogy addigra épp megszigorították a vonatkozó miniszteri rendeletet, és a kerek arcú idióta sorozótiszt szerint elhárult minden akadály az elől, hogy katona lehessek. Mikor a jóérzésére próbáltam apellálni, azzal vígasztalt, hogy ha nem leszek katona, később rendőr sem lehetek. Hát… Akkor már inkább lettem volna katona, csak rendőrnek ne kelljen lennem.

Én az ismert világ elpusztításáról álmodoztam, de apámnak volt egy könnyebben kivitelezhető, hasznosabb ötlete: nézzük meg pontosan, hogy mi van abban a rendeletben. Kiderült, hogy nekem kb. 5 konkrét tényállás alapján külön-külön is járt volna az alkalmatlan besorolás. Fellebbeztem.

A másodfokú sorozóbizottság tanulmányozta a papírjaimat és a benyújtott indoklást, majd mivel látták, hogy igazam van, kiegyeztünk egy „csak háború esetén besorozható” címben. A rendelet szerint egyértelműen véglegesen alkalmatlan járt volna, de kimerült voltam ahhoz, hogy vitázzak, háború esetére meg amúgy is egészen más elképzeléseim vannak.

Hogy vitába bonyolódni felesleges lett volna, azt jól illusztrálja, hogy a folyosón – sok kópé mellett – ült egy srác, akinek a jobb lábszárán otromba sérülés nyomai látszottak. Kb. lábszárközépig nem volt rajta semmi szokatlan, ott azonban egyszercsak oldalra kitért a síp- és szárkapocs csont, majd három-négy centivel odébb, de legalább az eredeti iránnyal párhuzamosan folytatódott a láb többi része. A srácnak – jól láthatóan – fájdalmai is voltak. Sőt. Hacsak a mankójára terhelt, hogy felálljon, szinte nekem is fájt. Ő is egy orvosi papírt hozott, ami a csalóka látvánnyal szemben végre hitelt érdemlően bizonyíthatja, hogy csütörtöknél előbb csak üggyel-bajjal tudna sorkatonai szolgálatot ellátni.

Most olvasom, hogy a combino fiaskó nem csökkentette a főpolgármester népszerűségét. Tizenhat év eredményeiből átlagolva pedig az jön ki, hogy egyáltalán semmi(lyen tette) nem akadályozza meg abban, hogy újra és újra ő legyen a főpolgármester.

Innentől kezdve, ha egyszerűen meg akarja nyerni a választást, nem is komoly gondolkodó: nincs meg benne az alapvető emberi kíváncsiság, a határok kutatásának igénye. Most már a legfelháborítóbb húzásokat követően érdemes csak újra beülni a székbe. Kezdetnek például egy jogosítvány nélkül vezetett, 2 éve vállalhatatlan műszaki állapotú szippantókocsival kellene katolikus lányiskolások közé borulnia.

Fölfelé gyakran, lefelé mindig a lépcsőn megyek. Ma reggel mégis beléptem a liftbe, mert épp ott állt a harmadikon. Csak amikor hiába próbáltam működésre bírni, akkor ismertem fel a jelentőségét, hogy beszállás előtt arab szomszédomat láttam egy fordulóval lejjebb lefelé gyalogolni.

Egy munkatársam arra kért, hogy ha piros pöttyös Túrórudit eszem, ne dobjam ki a papírját. Egy ismerőse gyűjti. Az aktuális akcióban pl. márkaarculatos boxeralsót lehet nyerni – gondolom szűk száz darab beszolgáltatása esetén. Ennél a fajta alsógatyánál csak a két végpontot tudom elképzelni: vagy önmagában garantálja a sikert, vagy egy életre ellehetetleníti tulajdonosát.

A reggeli ébredésemet egy-egy kereskedelmi rádióval szoktam katalizálni. Hogy mikor melyikkel, az attól függ, hogy épp mennyire csömörlöttem meg az előzőtől. Ugyanis ezekkel az adókkal két gond van: A műsorvezetők funkcionális analfabéták sablonhumorral(?), a zene pedig annak a célközönségnek szól, aki ezeket a médiamunkásokat jópofának tartja. Ráadásul az utóbbi kb. fél évben úgy tűnik, mintha nem lennének új számok, csak a már hónapokkal ezelőtt meggyűlölteket ismétlik – két, a legnagyobb fokú frissességről és/vagy eredetiségről szóló szlogen között.

Egy kollégám tanácsára a múlt héttől átálltam a Klub Rádióra. Egész más műfaj. Kínosan ügyelnek arra, hogy semmilyen zenét ne sugározzanak. (Ez eggyel jobb a szar zenénél). Napi közéleti, illetve politikai aktualitásokat ismételnek 7 perces ciklusokban addig, amíg a kisnyugdíjas két kutyája közül az ostobábbik is képes tartalmi összefoglalót adni róluk. Magukat szerintem intellektuálisan magasabbra pozícionálják a többi csatornánál, de a nyelvi igényesség terén csak a statisztikai hibahatáron belül jobbak.

Mostantól esténként venni fogom a fáradtságot, és bekészítek egy CD-t, és arra fogok ébredni. A terv szűk keresztmetszete, hogy ez akár emberfeletti erőfeszítést is jelenthet azokon a napokon, amikor arccal előre esem az ágyba, 3 perccel azután, hogy hazaértem.

Ma reggel megint az az érzésem támadt, mintha fűtenének az irodában. Megint igazam volt. A légkondi potméterét a maximális, +3-as értékre csavarva találtam. Én úgy szégyellném magam, ha temperált irodában, munka közben, és nem valami fülledt erotikus helyzetben kapnék hőgutát.

A tudtom nélkül nevezett az iroda egy olyan versenybe, ahol a körülményekhez képest legirracionálisabb egészségkárosodást kell elszenvedni? Mint például pormentesre zsilipelt laboratóriumban szilikózist szerezni?