Magyarországon az utóbbi néhány évtizedben sajátosan alakul a szláv nyelvek megítélése. Ebben biztosan szerepet játszik többek között az is, hogy az orosz kötelező tantárgy volt, illetve hogy a környezetünkben számos, a szláv nyelvcsaládba tartozó nyelvet beszélő nép él.

A szlovák nyelv a témakörrel foglalkozó humoristák kedvelt célpontja. Azt sugalmazzák, hogy ez a nyelv egész egyszerűen nevetségesen hangzik a magyar fül számára. Ezzel a triviális igazsággal nem is szeretnék vitatkozni. Annál is inkább, mert azt hallottam, hogy a lengyelek valami egészen hasonlót éreznek, amikor szlovákokat hallanak beszélni: mintha játék-lengyelt hallanának, ismerősen cseng, de nem érthető pontosan, a szavak, ami a hangzásukat, illetve végződéseiket illeti, mindig valami vicces fordulatot vesznek…

A hétvégén – egy egyébként csehül, magyarul, angolul és németül is tudó – szlovák sráccal érintettük a témát, aki érdekes új adalékokkal szolgált. Ő azt állította, hogy szlovákként lengyeleket hallgatni a hallgató teljes élettartamára vonatkozóan garantált szórakozást jelent, hiszen csak egészen rövid ideig kell várni, amíg felbukkan a következő azonosan hangzó, de lényegesen eltérő jelentésű szó. Ez ugyan nem ellenőrzött információ, de Dusan szerint ezek a jelentésbeli eltérések legtöbbször a szexualitás, vagy az emésztőrendszer működése körül összpontosulnak.

Magyarként tehát, ha jól akarunk szórakozni, szlovákokkal meséltessünk magunknak arról, hogy milyen nevetséges a lengyel nyelv. De mindenképpen szlovák nyelven, mert az minket feltétlenül jó kedvre derít, ugyanakkor szlovák segítőnknek is boldog perceket szerez újra és újra átélni a lengyel nyelv vállalhatatlan szóhasználatát.

Mivel egyre több bringást lehet látni az utakon, bicikliutakon és járdákon, az általuk okozott és elszenvedett konfliktusokról is egyre több szó esik. Az egyik tipikus helyzet, amikor a bicikliúton sétáló(ka)t hátulról közelíti meg a kerékpáros. Az ilyen helyzetek kezeléséhez szeretnék pár praktikus tanácsot adni – a pedálozók szemszögéből. (A gyalogosok dolga egyszerű: ne lépjenek a bicikliútra).

Sorrendben a következő akciókat javaslom:

Hangjelzés nélkül kerüljük ki a gyalogost, a lehető legnagyobb ívben. A triviális indokon túl (vagy inkább azt részletezve) azért, mert – egyelőre nem pontosan feltárt okokból – a gyalogos az esetek 74,2%-ában az utolsó pillanatban abba az irányba fog elmozdulni, amerről kerülni szeretnénk. Ha bármilyen hangot adunk, vagy nem hallják, illetve nem vesznek tudomást róla, vagy észlelik, de nem gondolják, hogy annak köze lehet ahhoz, hogy a biciklisávban sétálnak, vagy a pánikreakció szokásos jeleit mutatják, ami irracionális mozgásban nyilvánul meg, és csak nehezíti a helyzetet.

Ha nem férünk el a gyalogos(ok) mellett, kénytelenek vagyunk hangjelzést adni. Elsőre próbálkozzunk a csengetéssel, majd a fékpofa nyikorogtatásával, ezután a blokkoló hátsó kerék okozta fékcsikorgással. Közben – ízlés szerint – kiáltást is hallathatunk. Sajnos nem elhanyagolható az esélye annak, hogy az összes imént említett próbálkozásunk hiábavalónak bizonyul. Ebben az esetben elcsukló hangon, mély kétségbeesést árasztó, és azt a gyalogos lelkébe átültető módon hagyja el ajkunkat egy lehetőleg vallásos töltetű segélykiáltás (pl. „Jézusom!”, vagy „Mária, segíts!”).

Nem szívesen írom le, de még ekkor is előfordulhat, hogy nem sikerült semmilyen hatást gyakorolnunk a sétáló(k)ra. Fontos tudnunk, hogy az elkeseredés, illetve harag, amit ekkor érzünk, teljesen normális.

A fent leírtakat – többek számára talán meglepő módon – gyakran kell alkalmazni azon szembejövő gyalogosok esetében is, akik noha rendelkeznek a látás képességével, önállóan nem ismerik fel a közeledő kerékpáros látványa, illetve megérkezése közötti logikai összefüggést.

Szeretem az egyszerű dolgokat. Minden annyira legyen bonyolult, amennyire feltétlenül szükséges, amennyi még tényleges hozzáadott értéket jelent.

Ez az óhajom nem teljesül az ún. napszaknak megfelelő köszönés intézménye esetében. A jó napot kívánok elbeszélésnek is elmenne, annyira benne van minden, nem célszerűsödött önálló szóvá, valahogy megmaradt az eredeti teljes szöveg, ami nem csak utal a tartalomra, hanem maradéktalanul leírja azt. Így aztán hosszú. Egy fokkal jobb a jó estét forma.

De sajnos nem a hossz az egyetlen probléma. Felmerül a kérdés, hogy egyáltalán miért fontos az – ha csak köszönésről van szó –, hogy milyen napszak van. A gesztus célja szempontjából érdektelen körülmény.

A probléma-együttes a jó reggelt kívánok esetében éri el destruktív potenciáljának elméleti maximumát, amikor a hossz és a feleslegesség kiegészül azzal, hogy egy olyan problémára irányítja a figyelmet, aminek a felelősét eleve nagy erőkkel keresik szerte a fejlett világban. Tudniillik, hogy reggel van.

Az átlagtól különbözőknek alapélménye a többség hozzájuk való viszonya. Leplezetlenül bámuló tekinteteket érezhetnek magukon, hallhatják, ahogy összesúgnak a hátuk mögött, stb.

Egy alkalommal a Moszkva téri metrón egy kerekesszékes figura – minden mozdulatával kiforrott rutint sugározva – kis teret hagyott maga előtt, és nagy lendülettel gurult fel a mozgólépcsőre, majd ahogy az emelkedési szög miatt hátradőlt a műszer, hirtelen erősen előrehajolt, mindkét kezével megmarkolta a gumikorlátot, és ebben a pozitúrában ment a felszínig.

Közben azonban nem volt teljesen egyértelmű, hogy mi fog történni, illetve mik a srác konkrét tervei, csak az látszott, hogy pontosan tudja, hogy mit csinál. Másságán kívül nyilván ezen körülményeknek is betudható, hogy nagy létszámú közönsége adódott. A fentről lefelé érkezők a lépcsőről lelépve összetorlódtak, hátulról egymásnak ütköztek, illetve próbáltak oldalazva kievickélni a dugóból, amit alapvetően egy törpe pár okozott azzal, hogy fölbegyökerezett lábbal, tátott szájjal, elkerekedett szemmel, kézenfogva bámulta a fiú akrobata-mutatványát.