Egy megbeszélésen V jegyzetelte, hogy melyik dokumentummal mi lesz a teendő; hol kell kiegészíteni, stb. Egy idő után a betűi furcsán elgörbültek, leginkább annak az óvodás gyereknek az írás tanulás előtti próbálkozására hasonlítottak, aki az anyjának addig mutogatja, hogy mit írt, amíg az a kimerültségtől azt nem mondja, hogy ez szóról szóra a csoportosan is kihúzhatatlan répa meséje.

Mivel V írástudó, és az arcáról nem lehetett a kimerültségnek ilyen előrehaladott stádiumát megállapítani, rögtön megsejtettem, hogy ismeri a gyorsírást. Vagy tényleg elment a kedve az írogatástól, és blöffölt egy látványosat, aztán meglátja, hogy mire tud majd asszociálni a „karcolatából”.

Jó pár éve a Körös egy holtágánál töltöttem pár nyári napot. A hosszúkás, a vízpart felé enyhén lejtő, füves telken igazi lakóépület nem volt, csak egy-két sátor, illetve egy kamraszerűség, ami konyhaként szolgált. A folyóban annyi hínár volt, amennyi fizikailag belefért, de ez egyáltalán nem csökkentette az élvezeti értékét, mert alapvetően amúgy sem úszásra használtuk, hanem gumilabdára ültünk, és azzal pont annyira süllyedtünk le, hogy a fejünk kilátsszon, de a testünk a tűző naphoz képest kellemes hűvösben legyen. Szóval meditálással, grillezéssel, és bográcsozással múlattuk az időt.

Estére megérkeztek a szúnyogok. Elképesztő számban jelentek meg, és olyanoknak sem adtak felmentést, akik addigi életük során szúnyog rezisztensként tartották számon magukat. (Én nem gondoltam soha ilyesmit magamról). Elkeseredett küzdelem kezdődött a rovarok és a humanoidok között: mi csapkodással, füsttel és szúnyogriasztóval harcoltunk, ők meg a létszám trükköt vetették be, illetve állhatatosságban is komoly teljesítményt tettek le az asztalra.

Éjszaka nekem a konyha padlója jutott egy polifoammal, meg a hálózsákommal. Az ajtó csukható volt, és ezt a tulajdonságát ki is használtam. Az egyik falon volt egy kis ventilátor, ami kifelé hajtotta a levegőt. Talán nem meséltem el a házigazdáimnak, hogy gyerekkorom második felét egy olyan utcában lévő lakásban töltöttem, ahol az egyébként is nagy forgalom tortáján a két becsatlakozó út jelentette a habot, az ablak alatti, illetve a szemközti oldalon elhelyezett buszmegálló pedig azon a kis meggyecskét. Így aztán alig hogy elpilledtem, a kedvemért kikapcsolták a zajosnak ítélt kis propellert, ami azt eredményezte, hogy a szúnyogoknak minimális nehézségbe sem ütközött, hogy éjjel csoportosan rajtam üssenek.

Az elkövetkezendő napokban, többek között a Csillaghegyi strandon, ízelítőt kaptam abból, hogy milyen lehet egy egzotikus bőrbetegség kényszerű tulajdonosának lenni: a két lábfejemen összeszámolt 140, kis alapterületű, de éles határokkal szegélyezett, mélyvörös szúnyogcsípést látva, az ÁNTSZ nyugalmazott beutaltjai torok száradással és szapora légzéssel reagáltak.

Ha jól tudom, a mai napig nem 100%-ig tisztázott, hogy miért alszik az ember – meg a többiek. Annyi biztos, hogy a szervezet félreérthetetlenül jelzi, ha aludni kéne, egy idő után pedig automatikusan megkezdi a feladat végrehajtását. Hallottam olyan elméletekről, hogy az éjszakai és nappali állatok egymástól való elválasztására szolgál az alvás; olyanról, hogy az izmok nagy részének van szüksége pihenésre (a szívizomnak, illetve a légzésben résztvevőknek érthetően keserű a szájíze); meg olyanról, hogy az agynak kell szünetet tartania, illetve az ébren töltött órák információit megfelelően elrendezni a memóriában. Egy másik(?) elmélet szerint az álom ez utóbbi folyamat mellékterméke.

Szombaton úgy jött ki a lépés, hogy a hétvégén megszokottnál kicsit korábban, 9 körül keltem fel, a napot átlagos aktivitási szinten töltöttem egészen estig, amikortól egy zenés-táncos összejövetelen vettem részt aktívan – pl. gyors és ütemes, általam táncként meghatározott mozgás végzésével. Az alvás gondolata nem merült fel érdemben, másnap pedig sokkal melegebb lett az alvásra kellemesnél, illetve kalkulálni kellett a hazautazás időzítésével is.

A vasárnap bő felében – amiből pár óra vezetéssel telt – már csak az hiányzott az elalváshoz, hogy a végső belenyugvásomat adjam, illetve a testhelyzetem ne legyen teljesen alkalmatlan az álomba merülésre: pl. ne legyek fejjel lefelé, a bal térdízületemnél kampóra akasztva.

Hazaérkezve, a testem ezirányú jelzéseit helyesen értelmezve, elmentem WC-re, majd az életösztön túlműködése miatt ittam nyolc korty vizet, a józan ítélőképesség alulműködése okán pedig lezuhanyoztam. Nem sokkal délután öt után lefeküdtem aludni, és ma reggel hétig (az tizennégy óra) kómaszerű mélységben aludtam, így sem a viharról nem sikerült első kézből benyomásokat szereznem, sem az alvás biológiai hátterének feltárásában nem jutottam előrébb.

A svédek komolyan gondolják, hogy minden(ki) egyenlőnek születik. Az IKEA-ban az életnagyságúnál kicsit termetesebb plüss patkányokat lehet kapni. Kegyes hazugságként rózsaszínű a farkuk, de kétségtelenül csupasz. Gondolom, ez egy, a népszerűtlen rágcsáló PR tanácsadójával folytatott hosszadalmasabb egyeztetés eredménye.

Mostanában reggelente egy előző este kiválasztott CD-re ébredek. A pozitív élettani hatások egyértelműen mutatkoznak a rádiós ébredéshez képest.

Ma, az utóbbi időben méltatlanul elhanyagolt AC/DC egy albumára keltem. Mosolyt csalt az arcomra, hogy Bon Scottnak még a hanglejtése is olyan, hogy attól az anyák felkaron ragadják lányaikat, és maguk mögé, fedezékbe vonják őket. Azok is, akik egy szót sem értenek angolul. Akik értenek, azok be is zárják őket.

Miután fizettem, a zöldséges a pultra ejtette a számlát. Én még pakolásztam a barackot, meg a paradicsomot, mikor a következő vevőnek is letette a számláját. Majd pár pillanat múlva ránézett a papírra, felszaladt a szemöldöke, és felvette az enyémet, hogy tüzetesebben megvizsgálja.

– Te vagy a hatszázadik vevő ma – mondta vidáman.

A Szabadság-hídon előttem egy nyugat-európai pár sétált. Egyszercsak a lány egy felcsillanó szemű „Jaj, de szép!” gesztussal az ív alá hajolt, majd – a néhány szemlélő közül utolsóként – észrevette, hogy egy nem is olyan rég összetört, zöld sörösüveg szilánkjaira csodálkozott rá. De nem volt csalódott.

Először 14 évesen gondoltam azt, hogy végre tisztán látok az életben, minden információ a rendelkezésemre áll. 18 körül is volt hasonló érzésem, meg 24 táján is. Azóta nem ugrom be saját magamnak.

Persze 17 évesen is otromba hiba belépni a Waffen SS-be, de ezt infantilizmus úgy kezelni, mint egy felnőtt ember, a kor politikai és társadalmi környezetétől független döntését.

Azoknak a 47 éveseknek egy része is komoly gondban van, aki a 16 évesen szerzett tetoválásait hosszú ujjú inggel takargatja.

Amikor a Föld élőlényeinek fejlettségéről, illetve arról gondolkodnak az emberek, hogy melyik vitte többre, melyiké a nagyobb pontértékű evolúciós teljesítmény, részben túl bonyolultan fogják meg a jelenséget, részben meghatározó jelentőségű dolgok mellett sétálnak el.

Ma a molylepkék esetén keresztül jöttem rá valamire. Több, mint egy éve vannak a lakásomban – hol többen, hogy kevesebben –, de soha nem sikerült behatárolnom a fészküket. Néztem a ruhák között, a fűszereknél, a száraztésztáknál, a lisztben, a kamra eldugott sarkaiban, de semmi gyanúsat nem láttam. Aztán ma felbontottam egy egy-két hónapja vásárolt héjas, pörkölt földimogyoró csomagot. Közben vettem észre, hogy belül, a csomagolás átlátszó részén fészkelődik egy példány. Lehet, hogy többen is vannak.

Tehát ez a rovar hónapokig eléldegélhet azon a törmeléken, amit egy ilyen csomagban talál az ép héjas mogyorón kívül, illetve az oxigén mennyisége sem szűk keresztmetszet számára. Ha az ember, méreteinek megfelelő arányban felnagyítva, hasonló környezetbe kerülne, akkor legnagyobb valószínűséggel megfulladna, majd szomjan, utána éhen halna. Ha egy szerencsés mutáció folytán a levegő, a víz, vagy a táplálék valamelyikének hiányát jól tűrné, akkor csak e három tényező, mint legvalószínűbb halálok sorrendje változna. Ha pedig ezeket mind kibírná, akkor az elméje bomlana meg.

A molylepke – jelenlegi ismereteink szerint – nem tűz komoly, absztrakt célokat maga elé az életben, egyszerűen élni akar. És ezt jól csinálja. (A teljes fajra vetítve ezen a tényen az sem változtat, hogy most módszeresen ki fogom irtani az összeset ebben a zacskóban).

De ez nem minden. Akkor lesz igazán okunk az evolúcióról újra, de ezúttal már sokkal alaposabban elgondolkodni, ha kiderül, hogy nem a hanyag gyártás-, illetve csomagolástechnológia miatt keveredtek ezek az állatok a mogyoró közé, hanem tudatosan, generációk óta alkalmazzák a trójai faló módszert.